„Amikor a történész azt kérdezi, hogy »miért szúrta le Brutus Ceasart?«, akkor arra gondol, hogy »mit gondolt Brutus, ami miatt úgy döntött, hogy leszúrja Ceasart?«”1
„A nemzet nem gyermek, vagy torokfájástól tartó, sporttól és testmozgástól irtózó nyárs-polgár, amilyenek az emberek a századfordulón voltak… Csak ez a kor volt képes arra, hogy 49 katasztrófájának nemzedékeken át ne merjen szemébe nézni, hanem tétova pil-lantások közt fogalmazza meg az abszurd tételt: egy nemzetnek katasztrófája után bűn-bakra van szüksége, hogy ne veszítse el önmagában való hitét!”2
E
gyetemista éveim és pályakezdésem során Izsák Lajost az akkori legfiatalabb, de már ifjúkorában határozott kutatói profillal rendelkező, izgalmasan új kérdéseket felvető és kihívóan elgondolkoztató magyar történészgeneráció tagjaként ismertem meg.A második világháború utáni hazai politikai élet sokszínűségét, a korabeli magyar demokrácia lehetőségeit és korlátait tanulmányozhattam diákjaként. Azt is megtanulhattam óráin, hogy a ha-talmi harcok vizsgálata során egyszerre kell érzékelni és érzékeltetni a világpolitikai kénysze-reket és a belső adottságokat, csoport- és egyéni álláspontok gazdasági, ideológiai és morális gyökereit. Arra tanított, hogy a világnézetünkből, neveltetésünkből adódó értékeink követke-zetes képviselete nem torzíthatja történészi munkánkat: kitartó, rendszeres forrásfeltárást, mi-nuciózus forráskritikát várt, vár el diákjaitól és kollégáitól.
Azok közé a szerencsés tanítványai közé tartozom, akiknek a mai napig követi és segíti mun-kásságát. Ő kapcsolt be az ELTE BTK történész tanszékcsoportjának munkájába, az ő felkéré-sére lettem az ELTE BTK történelem szakos államvizsga-bizottságainak tagja és az ő ösztön-zésére adtam be habilitációs pályázatomat. A köszönet, tisztelet és szeretet szerény jeleként ezért választottam habilitációs dolgozatom egy részletét, a bevezető summázatát az előtte tisztelgő kötetbe.
1 COLLINGWOOD, ROBING. (1987): A történelem eszméje.Gondolat Kiadó, Budapest. 427. Idézi: KISAN
-TALT. – SZEBERÉNYIG.: A történetírás „nyelvi fordulata”. In: BÓDYZS. – Ö. KOVÁCSJ. (szerk.) (2003):
Bevezetés a társadalomtörténetbe.Osiris Kiadó, Budapest. 427.
2 SZEKFŰGY.: Bevezetés. In: ASZTALOSM. – PETHŐS. (1933): A magyar nemzet története. Lantos, Budapest. IV.
Tartalom
***
Kutatói pályám első másfél évtizedében leginkább a 20. század eleji magyar demokratikus po-litikai kultúra történetével foglalkoztam;3az elmúlt bő évtized során érdeklődésem egyre inkább eltolódott az első világháború utáni antidemokratikus, gyűlöletkeltő politikai gondolkodás és cselekvés irányába. Az érdekel leginkább, hogy milyen úton-módon, milyen politikai, társadalmi, kulturális tényezők révén formálódik a szélsőségesen destruktív politikai gyakorlat általában a modern kori Európában és különösen a Trianon utáni Magyarországon.
