A szentek tiszteletének története

A SZENTEK TISZTELETE ÉS ÜNNEPEI AZ EGYHÁZI ÉV FOLYAMÁN

Az újszövetségi Biblia a hívőket nevezi szenteknek: elsősorban nem valláserkölcsi kiválósá-gaik miatt, hanem azért, mert Isten meghívta őket, és igényt tart arra, hogy Krisztus Jézus erejében szolgálják az üdvözítő művét (vö. Róm 1,7; 1Kor 1,2). E szolgák közé nemcsak a földön élők tartoznak, hanem azok is, akik keresztény hivatásukat teljesítve már eljutottak Isten világába (vö. Mt 27,53; Jel 16,6).

A szentek a Biblia szerint csak Jézus erejében felelhetnek meg meghívásuknak, ezért az egy-ház minden korban hangsúlyozta: nem önmagukért és nem Krisztustól függetlenül tiszte-lendők. Amikor pedig ez a tudat időnként elhomályosult a hívőkben, az egyház újra és újra megfogalmazta: azok tisztelik jól a földön élő és a már megdicsőült meghívottakat, akik azt csodálják bennük, hogy példamutató módon fogadták el a mennyei Atyától a Jézusról szóló tanúságtételhez szükséges hit ajándékát. A szentek közbenjárásának kérését illetően pedig azt igyekezett tudatosítani: az ilyen kéréseknek csak akkor van értelmük, ha bennük a hívők azt kérik a mennyei Atyától, hogy úgy adja meg nekik a tanúságtevő élethez szükséges segít-séget, miként az általuk tisztelt szent példaképeknek is megadta. Mivel a szentek tiszteleté-nek gyakorlata a századok folyamán a népi vallásosság világában egyre jobban elterjedt, az egyház elfogadta és liturgiájába beépítve jóváhagyta e gyakorlat babonától megtisztított for-máit. Ez a magyarázata annak, hogy a római katolikus egyházi évet nemcsak a Mária-ünnepek szövik át, hanem a szentek ünnepei, emléknapjai és a tiszteletükkel kapcsolatos liturgikus és paraliturgikus cselekmények is.

V.2.1 A szentek tiszteletének története

A szentek iránti tisztelet jelei már az 1. században megtalálhatók. A keresztények példaérté-kűnek tekintették azt, ahogyan megkeresztelt embertársaik elfogadták Istentől a hivatásuk betöltését lehetővé tevő hit ajándékát (vö. Zsid 13,7). Feltételezték, hogy szent embertársaik a feltámadt Krisztushoz tartoznak, bekapcsolódnak az emberekért közbenjáró Krisztus imájába, ezért közbenjáró imájukat, segítségüket is kérték ahhoz, hogy hozzájuk hasonlóan maguk is el tudják fogadni a hit ajándékát.

Pál apostol a megkeresztelt embertársai iránti tisztelet alapját abban látja, hogy ahhoz a Krisztus-hoz tartoznak, aki megigazulttá, Istennel kiengesztelt és megszentelt lényekké tette őket (vö.

1Kor 6,11; 2Kor 5,18; Ef 5,26–27). Ezzel azt is hirdeti, hogy a tisztelet elsősorban nem nekik szól, hanem a bennük élő és győzedelmeskedő Krisztusnak: ez a Krisztus tette például István diakónust képessé arra, hogy megkövezőiért imádkozva tudja vállalni a vértanúhalált (vö. ApCsel 7,54–60). Az apostol éppen a Krisztushoz tartozásuk miatt feltételezi azt, hogy a szentek közben-járó imája is megmentő, üdvözítő jellegű tevékenység (vö. 1Kor 9,22; 1Tim 4,16). Tudatában van természetesen annak, hogy ezek az emberi közbenjárók csak az egyedüli közvetítő Jézus erejében cselekedhetnek, amint erre a szőlőtőről és a szőlővesszőkről szóló jézusi metafora is emlékeztet:

„Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem” (Jn 15,4; vö. Jn 15,1–11).

