II. Ernst és a századforduló nemzeti ideológiája

II. 1. Ernst politikai álláspontja

1906. február 25.-i keltezéssel Ernst, aki ekkor már mintegy öt éve a Nemzeti Szalon igazgatója volt, néhány oldalas bevezetıvel látta el Iványi Grünwald Béla győjteményes kiállításának katalógusát. 161 A szöveg két elkülönülı részbıl áll, csak a második szakaszban olvasható Iványi rövid életrajza s mőveinek ismertetése. Az elsı rész hangvétele a politikai sajtó és röpiratirodalom vehemenciájára, manifesztumszerő megfogalmazásaira emlékeztet, s ha tömörsége miatt csak részlegesen is, mégis bepillantást enged Ernst magyar mővészetrıl vallott nézeteibe, sıt bizonyos mértékig politikai gondolkodásmódjába is. A hangsúly ezen a szövegrészen van, s úgy tőnik az Iványi-kiállítás csupán ürügyül szolgált az elsı szakaszban foglaltak megfogalmazására.

Mert valójában nem is a kiállítás, hanem a napi politikai helyzet diktálta e sorokat.

1906. február 19-én királyi parancsra katonaság szállta meg a magyar parlamentet és környékét. Az uralkodónak az országgyőlés feloszlatására vonatkozó levelét a teljhatalmú királyi biztos megkísérelte felolvasni az ülésteremben, de a képviselık ezt jogszerőtlenségre hivatkozva megakadályozták. Végül az épületet elfoglaló karhatalmi alakulat biztosításával, annak vezetıje hirdette ki a teremben a parlament feloszlatásáról szóló határozatot. Az ülést ezt követıen bezárták, a képviselık távoztak, a rendırség pedig – nehogy a képviselık visszatérjenek – „az egész épületet ırizetbe vette”. A vármegyékbe, melyek 1905 óta az ellenállás bázisai voltak, királyi megbízottakat helyeztek. A dualizmus korának legmélyebb válsága végpontjához jutott.162

A kortársak számára az események forgatókönyve a Bach-korszak rémét idézte fel.

Ernst bevezetıjében erıs felütéssel azonnal párhuzamot vont a magyar mővészet és a közjogi harcok törekvései, a jelen és a kiegyezést megelızı idıszak abszolutizmusa között.

„A modern magyar mővészet ez idıszerint ugyanazt a nemes és nagy küzdelmet vívja, mint az egész magyar nemzet. Ki akarja és ki fogja küzdeni az önálló magyar mővészetet, hogy

161 ERNST 1906.5-6.

162 GRATZ 1934.114.; Lányi Bertalan: A Fejérváry-kormány kormányzatpolitikai és alkotmányjogi megvilágításban. Bp., 1909. 424-437.; Horánszky Lajos: Tisza István és kora. Bp., 1995. 472-656.

Mindhárom szerzı személyes szabadelvő elkötelezettsége okán elfogultnak minısíthetı a politikai helyzet megítélésében, de a tények közlésében megbízhatóak.

annak mindenik vonásán és minden tárgyán a magyarság sajátos nemzeti jellegét mindenki azonnal észrevehesse. A magyar mővészetnek ezen harca nem mai kelető, mert már az ötvenes és hatvanas években, amikor a nemzet hasonlóan az abszolutizmus békójában (sic!) sínylıdött, s mikor nem volt szabad megírni az írónak, amit gondol s a hogy érez, egy Székely Bertalan és egy Madarász Viktor ecsetjükkel tolmácsolták a nemzeti gondolatokat.”163

Világos, hogy Ernst a Fejérváry-darabont kormánnyal és az uralkodói politikával szembeni nemzeti ellenállás táborában foglalt helyet, melynek élén a Függetlenségi Párt állt, magába fogadva a Szabadelvő Pártot 1905 után tömegesen elhagyó disszidenseket.

