articulus fölött való tanácskozást, azok tulajdonképeni szerzője Ricci sietett

meg-kezdeni, E czélból tartá Pistojában azt az egy-házmegyei zsinatot, mely czikkünknek lényeges tárgyát képezi.

(Folytatjuk.)

A művészet és az erkölcsiség.

ZDr. P i s z t e r I:mrétől.

(Folytatás.)

3. Azon érveket, melyekkel tételünket bebizonyítani fogjuk, k é t csoportra osztjuk. Az egyikbe a tekintélyi érvek, a másikba a dolog természetéből (a priori) vett érvek fognak tartozni.

Minthogy azonban ezen kérdésnél a tekintélynek emlegetése talán megbotránkozásra adhat alkalmat, hogy mi, philosophiai vitában tekintélyre akarnánk támasz-kodni, — azért bevezetésül ezen tekintélyi érvekre vo-natkozólag néhány megjegyzést bátorkodom előre bo-csátani.

Először is kijelentem, hogy azok kedveért, kik „az aestheticus és m ü b a r á t r a nézve teljesen közönyösnek t a r t j á k , " mit mond a szt. irás, — egészen mellőzni fo-gom a szt. írásból vett idézeteket ; sőt egyáltalán azt, a minek legkevésbbé is „theologus" mellékize lenne, a

legnagyobb gonddal fogom kerülni. Ily módon egyrészt nem fogom ingerelni bizonyos aesthetikusok érzékeny-ségét, másrészt azokat is kielégíthetni vélem, kik előtt

a bölcseleti kutatások és a kinyilatkoztatott igazságok harmóniája nem közönyös dolog ; és pedig kielégíthetni vélem épen nem gyanúsan hangzó eredményeknek el-érésével.

A tekintélyek, kikre leginkább támaszkodni fogok,

R E L I G I O . 179 nem mások, mint a classicus, különösen a görög

bölcselet legkiválóbb repraesentánsai, az Akadémia, a P e r i -patetica, a Stoa és a Neoplatonismus jól ismert rérfiai.

S miért kiváltképen ezek ? — Először is azért, mert ha a görög szellem minden téren aunyira praedomináló, lehetséges-e, miszerint ebben, a szépmüvészeteket any-nyira érdeklő kérdésben is ne volna első sorban érdemes arra, hogy nvilvánulásának súlyát, értékét érezzük ? Az-után meg, éppen a szép-müvészetek különösen a görög szellem praerogativ dominiumát képezik. Ki hinné pedig, hogy nem a görög bölcsészek voltak leghűbb theoreticus kifejezői annak, a mit a g ö r ö g művészek praxisa produ-k á l t ? H a tehát a görög művészet produ-kétségbe vonhatlan tekintély a művészek előtt, ugy a g ö r ö g aesthetica első sorban érdemli meg, hogy minden idők aesthetikája fö-lött tekintélylyel birjon az aesthetikusok előtt. — To-vábbá, a mi az u j a b b bölcsészek tekintélyét sok más kérdésben, ugy a jelenlegiben is gyanússá teszi, az azon körülmény, hogy „quot capita, tot sensus." A görög böl-cselet pedig, legalább is annak az emiitett négy legkivá-lóbb iskolája, bámulatos, mennyire összevágó, egybe-hangzó tanokat állit föl, mikor a szépség fogalmának meghatározásáról van szó. — S végre, hogy az u j a b b időben az „aesthetica története az egymást félreértő vé-lemények chaosából alig képes egy pár, ugy — a hogy, biztosan álló hidat, mely a megegyezésre vezetne, fölta-lálni," x) — ez valószínűleg onnét van, mert mindenki egész újból akarta az aesthetica épületét construálni, és azon alapokat, miket a mult idők, kivált a jelen kérdést illetőleg a görög bölcselet szolgáltatott, előkelően igno-rálta. — íme tehát, ezen okokból támaszkodunk mi a gö-rög bölcselőkre tételünk bebizonyításánál.