A szentek tisztelete és ünnepei

182

A 2-3. századra visszanyúló adatok igazolják, hogy a keresztények között elsősorban a vér-tanúvá lett mártírok részesültek tiszteletben, bár megkapták ezt a tiszteletet olyan mártírok (tanúságtevők) is, akik nem vérük ontásával fejezték be földi életüket. Ez a tisztelet egyrészt abban nyilvánult meg, hogy köszönetet mondtak értük Jézusnak, aki képessé tette őket a példamutató hitvallásra, másrészt abban, hogy a hitük szerint mennybe jutott példaképek imáit, közbenjárását is kérték. A korabeli adatok azt is tanúsítják, hogy a hívők ezt a tisztele-tet nem tartották imádásnak, s a szentek közbenjáró imájának kérésével nem akarták kiseb-bíteni az egyedül közvetítő Jézus szerepét.

Alexandriai Kelemen († 215k) írja: „A tanúságtételt (mártíromságot) tökéletességnek nevezzük, de nem azért, mert a mártír másként fejezte be életét, mint a többi ember, hanem mert a szeretet tökéletes művéről tett tanúságot.” Ezért „ha Isten megvallása mártíromság, minden lélek, amely tisztán élt az Isten ismeretében, és amelyik engedelmeskedett a parancsoknak, tanúságtevő, bár-milyen módon is válik el testétől” (Sztrómateisz IV,4). • A mártírok iránti tisztelet első irodalmi tanúbizonysága a 160 körül íródott vértanúakta, amely a kis-ázsiai Szmirna püspökének, Szent Polükarposznak († 155k) tanúságtevő életét és halálát állítja példaképül a hívők elé. Ez az írás így jellemzi a vértanúk iránti tiszteletet: Jézus Urunkat imádjuk, aki Isten Fia, „a vértanúkat azonban az Úr tanítványaiként és követőiként szeretjük, mégpedig jogosan, Királyuk és Tanítójuk iránti felülmúlhatatlan buzgóságuk miatt, akiknek bár lennénk mi is társai és tanítványai” (Szent Polü-karposz vértanúsága 17). • A szentek közbenjárását kérő ima gyakorlatát régészetileg a római Szent Sebestyén-bazilika alatt lévő (a 3. században még „Apostol-emléknek” nevezett) temető fal-feliratai (olasz: graffiti) tanúsítják: a 260-as évek elejéről származó feliratok között Péter és Pál apostol közbenjárását kérő fohászok olvashatók. • Órigenész († 254) annak a keresztény meggyő-ződésnek állít emléket, amely szerint az imádságban az értünk közbenjáró Jézus imájába kapcso-lódunk bele, és ebben az elhunyt szentek is támogatnak bennünket: „a hitelesen imádkozókkal nemcsak a Főpap imádkozik együtt, hanem… az elhunyt szentek lelkei is” (Az imádságról XI,1).

• Kaiszareiai Euszébiosz († 339) azokkal szemben írja, akik a szentek tiszteletében a bálványimá-dás veszélyét látják: nem veszik figyelembe azt a meggyőződésünket, hogy „Krisztust sosem hagy-hatjuk el, aki az egész világ üdvözültjeinek üdvösségéért szenvedett, és mást nem imádhatunk.

Őt ugyanis Isten Fiaként imádjuk, a vértanúkat viszont méltán szeretjük úgy, mint az Úr tanítvá-nyait és utánzóit, mert felülmúlhatatlan jóakarattal viseltettek Királyuk és Mesterük iránt. Bárcsak mi is társaik és tanítványtársaik lehetnénk!” (Egyháztörténet IV,15,41–42).

A 4. századból ránk maradt adatok közül sírfelirat, a 354-ből fennmaradt Római Kalendári-um, valamint a római joggyakorlatból ismert védnökség (lat. patrocinium) fogalmának liturgi-kus átértelmezése tanúsítja a szent- és vértanúkultusz erősödését.

