VII. Az Ernst Múzeum kiállítási programja 1912–1919 között

VII. 2. A magyar m ő vészet múltja

Az évadot decemberben egy kisebb francia impresszionista kiállítás zárta, s mivel az anyag alig tett ki harminc darabot, mellé kerülhetett Herman Lipót, a fiatal „barock-mővész” tárlata is. Manet, Courbet, Monet, Renoir, Monticelli, Gauguin, Signac, Vuillard, Toulouse-Lautrec festményeinek és grafikáinak a Szalon korábbi tárlataihoz képest jóval szerényebb bemutajója amolyan elsı kísérletnek tekinthetı az Ernst Múzeumban, melyet egy évvel késıbb egy jóval fajsúlyosabb tárlat követett.537 A Japán-mővészasztal körébe tartozó Herman beválogatása a francia tárlat mellé nem mővészi szempont szerint, inkább valószínőleg ad hoc módon történt.

Az elsı év mérlegét megvonva látható, hogy Ernst és Lázár a Nemzeti Szalonban kialakított koncepciót folytatta mind a magyar, mind a külföldi kiállítások tekintetében.

Ugyanakkor már itt is – Herman bemutatója nyomán –, érzékelhetı, ami a késıbbiekben is a kiállítások rendezésében szerepet játszott, hogy nem csak mővészi szempontok, de a személyes kapcsolatok is befolyással voltak a program kialakítására. A kiállítások mellett a múzeum megnyitásától fogva külön kereskedelmi tevékenységet is folytatott, s felvállalta a népszerősítés feladatát is. A kiállításokhoz kapcsolódva neves mővészeti írók, szakértık elıadásokat tartottak, de helyet kapott a kortárs modern irodalom is a programokban. Így Ybl Ervin Zuolagáról, Olgyai Viktor Brangwynról, Feleky Géza Fényes Adolfról tartott felolvasást, de a résztvevık meghallgathatták Szép Ernı költeményeit és Kemény Simon novelláit is az írók elıadásában.

az 1860-as évektıl számoltak. Lázár a korszak mővészeinek magyarságát is kiemelte, s munkáikban felfedezni vélte a tıle megszokott „magyaros érzést”. Brocky mővészete kapcsán pl. így írt: „aktjaiban és festményeiben magyar érzése erıben teljes kifejezésre talált”, s Markó mőveiben is ugyanezt a „magyaros érzés-kitörést” látta. Pekár és Malonyay nem egész egy évtizeddel korábbi tanulmányaihoz képest Lázár tehát kísérletet tett a korszak mővészeinek nemzeti diskurzusba való beemelésére.538 A századfordulótól Európa több országában a biedermeier újraértékelése zajlott, melynek során az osztrák mővészek (Adolf Loos, Otto Wagner) felismerték a biedermeier premodern vonásait, s benne a nemzeti stílust és a bécsi genius loci mővészi megnyilatkozását látták. De nemcsak az osztrákok, hanem a német és dán mővészettörténészek is hasonlóan a nemzeti jelleget hangsúlyozták a biedermeier kapcsán. Az Ernst Múzeum kiállítása, s Lázár értékelése valójában ebbe a folyamatba illeszkedett.539 A kor európai kulturális és mővészeti jelenségeit egy évvel késıbb Farkas Zoltán foglalta össze A biedermeier címő kötetében, s magyar vonatkozásban gyökeresen ellenkezı állásponra helyezkedett, mint Lázár.

Könyvének végén feltette a kérdést utalva az Ernst Múzeum kiállítására is: „hogy lehetséges az, hogy ebbıl a könyvbıl kimaradt a magyar biedermeier kor ismertetése? Erre egészen ıszintén, kereken és röviden azzal felelhetünk: kimaradt, mert egyáltalán nincsen.

(…) Hát a magyar biedermeier festészet, melynek oly nagysikerő kiállítása volt nemrégiben a székesfıvárosban? Hát a forradalom utáni idık társaséleti szokásai és iparmővészeti termékei nem tanuskodnak egy magyar biedermeier korról? Nem.” Sarkos véleményét számos ténnyel támasztotta alá, melyek szerint végsı soron csak átmeneti divat szintjén jelent meg hazánkban a biedermeier, s közel sem hatotta át oly mértékben az élet, s a gondolkodás minden területét, mint német vagy osztrák területeken.540 Itt érzékelhetı a szakadás a tudományos igényő Farkas és a nemzeti mővészetet minden áron propagáló Lázár – és Ernst – szemlélete között. Az európai kontextusba helyezés igényét mutatja a biedermeier magyar verziójának utólagos konstrukciója, ugyanakkor e szándék

538 ERNST MÚZEUM 1913 D.

539 Laurie Winters: The Rediscovery of the Biedermeier Period. In: The Invention of Simplicity. (Ed.: Hans Ottomeyer, Klaus Albrecht Schröder and Laurie Winters) Kat. Milwaukee Art Museum, Milwaukee, Albertina Vienna, Deutsches Historisches Museum, Berlin, 2007. 54-55., Christian Witt-Dörring: The Aesthetics of Biedermeier Furniture. In. U.o. 59-62.

540 Farkas Zoltán: A biedermeier. Bp., 1914. 135-136.; A véleménykülönbözıség ellenére Farkas értékelte magát a kiállítást. FARKAS 1932.4.

eredményeként a valóban regisztrálható biedermeier vonások és jelenségek finom distinkciók nélkül, egy vitatható történeti kategória megszületését eredményezték.

