hanem Rómát tekintik irányadónak. Mindjárt az első ülésen ezen sarcasticus szavakkal némiták meg az udvari theologusokat : „Numquid nos di-scipuli, vos magistri?" Majd azután tiltakoztak az
ellen, hogy az egyszerű presbyterek is döntő szavazattal bírjanak. — A missale és breviárium kijavitásának szükségességét ugyan elismerte a gyülekezet, de határozottan elvetette az egyéb liturgiái újításokat. — A dispensatiók kérdése élénk vitát gerjesztett, de a többség erélylyel védte Rómának e tárgyra vonatkozó jogait. — A Pistojában hangsúlyozott a m a vádra nézve, mintha ujabb időkben bizonyos homály borult volna az egyház tanaira, — azzal feleltek a püspökök, hogy az egyházi tanegység fentartá-sára legczélszerübb híven ragaszkodni sz. Ágos-ton irataihoz, melyeknek leghívebb magyarázó-jául aquinói sz. Tamást kell tekintenünk. — És ily módon pontról-pontra megczáfolta avagy kár-hoztatta a gyülekezet többsége a pistojai dec-retumokat. — Elénk eszmecserére szolgáltattak alkalmat az egyházi ékitések. Akkortájt ugyanis szokásban volt az olaszoknál a kiváló tisztelet-ben részesített sz. képeket velummal betakarni.
Lipót azt kívánta, hogy e velumok mindenün-nen távolittassanak el. A püspökök azután ellen-mondottak s azt határozták, hogy e babonás szokást csak lassankint s a népnek adandó kellő felvilágosítás után kell majd kiküszöbölni.
(Vége köv.)
A művészet és az erkölcsiség.
ZDr. P i s z t e r I m r é t ő l . (Folytatás.)
7. Tételünk a dolog természetéből vont érvekkel is bebizonyítható. Figyelmünket tehát ezekre fordítjuk, hogy a tekintélyi érv által elért eredményt annál bizto-sabbá, s a dolgok benső okait kereső észt egészen nyu-godtá tegyük. De előbb egy kis megjegyzést !
Hogy mi az az igazi, tiszta szeretet, már láttuk ; t. i. a lélek vonzódása valamely dolog felé azért, mert az jó ; s igy annak t á r g y á t a dolgokban levő jóság, — egyébként akár physikai, akár erkölcsi természetű legyen az, — vagyis az u . n . benső jóság képezi.
Ez ugyan egészen bizonyos ; de talán sokak előtt nem eléggé világos az ok, — miért éppen ez a jóság az, mely iránt ezt a tiszta, önzetlen vonzódást tanusitjuk.
Azon érv érdekében, melyet fölhozni akarunk, ezen o k -nak a fölismerése fölötte nagyon fontos ; ezért néhány szóval jelezni fogjuk azt.
Azon lelki működések között, melyeket co'lective
„szeretetnek" nevezünk, természetileg, de meg ideileg is, első az önszeretet, vagyis az énnek szeretete; s ez az összes vonzódások között az alap-vonzódás ugy, hogy e nélkül a többi psychologice kimagyarázhatatlan. Maga a legfőbb erkölcsi törvény is föltételezi azt, és ismeretes az a x i ó m a : „amor bene ordinatus incipit a b „ego". — a z embernek lehetetlen önnön magát nem szeretnie, és önmagának szeretete gyökere a másik iránt való szere-tetnek.")
H o g y a n származik tehát ezen én szeretetéből a tiszta, az igazi szeretet ? — Egyszerűen ugy, hogy az
„én" önmagát másban is f ö l t a l á l j a ; és h a föltalálta, époly természetes lesz az az iránt való vonzódás, miut a mily természetes az önmaga iránt való vonzódás. Az igazi szeretetnek t á r g y a tehát mindig egy második én, a melyben t. i. az „én" valamiképpen visszatükröződik. Leg-világosabb ez a tiszta szeretetnek azon uyilvánulásánál, melyet a „barátság szeretetének" (amor amicitiae) vagy egyszerűen barátságnak neveznek. A szeretett lény a szeretőnek „mintegy j o b b része", „dimidium animae suae", vele „lélekben egy", ugy hogy a két barát közül mindegyik m a g a - m a g á t találja föl a másikban.
