A Mária-tisztelet paraliturgikus megnyilvánulásai

A Mária iránti tiszteletnek előmozdítói és megnyilvánulásai voltak a jelenések, a Mária-kegyhelyek vagy búcsújáró helyek és a Mária-kegyhelyekhez kapcsolódó csodás események. A Má-ria-tisztelet nyilvánult meg a különféle paraliturgikus gyakorlatokban is. Ezek közé tartozott a barna skapuláré viselése, a májusi Szűz Mária-ájtatosság, a csodás érem kegytárgya, az október havában naponta elimádkozott rózsafüzér és az elsőszombati ájtatosság.

A népi vallásosság Mária iránti tiszteletében a történelem folyamán jelentős szerepet játszottak a Mária-jelenések. Jelenéseknek vagy látomásoknak azokat a lelki élményeket nevezzük, amelyek-ben a szokványos emberi érzékelés számára elérhetetlen valóságok reálszimbólumok formájában láthatóvá, hallhatóvá válnak. A jelenések kép- és hanganyaga mindig a látnokok lelki világából származik, azaz kultúrájuk és vallási (gyakorta tudat alatti) ismereteik függvénye. Ám a jelenés nem csupán emberi kivetítés. A hiteles jelenés végső oka ugyanis mindig Isten, aki lehetővé teszi a látnokoknak, hogy meg tudják „jeleníteni” az Ő láthatatlan világát vagy az ahhoz tartozó valóságokat. A jelenés eseményében Isten úgy hat az ember lelki életére, hogy azt saját lehető-ségein túlra vezeti: ezáltal a látnok vagy a látnokok sokasága képessé válik arra, hogy a normális

Szűz Mária tisztelete és ünnepei

178

észlelés számára felfoghatatlan személyeket vagy múltbeli eseményeket szimbolikus formában jelenvaló és érzékileg is észlelhető valóságokként ismerje meg. Azt, hogy egy jelenés hiteles-e, vagy sem, azaz a benne megfogalmazódó vallási üzenet összhangban van-e a Szentírást magyarázó egyházi tanítással, az egyház tanítóhivatala (a pápával egységben lévő püspökök kollégiuma vagy a kollégium nevében személyesen a pápa) állapítja meg. Amikor az egyház hitelesnek nyilvánít egy-egy Mária-jelenést, valójában csak azt mondja ki, hogy a jelenésben megfogalmazódó vallási üzenet nincs ellentétben a keresztény tanítással. Azt is hangsúlyozza azonban, hogy a jelenés és üzenete az úgynevezett magánkinyilatkoztatások közé tartozik, amelyek segíthetik ugyan az Isten szavának megértését, de elfogadásukra a katolikus hívőknek nincs kötelezettségük. Az egyház által elismert Mária-jelenések legismertebb helyszínei és időpontjai a következők: Anglia (Camb-ridge, 1251), Mexikó (Villa de Guadalupe, 1531), Franciaország (Lourdes, 1858) és Portugália (Fatima, 1917).

A Mária-kegyhelyek olyan templomok vagy más szentélyek, ahová valamilyen csoda vagy rendkí-vüli esemény miatt hívők sokasága zarándokol azzal a céllal, hogy az imádságban közelebb kerül-hessen ahhoz a Jézushoz, akit Mária az emberiség nevében hittel elfogadott, s aki a mennyben mindenkor közbenjár a hívőkért. A Mária-kegyhelyeket búcsújáró helyeknek is szokás nevezni.

A búcsú (lat. indulgentia: elengedés) Jézus tanítására visszavezethető egyházi gyakorlat. Az aposto-loknak adott kötő-oldó hatalom (vö. Mt 18,18) alapján már az első századok egyháza úgy gondol-ta, hogy nemcsak a bűnöket bocsáthatja meg, hanem bizonyos feltételekkel elengedheti vagy mérsékelheti a bűnökért kiszabott büntetés vagy vezeklés szigorát is. A 11. századtól a búcsú-nyerés feltételei közé kezdték sorolni a kegyhelyekre való zarándoklatot is: a hívő akkor „mond-hatott búcsút” a már megbocsátott bűnei nyomán visszamaradt vezeklési kötelezettségének vagy e vezeklés szigorának, ha például egy-egy kegyhelyet meglátogatva elmondott bizonyos imákat.

A búcsúnyerés lehetőségének megadásával az egyház hivatalosan is imádságos helyszínekké tette a Mária-kegyhelyeket.

