KÍSÉRLET AZ ADÓSSÁGOK ÁTÜTEMEZÉSÉRE

Az 1990. évi választás elõtt is, meg a két forduló között is Soros György, Tardos Márton és az MDF, illetve az SZDSZ holdudvarához tartozó szakértõk Londonban, New Yorkban és Düsseldorfban tárgyaltak a nemzetközi bankvilág képviselõivel.¹⁹¹Az utazás ténye hamar kiszivárgott, elsõként a Financial Times adott hírt róla, bu-dapesti tudósítójának jelentése alapján.¹⁹²Egyéb okok mellett ez is közrejátszott abban, hogy a választások után Antall Józsefnek nem volt ínyére az SZDSZ szakértõk által elkezdett puhatolózó tárgyalások folytatása¹⁹³, jól lehet az adósságcsere lehetõsége már az MDF 1989 októberében megjelent programjában még felmerült.

„Megkísérelhetjük adósságaink egy részének magyar állami vállalati részvényekre való átváltását is; de ez a tapasztalatok szerint nehezen megy.”¹⁹⁴Hogy ezt mennyire komolyan gondolták az MDF egyes szakértõi, azt jelzi, hogy Schamschula György egy 1997-ben írt cikkében is kihagyott nagy lehetõségként említette: „Az MDF-en belül néhányan felvetettük az adósság- és részvénycsere lehetõségét (…). Ennek alapján nem dollárban, márkában stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk vol-na, mondjuk a Csepel Mûvek részvényeinek bizonyos százalékát.”¹⁹⁵

Ugyanakkor más MDF-es szakértõk – például Bethlen István vagy Bod Péter Ákos – a Magyar Fórum ha-sábjain „a nemzeti vagyon elajándékozásáról”, illetve a nemzeti érdek elleni „bûntény”rõl beszéltek, illetve ír-tak. Kimondva-kimondatlanul az õ érvelésük mögött egy sokak által nagyon is komolyan gondolt, erkölcsi-po-litikai vélekedés húzódott meg. Nevezetesen az, hogy az „új” Magyarországnak nem kell elfogadni a „régi” Ma-gyarországtól örökölt adósságszámlákat. „Nem mi tartozunk a gazdag Nyugatnak, nekünk tartozik a világ – Trianonért, 56-ért és megannyi más szenvedésért.” – hangoztatták sokan. És egyébként is, az a 20 Mrd dollár, amivel mi tartozunk a külföldi hitelezõknek, a nálunk sokkal gazdagabb országok számára „krajcáros”

tétel.¹⁹⁶Ebbe a logikába jól beleillett az az elképzelés is, hogy Magyarország ne a Trianonért is felelõs nagyha-talmaktól, hanem a feltörekvõ ázsiai országokból, például Tajvantól szerezzen friss pénzt a régi adósságok ki-fizetésére. De ez a kezdeményezés is hamvába holt.¹⁹⁷

Talán ezek a kudarcok is magyarázzák, hogy az MDF a külgazdasági stratégia kérdésében igen hamar az SZDSZ ellen fordult, megtagadva és letagadva, hogy nekik bármi közük is lett volna az adósság-csere kon-cepcióhoz.¹⁹⁸

A külföldi adósság-csere technikai részleteket illetõen háromféle elképzelés merült fel:

• Közvetítõ pénzügyi alap jön létre az MNB devizaadósság törlesztésének fedezésére, s ennek fedezetét jelentené a magyar kormány által összeállított részvényportfolió. Az alap tranzak-ciós díjban részesülne, és érdekelt lenne a fedezetül kapott részvények minél magasabb árfo-lyamon történõ értékesítésében.

• Az MNB új hitelt vesz fel, és óvadékként helyezi zálogba az állami részvényeket.