Mikor a tiszta szeretet anyagi dolgokra vonatkozik, azokban is önmagát ismeri és szereti az ember, a meny-nyiben ezen anyagi dolgok, ámbár a lélektől lényegesen különbözők, a eszes lénynek, melynek müvei, nyomait mégis magukon hordják ; s a mellett, — ismeretes dolog ez, — az anyagi a szellemivel nem egyszer áll analog viszonyban ugy, hogy az anyagiban tulajdonképen a szellemit ismerjük föl és szeretjük. Mikor pl. a fehér liliomot l á t j u k , az analógia folytán szeretjük abban az ártatlanságot, melynek symboluma.
Ez, a mit itten csak röviden érintünk, oly régi igazság, a mily régi az ideje annak, hogy az emberek gondolkodnak. Már P y t h a g o r o s szerint akkor lesz töké-letes a barátság, mikor többen egyek lesznek. E g y régi görög közmondás szerint 'Iôôxiqç cpdôrrjç, vagyis a hol hasonlóság, megegyezőség van, o t t támad a szeretet.
„Minden lény szereti, — mondja Aristoteles, — a hozzá hasonlót ; s azért az ember előtt legkedvesebb az em-ber." Hasonló értelemben nyilatkozik P l á t o : „Minden lény természetszerűleg kénytelen szeretni azt, a mi hozzá hasonlit."
Már most, hogy a dolgok, a mennyiben jók, az emberi lélekkel megegyeznek, vagy hozzá legalább is hasonlók, — ezt könnyű volna bebizonyítanunk, — ha egyáltalán czélunk elérésére fontossággal birna. Figyel-münket azonban inkább tételünk felé fordítjuk, melynek
„a priori" bebizonyítása, — mindenki tudja, a ki ezen néhány megjegyzésünket átértette — attól f ü g g : váljon a dolgok, a mennyiben szépek, léphetnek-e eszes lelkünkkel a megegyezés, a hasonlóság viszonyába? H a igen, u g y
*) Dilige Dominum Deum t u u m . . . et proximum t u u m sicut le ipsum.
2) Ez okból a szeretetet „önző" és „önzetlen" elnevezéssel illetni nem helyes, m e r t szeretet, mely egészen önzetlen, vagyis az én szeretetének teljes kizárásával j á r n a , psychologica absur-.
dum. Helyesebb t e h á t a „nem igazi" vagy „nem tulajdonképeni"
szeretet" és az „igazi" vagy „tulajdonképeni" elnevezés.
20*
L
lehetetlen be nem látni, hogy a dolgok, a mennyiben szépek, épugy a tiszta szeretetnek tárgyát képezik, mint a hogy ugyancsak a tiszta szeretetnek t á r g y á t képezik a dolgok, a mennyiben jók ; vagyis : a dolgok jósága és a dolgok szépsége egyformán tiszta szeretetre méltó.
A dolgok szépségét tehát szembe kell állítanunk az emberi lélekkel, hogy a talán meglevő hasonlóság, megegyezőség kitűnjék.
8. A mi az emberi lelket illeti, arról föltételezzük, hogy a következő sajátságokkal b i r : 1. az emberi lélek lényegében erő, a mely erő élő, működő állag, mely be-lülről kiinduló működéseket végez, a hozzá tartozó tes-tet mozgatja ; s az emberi lélek ezen kivül szabad,, ön-magát meghatározó erő.
De íme ! azon dolgot, vagy azon jelenséget, azon tüneményt, melyen vagy melyben élénkség, tevékenység mozgás, szabadság mutatkozik, nem mondja mindenki szépnek2 S másból áll a változatosság mint az élénk-ségnek, mozgásnak, szabadságnak a rendszerességgel való összevegyüléséből ? — A szabadon fölcsapkodó lángnyel-veket nem tartja-e mindenki szépeknek ; vagy a nehéz-kességet oly diadalmasan leküzdő, szabadon fölemelkedő gothicus t o r n y o t ? Valójában, mindazt, a hol élénkséget, mozgást, szabadságot veszünk észre, szivesen, élvezettel szemléli a lélek, — mert mintegy önmagára ismer, t. i.
azon sajátságot, vagy sajátságok egyikét, melynél fogva a lélek önmagát szükségképen szereti, észre veszi a
kül-tárgyakon, és ekkor lehetetlen, hogy ne vonzódjék azok után. De éppen ezen vonzódás.az, melyet imént mint igaz szeretetet m u t a t t u n k be. T e h á t a dolgok azon sajátságai, melyeknél fogva azokat mindenki szépeknek mondja, te-szik azokat a tiszta szeretre méltókká.
