L
esznai Anna 1939-es amerikai emigrációja után 1965-ben látogatott először haza.Nem sokáig volt itthon, hamarosan elutazott, de a következő esztendőben, 1966-ban ismét hazatért. Immár utoljára, mert még ab1966-ban az évben elhunyt. Akkor je-lent meg életművének beteljesítő nagy regénye, a Kezdetben volt a kert.Igazi realista mű, tük-rözi korát, időszerkezete, jellemábrázolása, cselekményvezetése ahhoz a realizmushoz tartozik, amelyet manapság nemcsak lenéznek, hanem igyekeznek kimetszeni az időből és nem létező-nek tekinteni. A regény két nagy kötete a realista, sőt „nagyrealista” regény utolsó példadarabja, amolyan utolsó mohikán: korszakának utolsó pillanatában jelent meg, s ezért korszaklezárás-nak is tekinthető a magyar irodalomban. Alig két évvel később, 1968-ban megjelenik a Töre-dék Hamletnek,s Tandori Dezső kötetével új lap kezdődik irodalmunkban. Elkezdődik a késő modernség és posztmodernség máig tartó életszakasza.
A két kötet majdnem háromszáz oldallal hosszabb Móricz Erdélyénél, hosszabb, mint Szent-kuthy Prae-je. Ilyen hosszú regényeket majd a posztmodern korban írnak, de még a Párhuza-mos történetekhárom kötete sem sokkal előzi meg. A Kezdetben volt a kertazonban nem poszt-modern szöveg, ízig-vérig realista regény, arccal még inkább a romantika, mint a korabeli avantgárd felé. Tele van cselekményes jelenetekkel; kis epizódok filmszerűen peregnek benne, szálai összegubancolódnak, de egy szál sem marad elvarratlan. Harmadik személyű narrátor be-szél benne. Ez olyan típusú regény, ahol szabad azt mondani, hogy ez a mesélő személy azo-nos az írónővel, de hozzá kell tenni, hogy olyan típusú regény, ahol a mesélőnek nincsenek rá-mondásai a mesefolyamatra. Alig van benne reflexió; időnként megjelennek benne tételes fogalmazások, de maga az alkotásfolyamat, a regényírás mint probléma, ami a modern regény egyik sajátos témája, nem kap hangot, teljesen az alkotóműhely belügye marad, noha évtize-dekig készült és birkózott megírásával szerzője.
A regény tizenkét részből áll, a második kötet a hetedik résszel kezdődik. A részek nem egyenlő hosszúságúak, az első rész nyolcvan oldal, a második alig negyven, aztán százötven, kétszáz oldalas részek következnek. Az egyes részeken belül is állandóan váltakozik a narrá-ciósűrűség. Néhol bekezdésenként vibrálnak a színek, másutt hosszú állóképek sorakoznak, mint egy hosszadalmas diavetítésen. Az állandó kameramozgás, a mesesűrűség, a jelenetváltások vib-ráló sokasága a regényben érdekes módon mégis hatalmas tablóvá áll össze az olvasó tudatá-ban, állóképszerűséggé válik, aprólékossága olyan, mint egy sűrű mintázatú évszázados hím-zett terítő: elveszíti időbeli vonatkozásait, végső soron nem a történet és benne a történelem folyamatos haladását érzékeljük, nem az időmozgást fogjuk fel, hanem valami Bergson durée-jéhez hasonló időérzést hoz létre bennünk. Ez nem hibája, inkább valami furcsa csodája a re-génynek. (Ilyesfajta hatást a posztmodern regény rendkívül bonyolult szövegtesttel képes csak megközelítően is elérni, felbontott és tipográfiailag hosszú, összetömörített szövegekkel és ren-geteg önreflexióval törve meg az időfolyamatot.) Lesznai Annánál hosszú jelenetek ékelődnek
Tartalom
Kenyeres Zoltán
be egy-egy nagyobb könyvrész főcselekményébe, átbújnak egymás alatt, egymás fölé kerülnek, megszakadnak, tíz-húsz oldalakkal később újra előkerülnek, folytatódnak. Az olvasó ilyenkor visszalapoz, miről is volt szó, hová is tartozik a régi-új szál. De az egymással bújócskázó szá-lakon belül is apró epizódok vannak és azokon belül is még apróbbak.
