Ernst publikációi

1898-ban Ernst egy forráskiadvány sorozatot indított, Magyar mőtörténeti adatok címmel, melynek végül csak két száma jelent meg. Ahogyan az elsı füzet elıszavában megjegyezte a magyar mővészettörténeti irodalmat kívánja szolgálni a jövıben azzal, hogy a győjteményében található anyagokat közreadja. Szándéka a mővészettörténet területén párhuzamba állítható a század második felében elsıdlegesen adatgyőjtésre és forráskiadásra fókuszáló történetírás irányával.²²⁶

Az elsı kis füzetben Hesz János Mihály festınek egy képzımővészeti akadémia felállításáról 1820-ban írott tervezetét közölte.²²⁷ A 19. század közepétıl a nemzeti mővészet megteremtésére irányuló törekvések szorosan összekapcsolódtak az önálló mővészképzés létrehozásának szándékával, érthetı, hogy Ernst éppen az akadémia alapításának egy fontos korai dokumentumát választotta publikálásra. ²²⁸ Hesz tervezetében a századelı „hazafias irányának” példáját látta, s a szöveg elé írt rövid bevezetıben külön hangsúlyt kapott Hesz munkájának úttörı jellege, hiszen az még Széchényi akadémia alapítását is megelızte. A didaktikus epilógus összefoglalta a késıbbieket: a mővészeti akadémia alapítása még fél évszázadot váratott magára, s e fél század alatt számos mővészt veszthetett el a haza.

A második, 1900-ban megjelentetett számban Schauff János magyar oszloprendrıl szóló, 1790-ben publikált kis könyvét ismertette, s szövegét fordításban közreadta. ²²⁹ Ernst választása ez esetben tudatos historizálás: Schauff oszloprendje a magyar stílus, s azon belül nemzeti építıstílus megteremtésére irányuló törekvések távolra nyúló gyökereit bizonyítja. A bevezetı történeti áttekintése is ezt az ívet rajzolja meg. Itt Divald Kornélra és Myskovszky Viktorra hivatkozva a magyar építészeti stílus elızményeit a felvidéki pártázatos reneszánszban jelöli meg, a 18. századot ebben az irányban Schauff tervezete, a

226 GUNST 2000. 197-202.

227 ERNST 1898.

228 KESERÜ 1988. 219.; Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatója 1901 januárjában a mővészeti intézményrendszer kiépítésével kezdte elıadását, s hivatkozott Ernst Hesz publikációjára. Szalay Imre:

Magyar festés a XIX. században. Mőcsarnok, IV/5. 1901. január 27, 84-86.

229 ERNST 1900A.

19. századot pedig Feszl Vigadója és Lechner Iparmővészeti Múzeuma képviseli. Huszka József győjtését (hibásan Huszka Jánosnak írva) a keleti eredető magyar karakter megragadásán túl, mint Lechner forrását tartja fontosnak megemlíteni.

Miután ismerttette Schauff pályáját Ernst, szinte morális példázatul állította a pozsonyi német építész befogadó hazájához való viszonyát. Azokat a mondatokat, melyek a mővész egyetemes hivatásáról szólnak Schauff szövegében egyáltalán nem tartotta említésre érdemesnek, így egyszerően kihagyta ıket. ²³⁰ Számára a hangsúly azon volt, hogy a 18. században egy mővész idegenként is „hazafiui kötelességnek” tartotta a nemzet szolgálatát. Miközben Schauff példája a magyar építészeti stílus kutatásának történeti alátámasztását szolgálja, az ismertetés egy ponton e törekvések finom kritikájába fordul át.