Talán nem túlzás állítani, hogy a szövegben szándékoltan bukkan fel háromszor az áruló szó a történeti festészet elemzésénél s egy-egy konkrét festmény kapcsán. A szó indulati töltete a közjogi harc ütésváltásaira utal, a korabeli politikai közhangulatot és az elfajult közbeszédet tükrözi. Amikor Ernst Madarász ónodi országgyőlést ábrázoló képérıl ír,

„amelyen fölkoncolják a két áruló követet” akaratlanul is a parlament feloszlatását törvényellenesen kihirdetni akaró királyi biztosra gondolunk, különösen, mert Madarász kapcsán ’48 reaktiválódása is megfogalmazódik: „Madarász, a kuruc érzelmő festı, már kíméletlenül reá mutat képeiben, hogy a 48-hoz hasonló dolgokat a nemzet már átélt és ezentúl is átfog még küzdeni.” A „kuruc érzelem”, kuruc témák aktuális függetlenségi áthallásokat hordoztak, s talán ezzel függhet össze, hogy 1905-ben a Vasárnapi Ujságban több kuruc ábrázolás jelent meg Ernst győjteményébıl.164

A nemzeti ellenállás álláspontját az Iványi-katalógus egy késıbbi passzusa még egyértelmőbbé teszi: S a hogy a magyar politika vezérei zászlójukra az önálló magyar hadsereget, udvartartást s a külföldi képviseletben is a magyar állameszme kidomborítását írják, akként ezek a modern magyar mővészek a magyar formák, a magyar színek megteremtéséért küzdenek s így bátran nevezhetjük ıket az önálló magyar nemzeti mővészet képviselıinek. Ezek a vérbeli mővészek jöttek csak reá, hogy csak ezzel tudnak itthon és a külföldön sikereket és elismerést kivívni és így lettek a magyar kultúra legszámottevıbb harcosai.” A direkt politikum, az Ausztriával szembeni ellenállás és a

163 ERNST 1906.5.

164 A képekhez főzött szöveg szerint ezek külföldi mesterek munkái, s ennek köszönhetı, hogy rajtuk „nem a szabadságért küzdı vitéz daliákat”, hanem inkább a „vad harczosokat, torzonborz alakokat” ábrázoltak, „nem a minıket látott a festı, de a minıket félelme mutatott.” Vasárnapi Ujság, LII/33. 1905. augusztus 13., 524-536.

kultúrharc toposzai itt összeérnek, s ez utóbbi sarokpontja a nemzeti jelleg kifejezése a mővészetben. A közjogi küzdelmek tetıpontján ezek máshol is összekapcsolódtak, például az 1906-ban függetlenségi párti arisztokrata asszonyok által indított Tulipán mozgalomban, mely a háziipar felkarolását, a népmővészet támogatását, s egy felújított védegyleti politikát tőzött a zászlajára. Ideológiájában a magyar sajátosságokat túlhangsúlyozó, nyugattól elzárkózó elem volt a domináns165, Ernst szövegében azonban ilyennel egyáltalán nem találkozunk.

A fajok küzdelmében a gyızelem záloga tehát a nemzeti jelleg, s Ernst bevezetıjében a 19. századi képzımővészetben ennek ívét rajzolta meg. Közkézen forgó gondolatokat vázolt, amikor a század közepének történeti festészetébıl indult ki, s az aktuális események magyarázzák, hogy oly mértékben a korszak mővészetének hazafias missziójára helyezte a hangsúlyt.166 A nemzeti jelleg nem több nála, mint a magyar téma, elıbb a történeti, majd a zsáner, tájfestészet, és a népi zsáner mőfajában.167 De a magyar mővészet még nem egyenrangú a „külföld mővészetével”, s e feladat elvégzését Ernst véleménye szerint azok a mővészek vállalták fel, akiknek ı a Nemzeti Szalonban győjteményes kiállításokat rendez. Majd hozzátette: csak egy olyan generáció állhatja meg a helyét az európai perspektívában, a külfölddel való összevetésben, amelyet – túllépve a magyaros témán – „szigorúan a mővészi szempont és az egyéniségre való törekvés”

jellemez. És ez nagybányai iskola, melynek mővészei a „magyar formákért” és színekért

165 Bellák Gábor: A historizmus és a szecesszió népmővészetfelfogása. In: Lélek és forma. Magyar mővészet 1896–1914. Kat. (Szerk.: Éri Gyöngyi és O. Jobbágyi Zsuzsa) Magyar Nemzeti Galéria, Bp., 1986. 23-24.

Bellák ezt a nemzeti elzárkozó szemléletet a Tulipán szövetség 1907-es albumából vett találó idézettel mutatja be: „Dobjuk el magunktól a nyugati mőveltséget, fejlesszük nemzeti sajátságainkat, hogy ezáltal naggyá, erıssé és szabadokká legyünk.”