Többféleképpen közeledhetünk a történethez. Olvashatjuk kulcsregényként, olvashatjuk tör-ténelmi regényként, olvashatjuk szerelmes történetként. Mindegyik lehetőség benne van.
Ahogy olvassuk, óhatatlan kulcsregényhez illő kérdéseket teszünk fel itt is, ott is: Leona talán Kaffka Margit, a sokat szereplő Vedres György alighanem Balázs Béla, Aranyossy László bizonyára Lukács György, Faludi Ákos alakjában Jászi Oszkár szerepelhet. Az Új Szónyilván a Nyugat,a Majánszki kávéház mi lehet más, mint a New York. A történet rávezet ezekre a ta-lálgatásokra, aztán módját találja annak is, hogy elbizonytalanítson, másképp kanyarítsa a me-sét. Aranyossy László például tökéletesen Lukács György figurája, de a kommün végén kivégzik, s akkor mégsem az. Olvassuk akkor történelmi regényként a történetet? Ennek képzetét keltik a megnevezett igazi nevek: Andrássy Gyula, Ady Endre, Justh Zsigmond, Károlyi Mihály, Ti-sza István. Zöld füzetekcímen félreérthetetlenül ott a Huszadik Század,s első hiteles leírását kap-juk a később kultikussá váló Vasárnapi Körnek. Ez különösen fontos, mert Lesznai Anna a mű-velődéstörténeti, filozófiatörténeti kutatásokat megelőzve hívta fel a figyelmet erre a háború alatt létrejött szellemi-intellektuális csoportosulásra, amely első és magasrendű műhelye volt itthon a német indíttatású szellemtörténetnek. A kör vasárnaponként összejövő tagjai a századelő el-bizonytalanodó, cseppfolyóssá váló értékelvei ellen fellépve szilárd metafizikát kerestek. Elvont gondolatokkal az emberiség felszabadításáról, a lélek megváltásáról vitatkoztak, áthatotta őket a századelős sokfelé feltörő prófétizmus. A liberalizmus ellen dogmatikusok voltak, ami pár év-vel később többük számára lehetővé tette, hogy belső megrendülés nélkül, hirtelen áttérjenek a marxizmusra, s kilépve az absztrakciók világából egyszeriben politikai szerepeket vállaljanak.
Azt már a kései, azt már a mai filozófiatörténet teheti hozzá, hogy például Lukács György leg-érdekesebb művei a regényben is szereplő, átváltozás előtti, korai időszakában születtek.
***
Szakmánkban lenézik és lapos pozitivizmusnak tartják az olyan dolgozatot, amely elmeséli a szó-ban forgó mű tartalmát vagy akár csak bővebben utal rá. Pedig megcselekedte ezt Arany János is Vas Gereben A pörös atyafiakcímű regényével. Próbáljuk tehát meg.
(A Bach-korszak végénél vagyunk.) „Cserháthy Zsuzsanna negyven esztendős, s már ősz hajtincsek bújnak elő fölkötője alól. Keményen suhog rajta a krinolin, s a nádabroncsok mér-gesen csapódnak az ajtófélfába, ha átpréseli az ajtón termetes, vérmes személyét. Huszonöt, har-mincöt, negyven év… hogy eljár az idő!” Akkoriban csak politizáltak a férfiak, nem sokan jár-tak feleséget keresni, Zsuzsanna sem válogathat. Kezét adja egy tutyimutyi pipogya fráternek, de ő marad a ház ura. Az epizódban az egyik mondatba ágyazva végre megtudjuk a helyszín nevét: Jeszenő. Fiuk születik, Péter, Zsuzsát attól kezdve csak a fia érdekli. Évek telnek el, Zsu-zsát szélütés éri, és meghal. Újra évek telnek el, az öreg Péter nem ért a gazdálkodáshoz, a fi-ával inkább a pesti politikai életben vesznek részt. El-el kell adni egy-egy tagot a birtokból, a lisz-kai Lornyay-birtokot mágnások orvosává vedlett zsidó veszi meg, Berkovics nevezetű.