Schauff ugyanis a magyarok bátorságának szimbólumát a huszárcsákó formájában látta, s ezt a magyar korona motívumaival kombinálva az oszlop és gerenda különbözı részeire applikálta. Azaz „Schauff is csak a külsı díszre adott”, s ez az is rögtön értelmet nyer Ernst következı soraiban: „nem úgy, mint most, hogy a népies és régi magyar hímzéseken elıforduló ornamentikát használta fel, hanem a magyar nemzet vitézségét akarta elég naivul kifejezni.”²³¹ Bár formaválasztásában nem, de módszerében eszerint analóg Schauff és Lechner, s ha a naiv jelzı nem is Lechnerre és követıire vonatkozik, az eljárás, a magyarosnak tartott motívumok építészeti alkalmazása önmagában nem tőnik Ernst számára tökéletesnek. „Legyenek ezek a példák a jövıben a kisérletezıkre tanulság, hogy nem csak a külsı dísz, de a forma az, mi a dolgoknak karaktert ad. Ott van a festészetben Munkácsy Mihály Siralomháza, a szobrászatban pedig Izsó Miklós Juhásza, mely két mő örökké fogja hirdetni a magyar mővészetet, nem pedig, mint eddig volt a magyarországi mővészetet. Ezek után szabad remélnünk, hogy a magyar építészeti stílus sem tartozik az utópiák közé.”²³² Lechner és követıi tehát még nem jutottak el a nemzeti építészeti stílushoz, s ez magyarázza, hogy néhány oldallal korábban miért oly óvatosan fogalmazott, amikor Lechner Iparmővészeti Múzeumát a „nagyobb szabású kísérletek” közé sorolta.

230 Ezt a részt Bibó István idézi: „A mővész zsenijének megnyilatkozása az egész emberiségnek szól; a mővésznek az egész földkerekség a hazája, s minden ember testvérük. Az igazságért dolgoznak, az emberiségnek használnak, s díszére szolgálnak az országnak, mely befogadja ıket.” Lásd: Bibó István:

Johann Schauff nemzeti oszloprend-terve 1790-bıl. In: Sub Minervae Nationis Praesidio Bp., 1989. 60-63.

231 ERNST 1900A. 6.

232 ERNST 1900A. 6.

Ernst megjegyzései a század elején Lechner építészete körül zajló viták ismeretére utalnak, melyek a magyar stílus és a magyaros építészeti dekoráció körül zajlottak.²³³

Bár a nagyreményő „mőtörténeti sorozat” megakadt, a század elsı évtizedében Ernst különbözı folyóiratokban több győjteményében ırzött levelet közreadott.²³⁴ Rövidesen egy nagyobb munka megírására és publikálására vállalkozott, mely 1910-ben jelent megy A magyar történeti festészet címmel. A könyv Ernst egyik levele szerint 1906-ban kézirat1906-ban már készen volt, s közreadásának ambíciója mögött valószínőleg 1907-es sikertelen kísérlete húzódhatott meg, hogy a Történelmi Képcsarnok ırévé nevezzék ki.

Ekkor ugyanis Kammerer Ernı nemcsak azért nem javasolta erre a posztra, mert nem volt megfelelı képesítése, de azért sem, mert „irodalmi vagy tudományos foglalkozásáról sem adott tanubizonyságot, amelynek alapján a qualificatio alól felmenthetı volna.”²³⁵

A könyv bevezetésében világosan megfogalmazta kettıs célját: „hogy tılem telhetıen hozzájáruljak a magyar históriai festészet irodalmának kiépítéséhez és modern mővészeink figyelmét felhívjam e tárgyra.”– írta, majd leszögezte: a történeti festészet vallásos témáival nem foglalkozik, hanem csak „a magyar történeti festészettel. Kizárólag azokkal, amelyek hazánk fényes tettekben gazdag múltjának jelentıs momentumait ábrázolják” ²³⁶ A rövid történeti áttekintésben a reneszánszban jelöli mega azt a korszakot, melyben a mővészek már „nemzetük múltjából” merítik tárgyaikat. Ez a korszak a 18.

századig tart, de anélkül, „hogy különösebben igyekeztek volna kifejezni az illetı kort, sajátosságait, jellegzetességeit.” Valódi történeti festészetrıl – véleménye szerint – csak

„az újabb korban” lehet beszélni, mert ekkor a történettudomány segítségére sietett a mővészetnek azzal, hogy „kikutattak s leírták az egyes fajok, népek és nemzetek történetét, szokásait, viseletét, fegyvereit, ékszereit s egyéb holmiját. Igy a festıknek most már

233 A vitába néhány évvel késıbb, 1902-ben még a kultuszminiszter Wlassics Gyula is bekapcsolódott.

Parlamenti beszédében a szecessziós építészettel szemben foglalt állást és leszögezte, hogy a magyaros dekoráció még nem magyaros stílusú építészet: „…az építészet terén a stílusnak két része van. Az egyik az architektonikus stílus, és ez a fı; a másik pedig a dekoráció. Ha pedig alkalmaz valaki dekorációul egy magyar kakast, ez még nem teszi a stílust magyar stílussá.” Wlasics Gyula: Parlamenti beszéd. (Eredezi megjelenés: Budapesti Közlöny, 1902. április 18. Országgyőlési Értesítı) In: Lechner Ödön. Az építészet mesterei. (Vál. és szerk.: Gerle János) Bp., 2003, 29.

