két-ségbe esnünk, ha nem remélnők, hogy nemze-tünk kibontakozva a jelen bajaiból, elismeréssel és hálával adózik majd azoknak, kik azt nagy-gyá nevelték. Vajha már e nemzedék lássa de-rülni hazánk egén egy boldogabb jövő hajnalát!
Addig i s : „In patientia vestra possidebitis ani-mas vestras." Sőt azon öntudat, hogy magasztos hivatásuk nehéz kötelmeit „non propter esuin,"
hanem „propter Jesum" türelmesen viselt nél-külözések között is hiven teljesítették, nem csak jutalmuk, hanem dicsőségük is leend. „Nihil est
— mondja aranyszájú sz. János — quod ad laudem et glóriám adipiscendam cum patientia
— comparari possit. Nam ea praesertim virtutum regina et coronarum apex est."
Elvégre is, ki fog saját sorsával „ va banque "-ot játszani?! Mindent vagy semmit! S mivel a
„minden" ez idő szerint el nem érthető, az el-érhetőt is magától elvetni?! íme az „Orsz. kath.
tanitói Segélyalap" oly intézmény, mely hivatva van — egyéb magasztos czélokon kivül — „a kath. tanitó reményét s jövőben való bizalmát éleszteni, családi gondjainak terhét és számát alászállitani és fáradozásaiban megfogyatkozott erőit felüdíteni." Bizonyára elég széles alapon szervezett intézmén3
r, mely alapja növekedésével áldásait a legtágabb körre is kiterjesztendi és vétkezik, valóban vétkezik, önmaga és a kar-társi szeretet ellen is az, ki annak gyámolitásá-tól szükkeblüen visszavonul.
M. t. bizottság ! Azon reménynyel zárom be szavaimat, hogy azokat a tanitó urak közelben és távolban nem tekintendik egyebeknek, mint a legjobb indulatból származó serkentő szózat-nak, mely midőn intézetünk felvirágoztatását czélozza, a tanitói kar javát előmozdítja. Mit egész szívből óhajtva és Isten áldását műkö-désűnkre lekérve, az ülést megnyitottnak nyil-vánítom.
A művészet és az erkölcsiség.
IPiszter I m r é t ő l . (Folytatás),
17. Fejezetünk t á r g y á t azon kérdés megoldásával végezzük be, habár az „érzékileg kellemes" különbözik is a „széptől," van-e mégis s h a igen, micsoda szerepe és jelentősége van annak a szépmüvészetekben ?x) Más szóval : szabad-e, vagy épen kell-e a művésznek oda töre-kednie, hogy müve az érzékekre is kellemesen hasson, a szemlélőben érzéki élvezetet is ébreszszen ?
Kétségtelenül szabad is, kell is. Szabad, mert — mint t u d j u k , — a mig az érzéki élvezet kellő korlátok kö-zött marad, a mig az eszköz és nem czél, addig erköl-csileg éppen nem tiltott dolog. H a tehát pl. a festő a test vidor szinének ábrázolásával2) a szemeknek is tud élvezetet okozni, a mennyiben nem csupán és kizáró-lagosan ezen érzéki élvezet fölébresztésére törekszik, hanem azt mint eszközt magasabb czélok elérésére hasz-nálja. és egy magasabb élvezet fölébredését éppen nem veszélyezteti, — a mi a mii tárgyától és egyéb aesthe-tikai s a j á t s á g o k n a k tapintatos fölhasználásától fog függni,
— annyiban a mint az aesthetika követelményének tesz eleget egyrészt, ugy másrészt az erkölcstannal semminemű coliisióba nem jöhet.
Sőt többet m o n d u n k : az „érzékileg kellemes" aesthe-tikai sajátság, melynek éppen ezért a műremeken hiá-nyoznia nem szabad, vagy legalább is veszélyes, ha egé-szen hiányzik.
Emlékezzünk vissza arra, a mit a különféle
élve-•) Jungmann. Aesthetik. 196—198. §.
2) Lessing „ c a r n a t i v ' - n a k nevezi.