„Kezdetben volt a kert”
***
Ennyi az első rész első felének vázlatos leírása, a második részben aztán változik a szín, meg-jelenik a regény másik szála, színre lép a zsidó Berkovics család. Regényes regény is, kulcsre-gény is, történelmi rekulcsre-gény is egyszerre a Kezdetben volt a kert. Leginkább talán mégis párhu-zamos családregénynek lehetne nevezni. Két önálló családnak a cselekmény során összegabalyodó történetéről szól. A Cserháthyak ősnemesek, hatalmas birtok urai, s azt követ-hetjük: mi lesz a sorsuk a kiegyezés utáni évtizedekben, a világháborúig tartó évtizedekben és tovább. A másik család, a Berkovicsok újonnan jöttek, talán a 18. század végén, a 19. század első felében telepedtek le, az ő alakulásuk mintáját Lesznai Anna a saját családjában találta meg.
A Mosckovitzok letelepülő ősapja még taligás zsidó volt, pálinkával kereskedett, a Felvidéken útonállók ölték meg, de az ő fia már Bécsben végezte az egyetemet, orvos lett, nagy szerepet játszott az 1831-es kolerajárvány leküzdésében, az Andrássyak családi orvosa lesz, nemessé-get kap, birtokot vásárol. Identitás és származás nem azonos fogalmak. Ez a család az évtize-dek folyamán ízig-vérig asszimilálódik, identitástudatukban nem a származástudat vezéreli őket, belülről indíttatva, belülről átérezve és megélve lelkileg, szellemileg, érzelmileg magyarokká válnak.
Lesznai Anna a fasizmus elől Amerikába menekül, ahol (amint Vezér Erzsébet idézi egyik Jászi Oszkárnak szóló levelét) azt írja: „Én nem tudok nem magyar lenni, magyar bennem min-den lélegzet.”
Magyarságukban nem rendíti meg őket a már akkor létező antiszemitizmus. Biztonságban érzik magukat azoknak az évtizedeknek liberális Magyarországán. Ragaszkodnak magyar hi-tükhöz és elhivatásukhoz. Sokan még ki sem tértek; úgy is magyarok lehettek azon a régi Ma-gyarországon. Berkovics István azt mondja a regényben: „Katolizálni? Felvilágosult magyar em-ber manapság nem tartozik semmilyen vallásfelekezethez. Katolizáljanak a fináncbárók, a stréberek, a zsidók… Berkovics István se nem zsidó, se nem katolikus, hanem magyar úr, punk-tum!” Ha az évszázadok során ilyen mértékben asszimilálódtak volna a magyarországi szlo-vákok, románok, szerb–horvátok, nem került volna sor Trianonra.
Az asszimiláns zsidóság életében és szemléletében a világháború utáni korszak hozott vál-tozást, a fasizmus a zárt számoktól a népirtásig kiheverhetetlen megrendülést okozott. Mai író-nak és mai regénynek kellene őszintén szembenéznie a holokauszt után elkezdődő és az iden-titástudatban ismét a származástudatot előtérbe helyező disszimilációs folyamatok mélyáramaival, amelyekért elsősorban a többségi társadalom a felelős. Társadalmilag és lé-lektanilag egyaránt mélyrehatóbb elemzésekre és értelmezésekre lenne szükség a szenvedés-történetek újra és újra elmesélésénél. (Ehhez eddig legközelebb nem regény, hanem film jutott.
Szabó István filmje, A napfény íze. Avval fejeződik be, hogy a legifjabb Sors fiú, valamikor a mi korunkban, visszaállítja a család magyarosítás előtti nevét.)
***
De térjünk vissza a regényhez. A Cserháthy-szálon belül hamarosan Cserháthy Péter, a szigorú, nagyhatalmú földesúr és Andrássy bizalmas fia, Józsi lesz a főszereplő, a Berkovics-szálon be-lül pedig az „óriás”, a demokrata hajlamú István két gyermeke, János és Lizó kerül a középpontba.
Kenyeres Zoltán
A regény legfőbb főszereplője Lizó. Egy divatjamúlt, régi, az irodalomelméletben járatlan re-gényelemzés nyelvén azt mondanám, Lesznai Anna kétszeresen szerepel a regényben, egyszer mint narrátor és egyszer mint Lizó. Lizó alakjába és lelkébe a régi iskolázatlan olvasásmód sze-rint Lesznai Anna alakját és lelkét képzeljük bele.