A vértanúk iránti tisztelet egyik jele például az a sírfelirat, amelyet Damasus pápa († 384) készít-tetett a Kallisztusz-katakombában eltemetett Tarzíciusznak sírjára, aki 257-ben lett vértanúvá.

A felirat annak állít emléket, hogy az ifjú akolitus az áldoztatásban segédkezve adta életét az Oltári-szentség védelmében. A latin nyelvű felirat magyar fordításban így hangzik: „A Krisztus szentsé-geit hordozó Szent Tarzíciusz, amikor el akarták venni a szentséget, hogy meggyalázzák, inkább életét adta, mintsem a mennyei Testet az acsarkodó kutyáknak adja.”

A 354-es év – másolat formájában ránk maradt – Római Kalendáriuma, amely a 19. században a Chronographus anni 354 nevet kapta, többek között az első nyugati vértanújegyzéket is tartalmazza.

A vértanújegyzékek (amelyek alapján később a martirológiumok készültek) eredetileg egy-egy vá-ros vagy település használatára összeállított liturgikus kalendáriumok voltak, amelyek napról napra közölték az ünnepelt vértanú nevét. A 354-es Római Kalendáriumban szereplő jegyzék nemcsak a vértanúk halála napját, vagyis égi születésnapját tünteti fel, hanem a vértanúk sírjának helyét is megadja.

A 4. században találunk utalásokat arra, hogy a keresztények templomokat, illetve kisebb vagy nagyobb közösségeket védőszent, pártfogó vértanú oltalma alá kezdték helyezni. Egyúttal

átértel-A szentek tiszteletének története

183 mezték a római jogból ismert védnökség fogalmát is. A liturgikus szóhasználatban a védnökség immár nem a patríciusok társadalmi rétegéhez tartozó pártfogó (lat. patronus) és az oltalma alá tartozó pártfogoltak (lat. clientes) közti jogviszonyt jelentette, miként az ókori Rómában, hanem egy-egy szent védnökségét a tiszteletére szentelt templom vagy közösség fölött. Ennek a gyakor-latnak egyik történeti emlékét a nyugati egyházban Milánó városa őrzi. Szent Ambrus püspök kezdeményezésére 386-ban feltárták a város két vértanújának sírját, majd testi maradványaikat ünnepélyesen átvitték az újonnan épített bazilikába, hogy az új templomot és keresztény közös-ségét a vértanúk pártfogása alá helyezzék.

Az 5. századi adataink szerint a keresztény írók egyrészt védelmezték a szentek tiszteletének gyakorlatát a bálványimádás vádjával szemben, másrészt a közbenjárást kérő imákat a Szent-írás tekintélyével próbálták igazolni. Ilyen igazolási törekvésre utal többek között az a tény, hogy az 5. század elején a „hiszem a szentek közösségét” tagmondat is bekerült az apostoli hitvallás ősi szövegének egyik változatába.

Szent Ágoston († 430) így ír a szent vértanúk iránti tisztelet módjáról: tiszteljük őket, mindazon-által nem emelünk „a vértanúknak templomokat, nem rendelünk nekik papságot, szentségeket és áldozatokat; mert nem ők, hanem az ő Istenük a mi Istenünk. Tiszteljük ugyan emléküket, mint olyan szent férfiakéit, akik Isten előtt kedvesek voltak, s az igazságért egészen testük haláláig küz-döttek… Ám ki hallotta valaha is a hívők közül, hogy a pap az oltárnál, amely bár a vértanú szent teste fölött, de mégis az Isten tiszteletére épült, így imádkozott volna: felajánlom neked, Péter, Pál vagy Ciprián, ezt az áldozatot”. Az áldozatot „ezeknek emlékhelyein mutatják… be Istennek, aki őket emberekből vértanúkká tette, és a mennyei dicsőségben… társaságába emelte”. Teszik ezt azért, hogy a szentek „győzelme feletti kitüntetésért az igaz Istennek hálaimákat mondván, emlékeik megújítása által ugyanazon segítség mellett követésükre hasonló győzelmi korona és babér által” ösztönöztessenek (Az Isten városáról 8,27).