Az emberi lélek 2. el nem enyésző, le nem rontható állag, mely halhatatlanságának sejtelmét h o r d j a magában és érzi rendeltetését az ör ökkévalóságra.
De ismét az anyagnak szilárdságát, valamely alkot-mánynak erősségét, tartósságát, azt a biztosságot, melyet az létezésében és fönmaradására nézve mutat, — ezen és
ehhez hasonló sajátságokat a dolgokban mindenki szé-peknek mondja. Miben áll, — a többi között, — a pyra-misnak szépsége, ha nem alapjának mindenek fölött erős, szilárd, és az egész épület f'önmaradását örök időkre biz tositó voltában ? — Miért t a r t j á k a márványt, gránitot, ébenfát, elefántcsontot, aczélt, gyémántot az emberek szebbnek, mint a talán ezekkel ugyanazon alakot, szint, stb. biró fát ? — A keménység, a szilárdság, az
idők-kel daczoló tartósság ismét az, melyben a lélek önmagára ismer, és abban önmagát, t. i. saját hasonképét, azt ami vele megegyezik, szereti. Lelkünk érzi halhatatlanságra való hivatását, és azért az el nem enyészőt inkább sze-reti, mint a könnyen elpusztulót, a maradandót inkább mint a romlandót. — í m e tehát, ú j r a csak az az ered-mény : a dolgok, még az anyagi dolgok is, a mennyiben szépek, annyiban hasonlók lelkűnkhöz; és mert hasonlók, az önmagát szerető lélek kénytelen azokat is szeretni.
De azután az emberi lélek 3. ön-világló és mást is megvilágító állag; bir t. i. azon értelmi fénynyel, mely-nél fogva más megismerő lény által értelmileg látható lesz; és bir azon értelmi fénynyel, melyet más anyagi
dolgokra vetve, azokat az érzékiségből kivetkőztetni és nem már az érzéki, hanem a szellemi megismerő tehet-ségre nézve megközelíthetőkké tenni, az érzéki képet, mely individuális és esetékes, ezen sajátságából elvonat-kozás által (abstractiv) általános- és szükségképenivé tenni, átalakítani képes.
Miért tetszik tehát mindenkinek az, a mi világos, fényes, ragyogó, önmagát és más dolgokat megvilágító,
a mi homálytalan, a mi tiszta ? Miért t a r t j a mindenki az aranynak soha el nem homályosodó, mindig tiszta, szelíden ragyogó fényét oly annyira szépnek ? Kétség-kívül az „érzékileg kellemesnek'' is van itt szerepe ; de ki ne tudná, hogy néha a bibor lángoló szine
kellemet-lenül hat ugyan a szemekre, anélkül hogy a szépség, néha a fenség valamely jeleneten, műremeken, alkot-mányon legkevésbé is veszélyeztetve lenne ? S általában a szinek, — eltekintve symbolicus jelentőségüktől,
mely-nél fogva a szellemiekkel való analógia még szembetű-nőbb, — miért tetszenek az embereknek, s miért fordul-nak el kedvetlenül attól, a mi „egyhangú" P miért keresik az emberek még a hangnál is a tisztaságot ? — Bizonyo-san mindezen jelenségeknek ismét csak ugyan az az oka, a melyre előbb j u t o t t u n k : hogy t. i. a lélek, az a lélek, melyet nem is tudunk máskép gondolni, mint valami fényes, tiszta állagot, ez a lélek megint önmagára ismert, önmagát találta föl a fényben, a szinben, a tisztaságban stb. ; és innét be kellett következnie annak, hogy ezen hozzá hasonló, vele megegyező dolgokat szeresse ; tehát a dolgokat, — ez a tételünk, — szeretjük, mert szépek.
Az emberi lélek 4. eszes lény ; és ez képezi legki-válóbb sajátságát, melyben a többi, már emiitett, sa-játságok gyökereznek. Miben áll ezen eszesség ?
Vannak bizonyos alap-fogalmak, és alap-elvek, me-lyek, mint az isteni bölcsesség legegyszerűbb kifejezései, az igazság és a létezés legfőbb normáit, minden dolog-nak alapvonásait foglalják magokban. Ilyen fogalmak : a
„lény", az „egység" az „igazság", a „jóság" eszméi;
ilyen e l v e k : az „ellenmondás", a „harmadikat kizáró", az „elégséges oknak" elvei. Az emberi lélek ugy van alkotva, hogy a mint az értelem fejlődésnek indul, szük-ségképen megalkotja ezen fogalmakat, és fölismeri ezen alap-elveket, s azokat továbbra is megőrzi, s mident ezen eszmék és ezen elvek szerint ismer és ítél meg.