234 Zichy Mihály levele a Segítség album egyik szerkesztıjéhez. 1889. Modern Mővészet, I/5. 1906. február, melléklet. 289.; Eötvös József báró gondolatai. Közreadja Ernszt Lajos. Budapesti Hírlap, XXIX/125. 1909.

május 28, 1.

235 SzM Adattár 1084/1907.

236 ERNST 1910. 5.

megvolt a biztos történelmi alapjuk.”²³⁷ A történeti festészet alapkritériuma tehát a történeti hőség, ami egybecseng a historizmus általános felfogásával.

Az irodalomról szóló rövid fejezetben Rómer, Henszlmann, Ipolyi generációjától Lyka Károlyig sorolja a szerzıket, s a megemlített tanulmányaikhoz főzött megjegyzéseiben elsısorban azok adatgazdagságát emeli ki. Ebbıl az ismertetésbıl határozottan Ernst tudományos ambíciója érzékelhetı: szándéka a nagy elıdök nyomdokaiba lépni, és hozzájárulni a mővészettörténeti anyaggyőjtéshez. Ez az adatgyőjtı szemlélet éppúgy, mint korábban a forráskiadványok megjelentetése a hazai pozitivista történettudomány irányához kapcsolható. A kötet fejezeteinek tagolása a következı: I.

Árpád- és vegyesházbeli királyok kora, II. A mohácsi vész után, III. a XVIII. század falképei, IV. A magyar történeti festészet úttörıi, V. A renaissance elıkészítıi, VI. A renaissance, VII. Újabb történeti festık, VIII. Millennium. A pozitivista feljıdéseszme talaján a könyv a történeti festészet jelenig tartó fejlıdésének ívét rajzolja meg.

Noha bevezetıje szerint a magyar történeti festészet csak a 19. század elején született meg, ennek ellenére a középkorral, s a királyszentek ábrázolásaival indítja ismertetését. A mővek említésénél a viselettörténeti értékre különös hangsúlyt helyez. A 18-19. század fordulójától kezdve a viseletek korhő megfestését a históriai hőség alapkritériumának tartja. A könyvillusztrációnál például Axmann József, Blaschke János, Czetter Sámuel, Johann Ender metszeinek elsırendő hibájául rója fel, „hogy nem tanulványozván az elmúlt századok viseletét, szokásait, a saját koruk ruháiba öltöztetik s így ábrázolják Árpádot vagy Mátyást.”²³⁸ Fejezetei valójában jórészt egyszerő felsorolások.

Egyáltalán nem foglalkozik az ábrázolások hitelességének kérdésével, s mélyebben nem megy bele a mővek történeti hátterének elbeszélésébe sem. Mindez azonban csupán elızményként szolgál a valódi történeti festészet ismertetéséhez. Ez már igazán Ernst terepe volt, ahol biztosabban mozgott, de a felsorolás-jelleg jórészt a továbbiakban is megmaradt.

Nagy Lajos korát az elsı reneszánsznak nevezi, az 1860-as évektıl 1880-as évekig tartó idıszakot pedig „A” reneszánsznak. Valójában ebben nagyon is következetes: már 1900-ban a Mőcsarnokban megjelentett egyik cikkében megjegyezte, hogy Madarász,

237 ERNST 1910.5-6.

238 ERNST 1910.32.

Székely, Than korszakát „ma már mindenki a magyar reneszánsz elnevezéssel” illeti.²³⁹ A reneszánsz fogalmát tehát „virágkor” értelemben használja, s számára a 19. század második felének történeti festészete ezt a csúcspontot jelenti. Madarász és Székely Ernst szemében a fajmagyar mővész: szemben Lotz-zal, Liezenmayerrel, vagy Thannal, akik német származásúak voltak, ık ketten régi magyar nemesi családok sarjai, s mővészetük „a magyar fajnak mővészetre termettségét” bizonyítja. Madarászt Ernst „a nemzeti mártírium festıje”-ként aposztrofálja, Székelyrıl pedig Palágyi nyomán megjegyzi, hogy történeti festményeiben „a magyar mővészeti stílust és érzést teremtette meg, de talán még ennél is nagyobb érdeme, hogy ahol az európai históriai festészet megállott, azt ı egy nagy lépéssel elıbbre vitte, amennyiben sikerült plasztikus gruppban megjeleníteni neki a lelki tartalmat.”²⁴⁰ Székely mint igazi nemzeti mővész az európai képzımővészet fejlıdéséhez is képes volt hozzáadni, mővészete tehát Ernst szerint a legmagasabb rendő történeti festészetet képviseli. Ernst az 1910-es Palágyi-féle Székely monográfia leegyszerősített konklúzióin ezt követıen lépett csak tovább: Székelyt a freskófestészet területén „kifejezés tekintetében” jobbnak ítélte, mint Puvis de Chavannes-t. Az összehasonlítás egészen abszurdnak tőnik, de a következı sorok megmagyarázzák: Ernst „teljesen modern”