A mai gazdasági-társadalmi problémák nagy része gyökeredzik a magyar állam és társa-dalom első világháborút követő összeomlásában. Kutatási hipotézisem szerint 1919–1920 óta keresi a magyar társadalom és a mindenkori politikai elit a konszolidációnak azt a lehetőségét, amelyre összes ellentmondásával együtt a dualizmus első negyedszázada mutatott példát.4Az 1918–1919-es forradalmak kudarca után, Horthy Miklós hatalomátvétele idején a magyar po-litikai és kulturális elit hangadó része úgy ítélte meg, hogy a konszolidációnak két alapvető fel-tétele van: egyrészt az elvesztett államterület és lakosság visszaszerzése, de legalábbis a magyar etnikumú népesség túlnyomó részének újraegyesítése a magyar állam fennhatósága alatt, más-részt pedig – ahogyan azt a két világháború közötti politikai retorika fogalmazta – a magyar tár-sadalom „felbillent egyensúlyának” helyreállítása. Az utóbbi gondolatot így fogalmazta meg Bethlen 1921. április 19-én: „a kereskedelem, a vállalkozás, a pénzügy olyanok kezébe került, akik a nemzet érzésével nem voltak s talán ma sincsenek még úgy összeforrva, mint ahogy az helyes és kívánatos volna”.5Ezt az igényt kodifikálta az 1920-as numerus clausus. A „felbil-lent egyensúly” mutatis mutandiskifejezésre jutott a Horthy-rendszert kategorikusan elutasító egyes egykorú radikális demokrata helyzetelemzésekben is: „A magyar lélek egyre meddőbb-nek bizonyult és a kultúra hadseregémeddőbb-nek ritkuló sorait mindinkább idegemeddőbb-nek, és elsősorban zsi-dók töltötték be” – írta például Jászi Oszkár 1920-ban.6
A 20. század meghatározó évtizedei során, az 1920-as évektől az 1960–1970-es évek for-dulójáig a „társadalmi egyensúly helyreállítását” célzó, külső tényezők által is sarkallt, türel-metlen erőszakos, gyűlöletkeltő politika végletes formájában eljutott az államilag szervezett tö-meggyilkosság lehetővé tételéhez is. Az áldozatok száma, a bűnök súlya, az egyes, gyakran politikai cselekvést is szülő gyűlölethullámok természetesen minőségi különbségeket mutatnak, filozófiájuk azonban igencsak hasonló. Abból indulnak ki, hogy a társadalomért felelősséggel tartozó állam kötelessége a társadalom megtisztítása a káros, mételyes, destabilizáló
elemek-3 Fontosabb eredményeim: A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1990; A Huszadik Század körének történetfelfogása.Gondolat Kiadó, Budapest. 1982.
4 A konszolidáció tartalmáról, értelmezéséről lásd HANÁKP. (1975): Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchiában. Túlsúly vagy függőség. In: HANÁKP.:Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok.
Gondolat Kiadó, Budapest. 289–339.
5 BETHLENI. (2001):Válogatott politikai írások és beszédek. Szerkesztette és az utószót írta: ROMSICSI.
Osiris Kiadó, Budapest. 119.
6 JÁSZIO. (1969):Magyar kálvária, magyar feltámadás.Auróra, München. 154. (Az 1920-as első bécsi kiadás szöveghű publikációja.)
Pók Attila
től. Bármennyire fájdalmas is a műtét, a társadalom gennyes, beteg részeinek eltávolítása a tár-sadalmi test egészének regenerálódását teszi lehetővé. Az operáció megkerülhetetlen, hiszen nél-küle biztos halál vár a társadalomra. E felfogás jegyében engedi meg a magyar állam a zsidó-ság kétharmadának kiirtását, a német kisebbség nagy részének kitelepítését, a Horthy-rendszer elitjének tönkretételét, az önálló gazdálkodásra képes parasztság, a szakképzett munkásság és szakértelmiség, a nem kommunista baloldal elleni fellépést, az „elhajló” kommunisták üldözését, a társadalom legkreatívabb részeinek megalázását és eltávolítását. Az e gondolatkör jegyében