Az apostoli hitvallásba bekerülő „szentek közössége (egyessége)” kifejezés (vö. DH 19) arra a hit-titokra és hívő meggyőződésre utal, hogy a megkeresztelt emberek élő kapcsolatban vannak a feltámadt Krisztussal, következésképpen egymással is. Ez a meggyőződés elsősorban Pál apostol tanítására alapozódik. „Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelked-tünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át” – írja az apostol (1Kor 12,12–13). Ebből következik, hogy a keresztények bensőséges kapcso-latban vannak egymással: „Ha tehát az egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag;

vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag. Ti pedig Krisz-tus teste vagytok, és egyenként tagjai” (1Kor 12,26–27). A keresztény hit szerint ez a közösség a halállal sem szűnik meg, hanem folytatódik. Ezért a szentek Krisztus erejében és vele együtt köz-benjárhatnak a mennyei Atyánál a földön élőkért. A földön élő keresztények pedig kérhetik közbenjáró imájukat.

A 6. századtól kezdve vannak adataink arra, hogy az egyház hivatalosan is ellenőrzés alá vonta a szentkultusz sokszínű gyakorlatát, és csak azoknak a szenteknek tiszteletét ajánlotta, akiknek példás életvitelét a területileg illetékes püspök ünnepélyesen elismerte. Valószínűleg ezzel a püspöki elismeréssel kapcsolatban keletkeztek azok az első naplószerű feljegyzések is, amelyek a késő középkorban mirákulumos könyvek néven váltak ismertté.

A szentek, vértanúk tisztelete először mindenfajta hivatalos eljárás nélkül, a nép körében kezdő-dött: a hívek környezetükben lévő szent emberek vagy vértanúk sírjához zarándokoltak imádko-zás céljából és csodák reményében. Ezt a gyakorlatot sokszor hiszékenységből és vallási tudat-lanságból eredő babonás elképzelések is átszínezték. Az egyház ezeket a babonákat és hamis elképzeléseket akarta kiküszöbölni, amikor a szentek tiszteletét püspöki felügyelet alá vonta. Ami-kor például szokásba jött a szentek földi maradványainak (relikviáinak) oltárok alá helyezése vagy oltárokba építése, ezt a gyakorlatot az egyház a területileg illetékes püspök jóváhagyásához

kö-A szentek tisztelete és ünnepei

184

tötte. • Ezt a püspöki jóváhagyást segítették elő többek között a mirákulumos könyvek is. A latin miraculum (csoda) szóról elnevezett mirákulumos könyv a szentek tiszteletének helyein őrzött napló, amelybe a csodás gyógyulásokat, imameghallgatásokat rögzítették a zarándokok elbeszé-lései alapján.

A 8-9. században mind a keleti, mind a nyugati egyházban a képrombolásnak nevezett vita zavarta meg a szentek tiszteletének gyakorlatát. Igaz, hogy a képek tiszteletének ellenzői ép-pen a visszásságoktól, babonás vonásoktól akarták megtisztítani a keresztény szentkultuszt, de a képtisztelők ezt a hit elleni támadásként értelmezték.

III. Leó bizánci császár a hit tisztaságának veszélyeztetését látta a képtiszteletben, mert a hívők gyakorta a bálványképpel azonosították a szentképet. Ezért 730-ban szigorú rendeletet adott ki, amelyben megparancsolta, hogy a szent helyekről mindenfajta szentképet és szobrot el kell távolí-tani. Megkezdődött az a kulturális harc, amelyet képrombolás (gör. ikonoklaszmosz) néven isme-rünk. A vitás kérdés lezárására törekvő II. Nikaiai Zsinat (787) résztvevői határozott különbséget tettek az egyedül Istent megillető imádó tisztelet, valamint a szentek és szentképek iránt tanúsít-ható kivételes tisztelet között, ugyanakkor a Bibliából és a hagyományból vett érvek alapján jogosnak mondták ki a képek tiszteletét. Arra hivatkoztak, hogy a képek szemlélése hozzásegítheti a hívőket ahhoz, hogy könnyebben eljuthassanak az „előképek”, azaz a képeken ábrázolt szemé-lyek tiszteletére (vö. DH 601). Ez a zsinati tanítás azonban hosszú ideig nem juthatott hiánytala-nul érvényre. A nyugati egyházban például a bálványképek imádását elutasító Nagy Károly a 794-es frankfurti nemzeti zsinaton még nem tudta elfogadni a II. Nikaiai Zsinat útmutatását. Ennek egyik oka az volt, hogy a frank képviselők nem lehettek jelen Nikaiában, a másik pedig az, hogy a görög nyelvű zsinati szövegek latin fordításában a tisztelet kifejezést félreérthető módon a latin adoratio (imádat) szóval adták vissza.

