A társalgás elvei (együttműködés, udvariasság)

Jóllehet nincs általános egyetértés abban, hogy pontosan hány és milyen formában megfogalmazandó társalgási elvet kellene számon tartanunk (van, aki a lehető leg-szűkebbre szabná, van, aki viszont növelné a számukat; vö. Németh T. 2003), Grice (1989/2011: 27–42) klasszikus tanulmánya és az azt kiegészítő udvariasságkutatók (Lakoff 1973; Leech 1983) jól tanítható rendszerezést kínálnak. Annak tudatosításá-val, hogy a társalgási elvek egy része kultúrafüggő, és hatáskörüket még egyazon kultúrán belül is befolyásolja a kontextus, a kanti kategóriák (mennyiség, minőség, viszony, mód) szerint elrendezett grice-i maximáknak mint az együttműködési alapelvhez tartozó társalgási elveknek feltétlenül helyük van a középiskolai tan-anyagban. Talán nem szükséges a „maxima” terminust használni, amely vitatható (l. Pinto de Lima 1995: 199–204), ki kell viszont emelni a társalgásban az együtt-működésnek, az udvariasságnak és az egyéni érdekek érvényesítésének (Kasher 1976) a szerepét. A hangsúlyt a társalgási elvek (tehát nem maximák és nem is szabályok) kontextuális összeegyeztetésére és megsértésük különböző okaira érde-mes a szaktanárnak helyeznie. Az udvariasság kérdése tárgyalható Lakoff maxi-máira hagyatkozva:

– Ne írj elő, azaz ne légy tolakodó; tarts távolságot! (formális/személytelen hely-zetben)

– Kínálj föl választási lehetőséget; engedj másokat is szóhoz jutni! (informális udvariasság)

– Légy barátságos, szolidáris; más szóval cselekedj úgy, hogy a hallgató jól érez-ze magát! (közvetlenebb udvariassági szituációkban)

Mint Tannen (1992/2001: 34) magyarázza, a maximák nem zárják ki egymást, tehát nincs szó arról, hogy ha a fönti három közül az egyiket követjük, akkor a többire nem vagyunk tekintettel. Valójában egyensúlyban igyekszünk tartani őket, hogy mindig megfelelő módon, például a tolakodás látszata nélkül legyünk barátságosak, vagy a barátságtalanság látszata nélkül tartsuk meg a kellő távolságot. De hivatkoz-hatunk – némi észszerű egyszerűsítéssel – Leech udvariassági maximáira is (ma-gyarul: Szili 2007; Nemesi 2011: 67–86, 131–153):

– Tapintat: Légy előzékeny, tartsd szem előtt a partner érdekeit, szolgáld a javát!

– Rokonszenv: Mutass rokonszenvet, csökkentsd az ellenszenvet!

– Egyetértés: Keresd az egyetértést, csökkentsd a nézeteltérést!

– Szerénység: Légy szerény, ne dicsérd magad, dicsérd inkább a partnert!

Mindezt könnyű átültetni a gyakorlatba. Vegyünk például két anekdotát: az első az egyik grice-i mennyiségmaxima (Légy kellően informatív!), a második a leechi egyetértésmaxima – vagy, ha úgy tetszik, az egyik Lakoff-féle maxima (Légy barát-ságos, szolidáris; más szóval cselekedj úgy, hogy a hallgató jól érezze magát!) – megsértésének köszönheti humorát:

10. Eötvös Loránd, a nagy magyar fizikus egy szigorlaton a jelölt kezébe adott egy távcsövet.

– Tessék ezt megvizsgálni! Milyen távcső ez?

A vizsgázó kihúzta a távcsövet, alaposan megnézegette, a szeméhez illesztette, majd udvariasan így szólt:

– Ez egy nagyon kitűnő távcső, tanár úr…

11. Rott Sándornak, a kiváló komikus színésznek, kabaréigazgatónak – akiről Zilahy Lajos azt írta, hogy ha Amerikában születik, azt mondanák rá, hogy Chaplin tőle tanult – egyszer megsértődve mondta valaki:

– Kedves Rott úr, maga sohasem ad az embernek igazat.

Mire Rott így válaszolt:

– Látja, ebben sincs igaza.