4. Hogy a dolgokat, mert szépek, szeretjük, mu-t a mu-t j a azon nyelvi szokás is, mely szerinmu-t a szépemu-t és a jómu-t oly gyakran fölcseréljük. A jóság tudvalevőleg azon sa-játsága a dolgoknak, mely a szeretetnek tulajdonképeni tárgyát képezi. Ha tehát ezen két szót oly könnyen föl-cseréljük, ez arra mutat, hogy az általuk megjelölt fo-galmak nem állhatnak egymástól nagyon távol, s ha a jó dolgokat szeretjük, akkor szeretjük a szép dolgokat is.

Különös fontossággal bir itt az, hogy éppen a classicus nyelvek azok, melyek a „szép" és „jó" kifeje-zéseket egész rendesen fölcserélik, fölváltva használják.

Ebből ugyanis kitűnik, hogy azon népek, melyek a mű-vészetek terén legnagyobbat alkottak, s éppen azért szel-lemük, meggyőződésük, a mint az a nyelvi szokásban jelentkezik, a művészetekre nézve különös jelentőséggel bir, — hogy ezen népek a szépet és jót rokon fogal-madnak, s igy a dolgokat, mert szépek, szépségükért ; szeretetreméltóknak tartották.

Hogy ez csakugyan igy van, eléggé ismeretes do-log azok előtt, kik e két nyelvben némi jártassággal birnak. A xaXóg tulajdonképen „szép," az áya&óg t u l a j -donképen „jó," különösen „erkölcsileg jó," és nem egy-szer a „jó" megjelölésére a xcdóg és viszont nem egyegy-szer a „szép" megjelölésére az áya&óg használtatik ; vagy pedig a két szó egymásba olvad (xalog xa'aycc&óg), a mi

') Lotze.

által ismét ezen két forgalomnak, a szép és jónak közeli rokonsága van documentálva.

Hasonlóképen a latin nyelvben. A „szép" rendes j e g y e a „pulcher," a „jót," különösen az „erkölcsi jót"

„honestus* fejezi k i ; és ismét nein egyszer történik meg, hogy a két szót fölcserélik. Cicero az architectonicus szépséget, Yirgilius még a lovak színének szépségét is a

„honestus" szóval fejezi k i ; máshol pedig ugyancsak Cicero azok dolgokat, melyek az önzetlen szeretet t á r -gyát képezik (quod sua dignitate nos trahit), a „honesta"

collectiv kifejezéssel illeti.

Azt hiszem, nem tévedek, mikor ezen nyelvi szo-k á s t figyelemreméltó érvneszo-k tartom, mely t. i. alszo-kalmas legalább is annak valószínűvé tételére, hogy a dolgokat, mert szépek, szeretjük.

5. Jelentőségében nyer ezen nyelvszokás akkor, ha kimutatható, hogy a bölcselők, a classicus népek szelle-mének ezen legtekintélyesebb képviselői és legmegbízha-tóbb kifejezői azért cserélték föl ezen szavakat, mert ők a „szép" és „jó", a „szép" és „szeretetreméltó", a „szép-ség" és „jóság" terminusokat synonymoknak, és igy az ezen szavak által megjelölt eszméket és dolgokat obíective azonosoknak t a r t o t t á k ; mert ebből eléggé kiviláglik, mi-szerint nemcsak a köznép, hanem a görög és római böl-cselők fölfogása szerint is a dolgok, mert szépek, épugv szeretetreméltók a mint ugyancsak szeretetre méltók a dolgok jóságukért.

E g y régi görög közmondás szerint „a szépség sze-retetre ébreszt ;" s a mily bizonyos volt a stoicusok előtt az, hogy a szépség élvezetet okoz, époly bizonyos volt, „hogy saját benső becse folytán szeretetünket hivja ki, és soha nem képes eltelni az ember vele." 2)

Platónál olvasható a következő megjegyzés: „tel-jesen igaz az, hogy a mi szeretetreméltó (.sqkőzóvj, az valójában szép (TÓ reo övti xedöv), nemes, tökéletes és derék." y)

Ha Cicero s z e r i n t4) „az erénynél mi sem megnye-rőbb, mi sem szebb, mi sem szeretetreméltóbb;" és „ha,"

ugyancsak szerinte, „láthatná az ember az erény szépsé-gét, csodálatos szeretetre gyuladna iránta :" 5) ugy ő bizo-nyosan azon meggyőződésben volt, hogy a „szép" és

„szeretetreméltó" synonym, és hogy a szépség a szere-tetnek épugy tárgya, mint a jóság. Ebben egyébként semmi különöset sem találunk, miután mai napság is, s minden népek fölfogása szerint is a „szép", a „kedves", a „szeretetre méltó" ugyanegyet fejeznek ki.