A 10. és 13. század közti időszakban felerősödött a legendairodalomra épülő szentkultusz, miközben a pápák fokozatosan saját hatáskörükbe vonták a szentté avatás jogát, és lassan megformálódott a szentté avatás hivatalos gyakorlata.

A szentek legendás elbeszélésekre alapozott tiszteletének terjedését mutatja az a tény, hogy ami-kor Jacobus de Voragine († 1298) domonkos szerzetes, genovai érsek összeállította a szent életű emberek élettörténetét és legendáit tartalmazó Arany Legenda (lat. Legenda Aurea) néven ismert elbeszélésgyűjteményt, régebbi forrásokra, azaz már közszájon forgó elbeszélésekre hivatkozott.

A latin legenda (olvasandó) szóról elnevezett legenda műfaji szempontból az epika (elbeszélő iro-dalom) műnemébe tartozik. Többnyire ismeretlen szerzője egy-egy szenttel kapcsolatban nem betű szerint értendő történetet ír, hanem olyan képzelet szülte és csodás elemekkel tarkított elbeszélést alkot, amely a jelképek nyelvén azt a történeti valóságot fejezi ki, hogy a szóban forgó szent Krisztusba vetett hitének köszönhetően példamutató módon tudott megbirkózni az élet nehézsé-geivel. Ám a legendák fő mondanivalóját az igehirdetők és az egyszerű nép gyermekei nem min-dig értették meg: a képzelet szülte és csodás elemeket összekeverték a valósággal. Ez a magyará-zata annak, hogy a szentek legendairodalomból táplálkozó tiszteletébe olykor babonás elemek is belekerültek.

Mivel a szentek legendákra épülő tiszteletét időnként már nem lehetett összeegyeztetni a keresz-tény hittel, a pápák szükségesnek ítélték, hogy a szentté avatási eljárást ellenőrzésük alá vonják.

A szentté avatást, vagyis annak ünnepélyes meghirdetését, hogy adott személy keresztény szem-pontból szentként tisztelhető, a latin canon (névjegyzék) szó alapján kanonizációnak nevezzük.

Ez a kifejezés arra utal, hogy a szentté avatandó személy neve bekerül a kánonba, a szentek név-jegyzékébe. A pápa részéről az első szentté avatás 993-ban történt, amikor Ulrichot, Augsburg városának elhunyt püspökét ünnepélyesen bevette a szentek névjegyzékébe. Ám e pápai kanoni-záció ellenére is jó ideig folytatódott még az a szokás, hogy a nép közfelkiáltására, adott esetben püspöki jóváhagyással avattak szenteket. A 12. század második felében kezdtek különbséget tenni az egyetemesen elismert szent (lat. sanctus) és a helyi tiszteletnek örvendő boldog (lat. bea-tus), illetve a szentté és a boldoggá avatás között. A szentté avatást végérvényesen 1215-ben a

A szentek tiszteletének története

185 IV. Lateráni Zsinat tette pápai előjoggá. A zsinati atyák egyúttal határozottan elítélték az ereklyék tiszteletével kapcsolatos visszaéléseket (ezek áruba bocsátását, pénzszerzés céljából való hami-sítását stb.), és az ereklyék, illetve szentek tiszteletét a római pápa jóváhagyásához kötötték (vö.