1913 végén az I. Csoportkiállítás mellett rendezték meg Kupeczky és Mányoki mőveinek kiállítását. Valójában a tárlaton összesen nyolc eredeti Mányoki képet lehetett látni, a többit csak fotókon mutatták csak be, ezt az eljárást már a Nemzeti Szalon Paál László kiállításán is alkalmazták. Kupeczky anyaga a Fıvárosi Múzeumnak köszönhetıen valamivel nagyobb volt, összesen tizenhét mő volt kiállítva. A katalógus beköszöntıjében, mely név nélkül jelent meg, de valószínőleg Lázár írta, a tárlat aktualitását a következıképpen fogalmazta meg: „A nemzeti mult kultuszát, melynek élı fája az Ernst-múzeum, szolgáljuk most ezzel a bemutatásunkkal is, a Rákóczi-kor két magyar festıjét, Kupeczkyt és Mányokyt, elsı ízben nagyobb győjteményben, a magyar közönség elé vezetve. A csehek csak az imént zárták be Kupeczky-kiállításukat, megpróbálkozva ezzel elhódítani a Rákóczi-kor magyar születéső mesterét, – de Mányoky Ádám minden kétségen kívül magyar, eredetére és érzésére egyaránt. Mint a biedermeier-kori mővészetet bemutató kiállításunk ez is csak azt igazolja, mennyire égetı és elodázhatatlan kérdés a nemzeti mővészet egész folyamatát felölelı „Magyar Muzeum” szervezése, hogy mővészeti multunk emlékeit egybegyüjthessük.”541 A Magyar Múzeum tervét Lázár néhány évvel késıbb A magyar mővészet jövıje címő programmővében részletesen kifejtette, de úgy tőnik, terve néhány évvel korábbra vezethetı vissza.

1914-ben majdnem száz mőbıl álló Munkácsy-kollekciót mutattak be többek között Rákosi Jenı, Andrássy Gyula, Sonnenfeld Zsigmond, Kohner Adolf, Hatvany Ferenc, Nemes Marcell, Károlyi Mihály, Wolfner József, Majovszky Pál és Rippl-Rónai József győjteményébıl, s köztük – szokás szerint – nagy arányban szerepeltek vázlatok. Ernst személyes ügyének tartotta a Nemzeti Szalon elsı idıszakától kezdve a Munkácsy-mővek hazahozatalát, olyannyira, hogy Lázár szerint „felkért egy ujságírót, aki amerikai tanulmányutra ment, hogy kezdjen tárgyalásokat Wanemakerrel.”542 A katalógus bevezetıjében némileg méltatlankodva emlékezett meg Lázár arról is, hogy külföldön mennyire leértékelik Munkácsy mőveit, milyen alacsonyak az árai. Más oldalról nézve azonban ez azt is jelentette, hogy ha Ernst e képeket hazahozta, s itthon értékesítette nem pusztán „hazafiúi cselekedetet” hajtott végre, de az üzletbıl busás hasznot is húzott. Az

541 ERNST MÚZEUM 1913 G.

Ecce Homo egyik verziója például a Petıfi-teremben ki volt állítva és hihetetlenül magas összegért, 300.000 koronáért árulták.543

1916-ban Lotz Károlyra került sor. Lázár utalt a bevezetıjében a háborús közegre, s valószínőleg ezzel függött össze a katalógusban reprodukált két mő kiválasztása is. A Hunyadi János halála és a Kapisztrán Szent János hadat győjt a magyarság hısi áldozatát példázta, s a világháborús közegben aktuális felhangokkal telítıdött.544 A Lotz-kiállítás után a Német és osztrák mesterek és magyar követıik (Than, Gerhardt) címő tárlaton belül még csak mint Rahl-tanítvány szerepelt Than Mór545, de egy évvel késıbb már nagyobb szabású bemutatására is sor került. Ennek, a negyedik csoportkiállítással együtt, 1917-ben rendezett Than és Lotz tárlatnak a bevezetıje megmagyarázza, milyen aktuális kontextusba került ekkor a két mővész. A német-francia kultúrharc példája nyomán, mely a gótika értékelése és eredete körül zajlott, felmerült a Rahl-tanítvány magyar mővészek nemzeti jellegének kérdése is. Pusztán követık, mint az 1916-os kiállítás címe sugallta, vagy éppen ennek korrekciójaként önálló, s a nemzeti vonásokat is kifejezı mővészeknek tekinthetık?

Lázár itt a németek által képviselt álláspontra helyezkedett, mely szerint nem a motívum eredete a lényeg, hanem az, hogy mivé alakították. Ez a modell lehetıséget nyújtott számára, hogy kifejtse többször hangoztatott nézeteit: „Az a mővészet, mely a maga érzése szerint alakitja át az átvett motívumokat, nemzetivé lesz mindenkor. Az érzés a lényeges a mővészetben.” – írta. Ezt követıen Rahlhoz képest Thannál a kompozicionális, Lotznál a színbeli felszabadulást regisztrálta, s Lotz színharmóniáiban egyenesen „a modern mővészethez való átmenetet” vélte felismerni. A kiállításon a jelen lévı modernek, Iványi, Thorma mővei Thannal és Lotzzal együtt a magyar mővészet állandó elemének, kolorizmusának további bizonyítékaiként szolgáltak. Régiek vagy modernek, mindegy, – a magyar mővészet a szinre van felépitve, ez tartja össze és ez által válik egységgé. Áradó érzésének hordozójává a ragyogó szint teszi mindig.”546 A magyarázat szerint tehát az egész tárlat a magyar mővészet Lázár-féle karakterológiáját példázta.

542 ERNST MÚZEUM 1914 C.

543 ERNST MÚZEUM 1914 C.. 27. 109. tétel.

544 ERNST MÚZEUM 1916 B. 545 ERNST MÚZEUM 1916 C. 546 ERNST MÚZEUM 1917 C.

In document Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ RÓKA ENIK (Page 161-165)

Related documents