Az irodalomtanítás elméleti problémái a digitális médiumok korában
6. Történetmesélés nélkül: Vajda János: Visegrádon
A költemény kísérlet arra, hogy az akadémikusan elfogadott műfajok helyett más kontextusban mondja újra a történelmi szüzsét, és ezáltal más tartalmakkal ruházza fel. Vajda „Arany tárgyiasító módszere után a tárgyi világ helyett egyre gyakrabban fordul életérzésének, élethangulatának, lírai élményeinek kifejezésében az álomi-hoz, a látomásszerűhöz, a jelképieshez” (Németh G. 1970: 737). A kísérlet nem ne-vezhető sikeresnek, mert a Visegrádon töredékes, esztétikailag igen egyenetlen szö-veg, de igen tanulságos arra nézve, hogy a Vajda-líra jellegzetességei és újításai hogyan jelennek meg kevéssé artikulált formában, de hordozva mindazt, ami ennek a poézisnek erénye: a költemény „látomásos ereje a későbbi Vajda versekre emlékeztet már” (Sőtér 1963: 259–260), illetve Ady „nagy ismeretlen átkához”, „tit-kához”, „bánatához” közelít (Széles 1982: 44).
De láthatóan az Arany balladákkal is mutat rokonságot, bár Vajda költeménye nem sugároz „az Arany-balladákhoz hasonló, egységes feszültséget, [egyenetlen], csa-pongó, laza szerkezetű” a szöveg (Széles 1982: 42). Konstrukciója azonban az elhall-gatás, illetve kihagyás technikáira épít, de nem a ballada műfajának elvárásai sze-rint. Bár a kritikák általában Vajda versének epikai sajátosságait bírálják (Széles 1982: 42–43), hamar ellentmondásba kerülnek önmagukkal, hiszen el kell ismerni-ük, hogy maga a véres történet meg sem jelenik a szövegben: a múlt helyett múltidé-zésről van szó, amely elsősorban a látomásszerűen megjelenő tájban képződik meg.
Maga a női főszereplő csak szimbolikusan jelenik meg, a cím után következő záró-jeles megjegyzés: „Emlékezés Zách Klárára” akár egy rejtvény előlegezett megfej-tését jelenti. A bevezető versszakok ugyanis olyan logikailag hiányos mondatokból vannak megépítve, amelyekből épp az alcímet adó Zách Klára személye hiányzik visszatérően:
Erre vitték, itt a könnye, Mit hullajta kemény kőre.
Nem lehet-e letörülni, Itt marad-e mindörökre?
És mi leng amott a szélben?
Ékes fürtje, haja szála...
Úgy viódik vele a szél - Hogy kitépje, de hiába!
A képi indítás egyik eleme tehát a lány köré épített rejtvény, amelynek egyetlen ele-me, a véres hajfürt kerül a középpontba, és helyettesíti a megidézett Zách Klára alakját. Az első öt versszak másik fontos motívuma a vihar, a Vajda által szokott módon jelképessé emelt természeti jelenségként. A képi síkot a 6–8. versszakban szentenciózus, erkölcsileg summázó megállapítások zárják, amelyek a konkrét tör-ténelmi esemény rejtvényszerű megidézése mellett a biblikus apokalipszisig tágítják a szöveg terét:
És nem alszik meg az a vér Feketére soha, soha!
Oly rivó piros maiglan, Mintha most is egyre folyna.
Megorgyilkolt szűz szemérem Vére az ott, szégyenlángja, Örök néma panaszával Az itéletnapot várva.
És nem vár hiába, oh, nem!
Lesz itélet, nagy itélet!
Jertek ide hallgatózni
S hinni, hogy ha nem hinnétek.
A következőkben ismét egy képi és egy fogalmi rész váltja egymást. A képi megje-lenítés a romantikus kliséket idézi fel: éjjel, alvajáró hold, túlvilági némaság, nyögő fák, rengő felhők, rémes álmok. A közhelyes képek halmozottan tolulnak egymásra, és a töredékesség felé viszik a szöveget: mintha a narráció már fokozni sem tudná a szorongató vihar romantikus képeit, néhány sorban töredéket, befejezetlenséget je-löl. Hogy aztán a történelem eseményére ismét egy szereplő utaljon, aki a kísértet-kliséből kiemelkedve Zách Felicián megnevezetlen alakjává alakuljon az olvasó tu-datában – nemcsak a prózai forrásokat, hanem a képzőművészeti ábrázolásokat is megidézve:
Hallgat a szél, és a várnak Vaskapuja mégis csattog, Eszeveszett öreg ember Vagdalja belé a kardot.
És hörögve szórja átkát;
Mire gúnyosan kacagnak Az erőszak emlékéül Maig álló délceg falak.
A Vajda-líra erényei sűrűsödnek össze ebben a két versszakban: a megidézett törté-nelmi alak kiemelkedik a konkrét törtétörté-nelmi szituációból, és az egyetemes emberi tartalom hordozójává válik, miközben az őt körülvevő természeti környezet szintén elveszti a maga konkrétságát, és önálló jelentéssel bír. A következőkben azonban ezek az általános megfogalmazások hol a közhely szentenciózusságát hordozzák:
Oda vannak mindörökre, És most minden olyan néma, Csak a mélyből egy sohajtás, Egy nyögés hallatszik néha.
Hol olyan tömör és esztétikailag magasan kimunkált sorokat eredményeznek, ame-lyek a magyar századvég legnagyszerűbb pillanatait előlegezik:
Valami nagy fájdalom van Ide élve eltemetve,
Amit el nem fojthat a sír Örök halma, sötétsége.
Ezzel Zách Klára és Zách Felicián alakja nem csupán azt a történelmi szüzsét idézi meg, amely az olvasóval közös kulturális hagyomány, hanem ők ketten a nemzeti múlt kontextusából kiszakadva általános emberi tartalmak hordozóivá válnak. Az, hogy ezt a tartalmat mennyire csak a szándék, de nem a pontos artikuláció szintjén képes Vajda létrehozni, azt mutatja hogy utána még öt versszakon keresztül variá-lódnak különböző tartalmak és közlésformák: olyasfajta nemzeti allegorizálás, mint például A virrasztók című versében:
Van itt bánat, van itt átok, S egy megátkozott reménység, Mely a vastag éjben egyre Hiteget, hogy megvirrad még...
Az önkényuralom elleni didaktikus tiltakozás és a bosszú iránti elkötelezettség hangja után a líri én egyéni tanulságként értelmezi a múlt történelmi eseményeit, és erkölcsi konzekvenciákat von le, méghozzá erősen felhívó jelleggel. Mintha megin-gott volna a szerzői szándék, és az általánosításokban rejlő bizonytalanságokat elő-ször megpróbálná leküzdeni, majd erkölcsi paranccsá formálni. Végül mivel egyik irányba sem fut ki a vers, a töredékes formát választja, és egy lezáratlan költői kép-ben jeleníti meg a szégyen és a gyalázat erkölcsi torzítását. A megformálás szerzői bizonytalanságát látjuk nemcsak a töredékes megoldásban, hanem abban, hogy a befejező rész töredékes voltában is több variánsban jelent meg (Vajda 1969).