RELIGIO. 163 zetek egymásközti viszonyáról mondottunk. A szellemi
élvezet, de különösen a tiszta szeretetből fakadó élvezet keletkezését és fönmaradását leginkább kettő veszélyez-teti ; t. i. a tulerös, érzéki vagy vegetativ élvezet ; és valamely ellentétes irányú, szintén érzéki vagy vegetativ élvezet. Az első tekintetéből — imént is mondottuk, — nem volna helyes, ha a művész, kivált kellő tapinta-tosság hiányában, — legfőbb igyekezetét éppen az ér-zéki élvezet fölidézésére f'orditaná. A másodikat illetőleg óvakodnia kell mind attól, a mi az érzékeket kellemet-lenül érintené ; bármely érzéki működésből eredő nem tetszés az önzö szeretetet egyenesen a tiszta szeretet, — s igy az abból eredhető élvezet ellen s annak elfojtására ösztönözné. E z é r t félő, hogy az a mi érzékeinkre kelle-metlenül hat, a magasabb élvezet keletkezését vagy megakadályozza, vagy megnehezíti, vagy, ha már meg-van, — bénitólag befolyásolja. Rikitó szinezés a fest-ményen, fülsértő hang az énekben vagy a zenében, re-csegő hangon t a r t o t t előadás a szónoki műben, oly aesthe-tikai hibák, miknek ellensúlyozására sokszor az ösz-szes egyéb aesthetikai sajátságok legügyesebb fölhaszná-lása is alig elegendő.
Ily módon tehát az érzékileg kellemesnek az a szerepe és jelentősége van a művészetben, hogy a lel-ket az érzéki élvezet fölkeltése által a magasabb szel-lemi élvezetre előkészítse, disponálja, és ezt ha fölébredt,
— vele teljes harmóniában maradva, — támogassa, erő-sítse, nagyobb intensivitás elérésére segítse. Ez bizonyosan be fog következni, a mig az érzéki élvezet a kellő kor-látok között marad ; és igy azt találjuk, hogy éppen azon körülmény fogja valamely m ű r e m e k aesthetikai becsét emelni, a mely körülmény biztositék arra, hogy azon semmi a moralitással ellenkező dolog föl nem lelhető.
18. Természetesen nem hozhatja a művészet vala-mennyi érzékünket terinészetöknek megfelelő működésbe, s ily módon érzéki élvezetet nem okozhat, — egyszerűen azért, mert arra nem képes. Vagy hogyan képzeljünk olyan műremeket, 1) mely a látás és halláson kivül, a tapintást, izlést és szaglást is kellemesen foglalkoztassa ? A leghívebben festett virág-csokor édes illatot nem f o g lehelni, a „csend-élet" legtökéletesebb ananásza sem f o g j a , — (hacsak a képzelet kihatása folytán nem) — az ínyeket kellemesen csiklandozni. A szépmüvészetek tehát csak két érzéket foglalkoztatnak, a látást és hal-l á s t ; s ezért történt, hogy ezen két érzéket „aesthetikai érzékeknek" is nevezik. — Különben is a többi három érzék nagyon csekély érintkezésben lehet a széppel ; legalább a nyelv erre enged következtetni, midőn az ízlés, szaglás, tapintás által észrevett dolgokat nem igen szokta szépnek nevezni („szép íz,'' „szép illat," „szép érzés" helyett jó, vagy „kellemes izről," „kellemes illat-ról," „kellemes érzésről" szoktunk beszélni.); mig el-lenben a látott és hallott dolgok a nyelvszokás szerint
„szépek."
Könnyű ennek a magyarázata. A három alsóbb ér-zék inkább a testnek, a két felsőbb inkább a szellemnek
1) É r t j ü k a szép-művészetek által l é t r e h o z o t t m ű r e m e k e t .
áll szolgálatában. S innét van az, mint láttuk, hogy miért szokott az előbbi három érzéket kisérő élvezet a vegetativ élvezettel néha annyira összevegyülni, hogy alig lehet azokat egymástól megkülönböztetni ; a látást és hallást követő élvezet pedig „aesthetikai;" még nem a szépség-élvezete ugyan, hanem arra már előkészítő. — E g y é b k é n t is az emiitett három alsóbbrendű érzék által szerzett észrevevés oly homályos, határozatlan, hogy a b -ból az értelemnek tiszta, világos fogalmak megalkotására igen nehéz az átmenet. H a tehát a szépség nem valami érzéki tulajdonság, hanem az értelem által j u t a lélekbe, érthető, hogy miért van az alsóbb rendű érzékeknek a szépségre és a szépmüvészetekre nézve annyira csekélyr
ha nem épen semmi jelentőségök.