• Miután az új kormány bejelenti a fizetésképtelenséget, a külföldön forgó magyar államkötvények ára kb. a felére fog zuhanni. Ezeket a tartozásokat egy, a magyar kormány jóváhagyásával mûködõ alap felvásárolja, majd a tartozást állami tulajdonú cégek részvé-nyeiért cserébe „visszaadja” a magyar kormánynak.¹⁹⁹

Ezeket a konstrukciókat az Antall-kormány szakértõ testületei is megvizsgálták, de egyiket sem találták megvalósíthatónak. Már csak azért sem, mert erre a vészforgatókönyv jellegû megoldásra végül – mint már korábban említettük – nem volt szükség. Az ország konvertibilis fizetési mérlege ugyanis 1990-ben és 1991-ben is szufficites lett. Mûködött a megszorítás!

Valószínûleg ez a magyarázata annak is, hogy sem Németh Miklós, sem Antal József nem szánta magát rá arra, hogy az egyedül lehetséges, praktikus megoldás útjára lépjen, vagyis, hogy Kohl kancellártól kérje a magyar adósság egészének, vagy legalább egy jelentõs részének az átvállalását. Ha jobban belegondolunk ez a megoldás politikailag megindokolható volt (ezt kérjük cserébe az NDK-sok kiengedéséért), és technikailag is könnyen kivihetõ lett volna a Ma-gyar Nemzeti Bank és a német Bundesbank együttmûködésével. Ehhez képest az összes többi átütemezési kísérlet eleve hamvába holt ötlet volt.²⁰⁰

Érdekes és fontos utójátéka ennek a történetnek, hogy 1994 õszén, amikor a magyar gazda-ság ismét súlyos, 10%-hoz közelítõ fizetési mérleg hiánnyal küzdött, újra felvetõdött a stra-tégiai cégek részvényeinek portfolióban történõ értékesítése, vagy az akkor használt termi-nológiával élve ún. ország-alapok létesítése. Az pedig megtörtént tény, hogy 1994 decembe-rében az ÁV Rt. – a pénzügyminiszter kezdeményezésére és jóváhagyásával – 1 éves lejárat-ra 150 millió USD (cca. 20,6 Mrd Ft) értékben devizahitelt vett fel a CIB által vezetett bank-konzorciumtól és az osztrák Creditanstalt Wien-tõl, s fedezetként 16 Mrd Ft értékben MATÁV és Molrészvényeket helyezett óvadékba ('6.1.12). Ugyanez történt – csak sokkal nagyobb ér-tékben – 2004 szeptemberében is, amikor az ÁPV Rt. egy 5 éves átváltható kötvénykibocsá-tás keretében 197 Mrd Ft bevételre tett szert a Richter25%-os részvénycsomagjának elzálo-gosításával (6.12.4).

108

199 Ez Soros és Sarlos ötlete volt, ami viszont feltételezte volna a maximális titoktartást és az újonnan megvá-lasztásra kerülõ magyar kormány és ellenzékének – színfalak mögötti – együttmûködését. Hamar kiderült, hogy ez is, az is – illúzió. Több visszaemlékezõ tanúsága szerint a koncepciót Antall erkölcsi okokból is aggályosnak tekintette, mert a külföldi befektetõk 50%-ot buktak volna hiteleiken.

200 Meglepõ módon ennek a német megoldásnak az elméleti lehetõsége sem merült fel az elmúlt két évtized hazai közgazdasági irodalmában. Sárközy (2009) viszont – saját bennfentes értesüléseire hivatkozva – határozottan állítja, hogy a két említett magyar miniszterelnök egyszer sem kérte Kohl kancellártól az adósságok átvállalását, jól lehet mind a kettõnek lett volna erre erkölcsi-politikai alapja. Id. mû 70. o.

1

1.2 UTÓLAGOS ÉRTÉKELÉS: AZ ÁLLAMI VÁLLALATOK IRÁNYÍTÁSA ÉS MÛKÖDÉSE

1.2.1 A háromszereplõs modell

Az eddig elmondottak elégséges alapot adnak egy elméleti modell megfogalmazásához (1.1 áb-ra). Ez a modell a szocializmus reprezentatív vállalatának tulajdonosi-irányítási rendszerét há-rom szereplõvel írja le. Az elsõ szereplõ az országot irányító pártállam vezére, a totalitárius ve-zetõ. A második szereplõ a pártállami bürokrácia, a harmadik szereplõ pedig a vállalati menedzsment. Tisztában vagyunk azzal, hogy a „tulajdonosi-irányítási rendszer” kifejezés a mai olvasónak nehézkesen hangzik, mégis ez az összetett kifejezés jól visszaadja a kor szelle-mét és nyelvi kultúráját. A dolog lényegét tekintve azonban ez a kifejezés ugyanazt takarja, amit a modern angolszász közgazdasági elmélet corporate governance-nak nevez.