166 „Székely Bertalan nyugodtabb, a kevésbé (sic!) kuruc természető, megfesti az Egri nıket, Dobozyt és Zrínyi kirohanását, melyekkel a nemzet hıseire hívja fel a figyelmet; mi Cylleyben, a ki V. Lászlóval Hunyady László halálos itéletét iratja alá, az árulókra céloz; a mohácsi csatában, a 48-ban leigázott nemzetre céloz; ellenben Madarász, a kuruc érzelmő festı, már kíméletlenül reá mutat képeiben, hogy a 48-hoz hasonló dolgokat a nemzet már átélt és ezentúl is átfog még küzdeni.Ilyenek a lefejezett Hunyady László, amint a véres kard alatt fekszik a ravatalon, Zrínyi és Frangepán, ahogy láncraverve ülnek a bécs-újhelyi fogságban, Zrinyi Ilona a munkácsi várban, midın két gyermekét elrabolják, Zách Felicián, mikor a leányán elkövetett gyalázatot megbosszulni indul a királyhoz, s buzogányára rá van írva: ne bántsd a magyart, az ónodi országgyőlés, amelyen felkoncolják a két áruló követet stb. Ezek az örökbecső történelmi mővek világító fáklyaként fogják mindenkor hirdetni, hogy a magyar mővészet mindig együtt érzett korának nemzeti küzdelmével. A képzımővészet tehát az elnyomatás idejében nemcsak kulturális, hanem hazafias missiót is teljesített.” ERNST 1906. 5.

167 „Az alkotmány visszaállítása után a történeti festészetrıl a magyar zsánerfestészetre térnek át mővészeink és folytatódik a munka a magyar mővészetért. Munkácsy Mihály ujoncozásával a magyar zsánerképet alkotja meg, Mészöly Géza a magyar tájképet, Izsó Miklós Busuló juhászával a magyar zsánerszobrászatot teremtik

küzdenek, s Iványi is ezek közé tartozik.168 Mint látni fogjuk ez volt a szemléleti kiindulópontja a Nemzeti Szalon és késıbb az Ernst Múzeum kortárs kiállítási programjának.

Cikkének végén Ernst még egyszer elfújta a harci indulót, aláhúzva függetlenségi álláspontját: „A mester kiállítását, mely a legszomorúbb politikai viszonyok között nyílik meg, a legnagyobb lelkesedéssel rendezzük, mert ezzel a magyar géniusz újabb nagyságát hirdetjük, mert Iványi Grünwald Béla mővészetével ugyanazért küzd és harcol, amely a magyarság mai küzdelmét dominálja: az önálló magyarságért minden vonalon.”169 Politikai állásfoglalása mutatja erıs ’48-as kötıdését, függetlenségi érzelmeit, melyek meghatározták történeti alapállását, s különbözı mértékben ugyan, de kifejezıdött győjteményének tervezett, illetve megvalósított bemutatóin. Hogy a válságos idıszakot megelızıen a Szabadelvő, vagy a Függetlenségi Pártot támogatta-e, vagy csak ekkor igazolt át ı is sokakkal együtt a függetlenségi oldalra nem tudjuk. Ez a kérdés egy ponton túl azonban nem is releváns, hiszen a századfordulón a közjogi kérdéseket leszámítva, a két párt között nem igazán volt ideológiai szakadék, s éppen ez tette lehetıvé a nagyszámú átállást.

Nem kizárt, hogy Ernstre ekkor ifj. Andrássy Gyulának, a Nemzeti Szalon elnökének határozott politikai állásfoglalása is hatást gyakorolt. Andrássy, miután a Tisza-féle házszabályrevíziónak a törvényellenessége felháborította, kilépett a Szabadelvő Pártból, s a függetlenségi koalíció gyızelmét követıen annak képviselıjeként részt vett az uralkodóval folytatott tárgyalásokban.170 Ezeken az audienciákon mindvégig hajthatatlan maradt, még akkor is, amikor 1906 januárjában, néhány héttel a parlament „megszállása”

elıtt Ferenc József felszólította, hogy alakítson kormányt. Andrássy persze nem fogadhatta el a felkérést, hiszen a tárgyalásokon általa képviselt koalíció álláspontja a hadsereget érintı kérdésekben egyenlıre éppoly merev volt, mint az uralkodóé. Az álláspontok ilyetén mozdulatlansága mélyítette el a válságot és vezetett végsı soron az 1906 februári drámai

meg és viszik elıbbre a magyar mővészetet. Ezt a munkát folytatja Jankó János, Deák Ébner Lajos, Bihari Sándor, Vágó Pál és Révész Imre, akik a magyar népsajátosságokat örökítik meg képeiken.” ERNST 1906. 6.