S ebben a látszólagos hiányban tulajdonképen igen nagy előny rejlik. T u d j u k ugyanis azt, hogy a szellemi élvezet mindig veszélyeztetve van, ha a lélekben heves, éles, intensiv akár érzéki, akár vegetativ élvezet t á m a d . Már pedig ezen három alsóbbrendű érzéket kisérő ér-zéki élvezet, méginkább az evvel egyesülő vegetativ él-vezet a tapasztalás szerint mindig nagyon vehemens szo-kott lenni ; a m^ly vehementiát egyébként a czél, a melyre az isteni bölcseség azt rendelte, egészen indo-kolja. J) É p p e n azért a szépmüvészetek által n y ú j t a n d ó szellemi (váljon értelmi avagy a tiszta szeretet élvezete-er
még nem t u d j u k ) — élvezetnek mind fölébredésére, mind fönmaradására és fokozódására kívánatosabb, hogy ezen annyira vehemens érzéki és vegetativ élvezet inkább tel-jesen hiányozzék, mintsem hogy a szépmüvészetek czélját
veszélylyel fenyegesse.
Miután tudjuk, hogy mi nem a szépség, —- és miután az érzékileg kellemesnek viszonyát a széphez, és jelentőségét a szépmüvészetekben megismertük, át-m e h e t ü n k a fontosabb, a át-második kérdésre, váljon át-mi a&aát-mp;
a szépség? — és melyik az az élvezet, mely kalleolo-gicus, vagyis a szép által fölidézett élvezet : az értelmi vagy pedig a tiszta szeretetből fakadó élvezet-e ? — mert a mondottak után kétségtelen, hogy a választásnak ezen kettő közül valamelyikre kell esnie, ki lévén már a v e -getativ és az érzéki élvezet zárva.
( F o l y t a t j u k . )
EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.
Budapest, szeptember 10. Szentséges atyánk levele Rampolla Márián bibornok-államtitkárhoz. V. — Ha az Isten mindent vezérlő és elintéző gondviselésében igy rendezte a dolgokat, hogy az apostoli szentszék saját önállósága, függetlensége és szabadsága érdekében külön államterülettel és ezen teljes souverainitással birjon, ak-kor — mint Isten minden intézkedéseiben — világos^
hogy az csak magasabb érdekek miatt, a közjó érdeké-ben történt. S szentséges a t y á n k el nem zárkózhatik ama nagy és megbecsülhetetlen áldozatok és érdemek szem-lélése elől, melyeket az összes emberiség, de különösen Olaszország körül magának szerzett az apostoli szentszék."
') Ez a czél az egyed és a f a j tenyészése, fönnmaradása,, fejlődése.
20*
A ker. polgárosodás terjesztése és fentartása, a zsarnok-ság megfékezése és visszaszorítása, a tudományok és művészetek ápolása és terjesztése, a keresztény nyugat védelme a mohamedanismus ellen és végleges felszabadí-tása, ezen és ezekhez hasonló érdemek felsorolása nem a dicsekvőnek önmagasztalása, hanem a védekezőnek fegyvere. T u d j a meg — és ha tudja, hallja meg újra s ú j r a — az a vén bűnös Európa, hogy az apostoli szent-szék világi souverainitása amint a leglegitimebb jogczi-meken nyugszik, ugy a legáldásosabb eredményeknek volt alapja, melyeket pártszellem és felekezeti korlátolt-ság elferdíthetnek, de el nem tagadhatnak soha.
A pápai szentszék világi souverainitása szentséges atyánk igen bölcs indokolása szerint egyrészt a leglegi-timebb és megtámadhatatlan szerzési és birtoklási ala-pon, másrészt a századok folyamán át a legnagyobb jótétemények között zavartalanul folytattatott birtokláson nyugszik. Es ezért szentséges atyánk a leghelyesebben
igy fejezheti be levezetéseit:
„Olyan intézménynek, mely ilyen legitim módon keletkezett magától, amelynek tizenkét századon át tartó békés és meg nem támadott birtoklása van, a mely hatal-masan közreműködött a hit és polgáriasod ás terjesztésé-ben, amely annyi jogot nyert a népek elismerésére, min-den másnál több joga van arra, hogy tiszteljék és fön-tartsák és nem mondható, hogy a Gondviselés terve azért, mert az erőszakoskodások és igazságtalanságok sorozatá-nak sikerült ezt elnyomni, megváltozott volna."