DH 818).

A 14-15. században a korábbinál is nagyobb méreteket öltött a szentkultusz. Ennek egyik tanújele a tizennégy segítőszent tiszteletének terjedése, amelyhez azonban gyakorta babonás és az evangéliummal össze nem egyeztethető képzetek is társultak.

A tizennégy segítőszent egyetlen kivétellel az első századok keresztény vértanúi, akiktől a nehéz helyzetbe jutó keresztények kértek égi támogatást. A néphit szerint ugyanis ezek a szentek haláluk előtt ígéretet kaptak Istentől, hogy a hozzájuk fordulókat nagy bajokban megsegíthetik. Számuk a tizenkét apostolból, valamint Pálból és Barnabásból álló csoport létszámára emlékeztet. A főleg német nyelvterületen terjedő liturgikus tiszteletük első nyomai a 14. századból maradtak ránk: a regensburgi domonkos templom egyik falfestménye örökítette meg őket. A tizennégy szent neve és segítő tevékenységének megjelölése területenként olykor változott, de általában a következő szenteket sorolták az égi pártfogók közé:

Római Szent Euszták vértanú († 118) a legenda szerint egy vadászat közben kapta a megtérésre való felszólítást, amikor megjelent előtte egy szarvas, agancsai között a feszülettel. A bibliai Jób-hoz hasonlóan nagyon sok sorscsapást kellett elviselnie. A néphit azt tartotta róla, hogy főleg a családi tragédiákban és a reménytelen helyzetben lévőknek nyújt segítséget, ha hozzá folyamod-nak. • Szent Borbála (Barbara), a kis-ázsiai Nikomédia városának vértanú szüze († 239k) a bányá-szok, a kőművesek és más foglalkozású emberek védőszentje volt, akinek oltalmát a villámcsapás és a tűzvész elhárítása érdekében is kérték. A néphit szerint hathatósan segített azoknak, akik a hirtelen és készületlen haláltól való félelmükben fordultak hozzá. • Párizsi Szent Dénes vértanú-tól († 250k) a jámbor emberek elsősorban fejfájásuk megszüntetését, illetve háborgó lelkiismere-tük megnyugtatását várták. • A kis-ázsiai Szent Kristóf vértanú († 250k) a legenda szerint akkor kapta nevét, amikor nagy erejét az emberek szolgálatába állítva egy örvényes folyón való átkelés-ben segítette az utazókat. Egy alkalommal egy kisfiút vitt át a folyón, aki felfedte, hogy ő Jézus Krisztus, és a Khrisztophorosz (Krisztus-hordozó = Kristóf) nevet adta neki. Kristóftól a hívők főleg az utak veszedelmei között reméltek segítséget, de a jégverés vagy a tűzvész elhárításáért is fohászkodtak hozzá. • Szent Cyriacus (Cirjék) római vértanútól († 303) az ördögtől megszállottság esetén és a gonosz lelkek ellenében kértek oltalmat a jámbor hívők. • A kappadókiai Szent Agathius (Ákos) vértanú († 303) segítségét a súlyos betegségekben és a lelki kétségekben gyötrő-dők kérték. • Szent Erasmust, az itáliai Formia vértanú püspökét († 303) a tengerészek védőszent-jeként tisztelték. Gyógyító szentnek tekintették, azt tartották róla, hogy főleg az altesti, illetve szü-lési fájdalmak enyhítésében tud segítséget nyújtani. • A kappadókiai származású Szent György vértanú († 303), akinek nevéhez a bűnös hatalmat szimbolizáló sárkány megölésének legendája fűződik, a katonák, a parasztok és a lovagok védőszentje volt. A jámbor hívők többnyire a hit elleni kételyek legyőzéséhez kérték támogatását. • Antióchiai Szent Margit vértanút († 304) első-sorban az áldott állapotban lévő asszonyok és a szülő nők védőszentjeként tisztelték. • Szent Vitus szicíliai vértanút († 303) többek között a gyógyszerészek, a vendéglősök, a sörfőzők, a tán-cosok, illetve a színészek tekintették védőszentjüknek. Pártfogásáért a hívők főként a szemérem elleni kísértések idején esedeztek. • Alexandriai Szent Katalin vértanút († 305) a tudósok, a könyv-készítők, a bognárok és a molnárok védőszentjeként tisztelték. A néphit azt tartotta róla, hogy a megtérést késleltető akadályok elhárításában nyújt segítséget a hozzá fohászkodóknak. • Szent Pantaleon nikomédiai orvos vértanú († 305k) csodás gyógyító hírében állt, és vigaszát általában a súlyos betegségben szenvedők várták. • Szent Balázst, az örményországi Szebaszté városának vér-tanú püspökét († 316) az orvosok, a szabók, a takácsok és más kézművesek tisztelték védőszent-jükként, és legendája alapján azt tartották róla, hogy főként a torokbajban szenvedőknek nyújt segítséget. • Szent Egyed († 720k) bencés szerzetest, aki nem vértanúként fejezte be életét, a pász-torok, a vadászok és a koldusok védőszentjének tartották. Tőle a hívők leginkább a gyónásban érzett álszégyen leküzdéséhez kérhettek támogatást.