Ebbe a háromszereplõs modellbe beleilleszthetõ a sztálini és a brezsnyevi Szovjetunió, az Ulbricht, majd Honecker által megformált NDK-modell, vagy éppen a Kádár János nevével fém-jelzett magyar gazdaság.

Ez a vállalat-modell – melynek korábbi változatait lásd Mihályi (1992a, 1993c, 1997i, 1998a, 2005) – több ponton is eltér a politikai gazdaságtanban megszokott sémáktól, illetve at-tól az ábrázolásmódat-tól, ahogyan napjaink vállalat-gazdaságtani tankönyvei tárgyalják e szervezeteket. Az alábbiakban hét pontban foglaljuk össze a hármas modell legfontosabb sajá-tosságait.

1.A modell a tulajdonosi-irányítási rendszert nem kettõ, hanem három szereplõ kiemelésével ábrázolja. Az általánosításnak ezen a szintjén többre nincs is szükség. A klasszikus szocializ-mus idõszakában e három szereplõn kívül nem volt más meghatározó érdekkör vagy körülmény, amely a vállalatok életét befolyásolta volna. A szereplõk közötti kapcsolat alapjá-ban véve vertikális, tehát alá-fölérendeltségi viszony. A második és a harmadik szint alig igé-nyel magyarázatot. A párt- és állami bürokrácia elsõsorban a párt Központi Bizottságának apparátusát, a minisztériumokat, a területi irányító szerveket, valamint a szakszervezeteket je-löli. A vállalati menedzsment elnevezés a cégek életét meghatározó 3-5 legfelsõ vezetõre utal.

A modell újdonsága a legfelsõ szint beiktatása. A totalitárius vezetõ többnyire az ural-mon lévõ kommunista párt elnöke, elsõ titkára vagy fõtitkára volt, de bizonyos idõszakokban, bizonyos országokban a vezér állam és/vagy kormányfõ is lehetett. A kínai szocializmus utol-só idõszakában még az is elõfordult, hogy az ország de factovezére, Tenghsziao-ping formáli-san semmilyen párt és állami tisztséget nem viselt. A vezér uralma általában egy személy ural-mát jelentette, de azért arra is több példa akadt, hogy az elsõ számú vezetõ családtagjai és köz-vetlen munkatársai a vezér helyett és nevében intézkedhettek (Románia, Kína), sõt volt példa arra is, hogy a vezér uralmát dinasztikus alapon sikeresen tovább örökítse gyermekének vagy testvérének (Észak-Korea, Kuba).²⁰¹

Korábbi írásaimban még nem a „totalitárius”, hanem a „paternalista”, illetve a „karizmati-kus” jelzõt használtam. Ezeknek a jelzõknek is van fontos üzenete, mégis utóbb beláttam, hogy mind a két jelzõ félreérthetõ és téves asszociációkat is kelthet. A karizmatikus vezetõ 201 Ugyanerre törekedett Bulgáriában Todor Zsivkov, aki a lányának, illetve Romániában Ceausescu, aki a fiának

próbálta meg biztosítani az utódlást. Egyik sem járt sikerrel.

