Nagycsütörtök este

Az ószövetségi olvasmány a Kivonulás könyvéből való, amely a Kr. e. 10-6. század közötti időszakban készült. A mű nem mai értelemben vett történelmi leírás, hanem istentiszteleti felolvasásra szánt alkotás. Idézett részletének szerzője a zsidó húsvéti ünnep eredetét mutatja be, és az ünnep jelképeit magyarázza. • Az újszövetségi szemelvény a János-evangélium egyik részlete. Szerzője az 1. század végén a másik három evangélistától eltérően írja le Jézus utolsó vacsoráját: az étkezés eseményei közül azt emeli ki, hogy Jézus megmossa tanítványai lábát.

Az utolsó vacsora emlékmiséje a bibliai szemelvények tükrében a) A zsidó húsvéti vacsora (Kiv 12,1–8.11–14)

12 ¹ Akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áron-nak Egyiptom földjén: ² »Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hó-napjai között. ³ Szóljatok Izrael fiainak egész közös-ségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és há-zanként, egy-egy bárányt! ⁴ Ha háznépének száma ke-vés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé há-za legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. ⁵ A bárány hibát-lan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály sze-rint kecskegidát is vehettek. ⁶ Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig!

Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész so-kasága! ⁷ Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban,

amelyekben elfogyasztják. ⁸ A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyér-rel, keserű salátával! […] ¹¹ Így egyétek: derekato-kat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototo-kat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez. ¹² Átvonulok ugyanis azon az éjszakán Egyiptom földjén, megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, embert, állatot egyaránt, és ítéletet tartok Egyiptom minden istenén:

én, az Úr. ¹³ Ez a vér jel lesz számotokra a háza-kon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért, elvonu-lok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. ¹⁴ Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartás-ként!«

A fontosabb kifejezések magyarázata:

akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Mózes a zsidó nép legnagyobb prófétája és vezére, aki valószínűleg II. Ramszesz fáraó uralkodása (Kr. e. 13. sz.) alatt vezet-te ki népét Egyiptomból, ahol az izraelitákat szolgasorba taszították. Áron a Biblia szerint Mózes testvére. Az Úr nevének említésével a leírás szerzője azt hangsúlyozza: mindaz, amit Mózes a húsvét megünneplését illetően elrendel, megfelel Isten szándékának.

ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete: a zsidó év holdhónapokból állt, s a hónapok az új-hold feltűnésekor kezdődtek. Az év első hónapjának (amely a mi március vagy április havunk időszakára esik) a babiloni száműzetés előtt a kánaáni eredetű Abib nevet adták, amelyet a száműzetés után a Babilonban használatos Niszán kifejezéssel váltottak fel.

vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt: az ártatlan és szelíd magatartást mutató bárány az izraeliták világában ősi áldozati állat (vö. Ter 4,4). A nomád életmódot folytató izraelita pásztorok a téli legelőkről a nyári legelőkre való átvonulást megelőző éjszakán csalá-donként levágtak egy-egy kis bárányt, s ennek vérével bekenték sátruk bejáratát, mert az áldozati állat vérének bajelhárító szerepet tulajdonítottak.

Nagycsütörtök este

101 a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága: Mózes rendelése szerint az egyiptomi szolgaságban élő zsidóknak Abib (Niszán) hónap tizennegye-dik napján kell leölniük az áldozati bárányt. Ez az időpont lesz ugyanis a húsvéti ünnep elő-készületi napja.

vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát: míg a pásztoréletet folytató zsi-dók azért kenték meg a bárány vérével sátraik bejáratát, hogy elkerüljék a pusztító erőket, az Egyiptomban élő zsidók esetében házaiknak vérrel való megkenése új jelentéstartalmú szim-bólummá válik: azt jelképezi, hogy a házakban élők a zsidó nemzethez tartoznak, és hisznek az izraeliták Istenében.

sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez: az Úr nevében beszélő Mózes szavai-nak hátterében az a történelmi tapasztalat húzódik meg, hogy a korabeli Egyiptomot sújtó természeti katasztrófák (vö. Kiv 7,1–11,10) közül az utolsó, az elsőszülöttek halála az izrae-lita családokat nem érintette. Mivel a természeti csapásokat a zsidók Isten büntetésének tekin-tették, a megmenekülésüket is Isten művének tartották. Meggyőződésükre a héber peszah szó utal, amelynek jelentése: pászka, húsvét, átvonulás vagy valami mellett elvonulás. A zsidó hit szerint a büntető Isten átvonult Egyiptom földjén, de az öldöklő angyal elkerülte a zsi-dók házait, azaz az utolsó csapástól Isten megkímélte Izrael fiait. Feltehetően az egyiptomi fáraó is isteni jeleknek tekintette a csapásokat, s ezért adott engedélyt arra, hogy az izraeliták elhagyhassák a földet. A „sietve egyétek” felszólítással Mózes is erre az engedélyre utal, és arra szólítja honfitársait, legyenek útra készen, mert már egészen közel van a szabadulás lehetősége.

én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás: ez a mondat képnyelven és antropomorf módon (Istennek emberi vonásokat és pusztító indulatokat tulajdonítva) fejezi ki, hogy az izraelita családok, akiknek nemzetiségét és Istenbe vetett hitét az ajtófél-fákra kent vér szimbolizálta, megmenekültek a veszedelemből.

legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre: Mózes ezekkel a szavak-kal rendeli el húsvét megünneplését, amely immár arra emlékezteti a zsidókat, hogy az Egyiptomon „átvonuló” Isten megkímélte őket, s lehetővé tette számukra a szolgaság föld-jéről való kivonulást.

b) Lábmosás Jézus utolsó vacsorája alkalmával (Jn 13,1–16)

13 ¹ A húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig sze-rette őket. ² A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, ³ Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Isten-hez megy, ⁴ fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fo-gott egy kendőt és maga elé kötötte. ⁵ Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a kendővel, amely a derekára volt kötve. ⁶ Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?«

7 Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« ⁸ Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg,

nem lesz részed velem.« ⁹ Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a keze-met és a fejekeze-met is!« ¹⁰ Jézus azt felelte: »Aki megfür-dött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind-nyájan.« ¹¹ Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyá-jan.« ¹² Miután megmosta a lábukat és fölvette felső-ruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? ¹³ Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’

és ‘Uram’, és jól mondjátok, mert az vagyok. ¹⁴ Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. ¹⁵ Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. ¹⁶ Bizony, bizony mondom nektek:

Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte.«

A húsvéti szent háromnap

102

A fontosabb kifejezések magyarázata:

a húsvét ünnepe előtt: az evangélista nem jelöli meg pontosan Jézus utolsó vacsorájának idő-pontját. Azonban tudjuk, hogy a pénteki nap, amelyen Jézust keresztre feszítették, János sze-rint a zsidó húsvét előkészületi napja, azaz Niszán 14-e volt. S ez azt jelenti, a „húsvét ünnepe előtt” kifejezésen Niszán 14. napjának kezdetét, azaz a csütörtök esti órákat kell értenünk.

Jézus tudta: az evangéliumi részlet szerzője e megjegyzéssel arra utal, hogy Jézus teljes tuda-tossággal, önként vállalta a rá váró szenvedéseket és a halált (vö. Jn 10,17–18).

eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához: János evangélista Jézus halálát az Atyához való visszatérésnek nevezi.

szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket: e megjegyzéssel az evangélista azt hangsúlyozza, hogy Jézus az „övéi” (vagyis az ő áldozatát hittel elfogadó emberek) iránti szeretetből vállalja a kereszthalált.

amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak: az evangélista látásában elsősorban nem a zsidók törnek Jézus életére, hanem az emberi bűnök következményeit megszemélyesítő „e világ fejedelme” (vö. Jn 14,30; 16,11), vagyis a sátán. Ezért János az áruló apostolt csupán az ör-dög eszközeként, „áldozataként” tünteti fel.