Plotinusnak, a neoplatonismus egyik képviselőjének szavai érdemesek, hogy terjedelmesebben idézzük :y) „Mit érzesz magadban egy szép cselekedet-, egy szép kedély-, egy nemes jellem-, s általában az erény és annak nyil-vánulásai-, a lélek szépségével szemben ? . . . S micsoda ezen érzelmek tulajdonképeni tárgya ? nem alak, sem

To -tíakov cpíXov EÍVCÍL.

2) V . ö. Jungmann. A e s t h . 76. §. Cit. 38. sz. sz. 886. lp.

3) V. ö. Jungmann. A e s t h . 105. sz. cit. 894. lp.

4) E p i s t . a d . F a m . 9, 14.

b) De offîc. I. 5. 14. a hol e g y é b k é n t Cicero P l a t o „ P h a e d -r u s á b ó l " idézi e s z a v a k a t .

6) De p u l c h r i t u d i n e c. 4. 5.

2 3 *

I

szín, sem kiterjedés, — hanem a lélek, melynek nincs szine, s a melyben a szintén szintelen bölcsesség lakozik, és a

többi ragyogó erények . . . Látod itt a nagylelkűséget, az egyenes lelküséget, a tiszta önmegtartóztatást, a tisz-teletet parancsoló bátorságot, és mindezek fölött látha-tod az azokon szétömlő fényét a szellemnek. Ezek cso-dálatba ejtenek bennünket, és szeretetre indítanak, s azért nevezzük mindezt szépnek. M i é r t ? " — stb.

Isten tehát az „erkölcsileg jó" (erény stb.) synonym a „szép"-pel; és igy méltán m o n d h a t j u k , hogy a classi-cus népek- és bölcseknek fölfogása szerint a dolgok,

mert szépek, a szeretetnek t á r g y á t képezik.

6. Talán még világosabban jelentkezik ezen fölfogás akkor, mikor ugyancsak a classicus népek bölcselői k é t -ségtelen igazságnak tekintik azt, hogy minél szebb vala-mi, annál inkább szeretetre méltó ; és hogy a mi nem szép, azt nem is lehet szeretni ; és Isten azért méltó a legnagyobb szeretetre, mert a legszebb lény. Mindez csak ugy érthető, ha a „szépség" és „jóság" nem állnak mesz-sze egymástól, és éppen azért a szépség is t á r g y á t ké-pezi a szeretetnek.

A neoplatonisták szerint „van-e valami szebb, mint az erény és a bölcsesség ? — s van-e valami rútabb, mint a mi evvel ellenkezik de ugyancsak szerintük ez az erény „lelkünknek jósága," „sokkal erősebb szeretetet ébreszt föl bennünk, mint a látható (érzéki) szép dolgok."

Tehát a „szebb" a „jobb" és „szeretetre méltóbb" egyet jelentenek itt.

Plato azt kérdezi Socrates személyében: „egy szép lélek, és a vele harmóniában levő szép külső, mely a lélek szépségét kifejezi, — nem valami nagyon szép

lát-vány e z ? " — S miután erre igenlő választ kapott, „már pedig — folytatja, — a mi legszebb, az mindig a legki-válóbb szeretetre méltó i s ; " s miután ezt is megengedik neki, azt következteti : „tehát olyan embert fogunk leg-inkább szeretni, a ki a szépnek (t. i. erénynek) szenteli életét." J)

Más alkalommal Socrates 2) arra tanit, hogy „a mit az istenek tesznek, azt mind a szépség iránti szeretetből teszik, — mert a rutát nem lehet szeretni, s a mikor csak szeretünk valamit, azt csak azért szeretjük, mert szép."