mővésznek tartotta Székelyt. Valójában ennek az alapját is Palágyi fektette le, amikor a mővészrıl kijelentette, hogy nem egy fejlıdési vonal végén, hanem elején áll. Így lett Székely Ernstnél, majd a késıbbiekben számos más kritikusnál is a 19. századi és a 20.

század elejének modern mővészete között az összekötı kapocs. ²⁴¹

A történeti képek nemzeti mártíriumot megfogalmazó sorozata 1867-tel lezárul.

Benczúr Vajk megkeresztelése kapcsán Ernst így ír a korszakról: „Benczúr itt hően fejezte ki kora uralkodó hangulatát. Mintha érezte volna, hogy Ferenc József király alkotmányos uralkodásának megkezdésével Magyarországon a mővészetekre is Mátyás ideje fog visszatérni.” Benczúrral véleménye szerint lezárult a „magyar történeti festészet renaissance-ja”²⁴². Az újabb történeti festıknél Vágó Pálnak szentel nagyobb figyelmet, s elemzésében nagyra értékeli, hogy Vágó a magyarságot mint lovas nemzetet mutatja be. A jelenkor „modern történeti képei” közül legjobbnak Kırösfıi parlamentbe készített képeit

239 Ernst Lajos: Magyar mőtörténeti irodalom a XIX. században. Mőcsarnok, IV/1. 1901. január 1., 4.

240 ERNST 1910.51.

241 SZİKE 1999.324-328.

242 ERNST 1910.64.

tartja. Ezt követıen a történeti témát ajánlja a kortárs mővészeknek: „Reméljük azonban, hogy mővészeink végül is megint visszatérnek a történeti festészethez. Mert a franciák mondják: a grande art mégis csak ez.”²⁴³ A millenniumnál Csók, Kırösfıi, Bihari képeit sorolja fel, és a fejezet végén így sommázza a teendıket: „Vágó és Thorma megmutatták, hogy mily irányban haladjon újabb történeti festészetünk, ha érdeklıdést s lelekesedést akar kelteni a mővészet e klasszikus szépségő ága iránt. Nem szükséges, hogy ehhez okvetlen a messze multban keresgéljünk. Itt van a hátunk mögött az 1848 körül összefutó história, amely tele van a festı ecsetje alá kínálkozó eseményekkel. Ezek közel állnak mindnyájunkhoz.”²⁴⁴

Palágyi is ugyanebben az évben megjelent Székely monográfiájában hasonlóan vélekedett, mint Ernst, s a történeti festészetet a jövı mőfajának tartotta. Úgy tőnik ez a hagyományhoz ragaszkodó szemlélet jóval túlélte a századfordulót. A nemzeti történeti téma elég erısnek bizonyult, s még a két világháború között is, a neonacionalizmus közegében számos mővész igyekezett megfelelni ennek az elvárásnak. Ernst erıs ’48-as kötıdését ismerve pedig nem meglepı, hogy éppen ezt ajánlotta a festıknek témául.

A magyar mővészettörténet-írásban Ernst vállalkozott elıször arra, hogy a középkortól összefoglalja a történeti témákat, különös tekintettel a 19. századra. Könyve végén az 1800–1900 közötti magántulajdonban és közgyőjteményekben található magyar történeti tárgyú festmények jegyzékét adta, melyet a kortársak is nagyra értékeltek²⁴⁵, és amely ma is fontos forrása a történeti festészet kutatóinak.

243 ERNST 1910.67.

244 ERNST 1910.73.

245 Mővészet, X. 1911. 94. A könyv recenziójában e lajstromot nagyra értékelte a szerzı.