Történet – mesélés nélkül: Arany balladája

„Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesb), hogy nem a tényeket, ha-nem a tények hatását az érzelem-világra, ha-nem a szomorú történetet, haha-nem annak tragicumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaiból, mint idő, hely, környület, csupán annyit vesz föl, a mennyi mulhatatlanul szükséges, csu-pán annyit a testből, mennyi a lélek feltűntetésére okvetlen megkivántatik. Már most e szükségletre nézve, nagy a különbség oly ballada közt, mely eredetileg csak egy falu határára szólott, s olyan között, mely szélesebb, még pedig már olvasó körre számít. A falu apraja-nagyja ismeri az eseményt, melynek alkalmából egy ily ballada terem: neki nem kell történet, csak egy-egy emlékeztető szó, hogy követhesse az ér-zelmek fordulatait” (Arany 1968: 203, idézi Milbacher 2009: 211). Ugyan Arany a

„népiesb” balladákkal kapcsolatosan nyilatkozott így, de nem nehéz felfedezni a his-tóriai tárgy hasonló működését a történelmi balladák esetében is: ezekben a balladák-ban egy ismert, tudott történet egy adott közösség, jelen esetben nem egy falu, hanem egy nemzet közegében idézi fel „egy-egy emlékeztető szóval” a középpontba állított magyar történelmi eseményt a Szondi két apródjától az V. Lászlóig. Mint láttuk, Zách Felicián, illetve Klára története is ilyen közösségi tudásként élt a Világos utáni közön-ségben. Arany a ballada témaválasztásakor olyan történelmi eseményekhez nyúl, amelyeknek példázatjellegét a korszak visszatérően használja, és szereplői emblema-tikus alakként rögzültek a befogadói közegben. Az így jellé/jelképpé váló történeti események és szereplői hátterében azonos történeti tudás húzódik meg szerző és be-fogadó számára: a korábban említett népszerű történeti munkák mellett meg kell említenünk Szalay László Magyarország története című művét, amely Arany első

5 Szövegét l. http://mek.oszk.hu/00800/00840/html/jokai47.htm.

6 Szövegét l. http://mek.oszk.hu/02100/02184/html/.

7 Tóth Béla: Mendemondák: A világtörténet furcsaságai, s.a.r. Steinert Ágota. http://www.mek.

oszk.hu/02100/02156/02156.htm#16.

számú forrása, de további forrásként hivatkozik a kritikai kiadás a Chronikon Budense Podhraczky-féle kiadására (1951), illetve a korszak sokat forgatott összefog-lalójára: Horváth Mihály 1843-tól többször megjelenő köteteire és Jókai Mór már említett 1854-ben megjelent A magyar nemzet története című művére.

A „mulhatatlanul” szükséges elemek felidézése az elhallgatás, kihagyás olvasói együttműködést generáló tevékenységével épül össze, összefonódik a kimondott és a ki nem mondott, de tudott tartalmak közlése. A jelenetváltások hol elburkolják, hol elővillantják a tragikumot.

A kezdősorok rózsa-lány párhuzama a népdalok felől, de a műköltészet visszatérő eszközével jeleníti meg a női szüzességet és kiszolgáltatottságot (Nyilasy 2011: 69).⁸ A metafora végigvonul a versen, majd a záróformula a (népmesei) átok formájában olvassa rá a családra a szélsőségesen kegyetlen büntetést. A párbeszédek perifrázi-sos jellege, eufemizálása burkolja el a történet agresszióját:

Keresi a Klára, Mégsem akad rája:

Királyasszony a templomban Oly nehezen várja!

Keresi a Klára, Teljes egy órája:

Királyasszony a templomban De hiába várja.

Vissza se megy többé Deli szűzek közzé:

Inkább menne temetőbe A halottak közzé.