A Mária-kegyhelyekkel kapcsolatos rendkívüli jelenségek elfogadásában az egyház mindig a bibliai csoda fogalmát tartotta szem előtt. A Biblia azt a szokványos vagy rendkívüli eseményt nevezi csodának (jelnek), amelyben az ember felfedezi Isten művét, és szívében bizalommal megnyílik a feléje közeledő Isten irányába. Így az 1531-ben keletkezett guadalupei kegykép esetében nem az az igazi csoda, hogy a Mária-kép rendkívüli módon megjelent és megmaradt a mexikói látnok köpenyén, hanem az, hogy a kegyképet látogató zarándokok a kép előtt imádkozva közelebb kerültek Jézushoz, Mária isteni fiához. A częstochowai Fekete Madonna-képhez fűződő törté-nelemformáló eseményben (hogy tudniillik egy maroknyi lengyel 1655-ben legyőzte a svéd táma-dókat) nem az a csoda, hogy Mária szembefordulva Jézus tanításával fegyveres harcban segítségé-re sietett a hozzá fohászkodóknak, mert ilyen képtelenségsegítségé-re biztos, hogy nem vállalkozott volna.

Az eseményben oly módon valósult meg a bibliai értelemben vett csoda, hogy a kolostor védői szorongatott helyzetükben is képesek voltak hinni annak a Jézusnak erejében, aki Mária fiaként legyőzte az örök halállal fenyegető bűnt, az emberiség legnagyobb ellenségét. A Mária-kegykép könnyezése a ruszin görögkatolikusok lakta Máriapócs templomában (1696) nem azért csoda, mert a jelenségre nincs tudományos magyarázat, hanem azért, mert a kegyképet látogató zarándo-kok lélekben közelebb tudtak kerülni Mária fiához, Jézushoz, akit mélységesen elszomorított barátainak szenvedése, könnyekre fakadt Lázár halálakor (vö. Jn 11,35), és megsiratta a pusztulás előtt álló Jeruzsálem városát (vö. Lk 19,41). A lourdes-i jelenés (1858) színhelyén megállapított rendkívüli gyógyulásokat valójában nem azért nevezzük csodáknak, mert orvosilag magyarázha-tatlanok. E gyógyulásokban is a bibliai értelemben vett csodán, vagyis azon van a hangsúly, hogy a kegyhelyet meglátogató emberek (akár meggyógyultak, akár nem!) az imádság légkörében Mária személyén keresztül a Messiás Jézussal „találkoztak”, aki a bűnt betegséghez hasonlította (vö. Lk 5,31–32), és Üdvözítőként megszabadította az emberiséget a legnagyobb betegségtől, az örök halállal fenyegető bűnös állapottól.

A Mária-tisztelet paraliturgikus megnyilvánulásainak egyik tanújele a barna skapuláré kegytárgy.

A latin scapulae (lapocka, váll) szóról elnevezett skapuláré általánosságban a szerzetesi vállruhát

A Mária-tisztelet paraliturgikus megnyilvánulásai

179 jelenti. Ez a ruhadarab egyrészt azt szimbolizálja, hogy viselője tudatosan vállalja az evangélium szerinti életet, azt a terhet, amelyet Jézus édes és könnyű igának nevezett (vö. Mt 11,29–30). Más-részt a hit pajzsának (vö. Ef 6,16) jelképeként arra utal, hogy viselője mélységesen hisz az isteni oltalomban, amely elhárítja a gonoszság minden tüzes nyilát. A karmelita szerzetesrendre jellemző barna skapuláré viselésének gyakorlata a 13. századi Cambridge városában kezdődött. A legenda szerint a Boldogságos Szűz megjelent a szentföldi karmelita szerzetesrend angliai elterjedésében úttörő szerepet játszó Stock Szent Simonnak († 1265). A megjelenő Szűz egy barna szerzetesi vállruha átadása közben egyrészt arról biztosította a látnokot, hogy nehézségekkel küzdő rendjé-nek égi pártfogója lesz, másrészt arra is utalt, hogy mindaz, aki ilyen skapulárét viselve hal meg, megmenekül az örök kárhozattól. A vállruha viselésének szokása különféle egyszerűsített formák-ban elterjedt a karmeliták világáformák-ban, de a velük lelki rokonságot vállaló papok és világi hívők között is (pápákról és híres államférfiakról is feljegyezték, hogy viselték a skapulárét). Amikor az egyház elfogadta a skapuláré viselésének gyakorlatát, valójában csak azt fejezte ki, hogy a camb-ridge-i jelenés alapvető üzenete megfelel az egyház tanításának: azaz mindaz, aki imádságos lélek-kel elfogadja Jézus igáját és Mária fiának oltalmát, megmenekül az örök kárhozattól, és eljut az üdvösségre.

A májusi Szűz Mária-ájtatosság első nyomait a 13. században, az Ibériai-félszigeten fekvő Kasztí-liai Királyságban találjuk: X. Alfonz király († 1284) kapcsolta össze először május hónapját Szűz Mária személyével és tiszteletével. Az ájtatosság mai formája a 18. században vált általánossá:

május estéin a hívők különféle énekekkel, imádságokkal köszöntötték a Boldogságos Szüzet. Az ájtatosság legfontosabb imája a Máriát köszöntő és segítségét kérő lorettói litánia lett. Ez a bizánci himnuszok hatására készült könyörgéssorozat arról kapta nevét, hogy a 16. századtól kezdve első-sorban a közép-itáliai Loreto településen honosodott meg. A litánia szövegében a hívők különféle magasztaló címekkel (Istennek szent anyja, Tisztaságos anya, Szeplőtelen Szűzanya, Dicsérendő Szűz stb.) illetik Máriát, miközben segítségét, vagyis azt kérik, hogy Jézus imájához csatlakozva járjon közben értük a mennyei Atyánál. Az ájtatosságot VII. Pius pápa 1815-ben azzal hagyta jóvá, hogy búcsúnyerési lehetőséget is kapcsolt hozzá.

A Mária-tiszteletet elősegítő csodás érem kegytárgyának születése és terjesztése a francia Labouré Katalin († 1876) nevéhez fűződik, aki a Páli Szent Vince által alapított Szeretet Leányai Társu-latának (Magyarországon: Vincés vagy Irgalmas nővérek) tagja volt. Katalin 1830-ban egy jelenés alkalmával kapta a Boldogságos Szűztől a csodás érem tervét egy ígéret keretében. Az ígéret sze-rint mindazok, akik a minta alapján készített érmet viselik, és áhítattal imádkozzák az érmen olvasható „Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekülünk!”

fohászt, az ő egészen különleges oltalma alá fognak kerülni. Az ígéret szavaiból kiviláglik: ez az érem nem valamiféle babonás amulett, amely viselőjét a Krisztusba vetett hit nélkül, mintegy automatikusan megóvja a bajoktól. A fohász elmondására buzdító szavak ugyanis feltételezik: az érem viselője hisz abban, hogy Mária, akit a mennyei Atya tett bűntelenné, a mennyben az egye-düli közbenjáró Krisztussal egyesülten imádkozik az emberekért, és ezért bizalommal lehet segít-ségét kérni. Mivel az érmet viselő és imádkozó hívők közül sokan csodaként (Isten segítségeként) tapasztalták meg életük rendkívüli eseményeit (orvosilag magyarázhatatlan gyógyulásokat, meg-téréseket stb.), a Párizs érsekének jóváhagyásával terjesztett érmék már 1834-ben megkapták a

„csodás” jelzőt.

Az októberi rózsafüzér-imádság olyan ájtatosság, amelynek keretében a hívők naponta elimád-kozzák a rózsafüzért a lorettói litániával együtt. Ez a népi ájtatosság római kezdeményezésre 1885-től kezdett elterjedni a világon. Az október azért lett a rózsafüzér hónapja, mert a rózsafüzért buzgón imádkozó V. Pius pápa a törökök felett aratott lepantói győzelem (1571. okt. 7.) évfordu-lójára rendelte el a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét. Az ünnep 1573-ban a Legszentebb Rózsa-füzér nevet kapta, 1960-ban pedig a RózsaRózsa-füzér Királynője elnevezést, de időpontja e változások ellenére is október hónapja maradt.

Az elsőszombati ájtatosság az akkoriban Spanyolországban élő fatimai látnokok egyikének, Lúciá-nak 1925-ös látomása nyomán kezdett elterjedni a nép körében. A látomásban a Szent Szűz

ígére-Szűz Mária tisztelete és ünnepei

180

tet tett arra, hogy mindaz, aki öt egymást követő elsőszombaton elvégzi gyónását, megáldozik, és elimádkozza a rózsafüzért, halála óráján majd üdvösségre vezető kegyelmekben részesül. A szom-bati napot a keresztények már a 8. századtól a Szűzanya napjának tekintették: valószínűleg abból a megfontolásból indultak ki, hogy a szombat, mint a Jézus feltámadásának napjára nyíló „kapu”, méltán lehet Mária napja, mert az ő hite is „kapu” volt, amelyen keresztül Jézus a világba léphe-tett. Az ötös szám a Máriát sértő leggyakoribb bűnöket (a szeplőtelen fogantatását, szüzességét, istenanyaságát, mennyei segítségét és az őt ábrázoló képeket becsmérlő káromkodásokat) szim-bolizálja. Az öt szombati ájtatosság célja pedig éppen az, hogy ezeket a bűnöket dicsőítő imával

„ellensúlyozza”. – Az egyház azért nyilvánította hitelesnek ezt a látomást, mert a megjelenő Szűz olyasmit (bűnbánatot, imádságot) szorgalmazott, amit üdvösségük érdekében a történeti Jézus is kért követőitől.

V.2.

A SZENTEK TISZTELETE ÉS ÜNNEPEI