„konszolidáló” politikusok (akik közül nem egy nagyformátumú, széles látókörű egyéniség) sorsa a tragikum keretein belül változatos: öngyilkosságba menekülnek, emigrációba kény-szerülnek, megőrülnek, elhurcolják, börtönbe vetik vagy kivégzik őket.7
Hogyan bizonyítható ez a kutatási hipotézis, amely több igencsak eltérő forrásadottságú és feldolgozottságú korszakon átívelő vizsgálódást feltételez? Számos, több történeti perióduson végighúzódó eszme- és művelődéstörténeti, valamint társadalom-lélektani munkát áttanulmá-nyozva jutottam arra a következtetésre, hogy egy eszme- és politikatörténetileg, valamint tár-sadalom-lélektanilag is értelmezhető és a vonatkozó szakirodalomban gyakran értelmezett fo-galom történetére koncentrálva kísérelhető meg ez a feladat. A 19–20. századi közép- és kelet-európai politikai gondolkodás történetével foglalkozó kutató ugyanis gyakran találkozik egy, elsősorban a súlyos válságkorszakok idején teret kapó problémafelvetéssel. Legyen dol-gunk liberálisokkal vagy konzervatívokkal, szélsőjobb- vagy szélsőbaloldali politikai irányza-tok képviselőivel, kormányzati vagy ellenzéki pozícióban lévő személyekkel, a német- és oroszlakta területek közötti régió bármelyik nemzetével – a mindenkori balsikerek, kudarcok értelmezésének, magyarázatának gyakori, meghatározó eleme a bűnbakkeresés. A bűnbak szá-mos formát ölthet: lehet egyén és csoport, politikai és/vagy társadalmi intézmény, eszme, gon-dolat vagy ideológia. Kijelölésének formája lehet terjedelmes, tudományos eszközrendszert al-kalmazó analízis vagy csak néhány ecsetvonással felvázolt esszéstílusú érvelés, esetleg kiélezett vitában odavetett megjegyzés, társadalmi hatása független a kidolgozottság formájától és szint-jétől. A bűnbakkeresés persze korántsem a közép- és kelet-európai politikai gondolkodás és gya-korlat privilégiuma és természetesen azt sem állíthatjuk, hogy ez a problémakör lenne a leg-fontosabb elem régiónk politikusainak, ideológusainak és politikai elemzőinek gondolkodásában.
A jelenség minden társadalom életében megfigyelhető, önmagában nem deviancia, nem szün-tethető meg, de befolyásolható, kezelhető. Ha azonban bevezető hipotézisként elfogadjuk a fel-tételezést, hogy a bűnbakkeresés elsősorban válsághelyzetek és kudarcok eredménye, talán nem alaptalan összefüggést keresni a közép- és kelet-európai térség 20. századi súlyos megpróbál-tatásai és politikai gondolkodásának a bűnbakkeresést előtérbe állító jellege között.8
7 A gondolatot Glatz Ferenc dolgozta ki. Lásd többek között: Három nemzedék története a hetedik nem-zedék szemével. In: SZEKFŰGY. (1989):Három nemzedék és ami utána következik.Maecenas Kiadó, Budapest. XXVII-XXXVIII.
8 Erről részletesebben lásd Bűnbakok és összeesküvők című tanulmányomat. In: KARSAIL. – MOLNÁRJ.
(szerk.) (2002): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára.
MAZSIHISZ, Budapest. 547–563.
Bűn és bűnösök az 1919 utáni Magyarországon...
A bűnbakkeresés a rendszerbe foglalt gyűlöletkeltés egyik formája, amely gyakran vezet agresszióhoz. Az agresszió gyökereit kereső történész számára igen hasznos lehet ez a fogalom.
A kutatás súlypontját ugyanis eltolhatja a felvilágosodás jegyében az egyéni és közösségi sza-badságjogok térnyerését progresszióként bemutató folyamatok vizsgálatától az egyéni és kol-lektív agresszió kirobbanásainak okkeresése felé. A kutatásaimat meghatározóan inspiráló Peter Gay szerint a modern kori európai eszmetörténet és politikatörténet bemutatható úgy is, mint az agressziók kitörését megfékezni kívánó kísérletek sorozata.9A társadalompszichológia területére merészkedő történész számára hatalmas kihívás, hogy számos esettanulmány elem-zése révén próbáljon hozzájárulni az agresszió „természet adta” és társadalmilag meghatározott okainak10arányaival kapcsolatos vitához.