Ezen eszmék és ezen elvek további fejleményei az „ok"
és „okozat", a „czél" és „eszköz", a „rend," a „viszony,"
a „tökély", a „harmónia" a „symmetria" és az Isten eszméje, továbbá „az erkölcsi jóság", a „jog", a „köte-lesség" practicus természetű eszméi; továbbá a physikai és az erkölcsi életet irányító elvek. Es ezen eszmék és ezen elvek az emberi lélektől nem valami különböző, tőle mintegy idegen elemet képező, és őt csupán csak kívülről befolyásoló dolgok, hanem ellenkezőleg vele a legbensőbb, lényegi egyesülésben vannak, vele, a lélek lényegével mintegy egyek és azonosak. S ezen a lélekkel együtt s z ü l e t e t t , a lélek lényegéhez tartozó örök és
vál-') A rv e l e s z ü l e t e t t " eszmék a l a t t n e m é r t j ü k az úgyneve-zett ri d e a i n n a t á t " , h a n e m a képességet, melynél fogva, a m i n t a lélek értelmi t e h e t s é g e m e g i n d u l , azonnal s természetes könnyű-séggel és biztossággal a l k o t j a m e g ezen f o g a l m a k a t és e l v e k e t .
RELIGIO. 189 tozatlan eszmék és elvek, a mint azok a léleknek életét és
működését nem csak irányítják, hanem egész valójában meghatározzák : — ezen a lélekben először in potentiv azután actualiter élő és tevékeny eszmék és elvek teszik az embert eszes lénynyé.
Nos tehát, — ha az ember a r a j t a kivül álló dol-gokon, ha azok mindjárt anyagiak is, valamit, a mi ezen eszességre emlékeztet, a mi annak bár tökéletlenül és határozatlanul is, de mégis nyomát viseli magán vagy ennek csak némi utánzata is, — ha — mondom, — az emberi lélek a külvilágon valami ilyest vesz észre, ismét csak önmagára ismer, — és ismét csak szeretetre ébred, ugyanazon benső kényszerűségből, a mely benső kény-szerűséggel önmagát szereti.
Már pedig a dolgok azon sajátságait, melyek foly-tán azok az eszességgel a megegyezés viszonyába lépnek, mindenki a szépséghez sorolja. í m e pl. a szabályszerű-ség valamely alakon, melynél fogva a vonalak egymás közti viszonya bizonyos törvény szerint van meghatározva,
— nem az eszességnek kinyomata ? A czélszerűségnél nem ismeri föl ö n m a g á t az eszes lélek, mely mindent egy bizonyos czél elérésére szokott okosan berendezni ? A különböző szinek vagy h a n g o k vegyületében nyilvánuló harmónia más-e, mint ismét az eszes léleknek visszatük-rözése, a mely eszes lélek a törvényszerűséget benső szükségésségből keresi mindenütt ? S az erkölcsi jó cse-lekedetben, az ártatlanság, a szerénység, a nagylelkűség külső nyilatkozataiban az eszes lélek nem önmagát is-meri-e föl ismét, még akkor is, ha talán ezen erényeket gyakorolni megszűnt, vagy ha soha sem is gyakorolta ; mert ezen eszmék és azoknak erkölcsi jósága és itt-ott kötelező ereje a lélekből épp ugy soha ki nem veszhe-tett, a mint az eszesség ki nem veszhet, a mig az em-beri lélek meg nem szűnik emem-beri lenni.
Vájjon tehát igaz-e, a mit állítunk : a dolgokat, mert szépek, szeretjük, s lehetetlen, hogy azokat ne
sze-ressük ? ( F o l y t a t j u k . )
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.
Budapest, szeptember 20. Szentséges atyánk levele Rampolla Márián bibornok-államtitkárhoz. V I I I . — Szent-séges atyánk nagyjelentőségű levelének végén, mely — mint alkalmunk volt részletesen kimutathatni — az egy-házpolitikai helyzetet a különböző országokban és különösen a római kérdést oly behatóan és világosan t á r -gyalja, még néhány ellenvetéssel foglalkozik, melyeket a római kérdés megoldása tekintetében gyakran emleget a rosszakarat inkább, mint a korlátoltság.