Ez a tan átment a neoplatonismusba is, és ott ta-lán még erősebben lőn kifejezve. Igy pl. Maximus (Ty-rusi) : „Szerethetünk-e mást, mint a szépet ? — Lehetet-len. Az már nem lenne szeretet, melynek t á r g y a nem a szépség lenne." 3)

Istenről, mint a legnagyobb szépségről, és épen azért mint szeretetünk legfőbb tárgyáról Plotinus olyan benső-séggel, oly vágyteli szivből fakadó szavakkal beszél, hogy lehetetlen azokat ide át nem i r n u n k : „Ahhoz kell ismét lelkünkben fölemelkedni, a ki maga a jóság, s a kihez minden élő lény vonzódik. — Mily heves szere-tetnek kell fölébredni bennünk, mikor őt l á t j u k , — mily égető vágynak a vele való egyesülésre, mily elragadó g y ö n y ö r n e k ? ! — Annak, a ki őt még nem látja, maga

P l a t o de Republica 1. 3.

2) Plato. Symposion.

3) Dissertât, 27. al. 11. n. 3.

a jóság, kihez természetszerűleg vonzódik ; annak pedig a ki őt l á t j a , maga a szépség, kinek megpillantásánál édes bámulattól és gyönyörtől érzi magát elragadtatva, m e r t igaz szeretettel öleli őt (ezt a szépséget) át, sze-retettel, mely minden más szeretetet és vágyódást messze fölülmúl, szeretettel, mely minden másnak, mit eddig szépnek tartott, megvetésére készti őt. . . . Mert ő leg-főbb szépség, maga az eredeti szépség, azért teszi mind-azokat, kik őt szeretik, szintén szépekké és szeretetre méltókká. É p p e n azért ő a küzdés jutalma, a nagy, a végzetes küzdésnek, melyet minden szivnek végig kell küzdenie ; s azért oda kell összes fáradozásunkat irányí-tani, hogy valamiképen ezen dicső látástól el ne essünk;

mert az a boldog, a ki azt eléri, boldogtalan mind az, a ki attól megfosztatik. Mert nem az a boldogtalan, a ki a szép színeket vagy a szép alakokat nem mondhatja magáéinak ; nem az a boldogtalan, kinek se hatalma, se uralma, se koronája, — hanem az, a ki ezt a boldog-ságot (a legnagyobb szépség látását és élvezését) ve-szíti el." x)

Ha ugyanezt a szt. Írásból, vagy valamelyik szt.

atyából idéztük volna, talán vállat vonitana rá bizonyos aesthetica ; Plotinust, a pantheistát talán nem fogják gyanúsítani, és „az egyoldalúság igen magas fokáról"

vádolni.

T e h á t ismét ugyanazon eszmével találkozunk, me-lyet tételünk kifejez : a dolgok, mert szépek, szeretetünk t á r g y á t képezik. A legfőbb lény, mert a legfőbb szépség, azért a szeretetnek is legfőbb t á r g y a ; a mint megfor-dítva nem lehet a szeretetnek t á r g y a az, a mi nem szép.

— E z e n nyilatkozatok a legvilágosabban szólnak álli-tásunk mellett.

Legfölebb arra gondolhatna valaki, hátha itt nem az igazi, nem a tiszta szeretetről van szó, hanem az önző szeretetről; a mely esetben lehetséges volna, h o g y szeretjük a szép dolgot a z é r t ; mert (pl. értelmi) élveze-tet okoz.

Óhajtanok azonban, hogy ezt az idézettek közül csak egyetlen egy nyilatkozatból is indokolnák. Minde-nikben azt olvastuk, hogy szeretjük a szépséget, és nem a szépség n y ú j t o t t a élvezetet ; a mi szép, az szeretetre méltó, a mi nem szép, az nem méltó a szeretre ; a legfőbb szépség a legfőbb szeretetre méltó stb. V a g y i s : mindig maga a szépség, és nem az általa okozott él-vezet az, ezen nyilatkozatok szerint, a mi a szeretet-nek tárgya ; s igy ha itt élvezet van, az nem előzi meg, hanem kiséri a szeretetet. I t t a tiszta szeretetről, és ha élvezettel j á r az, a tiszta szeretetnek élvezetéről lehet csak szó.