Kiváló irodalmi „alapanyag” a társalgási elvek elemzéséhez az Esti Kornél, mert benne a szereplők rendszeresen megszegik ezeket (Szigetvári–Nemesi 2006; Nemesi 2011: 131–153). Így építhetünk pragmatikai feladatot az egyik epizódra:

12. Olvasd el Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérének negyedik fejezetét, amelyben az elbeszélőt „régi barátja”, Esti Kornél repülőgéppel elviszi a „becsületes város”-ba. Miben térnek el a „becsületes város” kommunikációs szokásai annak a világnak a kommunikációs szokásaitól, ahonnan az elbeszélő és Esti jönnek? Fogalmazd meg és állítsd szembe egymással a két hely eltérő társalgási elveit!

A teljes megoldás figyelembe veszi az elbeszélő megfigyeléseit és Esti kommentár-jait. Jelentősége van annak, hogy a „becsületes város” lakói alig köszönnek egymás-nak, a hirdetések előnytelenül túlozva mutatják be az árucikkeket, szolgáltatásokat.

Érdemleges az elbeszélőnek az orvossal és a polgármesterrel folytatott beszélgetése is. Mielőtt a címből és Esti néhány megjegyzéséből kiindulva elhamarkodottan arra jutnánk, hogy a „becsületes város” lakói egyszerűen sutba dobják az udvariasságot, és mindig őszinték, ezt várva el másoktól is, ki kell emelni Esti azon eszmefuttatá-sát, hogy míg az „otthoni” világban az emberek inkább nagyobbítják magukat, így állításaikból „mindig el kell venni valamit”, addig az „itteniek” inkább kisebbíte-nek, és ugyanúgy nem veszik készpénzkisebbíte-nek, amit hallanak vagy olvasnak, csak ők hozzáadnak, nem pedig elvesznek belőle „egy keveset”.

Az Esti Kornél más fejezetei is bevonhatók a pragmatikai elvek tanításába. Ha az önérdek elvéről van szó – amelyről ugyan szemérmesen keveset beszél a szakiro-dalom –, szinte kínálja magát a hatodik fejezet, amelyben Esti elmeséli, hogyan ke-rült „pénzzavarba”, amikor kétmillió márkát örökölt „egy homályos anyai nagynén-jétől”, és milyen rafinált ötletekkel sikerült – teljességgel irracionális módon, azaz az önérdek elvével ellentétben – „megszabadulnia” a pénztől. A nem verbális kommu-nikáció jelentőségét a kapcsolattartásban a bolgár kalauzzal folytatott „csevegés”

világíthatja meg a kilencedik fejezetből (ezt az OFI 9. évfolyamosoknak szóló

kísérleti tankönyve feladatba is foglalja a 96. oldalon), az udvariassági elvek össze-tettségét pedig a tizenhetedik fejezet, amelyben Ürögi Dani „beruccan egy szóra”

Estihez, és a kölcsönös tapintat végül kis híján tettlegességig fajul (l. Nemesi 2011:

137–141). Leszögezhetjük tehát: Kosztolányi világirodalmi rangú műve éppen olyan értékes kincs a pragmatikaoktatás számára, mint Carroll nonszensz meséje.

A társalgás olyan jellemzőit, mint a fordulók, beszélőváltások, szomszédsági vagy szoros párok, elő-, betét-, mellék- és utószekvenciák, hibajavítások, átfedések (egyszerre beszélés), háttércsatorna-jelzések, belebonyolódási és kihátrálási stratégiák (Levinson 1983: 284–370; Hutchby–Wooffitt 1998; Boronkai 2009), csakis élőnyelvi anyagon érdemes tanulmányozni, például televíziós beszélgetéseket vagy kamerával rögzített érvelési szituációkat elemezve (vö. Hámori 2007; Dér 2012; Nemesi 2012b).

4. Következtetések

Amikor egy viszonylag fiatal és gyorsan fejlődő tudományterület eredményeit sze-retnénk beépíteni a közoktatásba, fontos a mértéktartás – a középiskola nem „kis egyetem” vagy „egyetemi előkészítő”, figyelembe kell venni az órakeretet és a tanu-lók általános túlterheltségét. Úgy leszünk hatékonyak, ha szórakoztatva tanítunk, ami a pragmatika esetében – bízom benne, sikerült bizonyítani – nem nagy kihívás.