mosni kezdte a tanítványok lábát: a szerző aprólékosan és részletesen írja le az eseményt, amely feltehetően megdöbbenést váltott ki az apostolokban. A lábmosás ugyanis az ókori zsidóság világában a szolgák, a rabszolgák vagy a mesterüket tisztelő tanítványok feladata volt. Jézus cselekedete visszájára fordítja ezt a szokást.

amit teszek…, majd később meg fogod érteni: Jézus szavai arra utalnak, hogy szimbolikus tettének jelentése csak az ő halála és feltámadása után válik majd érthetővé a tanítvány számára.

az én lábamat ugyan meg nem mosod soha: Péter félreérti Jézus cselekedetét, s azt valamiféle új tisztulási szertartásként értelmezi. Nem érti, mit jelent, amit Jézus tesz. Ő csak a Mester megalázó helyzetét látja, s ezt az állapotot éppúgy nem tartja méltónak Jézushoz, mint ahogy korábban az ő várható szenvedésének gondolatát is elutasította (vö. Mt 16,22).

ha nem moslak meg, nem lesz részed velem: ha Péter nem fogadná el Jézussal együtt, hogy a kereszt-halált is vállaló megalázkodás az emberek üdvözítésének ára, nem részesülhetne Jézus sor-sában, azaz nem válhatna társává az „Atyához való visszatérésben”.

ne csak a lábamat…: amikor Péter felfogja, hogy a lábmosás cselekménye nem csupán külsőd-leges tisztulási szertartás, hanem annak szimbóluma, hogy Jézus teljes közösségbe akarja vonni tanítványait önmagával, a maga lelkesedésében és értetlenkedésében már mindenre hajlandó, csak hogy részesülhessen az Atyához visszatérő Jézus sorsában.

aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta: ennek a nehezen értel-mezhető mondatnak valószínűleg ez a jelentése: aki vendégségbe készülve reggel megfür-dött, annak csak a lábát kell megtisztítania az út porától, ha megérkezett vendéglátójához.

Akit Jézus tanítása és keresztáldozata egyszer tisztává tett (vö. Jn 15,2–3; 1Ján 1,7), annak már csak arra van szüksége, hogy naponta megújítsa a Jézussal való sorsközösség vállalásá-nak szándékát. S a lábmosás, amely Jézus erkölcsileg tisztító keresztáldozatát szimbolizálja, ehhez is erőt nyújt az embernek.

ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan: e kijelentés is mutatja, hogy amit Jézus tesz, nem vala-miféle külsődleges tisztulási szertartás. Ő megmosta Júdás lábát is, aki azonban nem válto-zott meg ettől, mert hiányválto-zott belőle az a szándék, hogy Jézus sorsában szeretne osztozni.

nektek is meg kell mosnotok egymás lábát: a jézusi felhívás értelmében a tanítványoknak folyama-tosan és egészen a halálukig késznek kell lenniük arra, hogy alázatos szolgálatukkal hozzá-járuljanak embertestvéreik üdvösségéhez (vö. Jn 15,12–13).

Nagycsütörtök este

103 példát adtam nektek, hogy… ti is úgy tegyetek: a lábmosás elővételezett módon a keresztáldozatot és az abból fakadó üdvös ajándékokat is szimbolizálja. Ezért a Jézus által adott példán nem csupán egy követendő mintát kell értenünk, hanem a keresztáldozat ajándékai közül azt az erőt is, amely képessé teszi a tanítványt arra, hogy Mesteréhez hasonlóan tudja szolgálni em-bertársai erkölcsi tisztulását és üdvösségét.

A szentírási szemelvények értelmezése

Az ószövetségi részlet a zsidó húsvéti vacsora történeti hátterét és jelentését mutatja be.