A tekintélyi érvet tehát befejezettnek t a r t j u k ; csu-pán csak Greguss A. néhány szavát fogom még idézni:2)

„ T ö b b nyelvnek nincs külön szava a jóra meg a szépre, csak egy van mind a két forgalomra. Ilyen az orosz

„kharasi," a cseremisz „szájé," a t a t á r „jaksi." A német-ben a „schön" szintén pótolja a „gut"-ot, még pedig mind erkölcsi, mind hasznos értelemben . . . A sinai

1 „De p u l c h r i t u d i n e " c. 7.

2) „A szép erkölcsi alapjáról." 334. 1.

RELIGIO. 181

„gion-dzu," Schott Vilmos szerint, olyan embert jelent, a ki szépen és jól viseli magát ; s hogy a két eszmét a görögök is azonosították, bizonyítja a kalokagathia szavuk."

Már pedig tudjuk, hogy a jóság a szeretnek tu-lajdonképeni tárgya, ennélfogva ugyanezt kell monda-nunk a szépségről is : vagyis, a mint tételünk állitja : a dolgok azon sajátsága, melynél fogva azokat szépeknek mondjuk, a tiszta szeretetnek képezi t á r g y á t ; épugy t. i.

mint a jóság nem az önző, hanem a tiszta szeretetnek t á r g y á t képezi.

( F o l y t a t j u k . )

EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.

Budapest, szeptember 16. Szentséges atyánk levele Rampolla Márián bibornok-államtitkárhoz. VII. — Midőn szentséges atyánk jogait a világi souverainitásra revin-dikálja, lehetetlen hallgatnia Olaszországról. Es egész határozottsággal felállítja a t é t e l t : „A pápával való egyetértésben van Olaszországnak üdve és nagysága

XIII. Leo pápa ezt a tételt a contrario bizonyítja.

Kifejti ugyanis, hogy a mostani állapot Olaszországnak

„semmit sem használ, sőt árt." Még pedig két szem-pontból : kül- és belbonyodalmakra ad okot. Hogy igazi olasz katholikus a pápa mostani helyzetével nem lehet megelégedve, világos dolog. Bármely érzület is legyen nagyobb az olasz ember szivében, akár a vallásosság, vagy a hazafiság, kétségtelen, hogy mind a két szempont nagyon kívánatossá, sőt szükségessé teszi a p á p a mostani helyzetének megváltoztatását. Vallási szempontból meg-ítélve a dolgot, világos, hogy igazi katholikus mitsem óhajthat és kívánhat sürgősebben, mint hogy a pápa él-vezze mielőbb a neki annyira szükséges souverainitást.

Abban ugyan nincs se erős, se nagyon korrekt katho-likus ézzület, ki bele tudná magát találni a mostani helyzetbe, hogy ezt állandósítani kívánná. J ó gyermek atyjának boldogtalanságában soha sem lehet nyugodt és boldog, és ki elmulasztja azt megtenni, mit tehet és mit atyja érdekében tennie kell, nem is méltó a fiu nevére.

De a józanul értelmezett hazafiság sem kívánhatja a pápa mostani helyzetének állandósítását. Mert b á r -mennyire is r a j o n g j o n az olasz az elért „olasz egységért,"

igen rövid eszű és korlátolt felfogású hazafi lenne az, ki az „egységnél" nem ismerne nagyobb és becsesebb javakat. Az államok boldogsága nem annyira az egység-től, mint inkább az erős szilárdságtól f ü g g ; sőt tartós egység nem igen képzelhető erős szilárdság nélkül. Mit ér Olaszországnak egységesnek lenni, de napról-napra jobban megingatva látni amaz alapokat, melyeken trón és állam egyedül biztosan á l l h a t ? Milyen Olaszország haszna és előnye az elért „egység"-ből, ha az, ami az egységet szilárdítja, hiányzik." Önmagától kell össze-dőlnie egy államszerkezetnek, melyben nincsen erő a mesterkélten és igazságtalanul összeállított egységet fenn-tartani. Pedig Olaszország ezen az uton van. A pápai tekintély megszorítása, sőt egyenes megtámadtatása — a még élénk emlékezetben levő meetingek tanúsítják — nem nagyon alkalmas a tekintély elvét általában, a

