A színház konkrét formaelemei

Amiről még ebben a fejezetben beszélnünk kell, azok a színház konkrét formaelemei. A színház ősi időktől fogva társadalmi jelenségek természetét kívánja feltárni. Színre viszi azt, ami láthatatlan – legyen az kívül, a társadalom és a közösség szintjén, vagy éppenséggel belül, a személyiség és a lélek területén. Színt kap mindez: teret, időt, fényt, jeleket, szerkezetet, rendezettséget. Színre viszi azt, hogy mit jelent emberként létezni.

33 Ez ebben az esetben nem tévesztendő össze a bizalom kialakulásának feltételével, noha ott is szerepet játszik, mint ahogy majd látjuk. Itt az egész színházi forma és ezzel a jelentés-átadás fenntartásának a keretszükségletéről van szó.

A színház, mint művészeti forma nem kizárólag a színészeket és a szöveget jelenti, a jelentésteremtésnek jóval szélesebb hálózatát alkalmazza a közönséggel való kommunikáció érdekében (NEELANDS, 1994). Ez a rendszer szerepdefiníciókból, térbeli viszonyokból, jelmezből, díszletből, a dolgok irányultságából, feszültségekből, nonverbális jelekből és más elemekből összeszerveződő jelzéseket is magában foglal. Ezek a különböző jelzéstípusok képekké szerveződnek, hordozzák a játék jelentését, illetve visszatükrözik azt. A kép így a közönség gondolkozásának és reakcióinak meg-határozójává válik.

Mi szükséges mindehhez? Mi az a konkrét formanyelv, amely megteremti e jelentéstartalmakat? Ami színházzá teszi a színházat? Ezeket vesszük sorra az alábbiakban: fókusz, metafora, feszültség, rítus, kontraszt, szimbolikus tárgyak, idő, tér, és szerep.³⁴

FÓKUSZ – Egy tisztázott, világos fókusz nélkül a dráma azonnal zavarossá

válik. Központi szerepe van tehát bármilyen dramatikus műfajban, így a láthatatlan színházban is a fókusznak. Ez lehet egy téma, vagy egy témának bizonyos aspektusa, amelyik jelentőséggel bír a célunk szempontjából, és amely a dramatikus út folyamatában egyre inkább értelmezhetővé válik. A láthatatlan színház azonban rendelkezik egy formanyelven túli fókusszal is. Ha az előzőt, minden dramatikus műfajt érintő fókuszt, külső fókusznak, akkor e formanyelven túlit, belső fókusznak nevezhetjük, mely független a formanyelvtől – ha tetszik, akkor ez annak a közegnek a megtapasztalása, hogy védve vagyok, vigyáznak rám: a ráhagyatkozás teljes biztonságának megélési képessége. Erre épül a külső, vagy másodlagos fókusz, maga a dramatikus út története. A láthatatlan színház céljának meghatározásánál erről bővebben lesz szó.

METAFORA – a legtöbb dramatikus tartalom metaforikus abban az értelemben, hogy közvetlenül utal a való életre. A való élet kontextusának metaforája a színház. A valóság utánzása olyan metaforákból áll, amelyek a valódi elemek helyett szerepelnek. A láthatatlan színház a maga vándorlásával, szimbolikus formanyelvével is utal erre. A külső, másodlagos fókusz kiválasztása után azokat a helyzeteket kell megteremteni, amelyek

34 NEELANDS fenti műve ezeket a drámapedagógia vonatkozásaiban tárgyalja. Mi átformáltuk mindezeket a láthatatlan színház műfajára.

„Amikor beültem, azt gondoltam:

fogalmatok sincs, ki vagyok, hogy vagyok most, honnan jöttem épp, és máris szerettek, gondoskodtok rólam, vigyáztok rám.

Nagyon nehéz lesz visszamenni a zajos világba. Jó lenne Veletek beszélgetni, tudni, hogyan éreztétek Ti magatokat.

Jó lenne ha valahogy vissza tudnám adni!”

(V.1.-5.b.)

rezonálnak erre, azt a képzeletbeli világot, amely segíti a valóság megtapasztalását. A metaforikusság ugyanakkor a „mintha” helyzetek által távolságtartást is ad, amely ahhoz szükséges, hogy gondolkozásunkat kitágíthassuk és megújíthassuk.

FESZÜLTSÉG – Ez az érdeklődés és a lendület szinten tartásának eszköze. A láthatatlan színházban nagy szerepe van a kíváncsiságnak, amely egy olyan, nagymértékben, új helyzetből származik – a nem-látás helyzetéből – amelyben szokványosan nem tartózkodunk. Emellett a feszültség eredhet egy dramatikus úton megfogalmazott konfliktusból, vagy megjelenhet attitűdök, érdekek, kultúrák, ideológiák reprezentálása terén. Ezekben kihívások tapasztalhatók, a cselekvés irányába mutató motiváció és a reflexió lehetőségei között, amelyek az élmény belső tartalmait tárhatják fel, tudatosíthatják a láthatatlan színház vándora számára.

RÍTUS – A formanyelv ezen eleme a viselkedés meghatározott keretek közé illesztését jelenti. A dramatikus cselekvés meghatározott formákká, megszerkesztetté, és konvenciók által irányítottá válik. A ritualitás során tudatosan veszünk részt valamilyen élményben, az adott esemény jelentőségét értékeljük ezzel. Szimbolikus fontossága miatt a megfelelő helyen még tovább elemezzük a rítus-szerűség kérdését.