Első sorban megfelel a pápa arra a gyakran és az olaszok által szüntelenül hangoztatott ellenvetésre, hogy a pápai souverainitás helyreállítása már csak azért sem kívánható, mert az u j Olaszország „egységébe" üt-közik. Szentséges atyánk igen bölcsen arra utal, hogy ha az isteni Gondviselés egyszer ugy intézte a dolgokat, hogy Olaszországot tette a pápa székhelyévé, ez a kö-rülmény Olaszországra is bizonyos kötelmeket és tarto-zásokat szab, melyeket elhanyagolni hálátlanság volna.
De el is tekintve a háladatosság kötelmétől, melyre
pe-dig teljes joggal hivatkozik a pápa, már önmagában véve az „egység," amint nem egyedüli és legfőbb jó, ugy bizonyára olyan, mit egy más, nagyobb jóért fel-áldozni lehet, sőt kell. „Ami az állami egységet illeti, mondja a pápa, azt kérdjük . . . egy pillanatra elleneink saját talajára helyezkedve, vájjon ez az egység a nemzetek-nek, oly abszolút jav a-e, hogy e nélkül számukra se jólét, se nagyság nem létezhetik, nagy olyan nagy jó-e, mely min-den másnak elébe tehető ?" A válasz magától értetődik.
Az egység czélja az erő, a hatalom fokozása, illetve biztosítása; ha pedig az erő, a hatalom az egység bi-zonyos neme által csak kisebbül és szükségkéj)pen veszt:
akkor az egység — czélját tévesztvén — sem kívánatos, sem fentartandó többé nem lesz. „Minden más egység alapköve, a felette nagy, sőt soczialis előnyök forrása : a vallási egység."
Második sorban ama ellenvetésre válaszol a pápa, melyet az apostoli szentszék souverainitásának ellenei a művelődés és haladás nevében emelnek. Miután a hala-dás fogalmát meghatározta, kiemelvén, hogy ez „az em-ber számára egyedül abban állhat, ami szellemi és er-kölcsi tökéletesedéshez vezet, vagy ezzel legalább nem ellenkezik" és hangsúlyozván, hogy ezen a körön kivül
„a haladás minden neme valójában nem egyéb, mint visszaesés, mely az embereket csak lealacsonyíthatja, s a barbárságba taszíthatja vissza," mit sem az egyház, sem a pápák az emberiség szerencséjére soha sem fognak elősegíteni, fényesen kimutatja, hogy sem az egyház nem áll a haladás útjában, sem a pápák újból de íacto nyert souverainitásokat másra nem használnák, mint csak a nép igazi javára. Valóban gyönyörű szavait az utóbbi pontra vonatkozólag in extenso i s m é t e l j ü k : „Ha a pá-pák ennek (a souverainitásnak) ismét birtokában vol-nának, nem mulasztanák el azokat mind ama tökéletesí-tésekkel gazdagítani, amelyekre képesek, amennyiben méltányolnák a kor követelményeit és a társadalom szükségleteit. Ugyanaz az atyai gondoskodás, mely őket alattvalóikkal szemben mindenkor lelkesítette, most is csak azt tanácsolná nekik, hogy a közterhet enyhítsék, hogy a legszélesebb nagylelkűséggel gyakorolják a ke-resztény felebaráti szeretet müveit, részesítsék előnyben a jótékony egyesületeket, különös gondoskodással istápol-ják a szükséget szenvedő és a munkás-osztályt, javítsák
azok sorsát, szóval : a pápa világi uralmából jelenleg is oly intézményt teremtene, mely leginkább alkalmas arra, hogy az alattvalók javát előmozdítsa." Valóban csak a pápaság áldásos működése nyer kifejezést ezen szép sza-vakban, melyről R ó m a és a pápai állam lakosai annyit tudnának beszélni régi boldog emlékeikből.
Végre szentséges atyánk röviden amaz ellenvetésre reflektál, mely arra hivatkozik, hogy a pápaság souve-raiuitása a középkorból származott. „Őrültség volna — ugy mond szentséges atyánk — a pápai souverainitást elnyomni akarni csak azért, mert a középkorban virág-zott." Eltekintve attól, hogy a pápai teljes souverainitás fennmaradása illetve tényleges visszaállítása ama nagy érdekek miatt szükséges, melyek hozzá a jelenben és a ' jövőben mint a múltban egyaránt fűződnek, teljes j o g g a l
arra utal a pápa, hogy az annyira félreismert
középkor-nak minden árnyoldalai mellett voltak éppen Olaszor-szágban olyau fényoldalai, melyek Olaszország nagyságát és hírnevét minden időre megállapították.