110

To talitárius vezető Pár tállami bürokrácia Vállalati menedzsment

1.1 ábra: A háromszereplős modell (Az állami vállalatok tulajdonosi-irányítási rendszere) a) Alap modell

To talitárius vezető Pár tállami bürokrácia Vállalati menedzsment

b) Sztálini változat

Totalitárius vezető Pár tállami bürokrácia Vállalati menedzsment

c) Magyar–cseh–lengyel–jugoszláv változat

1

fogalma Max Webertõl származik, aki ezt egészen más kontextusban használta. A „totalitá-rius vezetõ” fogalmát Arendttõl (1992) vettem át, aki meggyõzõ módon mutatta ki a totali-tarizmus gyökereirõl írt klasszikus munkájában, hogy a modern kor totalitárius rendszerei-nek vezetõi nem elsõsorban karizmatikus képességeikkel, nem is egy-egy általuk kitalált, új ideológia varázsának köszönhették hatalmukat, hanem sokkal inkább annak, hogy olyan elnyomó szervezeteket tudtak kiépíteni és igen hosszú idõn át (ld. 1.4 táblázat) mûködés-ben tartani, ami kétségbevonhatatlan és látható elnyomó erõt mutatva mindent és minden-kit engedelmességre kényszerítettek.²⁰²

Sok-sok évvel az elsõ modell-változat megfogalmazása után örömmel fedeztem fel a követ-kezõ idézetet Kornai (2005) önéletrajzában: „A klasszikus szocialista rendszer – a kollektív vezetésrõl szóló minden frázispuffogtatás ellenére – valójában a legfõbb vezetõ személyi diktatúrája. Igaz, szorosan körülveszi egy szûkebb klikk, és a fontosabb döntéseket az ural-kodó csoport együttesen hozza meg. A klikk tagjai között munkamegosztás van, és odafi-gyelnek egymás szavára. Mindazonáltal van egy elsõ ember, egy legfõbb vezetõ, akinek a ke-zében végül is összpontosul a hatalom.” (id. mû 79. o.)

Hasonló következtetésre jutott Dahrendorf (2006) is: „A totalitárius rezsimek olyan sajáto-san modern rezsimek, amelyek kivétel nélkül mindenkit totálisajáto-san mozgósítanak valamilyen ideológia nevében, egy vezér és egy szûk vezetõi klikk érdekében.” (id. mû 21. o.)

Azzal, hogy három szereplõt különböztetünk meg, alapvetõen eltérünk a szokásos megközelítéstõl, mely mindig két szereplõ, az állam és a vállalat, azaz a pártállami bürokrácia és a menedzsment szerepét hangsúlyozta. A kettõ vagy három szereplõ kiemelése visszavezet bennünket a tervgazdálkodás alapkérdéséhez. A szocializmus politikai gazdaságtanából ismert modell kétszereplõs: felül a tervezõ, alul a tervet végrehajtó vállalat. Ezt a dichotóm modellt vette át a szovjetológia irodalma is az ún. principal-agentmodell²⁰³alkalmazásakor. És az ál-lítás fordítottja is igaz: az állam, mint „vezetõ”, és a szocialista vállalat élén álló „végrehajtók”

kapcsolatát dichotóm struktúraként leírva az ún. property rightsiskola saját általános elméle-tét vélte ismét csak igazolni.²⁰⁴Valójában azonban a szocialista tervgazdaságban nem két, ha-nem három fõszereplõ volt. Mind a három – tehát a totalitárius vezetõ, a pártállami bürokrá-cia és a vállalati menedzsment – önmagát tekintette a vállalatok tulajdonosának. Mindannyian tulajdonosként viselkedtek, és partnereik is tulajdonosként kezelték õket. A sztálini idõk párt-zsargonja pontosan ezt a helyzetet tükrözte vissza, amikor a párt legfelsõ vezetõi egymás

kö-202 „Nem a demagógia múló sikerei nyerték meg a tömegeket, hanem az «élõ szervezet» látható realitása és hatal-ma” – magyarázza Arendt (1992, 443-445) utalva arra, hogy az «élõ szervezet» kifejezés Hitler Mein Kampfjából származik.

203 Ebben a kontextusban ezt a fogalompárt magyarra „vezetõ”-nek, illetve „végrehajtó”nak célszerû fordítani, mint ahogyan az Fukuyama (2005) könyve esetében is történt. A hazai irodalomban elterjedt „megbízó-ügynök” szópár általában is, meg a mi tárgyunk szempontjából is esetlen. A témához ld. Még Ross (1973), Bodó (1996) írását.

204 Furubotn - Pejovich (1972) 205 Manager Magazin, 2006. júl.