Lizó a szerelem a regényben. Lizó szerelmes Cserháthy Józsiba, aki a másik oldalról jön, Józsi pedig szerelmes Lizóba, aki őfelőle jön a másik oldalról. Innen nézve szép szerelmes re-gényként is lehet olvasni a regényt. Évtizedek történelme pereg le a szemünk előtt rendkívü-lien láttatóan, de tele bizonytalansággal, tele kétellyel, tele borúlátással. Egyetlen kétely nélküli mondat olvasható az egész közel másfél ezer oldalon. Lizó egyszer, valahol a sok száz oldal kö-zött, az ország és a világ füstölgő, égő csillagzuhanásában azt gondolja magában: „És mégis, csak a szerelem ér valamit az életben.” Ez az egyetlen kétely nélküli kijelentés az egész hatal-mas epopeiában. Madách jut eszünkbe, a londoni szín vége, amikor minden szereplő a sírba hull.
Éva monológja jut eszünkbe: „Mit állsz tátongó mélység lábaimnál! / Ne hidd, hogy éjed en-gem elriaszt: / A por hull csak belé, e föld szülötte / Én glóriával átallépem azt. / Szerelem, köl-tészet s ifjúság / Nemtője tár utat örök honomba; / E földre csak mosolyom hoz gyönyört, / Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.”
Lizó nemcsak a szerelem, ő a kert is. Rajta keresztül értjük meg a regény címét. A kert a gyermekkori kert, a liszkai kastély kertje, amelybe beleszületett, amely körülvette s megta-nította a szépségre. Az egész regényen végighúzódik a liszkai kert képe és emléke, újra és újra visszatér, mindig megajándékozza Lizót valamivel. A kert a gondtalan, szép gyermekkor, a nyugalom, a valóságban gyökerező biztonságos otthon, sőt, a biztonságos otthonlét, amely a vi-haros történelemben mindig fájdalmas nosztalgiával tölti el. Amire jó kicsit vágyakozva, kicsit fájdalmasan visszagondolni.
A nosztalgia fájdalom, görög eredete nosztos algosz:a nosztosza hazatérés, az algosza fáj-dalom. Hazatérés tehát valahová, visszatérés valahová, ami elmúlt, ami megváltozott és nem létezik már. A nosztalgia a világ egyetlen olyan fájdalma, amelyet szeretünk. Nemcsak elviseljük, hanem szeretjük. Szeretjük előidézni és szeretjük átélni. Kellemes fájdalom. Az egyetlen kel-lemes fájdalom. A szülés gyötrő, kínlódó fájdalom után öröm, de nem közben: a nosztalgia a fáj-dalom közben jó. Pedig szomorú, mert nem hozza el a visszatérést, hanem a visszatérhetetlen-ség bizonyossága lakik benne.
A regény történetének idején az akkori művészetek egyik alapmotívuma volt a kert. Az avantgárd mozgalmakat megelőző klasszikus modernség irányzatai a szecessziótól kezdve megegyeztek abban, hogy a kert a szépség kertje, a szépség jelképe. Voltaire kertje más volt;
a 18. század második felében a kert a polgárerény, a szorgos munka jelképe volt, az erényé és birtoklásé. „Il faut cultiver notre jardin”: evvel fejeződik be a Candidea káprázatos kalandok után. Voltaire ebben a nem túl hosszú regényében annyi mindent, annyi dolgot és annyi létezési formát kigúnyolt, de ezt komolyan gondolta. Ezt a cultiver-t a sok nagyszerű gúnyolódás után Voltaire komolyan mondta. Nem, az a jardin nem a szépség kertje volt, nem a művészetek tit-kos birodalma, hanem a polgárságteremtő munkáé. Az angol fordítás így hangzik: „let us culti-vate our garden”. Ez szöveghű, de lapos fordítás. A magyar fordítás, amely nem tud mit kezdeni a francia il faut-val, hívebben és pontosabban fejezi ki a mélyén fekvő gondolatot azáltal, hogy megtoldja a mondatot egy szóval, ami az eredetiben nem szerepel, de érzékelhetően ott van benne:
„vár a munka a kertben”. Így hangzik. Megtoldja az eredetit a munka szavával. A munka más
„Kezdetben volt a kert”
dimenzióba tartozik, mint az esztéta világnézet szépségelve. A voltaire-i mondat tehát nem az esz-tétizmus vallomása, az a kert nem a szépség kertje, több köze van ahhoz, amit majd Max Weber ad elő a protestáns etikával kapcsolatban. Weber megkülönbözteti a hivatásetikát és az érzület -etikát. Voltaire kertje az előbbi, a munkáé, Lizóé az utóbbi. Lizó kertje a szépség kertje.