Valóban éppen Olaszországnak van legkevesebb oka a középkort ócsárolni, melynek nagyrészt köszönheti, hogy a művészetek szülőföldjének még ma is tartják.
*
Befejezzük immár rövid méltatásunkat, melyekben a nagyjelentőségű és kivált a római kérdésre nézve nagy-fontosságú pápai levelet bemutatni akartuk. S épen ma, mikor a Porta Pia bástyáján 17 évvel ezelőtt elkövetett szentségtörő erőszakoskodás szomorú évfordulóját fájdal-mas szivvel feljegyezzük, bensőbben mint valaha felszáll a történet örökbölcseségü intézéjőhez lelkünk imája, hogy a „mennyből eredt világosság" által terjesztett igazság oly világosságot áraszszon az illetők elméjében, hogy beismervén igazságtalan és jogtalan eljárásukat, teljes recompensatióval tegyék jóvá a legjobb atya ellen el-követett legnagyobb bünt, mely Olaszországra soha bol-dogságot nem hozhat és melynek megengeszteléseért imádkozik oly benső bizalommal annyi buzgó ajk és sziv. Szabadon látni a pápát teljes souverainitása zavar-talan és biztositott birtokában, minden hü katholikus legforróbb óhaja és legbuzgóbb imája legyen és
marad-jon a meghallgattatás pillanatáig! ? Zombor, szept. 8. Ecce Sacerdos Magnus ! —
Or-szágos lapjaink minden esztendőben legalább egyszer megbeszélik alkalmilag, hogy minő más fénye és vonzó ereje volna a budai várpalotának, ha benne bizonyos időnkint Magyarország felséges uralkodó Házának tag-jait lehetne tisztelni, mint a magyar főváros többé-ke-vésbé állandó lakóit.
Emlegetik ilyenkor Igazságos Mátyás büszke szá-zadát, visszaálmodják azt . a kort, melyben a magyar királyi palota nem is az országnak, hanem Közép-Euró-pának ugy anyagi kincsek tára, mint a szellemi terme-lésben, a tudományok s művészetek minden ágában, köz-ponti melegágya volt.
Az ilyen és hasonló emlegetések, ismételve egy oly virulva fejlődő világváros részéről, mint Budapest, vi-lágosan bizonyitják, hogy mekkora jelentőséggel birna még ma is, a gőz és villany száguldva haladó korsza-kában, az a vonzó erő, melyet a lakosság százezrei kö-zött az élet megszépítésére az uralkodó család jelenléte gyakorolhatna.
Hát nekünk bácskaiaknak, akik a kalocsai érseki méltóság ragyogásában "az „et Bachiensis" czim szerint fele részben osztályosak vagyunk, vájjon nekünk nem szabad-e álmodnunk arról, hogy milyen világ lenne ná-lunk, ha például nem mi irigyeinők Kalocsától az érseki székhelyet, hanem az mi tőlünk ?
Bűnül róják-e föl nekünk azt, ha néha uri társal-gás közben szóba kerül, hogy mennyit lendítene a mi kulturális viszonyainkon, ha Bácsban, mint akár N a g y -Szombatban vagy Pozsonyban, csak kis káptalan is volna, amely mintegy a lehanyatlott századok emlékeiből ki-magasló kulturszikla, a majd félmilliót számláló
várme-gyei katholikusok közepette emelkedve, egy kis szellemi központot képezne a mi nagyon is anyagias gondolko-zású vidékünkön ?
Hiszen tudjuk, kell tudnia mindenkinek, hogy az ilyen ideák hiu álmok és üres ábrándok ; de hát azt az ábrándozó nem keresheti, hogy légvárai csak addig tar-tanak, mig szemeit kinyitja ; sem az álmodó nem törő-dik vele, hogy amint fölébred, vége lesz a himes tün-dérországnak. Álmodni, ábrándozni, azért mégis csak jól esik ; mert legalább a csalódás tartamára élvezhetni a tünékeny boldogságot.
Ezen utópikus kivánságok mind abból az egy
Ezen utópikus kivánságok mind abból az egy