Az ízléses humor az anyanyelv és a kommunikáció oktatásában nem öncélú hatás-vadászat, hanem pedagógiai eszköz. Ahogy Schirm (2013: 50) írja: „Köztudott tény, hogy a nyelvtan nem tartozik a diákok kedvelt tantárgyai közé: elvontnak és száraz-nak találják, s a nyelvészetet még a magyar szakra kerülők többsége sem szereti igazán.” Érdemes ezzel őszintén szembenézni, még ha a mai tankönyvek sokkal attraktívabbak is, mint az évtizedekkel ezelőttiek. Kívánatos, hogy a nyelvészet kü-lönböző ágainak kutatói folyamatosan segítsék ötletekkel, javaslatokkal a középis-kolai tananyagfejlesztést, hogy egyszerre több (de csakis kiváló minőségű) tankönyv-család legyen mindenkor elérhető, és hogy az ezzel foglalkozó szakmai műhelyek egymással jó értelemben versengve folyamatosan teszteljék és javítsák kiadványai-kat. Szükség van könnyen hozzáférhető feladatgyűjteményekre is, amelyekből a pe-dagógus kedve szerint válogathat.

Egyetértek azzal a funkcionális szemlélettel, amely a nyelvet mint rendszert, mint tudást, a nyelvhasználatot pedig mint cselekvést (viselkedést) és mint művészetet is körbe szeretné járni az anyanyelvi órákon (Tolcsvai Nagy 2004: 296–322). A prag-matika mind a négy tekintetben hozzájárul a kép teljességéhez: köze van a nyelvtan-hoz és a valóság leképezéséhez éppúgy, mint a kommunikáció sikeréhez és esztéti-kai élményéhez. Bár a produkciós feladatok helyett ebben a dolgozatban az elemző-értelmező példákra fektettem a hangsúlyt, nem hanyagolandók el a szituá-ciós gyakorlatok, a beszédaktusok végrehajtásának társas aspektusai, az összetett

társalgási céloknak megfelelő nyelvhasználati stratégiák kiválasztása, a metaprag-matikai tudatosság, vagyis a pragmetaprag-matikai kompetencia sokirányú fejlesztése sem.

Források

Antalné Szabó Ágnes – Raátz Judit (2011, 2013): Magyar nyelv és kommunikáció 9–12. Budapest: Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó.

Carroll, Lewis (1865/2009): Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán.

[Budapest:] Sziget.

Katona József (1819/1983): Bánk bán. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kellér Dezső (1957): Kedves Közönség. Válogatott konferanszok. Budapest:

Szépirodalmi Könyvkiadó.

Kerettanterv a gimnáziumok 9–12. évfolyama számára. Az 51/2012. (XII. 21.) számú EMMI rendelet 3. melléklete, módosítva a 34/2014. (IV. 29.) EMMI rendelet 4.

melléklete szerint. http://kerettanterv.ofi.hu/03_melleklet_9-12/index_4_gimn.

html (2015. 02. 10.)

Kosztolányi Dezső (1933/2011): Esti Kornél. Pozsony: Kalligram.

Köves József szerk. (1999): A legnagyobb vicckönyv. Budapest: K.u.K. Kiadó.

Magyar nyelv és kommunikáció. Kísérleti tankönyv és munkafüzet a 9–10. évfolyam számára. http://ofi.hu/letoltheto-tankonyvek (2015. 02. 10.)

Nemzeti alaptanterv. Magyar Közlöny 66. (2012. június 4.)

Örkény István (1968/2008): Egyperces novellák. Budapest: Palatinus.

Szakirodalom

Austin, John L. (1962/1990): Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Balázs Géza – H. Varga Gyula szerk. (2008): Az abdukció. Budapest–Eger: Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum.

Black, Elizabeth (2006): Pragmatic stylistics. Edinburgh: Edinburgh University Press.

Boronkai Dóra (2009): Bevezetés a társalgáselemzésbe. Budapest: Ad Librum.

Carey, James (1989/2003): A kommunikáció kulturális megközelítése. In:

Kondor Zsuzsanna – Fábri György (szerk.): Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapest: Századvég.

252–270.

Dér Csilla Ilona (2012): Beszélőváltások során használt diskurzusjelölők a magyar spontán beszédben. Beszédkutatás 2012. 132–143.

Dynel, Marta (2013): Humorous phenomena in dramatic discourse. European Journal of Humour Research 1/1. 22–60.

Grice, H. Paul (1989/2011): Tanulmányok a szavak életéről. Budapest: Gondolat.

Gu, Yueguo (1993): The impasse of perlocution. Journal of Pragmatics 20/5. 405–432.