mon-archikus elvet különösen megszilárditani. Amit szabad a pápa ellen tenni, mért nem volna szabad a király ellen ? A hevesvérű olasz, ki ugy is kész minden pil-lanatban valamely zavargásra, vajmi gyorsan megtalálja a consequentiát. Es vájjon hogyan hatnak Olaszországra, de különösen R ó m á r a a p á p a jelenlegi helyzetében köny-nyen előfordulható és tényleg már elégszer előfordult tüntetések, a gyűléseken uralkodó izgató hang, a saj-t ó b a n észlelhesaj-tő mindennapi b á n saj-t a l m a z á s ? Vájjon mindez a vallásosság és közerkölcsiség előmozditására történik-e P V a g y ellenkezőleg nemde előmozdítja azt az iszonyatos módon t e r j e d ő vallástalanságot és erkölcstelenséget, lyekben a modern Olaszország annyira kitűnik és me-lyeket a hivatalos statisztikai kimutatások kétségbevon-hatlan hitelességgel felderítenek. „Ha látjuk — ugy mond a pápa — hogy Jézus Krisztus helytartójának szava megvetésben részesül, előáll a lelkiismeret zavarodása, a vallástalanság és erkölcstelenség növekedése, ezek pedig mind a közjólétnek káros elemei."

De nemcsak befelé, hanem kifelé is elég oka van Olaszországnak a mostani helyzettel szakítani. Szentséges atyánk bölcs tapintatával csak annyit jegyez meg, hogy

„Olaszországra politikai tekintetben is származhatik ve-szedelem, melytől hazánkat egész lelkünkből mentve sze-retnők látni." T é n y , hogy lassan, de szemmel láthatólag érik a vetés. Az egész világ katholikusainak ritka egy-értelműsége a p á p a teljes souverainitásának helyreállítása érdekében, mely meg nem szűnik, hanem egyre nőni fog, kivált ha még rosszabbra fordul a pápa helyzete,

előbb-u t ó b b oly kényszerítő hatalommal lesz a kormányok el-járására, hogy egyik vagy másik uton a pápa helyze-tének megváltoztatására f o g vezetni. H a egyszer elérke-zettnek l á t j a az isteni Gondviselés a pillanatot, hogy a római kérdést megoldásra vigye, a k k o r a katholikusok magatartása mindenesetre n a g y b a n f o g befolyni a hely-zet tisztázására. De szentséges atyánk legjobban szeretné békés uton létesíteni a kibékülés müvét és azért újból Olaszországhoz fordulva a következő szép szavakat m o n d j a : „Olaszország mindabban, a mi egy nép boldo-gulását és dicsőségét illeti, a mi a polgárisodás nevét

megérdemli, sokat nyerne ezzel, m e r t a mennyiben a Gondviselés azt akarta, hogy az olasz legyen a pápaság-hoz legközelebb álló nemzet, ugy ő veszi jótéteményeinek leggazdagabb hasznát, feltéve, hogy u t j o k b a nem áll vagy

nem harczol velők szemben." (Vége köv.) ? Budapest. Windhorst beszéde a német katholikusok XXXIV. nagygyűlésén Trierben. —

A német katholikusok trieri nagygyűlésének egyik f é n y p o n t j á t képezi dr Windthorst zárbeszéde, melyben rövid visszapillantást vet a nagygyűlésben tárgyaltakrai ecseteli a jelenlegi viszonyokat, és utasitásokat ad a jövőben való küzdelemre és eljárásra nézve.