A leírás szerzője hangsúlyozza: a zsidó néphez való tartozásnak és az Izrael Istenébe vetett hitnek döntő szerepe volt abban, hogy a zsidók megszabadulhattak az egyiptomi szolgaság világából. A zsidó nemzethez tartozást és az Izrael Istenébe vetett hitet az áldozati bárány vére szimbolizálta. Ezért a leírás szerzője azt a tényt, hogy a zsidókat nem érte az egyiptomi elsőszülöttek halálának katasztrófája, a bárány vérének megmentő erejével magyarázta: a büntető Isten elkerülte azokat a házakat, amelyeknek ajtófélfái az áldozati bárány vérével voltak megjelölve. A szerző természetesen nem a vérnek tulajdonított megkímélő és szaba-dító erőt, hanem a népét szerető Istennek és a belé vetett hitnek, amelyet a vér jelképezett. • Nagycsütörtök este az egyház azért olvassa ezt a szentírási részletet, mert a zsidó húsvéti vacsorát a jézusi utolsó vacsora előképének tekinti: arra emlékezik, hogy amint az áldozati bárány vére szolgálatára volt a zsidóknak az egyiptomi szolgaságból való szabadulásban, úgy fogja szolgálni az utolsó vacsorán ígért jézusi áldozat a bűn fogságából való szabadulás sike-rét az egész emberiség számára.

Az utolsó vacsora eseményét leíró János evangélista az étkezésen történtek közül a lábmosást emeli ki. Felfogása szerint Jézusnak ez a cselekedete ugyanazt a titkot szimbolizálja és elő-vételezi, mint amelyet a vacsorán megtört kenyér és a felkínált bor szétosztása. Jézus – amint a szinoptikus evangéliumokban olvasható – a vacsora folyamán a kenyeret és a bort elővéte-lezett módon az ő feláldozott valóságának reálszimbólumává tette. Ezzel jelezte: testének megtörése és vérének kiontása árán szolgálatára lesz tanítványainak és az egész emberiségnek az üdvösség elérésében. A lábmosás jelképes cselekedetével ugyanerre a titokra utalt. A szol-gák megalázó feladatára emlékeztető lábmosás elvégzésével azt hirdette meg, hogy a végső megalázottságot (a kereszthalált) is vállalva lesz majd szolgálatára tanítványainak és minden embernek abban, hogy megszabadulva a rájuk váró örök büntetés terhétől, elnyerhessék az üdvösséget. A lábmosás jelenete azt a Jézust állítja az evangélium olvasói elé, aki a mennyei Atya iránti hálájának és az emberek iránti szeretetének jeleként a legmélyebb megaláztatást, a halált is kész vállalni embertestvérei üdvözítésének érdekében (vö. Fil 2,7–8).

Adj hálát Isten megmentő szeretetéért!

Az ószövetségi zsidóság hittel vallotta, hogy az egyiptomi szolgaságból való szabadulást Istennek köszönheti, és ennek állított emléket a húsvét megünneplésével. A zsidó húsvét eredetét bemutató bibliai részlet olvasása közben gondolj arra, hogy Isten téged is megment minden szorongatott helyzetből, ha a választott nép tagjaihoz hasonlóan bízol benne.

A keresztény tanítás szerint Jézus azért vállalta a végső megaláztatást jelentő kereszthalált, hogy minden embert megszabadítson a bűn (az örök halál) fogságából, és erőt adjon a bűn elleni küzdelemhez. Vállalását, amelyet a mennyei Atya és az embertestvérei iránti szeretet vezérelt, az utolsó vacsorán a lábmosás szimbolikus cselekedetével fejezte ki. A lábmosás jelenetén elgondolkodva köszönd meg Jézusnak, hogy érted is kész volt feláldozni életét!

A húsvéti szent háromnap

104

III.2.2 Nagypéntek

Az ószövetségi olvasmány, amely az Úristen szenvedő Szolgáját mutatja be, Izajás próféta könyvének abból a részéből származik, amelyet a Kr. e. 6. században Második Izajás állított össze. • Az ünnepélyesen felolvasott vagy énekelt nagypénteki evangélium a János-féle szen-vedéstörténet (Jn 18,1–19,42). Ennek az 1. század végén készült írásnak rövidített változatát ismertetjük.