Hámori Ágnes (2007): Párbajokról nyelvészetileg. Miniszterelnöki viták jellegzetes-ségei társalgáselemzési szempontból. Századvég 12/43. 3–35.

Huang, Yan (2011): Types of inference: Entailment, presupposition, and implicature.

In: Wolfram Bublitz – Neal R. Norrick (szerk.): Foundations of pragmatics. Berlin:

Mouton de Gruyter. 397–421.

Hutchby, Ian – Wooffitt, Robin (1998): Conversation analysis. Cambridge: Polity Press.

Károly Sándor (1980–1981): Mondat és megnyilatkozás. Néprajz és Nyelvtudomány 24–25. 49–62.

Kasher, Asa (1976): Conversational maxims and rationality. In: uő (szerk.): Language in focus. Dordrecht: D. Reidel. 197–216.

Kiefer Ferenc (1983): Az előfeltevések elmélete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kiefer Ferenc (2000): Jelentéselmélet. [Budapest:] Corvina.

Lakoff, Robin (1973): The logic of politeness: Or, minding your p’s and q’s. In:

Claudia Corum – T. Cedric Smith-Stark – Ann Weiser (eds.): Proceedings of the ninth regional meeting of the Chicago Linguistic Society. Chicago: University of Chicago Press. 292–305.

Leech, Geoffrey N. (1983): Principles of pragmatics. London: Longman.

Levinson, Stephen C. (1983): Pragmatics. Cambridge: Cambridge University Press.

Morris, Charles (1938): Foundations of the theory of signs. Chicago: Chicago University Press.

Nemesi Attila László (2009): Az alakzatok kérdése a pragmatikában. Budapest:

Loisir.

Nemesi Attila László (2011): Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció. Budapest:

Loisir.

Nemesi Attila László (2012a): Retorika és pragmatika: az implikatúra fogalmának klasszikus gyökerei. Magyar Nyelvőr 136/3. 249–271.

Nemesi Attila László (2012b): Implikatúra és arculatmunka televíziós beszélgető-műsorokban. Beszédkutatás 2012. 168–185.

Nemesi Attila László (2013): A pragmatika mint kommunikációtudomány. Magyar Nyelv 109/2. 177–184.

Németh T. Enikő (2003): A kommunikatív nyelvhasználat elvei. In: Németh T.–

Bibok szerk. 221–254.

Németh T. Enikő (2006): Pragmatika. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar nyelv.

Budapest: Akadémiai Kiadó. 222–261.

Németh T. Enikő – Bibok Károly szerk. (2003): Általános nyelvészeti tanulmányok XX. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Németh T. Enikő – Tátrai Szilárd (2013): Pragmatikai kutatások Magyarországon.

Magyar Nyelv 109/2. 129–137.

Pethő József (2011): Alakzat és jelentés. Budapest: Tinta.

Pléh Csaba (1990): A szaván fogott szó. In: Austin 7–25.

Pinto de Lima, José (1995): Pragmatic maxims in explanations of language change?

In: Andreas H. Jucker (ed.): Historical pragmatics. Amsterdam: John Benjamins.

197–215.

Reboul, Anne – Moeschler, Jacques (1998/2000): A társalgás cselei. Budapest: Osiris.

Schirm Anita (2013): A humor szerepe a nyelvészet oktatásában. In: Vargha Katalin – T. Litovkina Anna – Barta Zsuzsanna (szerk.): Sokszínű humor. Budapest:

Tinta. 50–58.

Searle, John R. (1968): Austin on locutionary and illocutionary acts. The Philosophical Review 77/4. 405–424.

Searle, John R. (1969/2009): Beszédaktusok. Budapest: Gondolat.

Szigetvári Csilla – Nemesi Attila László (2006): Társalgási maximák és nyelvi humor. Magyartanítás 47/2. 24–31.

Szikszainé Nagy Irma (1999): Leíró magyar szövegtan. Budapest: Osiris.

Szikszainé Nagy Irma (2001): Szövegértés – szövegelemzés – szövegalkotás.

Budapest: Osiris.

Szili Katalin (2004): Tetté vált szavak. Budapest: Tinta.

Szili Katalin (2007): Az udvariasság pragmatikája. Magyar Nyelvőr 131/1. 1–17.

Szívós Mihály (2014): A jelaktusok elmélete. Budapest: Loisir.

Tannen, Deborah (1992/2001): Miért értjük félre egymást? Budapest: Tinta.