Szentséges atyánk ezen méltsóságteljes alapos ér-velés után áttér különösen R ó m á r a és ennek az apos-toli szentszékhez volt viszonyára, helyesen m e g j e g y e z v é n :
„Ami a pápák világi uralmáról áll, az különös módon és sokkal erősebb okból Rómára vonatkozik." S valóban : ha általában igaz, hogy az apostoli szentszéknek szabad-nak és függetlennek kell lenni, hogy valódi és nem kép-zelt, tartós és nem ingadozó souverainitással kell bírni, akkor ez leginkább és legjobban áll arra a helyre, „hol a pápa rendszerint tartózkodik, kormányoz, tanit, ren-delkezik."
Csak az a meggyőződés, hogy a pápa teljesen sza-bad, hogy elhatározásaira idegen hatalom döntő befo-lyást nem gyakorolhat, csak ez képes a hívekben ama teljes bizalmat, engedelmességet, hitet és hódolatot ápolni és fentartani, amelyekkel a pápaságnak lelkiismeretben tartozik az egyház minden hive. Ebből kifolyólag az is bizonyos, hogy csak a dolgok állandóságában való bi-zalom képes ugy a szentszék tekintélyét megszilárdítani,
mint pedig a híveket kötelességeik teljesítésére biztatni.
„Itt kiválólag szükséges — mondja szentséges atyánk, hogy a pápa olyan függetlenségben legyen, amelyben senki által legkevésbé sem akadályozható legyen
sza-badsága, hanem ellenkezőleg mindenki előtt bizonyos legyen az, hogy ily eset fön nem foroghat és mindez nem mint átmeneti és bármely esemény által megvál-toztatható állapot, hanem, amint természete megkívánja
— állandó legyen és folytonos. Itt inkább, mint másutt kell hogy lehetséges és minden akadálytól való félelem nélkül legyen a katholikus élet teljes kifejtése, a szer-tartások ünnepélyessége, az egyház törvényeinek
tisz-telete és nyilvános követése és minden kath. intézmény-nek nyugodt és törvényes létezése."
Szentséges atyánk ezen szavai csak természetes folyománya az előbb előadott és megokolt állításoknak.
(Folyt.) ? Budapest, szept. hó elején. A papság számának
csökkenése Olaszországban és az aktiv katona-kötdezettség általában Európában. —
A Milánóban megjelenő „L'Osservatore Cattolico"
közelebb statisztikai kimutatást közölt az áldozár-szen-telésekről Olaszországban, melyet az imént elhunyt olasz miniszterelnök, Depretis lapja, a „Diritto" közölt volt hivatalos adatok alapján. E szerint az olasz félszigeten 1881-től 1885-ig terjedő időközben 4,957-en szenteltet-tek föl áldozárokká, mialatt ugyanez idő alatt meghalt 10,705 pap s így a különbözet 5,748. A „Diritto" e csökkenésnek örvend „mint a czivilizáczió haladásának.u
A fönemlitett milánói kath. lap azonban igen talá-lón viszonozza, hogy kár a kormánynak s lapjainak ör-vendeniök e tény fölött, sőt örömük sérti az olasz nem-zetet, tekintettel arra, hogy amig a lelkészek száma egyre fogy, addig a büntettek s vétségek száma nőttön nő ! Mily előhaladás és milyen polgárosultság legyen e két körülményben, melyeknek okozati összefüggését ta-gadni nem lehet, azt magyarázza meg az egyházat s p á p á t m e g r a b l o t t olasz liberális kormány, amely nemzete s a történelem részrehajlatlan ítélőszéke előtt soha sem fog számot adhatni az erkölcsi s szellemi romlottságról, melyet a jogtiprás maga után vont.
Tagadhatatlan azonban, h o g y a papi pálya többé nem oly kedvelt a szülők s i f j a k előtt, mint volt annak előtte. Ennek okát keresvén a rL'Osservatore Cattolico"
igy ír :
„A szabadkőmives liberalizmus le a k a r j a rontani a vallást és e czélja elérésére azon dolgozik, hogy lerontsa a papságot. E fáradozásában minden eszközt alkalmaz : erőszakot, megvetést, önkényt és a törvényességet is, a látszólagos legalitást, törvényeket, melyeket maga alkot a parlament u t j á n , mely őt u r a l j a ; a szabadkőmivesség gvanut s gyűlöletet szít a papok ellen, nyíltan és titok-ban gyalázza őket, ráfogásaival a legjobbak tekintélyét
is aláásni törekedvén. E n n e k következménye az, hogy a gyöngék félnek és távol maradnak az annyira rágal-mazott pályától. Számos nemes család, még olyanok is, amelyek a papságnak vagy papi pályát választott csa-ládtagoknak köszönhetik mindenüket, félnek attól, hogy gyermekeik a szent hivatást válaszszák s inkább vissza-t a r vissza-t j á k őkevissza-t vissza-tőle. Bizonyos gyönge lelkek rémledeznek attól, hogy maguk vagy övéik Isten szolgálatára szen-teljék magukat, mikor a szabadkőmivesség üvölt a reve-renda és szerzetes öltöny ellen. Azt hiszszük, és az ész meg a tapasztalás ezt megerősítik, hogy egy másik oka a papság számbeli csökkenésének a semi-liberalis esz-mékben keresendő, melyeket itt-ott a katholikusok köré-ben találhatni. Hogy valaki pap legyen, ahhoz jellem s kitartás kell ; a liberális katholiczizmus pedig megrontja a jellemet és csak tetszelgőket meg gyöngéket nevel."