A szentek tisztelete és ünnepei

186

Voltak olyan vidékek, ahol Dénes helyett Miklós, Erasmus helyett Lénárd, Euszták helyett Hu-bert, Pantaleon helyett Rókus szerepelt a tizennégy segítőszent névsorában, illetve Szent Libort és Szent Antalt is az égi pártfogók közé sorolták. • Szent Miklós († 345/52) mürai püspök a tengerészek, a kereskedők, a gyógyszerészek, a gyermekek és általában a nehéz körülmények között élő emberek védőszentje. A jótékonyságáról szóló legendák alapján formálódott meg sze-mélyével kapcsolatban a Mikulás alakja és ünnepe. • Szent Lénárd († 550k) remetét a délnémet vidékeken a fogságban lévők, a beteg emberek és háziállatok védőszentjeként tisztelték. • Liège (Lüttich) városának püspökét, Szent Hubertet († 727) a vadászok, az erdészek és a lövészcéhek védőszentjeként tartották számon. Miként Euszták esetében, az ő legendájában is szerepel az agancsai között feszülettel megjelenő szarvas motívuma. • A Montpellier-ből származó Szent Rókus († 1379) ferences szerzetes a Róma és Piacenza városaiban tomboló pestisjárvány idején emberfeletti munkát végzett a betegek ápolásában. Legendája szerint miután ő maga is megkapta

Voltak olyan vidékek, ahol Dénes helyett Miklós, Erasmus helyett Lénárd, Euszták helyett Hu-bert, Pantaleon helyett Rókus szerepelt a tizennégy segítőszent névsorában, illetve Szent Libort és Szent Antalt is az égi pártfogók közé sorolták. • Szent Miklós († 345/52) mürai püspök a tengerészek, a kereskedők, a gyógyszerészek, a gyermekek és általában a nehéz körülmények között élő emberek védőszentje. A jótékonyságáról szóló legendák alapján formálódott meg sze-mélyével kapcsolatban a Mikulás alakja és ünnepe. • Szent Lénárd († 550k) remetét a délnémet vidékeken a fogságban lévők, a beteg emberek és háziállatok védőszentjeként tisztelték. • Liège (Lüttich) városának püspökét, Szent Hubertet († 727) a vadászok, az erdészek és a lövészcéhek védőszentjeként tartották számon. Miként Euszták esetében, az ő legendájában is szerepel az agancsai között feszülettel megjelenő szarvas motívuma. • A Montpellier-ből származó Szent Rókus († 1379) ferences szerzetes a Róma és Piacenza városaiban tomboló pestisjárvány idején emberfeletti munkát végzett a betegek ápolásában. Legendája szerint miután ő maga is megkapta