KONTRASZT – Ebben az elemben az ellentétek tudatos, jelentést hangsúlyozó, esetenként jelentést teremtő használatáról van szó. Érzelmi, érzéki, gondolati reakciók előhívója ez a formanyelvi elem, érzelmi intenzitást ad a folyamatnak, és a megélt történések hatására válaszreakciók igényét váltja ki, amit a vándor magában megélhet, de ha a helyzet úgy hozza, ki is fejezhet.

SZIMBOLIKUS TÁRGYAK – A drámához nincs szükségünk kellékre, jelmezre, díszletre. A drámának a képzeletben kell megszületnie, megtörténtéhez pedig csak időre, térre és figurákra van szükség. Hasznos lehet azonban, ha gondolatok, érzelmek megragadására alkalmas, fókuszként működtethető tárgyakat kiválasztunk és a drámába emelünk, különösen akkor, ha gazdag asszociatív jelentéssel bíró „tárgyról” van szó. Ilyen értelemben a láthatatlan színházban tárgyakon a valódi tárgyak (pl.: feszület, kulcs vagy éppenséggel a víz) mellett hangokat (pl.: templomharang, hangszerek hangjai) vagy különböző érintéseket (pl.: kézfogás, vállak támogató megérintése) is értünk, amelyek a fókusz felé terelik az érdeklődést és a figyelmet.

IDŐ – Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan színház vándora belépett a vándorút képzeletbeli világába, a hétköznapi időre vonatkozó szabályok és maga az idő érzékelése is másodlagossá válnak. A drámafolyamat egyik célja, hogy meghatározott pillanatban zajló események jelentőségére rávezessen. Ez időtlenségben zajlik, amely nyilván nem zárja ki

lineáris események megjelenítését. Mindezt olyan ritmusban és tempóba kell megteremteni, ami lehetővé teszi az érzékeltek lehető legtöbb részletének befogadását.

Ezért a drámának lassan kell haladnia, elég lassan ahhoz, hogy a dramatikus út teljes mélységében feltáruljon és érthetővé váljon. Ha erre nem figyelünk, az élményből kevés fog a vándorhoz eljutni. Ez természetesen korlátok közé van szorítva – a vándorok befogadókészségének különbözőségei szerint is – de fontos, hogy az egyes helyzetek a maguk természetes ritmusában táruljanak fel. Ezért a láthatatlan színházban jelenetek sorából áll maga a folyamat, amelyet a dramatizálásnak külön jelentőséget adó egyes állomásai képviselnek.

TÉR – Ennek a formanyelvnek is van külső és belső változata. A külső, hogy a vándorok egyik helyszínről a másikra vezetve vagy lépdelve haladnak, vagy adott esetben megállnak, leülnek és egyéb testhelyzeteket foglalnak el. A funkcionális térhasználat azt az utat jelenti, amelyben a vándorút zajlik, annak legideálisabb elhelyezkedését, és benne az egyes állomások helyének felépítését. A megfelelő elrendeződés megválasztása jelentős mértékben befolyásolja a dráma minőségét. A belső tér, a vándor képzeletének a tere, amelyet a külső tér használata idéz meg. A kreatív térhasználat, mint ahogy a neve is mutatja, megteremti a vándor belső terének lehetőségét, fantáziavilágok megalkotására ad lehetőséget, és az abban lezajló gondolati, érzelmi találkozásokat, megélési lehetőségeket tesz lehetővé.

SZEREP – A színház és a dráma számára a szerep fogalma központi jelentőségű, mivel mindkettő a társadalmi együttélés természetét kívánja feltárni. Mindezeken túl a nézői és színészi szerep is szerep. A láthatatlan színházban a vándor és a révész a két alapszerep.

Ennek nagyon fontos védelmi funkciója is van. Védi például a vándor személyes élményeit, ugyanakkor tiszteletben is tartja azokat, nem késztetve külső aktivitás kifejezésére őt. Ezen belül, ennek az alapszerepnek a védelmében a dramatikus folyamat lehetőséget nyújt, hogy a vándorok a fókusznak megfelelően egyes stációkon különböző szerepekbe bújjanak. Saját lényük én-részeit alakítva ezzel egy olyan tapasztalathoz jutnak, amelyet maga a szerep minősége, érzelmi és gondolati töltete, annak átélése segít.

Személyes bevonódás miatt a láthatatlan színházban lehetőség nyílik egy szerep teljességének felfedezésére. A drámai akcióban testet öltő megjelenítés mélysége és módja nagy mértékben függ az adott szerep belső jelentéstartalmainak megértésétől. Ugyanakkor a révésznek is, alapszerepe védelmében, lehetősége van a színházi produkciókhoz hasonlatos színészi szerepek összetett megformálásához, amely a próbák során a szöveggel való aktív munkafolyamatban teljesedik ki. Megjelenítési módja a vándorút során nem

változik, kivéve ha a körülmények előírják számára, játékának pedig koherensnek kell lennie. A láthatatlan színház tehát az a műfaj, amely szerepelméletében egyesíti a dramatikus, önismereti technikák lehetőségeit a hagyományos színházi produkciók színészei számára fenntartott szereplehetőségekkel.