168 ERNST 1906.6-7.

169 ERNST 1906.7.

170 Andrássy részt vett a koalícióban, de nem mint a Függetlenségi Párt tagja, hanem saját, 1905-ben alapított Alkotmánypártjának képviselıjeként.

eseményekhez.171 Mindenesetre Andrássy függetlenségi állásfoglalása és a koalíció eredeti céljai melletti kiállása Ernst számára példamutató lehetett. Amúgy is nagyar becsülte ıt, mint olyan arisztokratát, aki modern győjteményével és hazai mővészet pártfogolásával a magyar mővészet ügyét szolgálja.172 1901-tıl, Ernstnek a Szalonba történt igazgatói kinevezésétıl kezdve állandó kapcsolatban voltak, s Andrássy iránti tiszteletét jelzi, hogy kéziratgyőjteményében ereklyeként ırizte az elnöknek egy hozzá írott levelét. E levélben, melyben Andrássy kimentette magát a Nemzeti Szalonban eltöltött tízéves évfordulójára rendezett ünnepségen való részvétel alól, szentenciózusan megfogalmazta a közös célt, mely Ernstet is egész pályáján vezette. Nemzeti hivatástudattal és lelkesedéssel átitatott sorai a kultúrharc általános sémáit ismétlik: „Tudom, hogy a magyar mővészet ügye a magyar nemzet ügye. Kötelességünk hozzájárulni ahoz (sic!), – hogy a magyar faj fényes tulajdonságai kifejlıdhessenek. Az emberiség culturáját gazdagítva: a magyar faj saját fennmaradásának biztosítékát is erısíti. Mennél tökéletesebb alkotásokra vagyunk képesek, – annál mélyebb és indokoltabb nemzeti önérzetük, – és annál hasznosabb létünk az emberiség szempontjából.”173

A szabadelvő, avagy függetlenségi koalíciós politikai álláspontnak a modern képzımővészet viszonylatában nem voltak egyértelmő ízlésbeli konzekvenciái. Tisza István következetes liberalizmusa ellenére határozottan konzervatív ízlést képviselt.

Andrássy viszonylag modern szemléletével Apponyi szélsıséges konzervativizmusát lehet szembehelyezni, pedig politikai pályájuk ekkor teljesen párhuzamosan haladt: mindketten a Szabadelvő Pártból váltak ki, s a Wekerle-kormány idején egy kabinetben dolgoztak.174 A kérdés inkább az volt, hogy a mindkét párt esetében azonos, s a magyar közgondolkodást a korszakban átható nacionalista kultúreszménybe mennyire fértek bele a nyugati hatások, s elvileg lehetségesnek tartották-e ezek integrációját a magyar kultúrába – mővészetbe – úgy, hogy annak nemzeti jellege ne sérüljön. És itt várt a modern képzımővészetet propagáló

171 GRATZ 1934. 83-112.

172 GESKÓ–MOLNOS 2003.21-22.

173 Gr. Andrássy Gyula levele Ernst Lajoshoz. é.n. [1908] MTA MKI Adattár MKCS-C-I-84/49/1-2. A levél

„Ernst Lajos győjteménye” pecséttel ellátva.

174 Apponyi a kultuszminiszteri, Andrássy a belügyminiszteri tárcát kapta. 1909-ben a Nemzeti Szalon botrányos tisztségváltásának idején Gr. Andrássy Gyulának ízlését és politikai álláspontját a következıképpen sommázták : „Andrássy Gyula grófot hagyták meg az elnöki székben, akinek a mővészeti fölfogása csudálatosképpen homlokegyenest ellenkezik politikai meggyızıdésével” N.N.: Feketék a Nemzeti Szalonban. Népszava, 1909. május 19. Tímár Árpád győjtése.; GESKÓ–MOLNOS 2003.21-22.

írókra és kritikusokra az igazán jelentıs feladat, hiszen megfelelı érvrendszerrel teoretikusan nekik kellett megalapozni ezt az integrációs folyamatot. A nacionalista ideológiával alapvetıen azonosuló, s a mővészetet is ebbıl a szempontból megközelítı szerzık tollán az eredendıen erısen konzervatív töltető nemzetkarakterológia lett az a fegyver, mellyel paradox módon mégis sikerrel lehetett képviselni a modern nemzeti mővészet ügyét, legalábbis egy bizonyos határig. S ez a határ – úgy tőnik – a század elsı évtizedének „ultramodern” törekvéseinél húzódott.

In document Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ RÓKA ENIK (Pldal 51-56)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK