Pragmatikai ismeretek két tankönyvcsaládban

Az időközben az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) által átvett, önálló gazda-sági társaságként megszűnt Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó (korábban: Nem-zeti Tankönyvkiadó) Magyar nyelv és kommunikáció 9–12. tankönyvsorozatának az ELTE két kiváló, az anyanyelvoktatás módszertanával régóta foglalkozó oktatója, Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit a szerzője (a bíráló Grétsy László). A 9. és 10.

évfolyamnak készült tankönyvek 2013. évi kiadásán már szerepel a „NAT 2012”

jelzés, a 11. és 12. évfolyam számára összeállított köteteknek viszont e dolgozat

megírásának pillanatában még csak a 2011-es kiadása volt elérhető. A 9.-es könyv foglalkozik a kommunikáció folyamatával és tényezőivel – lényegében a jakobsoni modell alapján –, köztük a közös előismeretekkel, a beszédhelyzettel és a kapcsolat-tal, amelyek mind pragmatikai (kontextuális) tényezők. Megtartja a feladó és a cím-zett „postai” metaforát (vö. az ún. transzmissziós és rituális kommunikációfelfogás-sal; Carey 1989/2003), nem tér ki a nem diádikus helyzetekre (l. Dynel 2013), és nem megy bele mélyebben a társas-társadalmi szerepek értelmezésébe, csak a feladói és címzetti szerepek cserélődését említi. Példáinak egyike egy telefonbeszélgetés-rész-let Örkény Macskajátékából. A médiakonvergencia és az interaktív médiaműfajok terjedése a következő kiadásban az egyirányú-kétirányú kommunikációtípusok – és egyáltalán a tömegkommunikáció – újraértelmezését teszi majd szükségessé. A szö-veg fogalmánál előkerül a megnyilatkozás terminus mint a szóban elhangzó szöve-gek alkotóeleme (sokak szerint a pragmatika egysége, szemben a mondattal), az előtte lévő oldalon viszont a szöveg legkisebb egységeként a mondatot nevezi meg a tankönyv. Így a különbség a két szakszó között nem az lesz, hogy a mondat abszt-rakt grammatikai kategória (egy nyelv szabályai szerint szerkesztett, zárt szósor;

Saussure nyelvén: langue-jelenség), a megnyilatkozás pedig a beszédben és írásban használt mondat, azaz parole-jelenség (Károly 1980–1981; Kiefer 2000: 38; Tátrai 2011: 68–99), hanem az, hogy az egyik az írott, míg a másik a szóbeli nyelvhasználat egysége. Mivel a tankönyv szerzői azt is állítják, hogy a szöveg nem a nyelv, hanem a beszéd része (l. a saussure-i langue-parole oppozíciót), elmosódhat a különbség a magában álló mondat és a szövegmondat (vagy megnyilatkozás) között. Nem köny-nyű persze a 9. évfolyamosokkal beláttatni ezeket a nyelvtudományban evidensnek tekintett distinkciókat, ráadásul a szöveg fogalmával összefonódó írásos forma és a szöveg mint a beszéd egysége kijelentés szintén ellentmondásosnak hangozhat.

A szöveg és a kommunikáció című rész – amely keretbe foglalja a tanév kommuni-kációs ismeretanyagát – több pragmatikai fogalmat bevezet (együttműködési alap-elv, közös előismeret, előfeltevés, bennfoglalás, deixis). Ezek közül az együttműkö-dési alapelv inkább csak futólag jelenik meg, az előfeltevés meghatározása a hétköznapi fogalomnak felel inkább meg, nem a preszuppozíciónak, a bennfoglalás terminus alatt pedig más szerzők mást értenek (vö. Szikszainé Nagy 1999: 225;

Antalné Szabó és Raátz olyan előismeretekkel azonosítja, amelyekkel csak a kom-munikációs folyamatban részt vevő partnerek rendelkeznek). Nem marad el a szö-veg jelentésének vizsgálata sem, de ebben a leckében a szöszö-vegszemantikára, nem a szövegpragmatikára tevődik a hangsúly.

A 10. évfolyamosok a jelekkel és a jelrendszerekkel, a szövegtípusokkal és a stilisz-tika alapjaival ismerkedhetnek meg. A hagyományos jelentéstan fogalmai köré szer-veződik a tananyag, a jelek használatának és értelmezésének pragmatikai vonatko-zásai kevésbé tűnnek ki. Újra fölmerül a mondat (= absztrakt, kompozicionális jelentésű szósor, ill. szövegmondat, megnyilatkozás is) és a szöveg jelentése. A szö-vegtípusoknál újdonság a kerettanterv által szorgalmazott fogalmi séma, tudáske-ret és forgatókönyv (kissé képlékeny határokkal, főleg a fogalmi sémát illetően),

valamint a nézőpont (vö. Tátrai 2011: 151–204) és a társalgáselemzésből a forduló.

A monologikus és dialogikus szövegeken kívül szó esik a „polilogikus” szövegekről (kettőnél több beszélő esetében) is. A retorikában-stilisztikában az alakzatok és a trópusok elhatárolása régi, megoldatlan probléma. Antalné Szabó és Raátz hagyo-mánykövető, amikor alakzatokról (beleértve a klasszikus szó- és gondolatalakzato-kat is) és szóképekről írnak. Számomra természetesebb lenne ugyan az elsődlegesen a formát megváltoztató alakzatok és a jelentésátalakító eljárások (jelentésalakzatok) elkülönítése, mint hogy a hasonlat vagy a túlzás az ismétléssel együtt, de a metafo-rától, metonímiától, szinekdochétól elválasztva szerepeljen (Nemesi 2009), viszont az is nyilvánvaló, hogy a formát megváltoztató műveletek (a klasszikus retorikában:

szóalakzatok) gyakran a jelentésre is kihatnak (Pethő 2011). Mindenesetre a figura-tív nyelvhasználat tanításában módszertanilag gyümölcsöző a hétköznapi nyelv-használatból és a populáris kultúra nyelvi leleményeiből való kiindulás, amely az-után a költői nyelv példáival egészül ki (Schirm 2013). Mondani sem kell, hogy a fogalmazási készség és a stílusérzék fejlesztése – amelyre ez a tankönyv is gondot fordít – tág értelemben nem más, mint gyakorlati pragmatika (és retorika).