A szecesszió és a többi premodern irányzat kertje többrétű jelentést hordoz. Jelenti a bol-dog gyermekkort, a biztonságot, nyugalmat, életbizalmat, és jelenti az esztétizmusnak, a szép-ségelvnek mindenek fölött érvényesülő értékét. Alappéldája ennek a kertfelfogásnak Hof-mannsthaal Mein Gartencímű, 1892-ben megjelent verse. „Schön ist mein garten mit den gold’nen Bäumen…”
A jelen és a múlt, a gyermekkor és a most két kertje, a gyermekkor kertje és az örök szép-ség kertje jelenik meg a versben, a kert mint az egyedül üdvözítő szépszép-ségelv közelében eltölt-hető élet jelképe szerepel.
Lizó kertje is kettős jelentésű kert. Egyrészt jelenti tárgyszerűen a liszkai kertet, másfelől átvitt értelmű jelentése is van. De az átvitt értelmű jelentés sem egyrétű, hanem egyszerre két értelmezési tartományba tartozik, egyszerre allegória és egyszerre szimbólum, egyszerre alle-góriája valaminek, másvalaminek pedig a szimbóluma. Az allegóriát mindig fel tudjuk oldani, pontosan meg tudjuk nevezni, miről van igazán szó. A rab gólya a rab nemzet, mindenki azon-nal arra gondol, amikor Arany János versét olvassa. A fekete zongorával azonban bajban va-gyunk: vajon mit jelent? Már száz éve gondolkoznak rajta, és különféle eredményekre jutottak.
A liszkai kertet értelmezhetjük úgy, mint a valóságos liszkai kertet a kastély körül, de ez az első jelentés elvezet egy távolabbi és átvitt jelentéshez is a regény folyamán: a szépség kertjéhez, ami az esztétizmus elvét viszi be a regény sok szála, sok gondolata, sok értékelve közé. Ha így értelmezzük, akkor a kert ebben a kiterjedésében a szónak egyfajta allegorikus használata. A kert szó a szépség szó helyett áll. De a premodern szépségelv maga is valami helyett állt, és annak a valaminek a szimbóluma volt. Mert kérdezhetjük, mi az, amit az esztétizmus szépségelvének nevezünk? Mi az a szépség, amit a premodern áramlatok oly féltve őriztek?
Az ókorban sokfelé volt egy szokás. Amikor befogadtak a házba egy fáradt éji vándort, enni, inni adtak neki, és fekvőhellyel kínálták. Másnap reggel összeszedelőzködött, elköszönt tőlük és folytatta útját – mielőtt azonban kilépett a házból, kettétörtek egy cserepet és az egyik felét átnyújtották neki. Ha legközelebb arra jár, összeérintik a két darabot, s ha összeillenek, arról fel-ismerik akár őt, akár a fiát vagy barátját, akinek odaadta. Ezt a cserepet latinul úgy hívták, hogy
„tessera hospitalis”.Ilyen tessera hospitalisminden szimbólum. A szó, a kifejezés, a mondat valaminek az egyik fele, s ki kell egészíteni a másik féllel. De ezt a másik felet nem tudjuk, és nem lehet pontosan és egyértelműen megnevezni. A szimbólumnak az a másik, kiegészítendő fele, ha tartalmas és jó a szimbólum, ha igazi szimbólumról van szó, akkor kifut a végtelenbe.
Olyasvalami, aminek nemcsak nem lehet, nem is kell nevet adni, mert több a nyelvnél. A szim-bólum ki nem mondott, másik, kiegészítő fele a mindenség. Kitalálhatunk valamit, mondhat-juk azt, hogy sors, mondhatmondhat-juk azt, hogy élet, mondhatmondhat-juk azt, hogy isten. De mindenképpen valami transzcendens, valami fölénk emelkedő. Ilyen transzcendens jelentést is tulajdoníthatunk a kertnek ebben a regényben, sok más jelentés lehetősége mellett. A regény utolsó soraiban Lizó kilép a kertbe és egy látomás jelenik meg előtte: evvel a képpel fejeződik be. Biztos, hogy nem ez a regény egyetlen jelentése, nem is ez a legfőbb jelentés, de ott van a jelentések között: a sok irodalmi, társadalmi, politikai, kortörténeti, lélektani jelentés között. Nem jó, ha kihagyjuk.