A turini „L'Unitá Cattolica" szintén a papság
szá-RELIGIO. 165 mának csökkenésével s ennek okaival foglalkozik ; ez
utóbbiak közt az egyháziak immunitásának eltörlését t a r t j a egyik leglényegesebbnek. A tényleges katonai szol-gálat — úgymond az idézett lap — halálos csapás volt a papi pályára (un colpo di morte per il sacerdozio).
Ezt tények igazolják. Ahol ugyanis a papság a ki-szabott több-kevesebb évi fegyveres szolgálatot teljesíteni köteles, mint például Olaszországban, ott a papnevelés számtalan akadályokba ütközik egyházi részről, az itjak pedig, kik a papi pályára készülnek, nem kevesebb ne-hézségekkel kénytelenek megküzdeni, annyira, hogy hi-vatásuk veszélyeztetve van. E két kürülmény magában véve is elegendő — eltekintve a többiektől — hogy az ifjak fölvételénél nagy óvatosságra intse az egyházi hatóságokat, különösen tekintve ama körülményt, hogy ez országokban rend szerint a gyermekszeminariumokban kezdődik az előkészület a papi pályára, ugy hogy a papnevelés tiz-tizenkét évet s töméntelen költséget vesz igénybe. Másfelől a szülők is nem kevésbé félnek attól, hogy növendékpap fiaik, miután kaszárnyákba s tényle-ges fegyverforgatás alá kerülnek, a papi pályára teljesen alkalmatlanokká válhatnak, mint a tapasztalás számos esetben bebizonyította.
De épp ez eredményt vették czélba azok, kik a papok hadmentességét különböző hangzatos ürügyekkel megtámadják. Ezek közt főszerepet játszik az általános hadkötelezettség és az egyenlőség a polgári kötelmek teljesítésében. Mintha a polgári kötelmek egyenlők vol-nának és mintha hazáját kevésbé szolgálná az aki a terhes lelkipásztori pályán működik s egész életét
em-bertársai üdvének szenteli, mint aki egy-két-három éven á t a puskát viseli ! Különben ismeretes, hogy az általá-nos hadkötelezettség tulajdonképen csak a papiroson van meg, a gyakorlatban annak szerzői épp oly sok kibúvót engedtek maguknak s hozzájuk valóknak, mint amennyire az kivihetetlen az ember fizikai testalkata miatt is.
A szabakőmivesség — mert ez hozta ez eszmét forgalomba és ugyanő csinált annak propagandát ugyan-akkor, amidőn másfelől a militarizmus ellen dühöng,
ahol a hadsereget s aunak vezényletét nem sikerült be-folyásának alávetni — legújabban Belgiumban akarta behozni az általános hadkötelezettséget, melyet azonban a kath. többségű képviselőház mellőzött.
I t t is, mint mindenütt, az a jelszó, hogy a hazát védeni miudenkire nézve kötelesség.
A belga kath. lapok igen találó megjegyzéseket fűznek ehhez.
A „Courrier de Bruxelles" például igy nyilatkozik;
„Tudják meg liberálisaink s a külföld is, hogy Belgium el van tökélve bátran megvédelmezni függetlenségét, mihelyt annak szüksége beállana, de sajnálatos volna azt hinni, hogy az biztosítva volna a militarizmus, az állig érő felfegyverkezés által, mely oly iszonyú dúlást visz véghez a nagyhatalmak közt. Az európai szerző-dések, melyek nemzeti létünket biztosítják, még fennál-lanak ; E u r ó p á n a k ma inkább, mint valaha oka van az egyensúly fentartására. A liberalizmus el van Ítélve az által, hogy az általános hadkötelezettség és- minden er-kölcsi s legális kötelezettséget nélkülöző politikája által
a katonai tultengést szülte, a nemzeteket egymás iránt félelemben t a r t j a és az iszonyú hadügyi rendes költeke-zésekkel vagyoni jóllétüket aláássa, az erkölcsöket meg?
r o n t j a és a későbbi nemzedékekre az testi s vele a szel-lemi eltörpülés veszélyét hozza."