Mint említettem, a 11. és 12. évfolyamra tervezett tankönyveknek az új alap- és ke-rettantervhez igazított változatát itt még nem tárgyalhatom. A 2011. évi kiadás rész-leges tartalmi átfedésben van a friss 10. évfolyamos tankönyvvel (jelek és jeltípu-sok, stílus, stílusrétegek), a nyelvi tervezéssel, nyelvpolitikával, nyelvműveléssel, nyelvi tanácsadással és ismeretterjesztéssel foglalkozó fejezetek pedig számunkra most mellékesek. A 12.-esek könyve A nyelv és az ember című fejezetben bevezeti a beszédtett fogalmát a lokúció, illokúció, perlokúció szerinti bontásban, és felsorol-ja a kommunikációs együttműködés alá rendelt grice-i társalgási maximákat („alap-szabályoknak”, nem maximáknak nevezve őket és nem ragaszkodva a kanti kategó-riákhoz). Szó esik még ugyanitt a nyelv és a társadalom, továbbá a nyelv és a gondolkodás kapcsolatáról, igaz – főleg az előbbiről – csak érintőlegesen. A közép-iskolai anyanyelvi tananyag lezárásaként végül három-három oldalban a nyelvészet területei szerinti összefoglalásokat találnak a tanulók a kötetben, amelyek között egy Kommunikációtan című is helyet kap, benne az együttműködési alapelvvel.

Az OFI kísérleti tankönyvei és munkafüzetei egyelőre a 9. és a 10. évfolyam számá-ra készültek el. A tananyagfejlesztő munkaközösség tagjai: Hegedűs Attila, Forró Orsolya (PPKE), Svindt Veronika, Valaczka András, Téglásy Katalin és Bálintné Lipp Terézia. Érdekesség, hogy a nyelvtani és a kommunikációs leckék csak a tarta-lomjegyzékben rendeződnek külön fejezetekbe, egyébként felváltva követik egy-mást (ami a kommunikációs, főleg a médiával foglalkozó anyag fölértékelődését jelenti). A szaktanár persze el is térhet ettől, ha nem akarja az összefüggő témakörö-ket folyton megszakítani. A pragmatika „hibrid” nyelvészeti-szemiotikai státusára gondolva a kommunikációs és az anyanyelvi részek vegyítése akár előnyös is lehet.

A tankönyvek elsajátítandó tényanyaga és a gyakorlófeladatok („Gyakoroljunk szö-vegeken!”, „Gondolkozz!”) egy-egy oldalon elférnek. Igen sokféle szöveggel

találkozhatnak és dolgozhatnak a tanulók (pl. ugyanazon az oldalon egy Hacsek és Sajó jelenettel, egy Jókai-regényrészlettel és egy Varró Dániel-versszakasszal).

A kommunikációelméleti alapvetés a 9.-eseknek szóló könyvben szintén a jakobsoni modellre épül. A feladatok a közlésfolyamat egyes pragmatikai tényezőit is kieme-lik (pl. a jelentés kontextusfüggő lehet), ugyanakkor nem társítanak ezekhez megfe-lelő fogalmakat. Amihez pedig társul fogalom – például dekódolás –, ott fel kellene hívni a figyelmet arra, milyen fontos szerepet játszanak a következtetések és a szán-déktulajdonítás a megértésben, a szemantikailag kódolt jelentés csak kiindulópont.

A 10.-esek tankönyve már definiál pragmatikai fogalmakat. Anyanyelvi törzsanya-ga a szövegtant és a stilisztikát foglalja magába. Az előfeltevés és a bennfoglalás ebben a tankönyvben is előkerül: az volna a különbség közöttük, hogy az előfeltevés

„ki nem mondott közös előismeret”, amellyel a mindennapi kommunikációban ren-delkezünk, míg a bennfoglalás a beszédhelyzet és a kommunikációs partner ismere-te alapján megérthető „ki nem mondott, hallgatólagos információ”. A bennfoglalás alighanem a grice-i implikatúra magyar megfelelője kívánna lenni („bennfoglalás, vagyis implikáció” – olvashatjuk a 40. oldalon; vö. ismét Szikszainé Nagy 1999:

225), de ezt a terminust a pragmatika hazai művelői nem használják, inkább a su-gallt jelentést alkalmazzák – ha alkalmazzák – szinonimaként. Az előfeltevés fönti fogalmával egyrészt az a baj, hogy nyelvészetileg pontatlan (vö. Kiefer 1983, 2000:

338–371), másrészt nem tudni, hogy viszonyul a tankönyvből idézett jelentésében a fogalmi séma, tudáskeret, forgatókönyv fogalmaihoz, amelyek szintén a 40. oldalon, A működő szöveg fejezetben jelennek meg erősen vitatható meghatározással és pél-dákkal. A „polilogikus” szövegekre való utalás és a stilisztikai anyag jó része ter-minológiailag megegyezik az Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit tankönyvében foglaltakkal, beleértve a szóképekről és az alakzatokról mondottakat is.