A királyné bizonytalan erkölcsi pozícióját a félbehagyásos szerkezetek képezik meg az olvasóban. Amit Arany lélektani ábrázolásának korát megelőző, elsősorban epi-kai erényeként szoktak emlegetni (Szili 1996: 252, 276), ezekben a sorokban mutat-koznak meg a legszebben:

Jaj! öcsém, Kázmér, Azt nem adom százér! -

Menj! haragszom... nem szégyelled?...

Félek, bizony gyász ér!

8 Nyilasy Balázs mutat rá fontos műköltészeti párhuzamként Goethe Heidenröslein című versé-re, amelyben „a piros rózsa […] és a virágtépés mozzanatai allegorikus pontossággal illeszkedő történetelemként implikálják a férfivágy, a női védekezés, a defloráció «jelentettjeit»” (Nyilasy 2011: 69).

Könyörögne, - nem tud, Nem tud imádkozni;

Olvasóját honn feledé:

Ki megyen elhozni?

A ballada közérhető, a népköltészetet nemcsak szimbolikájában, hanem egyszerű nyelvi egységek használatában is követő szövege valójában a lírai többértelműség pontos artikulációja: a történet elmondott, elmondható elemei és a ki nem mondás, az elhallgatás beszédes hiányosságai együtt mozgatják a megértés folyamatát.

Nyilasy Balázs egyenesen az elhallgatásos tapintat versének nevezi a Zách Klárát (2011: 68), ahol „az alakoskodó álnokság, gátlástalan értékpusztítás, mérséklet nél-küli vérengzés értéstani-szemantikai mozzanatai capriccio-dallamok moduláló köze gén keresztül nyilvánulnak meg” (Nyilasy 2011: 69). Ennek a moduláló szint-nek a jelenlétét érhetjük tetten a versben a népdalok közvetlenségét és szimbolikáját követő nyelvi rétegekben, amelyek mintegy keretbe foglalják a verset. Arany népies-ségét nem szeretnénk túlhangsúlyozni, különösen nem ezzel a szöveggel kapcsola-tosan. Annál is inkább, mert egyetértünk Németh G. Bélával abban, hogy „A köz-napi valóságelemek miatt pedig »népies«-nek könyvelték el líráját. Holott sohasem népies »közvetlenség«, »természetesség«, »közérthetőség« volt a célja, hanem a pontosság, a klasszikusok pontossága” (Német G. 1970: 22–29).

Arany lírájával szemben gyakran megfogalmazódó kritika a metaforikus szint hir-telen esése: a didaktikusan litterális megfogalmazások nyilvánvalóan a közösségi elvárásnak tett engedmények, a szubjektív lírikus tanítói kiszólásai a nemzethez. Ez a didaktikus viszonyulás a befogadóhoz(Németh G. 1970: 22–29) alig-alig formálja közvetlenül a szöveget, csupán az alcím direkt rejtjelessége emeli ki a nemzeti tra-gédiára utaló olvasatot: Énekli egy hegedős a XIV-ik században, és a zárlattal foglal-ja keretbe a népies hangvétel közvetlen megjelenéséhez hasonlóan a költeményt:

Rossz időket érünk, Rossz csillagok járnak.

Isten ója nagy csapástól Mi magyar hazánkat! –

Ez a moduláció azonban, ha tompítja is, de el nem rejti Arany világlátásának tragi-kumát, amely a kései balladákkal közös világképet mutat, a morális garancia elhal-ványulását, a gondviselés nélküli, otthontalan, démoni világ vízióját (vö. Tenge-ri-hántás, Hídavatás). Ezt a víziót Milbacher Róbert az antik drámákat fordító Arannyal kapcsolja össze: „Pontosan annak a démonikus, végzetszerű, atavisztikus erőnek az emberi létezésben betöltött szerepéről beszél, amely a görög sorstragédiá-kat irányítja… A görög drámairodalmat jól ismerő és fordító Arany nyilván innen szűrhette le azt az emberi lét kiszolgáltatottságával, esendőségével és önmagában vett tragikusságával kapcsolatos tapasztalatot, amit a balladáinak hőseiben megmu-tat” (2011: 214).