A nagypénteki szertartás a bibliai szemelvények tükrében a) Az Úristen szenvedő Szolgája (Iz 52,13–53,12)

52 ¹³ Íme, sikert arat Szolgám, magasra emelkedik, magasztos és igen fenséges lesz. ¹⁴ Amint sokan meg-borzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem emberi a külseje, alakja nem hasonló az emberek fiaihoz,

15 úgy ámulatba ejt majd sok nemzetet, királyok fog-ják be előtte szájukat, mert olyat látnak, amiről nem beszéltek nekik, és olyat vesznek észre, amiről nem hallottak.

53 ¹ »Ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr kar-ja ki előtt nyilvánult meg? ² Úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből; nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt. ³ Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; meg-vetett volt, és nem becsültük őt. ⁴ Pedig a mi betegsé-geinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta;

mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak. ⁵ De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességün-kért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg.

6 Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét.« ⁷ Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyi-totta ki száját; mint a bárány, melyet leölésre visz-nek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyi-totta ki száját. ⁸ Sanyargatás és ítélet után vitték el;

és sorsával ki törődik? Mert kivetették az élők föld-jéből, népem vétke miatt sújtották halálra. ⁹ Istentele-nek között adtak sírt Istentele-neki, és gazdag mellett, amikor meghalt, bár nem követett el erőszakot, és nem volt álnokság a szájában. ¹⁰ De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő ál-dozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújt-ja napnyújt-jait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül.

11 Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával Szolgám igazzá tesz so-kakat, és bűneiket ő hordozza. ¹² Ezért osztály-részül adok neki sokakat, és hatalmasokkal osztozik a zsákmányon, amiért halálra adta életét, és a bűnö-sök közé számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

A fontosabb kifejezések magyarázata:

íme, sikert arat Szolgám, magasra emelkedik…: Második Izajás próféta jövendölésében a Szolga egy titokzatos személy, aki magára vállalja mások bűneit, hogy szenvedésével megmentse ezeket „a másokat” bűneik következményeitől. A próféta az Úristen ajkára adja a Szolgát bemutató szavakat, amelyek jelzik: ez a titokzatos személy a szenvedés és a megaláztatás vállalásával olyan tettet fog végrehajtani, amely ámulatba ejt majd minden nemzetet.

ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg?: a költői kérdéssel kezdődő jövendölésben a próféta leírást ad a Szolgáról és az általa végbevitt tettről. E cselekedetről úgy beszél, mintha ez már a múltban megtörtént volna. A múlt idő használata azonban csu-pán a jövendölés irodalmi műfajának egyik sajátossága, amely azt érzékelteti: a tettet a Szol-ga a jövőben olyan biztosan végre fogja hajtani, hogy már múlt időben is beszélhetünk róla.

A Szolga személye felfoghatatlan titok: az általános emberi tapasztalattal ellentétben ugyanis

Nagypéntek

105 azt tanúsítja, hogy Isten karjának ereje (hatalma) éppen a szenvedésben és a megaláztatásban nyilvánul meg a legjobban.

úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből: a hajtás és a szomjas földből sarjadó gyökér kifejezések (vö. Iz 11,1) arra utalnak, hogy a Szolga Dávid király családjából származik: amint az emberi szem elől elrejtett gyökérből sarjad a törékeny hajtás, úgy szár-mazik majd a Szolga is a hanyatlóban lévő és lassan feledésbe merülő dávidi házból.

a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak: a zsidó felfogás szerint a betegségek a bűnös embert sújtó isteni büntetések. A próféta azonban meglepő módon azt állítja, hogy nem a Szolga a bűnös, ha-nem az emberek, és a Szolga csupán a bűnök következményét, a büntetést, azaz a betegsé-geket veszi magára.

a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg: a ki-jelentésből nyilvánvalóvá válik, hogy a Szolga az emberi bűnökért járó büntetés vállalásával állítja helyre az Isten és az emberek közti békét, és gyógyítja meg a bűn betegségében szen-vedő emberiséget.

mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk… és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét: a próféta visszatér arra a gondolatra, hogy a Szolga sorsa összefügg a mások bűneiért járó büntetés átvállalásá-val és hordozásáátvállalásá-val.

megkínozták, és ő… mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem

megkínozták, és ő… mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem

In document A LITURGIKUS ÉVBEN (Pldal 101-113)