Érdekes az „Echo de N a m u r " fejtegetése is : „ V á j -jon a hazafiság csak abban állana, hogy tele t ö m j ü k a katonai laktanyákat és minél nagyobb készletben tartsuk a gyilkos szereket s eszközöket? Vájjon kevésbé szeret-j ü k - e a hazát, ha más eszközökkel védszeret-jük meg a z t ?
Atyáinknak a XIV. században (hivatkozás a flamándok győzelmére a francziák fölött Eperonnál, melynek ötszá-zados emlékét most ünnepelték Bruge-ben) csak a kül-föld elnyomatása ellen kellett magukat védelmezniök.
V á j j o n m a ' i s igy állunk-e ? Nincsenek-e hazánk keblén ellenségek, kik veszedelmesebbek a belgák függetlensé-gére, boldogulására, békéjére a szoczialista s forradalmi eszmék, a társadalmi, erkölcsi s vallási rendet felforga-tással fenyegető elvek tevékeny s lázas p r o p a g a n d á j a ? Vájjon katonákkal egyesegyedül megvédelmezhetjük-e
hazánkat eme az idegen beözönlőknél félelmetesebb el-lenségekkel szemben. Ki nem látná be, hogy az általános hadkötelezettség nagy mérvben ritkítani fogja a papság sorait, ami a társadalmi rend fölforgatását megkönnyítené.
A vallásos meggyőződés ápolása nélkül, amelynek a pap-ság szenteli magát, a fölforgatás magát a katonai fegyel-met, sőt a hadsereget is fölbontja."
A „Gazette de Liège" elmélkedéséből följegyezzük azt, hogy „ki fogja megáldani a holtakat, hatályosan fentartani az élőket, ha a pap feszület helyett puskát visel ?" Megjegyzendő, hogy Lipót, belga király az álta-lános hadkötelezettség hive.
í m e — ugy véljük — néhány u j szempont, leg-alább u j színezésben az általános hadkötelezettségről s nevezetesen a papok tényleges fegyvereszolgálatáról, mely utóbbinak eredményei károsaknak bizonyultak a társadalmi s állami rendre, avagy talán a fönemlitett szomorú tapasztalatok Olaszországban fölérnek-e azzal, hogy néhány száz p a p n a k nevelt ifjú a káplár keze alá kerül ? ! Fr. Laicus.
Rozsnyó. A püspök köszönetet mond a papságnak az örömnyilatkozatokért. —
N r o . 1340/1887.
Krisztusban szeretett Testvérek !
Dicsőségesen uralkodó szentséges atyánknak, XIII.
Leo pápának rendkívüli kegyességéből váratlanul ért legmagasabb kitüntetésemért, — a melyről szóló hiva-talos okirat csak ma j u t o t t kezemhez, a rozsnyói egy-házmegye összes nagytiszteletü papsága részéről, majd egyesek, majd testületek részéről, majd személyesen, majd írásban annyi részvét- és örömnyilatkozatokkal lettem elárasztva, hogy csaknem lehetetlenséggé vált, hogy mindenkinek egyenkint a köteles hála adóját lorójjam.
Fogadják tehát szeretett Testvérek ezzel mindnyá-j a n legőszintébb köszönetemet azon osztatlan részvétü-kért és örömnyilatkozatorészvétü-kért, melyeket az emiitett rend-kívüli kitüntetésért hozzám j u t t a t n i szíveskedtek.
Habár a szokásos külsőségekre igen keveset
szok-tarn adni, mégis lehetetlen volt, hogy szentséges atyánk-nak legmagasabb kitüntetése engem kellemesen ne érint-sen és nekem rendkivüli örömöt ne szerezzen. Mert szent-séges atyánknak ezen legkegyelmesebb figyelmében azt
szok-tarn adni, mégis lehetetlen volt, hogy szentséges atyánk-nak legmagasabb kitüntetése engem kellemesen ne érint-sen és nekem rendkivüli örömöt ne szerezzen. Mert szent-séges atyánknak ezen legkegyelmesebb figyelmében azt