Nincsen elegendő terünk arra, hogy a beszédnek részletes és érdemleges fejtegetésébe bocsátkozzunk ; csak azon főeszmét a k a r j u k kiemelni, mely az egész beszéden vörös fonalként átvonul, és a mely a Németországban elért eredményeknek alapokát képezi. Es ez a kitartás, mely önzetlenséggel, áldozatkészséggel és tetterővel

pá-rosulva megmentette a németeket az államegyháztól és megóvta számukra „a tiszta szilárd vallást." „ A ki-tartás mindig győzelemre vezet", mondja Windthorst be-szédjének végén.

De lássuk miként érvényesiti beszédjében a ki-tartás eszméjét és miként véli általa az egyház-politikai viszonyokat még kedvezőbbekké tehetni. Mert a jelen-legi állapot csak ideiglenes, átmeneti, csak fegyverszünet, mely alatt előnyös békét lehet és kellene kötni ; de ehhez küzdés, kitartás kell.

W i n d t h o r s t elősorolja beszédében azon dolgokat, melyek a katholikus egyházra még mindig sérelmesek, és ezek közé tartozik először a kifogásolási j o g és mind-azok, a mik még a májusi törvényekből fennállanak.

Egészen nyugodt csak akkor lesz, hogyha a status quo ante, mindenben és teljesen vissza fog állíttatni. „Es ezen czél el is lesz érve" — m o n d j a — „ha folytonosan olyan erélylyel küzdünk, mint azt eddigelé t e t t ü k . "

Ezután W i n t h o r s t áttér a német katholikus sajtóra, melynek nem csekély érdemei vannak a harcz megszün-tetésében és a béke előmunkálásában. Kéri a sajtó anyagi és szellemi pártolását, azon óhajának adva kifejezést, hogy a kitűnőknek bizonyult erőket tömöríteni kellene.

Ilv módon még hatalmasabb actióra lehet számítani.

„Ne hanyagoljuk el a sajtót" — mondja — »n ag y szük-ségünk van rá ; arról kell gondoskodnunk, hogy minden hiba és rendetlenség, a mi történik, minden körülmény közt azonnal horholtassék."

A sajtó után az irodalomra fordítja W i n d t h o r s t hal-gatóinak figyelmét, és különösen a történelemnek ta-nulmányozását t a r t j a korszerűnek és szükségesnek. „Mű-veljük a történelem minden ágát és vegyünk példát a mi Janssenünkről." Különösen szükséges ez mai nap-ság, mert „a protestánsok iskoláiban oly történetet ad-nak elö és hallgatad-nak, milyenek suha sem történtek meg és csak azok phantasiájában fészkelnek, kik azokat meg-írták. Ellenségeinket legeredményesebben a valódi, ha-misítatlan történelem által leszünk képesek lefegyve-rezni." Alapos történelmi munkákat a Görres-társulat által egybegyűjtött tugósoktól vár.

Sokat foglalkozik azután az iskolakérdéssel. Be-bizonyítja, hogy „az iskola az egyházé és a szülőké, és mégis napjainkban a szülőknek semmi befolyásuk sincs a tanítók alkalmazása és még kevesebb azok felügyelete körül." — Kitartó és fáradságos küzdelemnek és a foly-tonos tiltakozásoknak az lett az eredménye »hogy mégis elértünk egyet-mást az iskolák szervezése ügyében. Es

még többet fogunk elérni, ha türelmesek és kitartók lesziink.íl

Végül leirja azon szomorú helyzetet, melyben szent atyánk szenved, és ezeket m o n d j a : „Azt hittük, hogy a garanczia-törvény hozatalával teremthető lesz oly helyzet, mely a pápának kielégítő szabadságot és bizton létet biztosithat; de látjuk, hogy ez nem következett be és épen azért az előbbi jogállapotra kell visszatérnünk."

Tehát a szent atya ellen elkövetett folytonos j o g t a l a n -ságok csak ugy szüntethetők meg, hogyha minden kor-mány, az egész kath. világ mindig, szünet nélkül a legnagyobb erélylyel és kitartással tiltakozik az

Tehát a szent atya ellen elkövetett folytonos j o g t a l a n -ságok csak ugy szüntethetők meg, hogyha minden kor-mány, az egész kath. világ mindig, szünet nélkül a legnagyobb erélylyel és kitartással tiltakozik az

In document Religio, 1887. 2. félév (Pldal 182-189)