Tátrai Szilárd (2004): A kontextus fogalmáról. Magyar Nyelvőr 128/4. 479–494.

Tátrai Szilárd (2011): Bevezetés a pragmatikába. Budapest: Tinta.

Thomas, Jenny (1995): Meaning in interaction. London: Longman.

Tolcsvai Nagy Gábor (2004): Nyelv, érték, közösség. Budapest: Gondolat.

Verschueren, Jef (1999): Understanding pragmatics. London: Arnold.

A grammatika tanítása – kognitív nyelvészeti alapokon 1. Bevezető: a grammatika funkcionális szemléletű tanításának idő-szerűsége, a szemléletváltás tétje

Grammatikán azokat a műveleteket értem, amelyeknek szerepük van a nyelvi kife-jezések összekapcsolásában. Ezek a műveletek arra valók, hogy a nyelvi tevékeny-ségben olyan összetett kifejezéseket hozzunk létre, amelyek révén meg tudjuk érteni egymást.

A szemléletváltás kifejezést két vonatkozásban használom. Egyrészt a nyelv és ezen belül a grammatika felfogása, értelmezése szempontjából tartom fontosnak a funk-cionális megközelítést, elfogadottnak tételezve, hogy a legelterjedtebb iskolai nyelv-tanok, illetve az ezek hátterét adó grammatikák Magyarországon egyelőre nem ilye-nek.¹ Másrészt a szemléletváltást a nyelvtantanításra is vonatkoztatom, mivel feltevésem szerint a nyelvtannal kapcsolatos negatív attitűd és a gyakori iskolai ku-darc (vö. Csapó 2002b) összefüggésben van a jelenlegi tárgyalásmódnak és tanítási gyakorlatnak az elidegenítő hatásával.

A tanulmány 1.1. pontja a nyelvi jel (nyelvi kifejezés) megszokott iskolai tárgyalásá-nak kritikájából kiindulva tárja fel a strukturális szemléletű nyelvfelfogás elidegení-tő hatását. A nyelv tárgyiasításával összefüggésben, ennek következményeként ér-telmezi a diákoknak a nyelvtannal kapcsolatos negatív attitűdjét (1.2. pont), és amellett érvel, hogy a nyelvtantanításnak olyan elméleti alapokra van szüksége, amely támogatja azt, hogy a diákok saját nyelvi tevékenységük, nyelvre vonatkozó gyakorlati tudásuk alapján ráismerjenek a nyelvtan tárgyára (tehát a megfigyelt, tár-gyalt nyelvi jelenségekre), és annak elsajátítása lehetséges utat kínáljon a számukra önmaguknak és közösségüknek – mint egymással nyelvi interakcióban lévő, beszé-lő embereknek – a jobb megértéséhez (Tolcsvai Nagy 2005, 2013: 351–356). Ilyen elméleti alapként hivatkozik a tanulmány a kognitív nyelvelméletre, amely össz-hangba hozható a konstruktivista és konstrukcionista pedagógia modelljeivel

1 Lényeges az a különbségtétel, hogy a „funkcionalitás elvé”-nek érvényesülése nem jelent egy-szersmind funkcionális nyelvszemléletet is. Vö. „A grammatika tanítására továbbra is szük-ség van a nyelv rendszerszemléletének a kialakításához, a grammatikai szakszókészlet mint metanyelv használatához, más tantárgyi ágazatok megalapozásához, a szövegolvasáshoz, az idegen nyelvek tanításához. Csak a hangsúlyok változnak, a grammatikatanításban határozot-tabban érvényesül a funkcionalitás elve. A nyelvi elemek tanításakor nem maradhat el közlés-beli funkciójuk megfigyelése, értelmezése, egyszerre tanulják a gyerekek a nyelvi elemek rend-szerbeli sajátosságait és közlési szerepüket” (Antalné Szabó 2003: 416).

( Nahalka 2002: 45–49), és így a nyelvtantanítás megújításához vezethet mind a nyelvi jelenség tárgyalásának, mind a tanítás módszertanának a vonatkozásában.

A 2. pontban a szerző részletesen tárgyalja azokat az általános motivációs tényező-ket, amelyek alapvetően meghatározzák a nyelvi tevékenységet, és ezért hatással vannak a grammatika szerveződésére is. A 3. pontban összefoglalás olvasható.

1.1. A nyelvi jel önkényességének tétele, avagy a nyelv leválasztása a

In document Szakpedagógiai körkép 1. (Pldal 141-148)