A KERESZTÉNY ÉLET CÉLJA

5.1.1 Előzetes gondolatok

A gyakorló keresztény ember életének célját napról napra újra megfogalmazza, igyekszik azt egyre tisztábban látni, és életében törekszik azt a lehető legteljesebben megvalósítani.

A keresztény élet célját nem nehéz meghatározni, hisz a ránk hagyományozott Evangélium mellett rendelkezésünkre állnak a keresztény élet fogalmait magyarázó lexikonok, amelyek mindezeket értelmezik. Jóval nehezebb viszont ezt a célt naponta felidézni, és ami ennél is mérhetetlenül nehezebb: törekedni e cél minél teljesebb megvalósítására.

A gyakorlati teológiának kiemelt feladata, hogy a keresztény élet célját megfogalmazza, ezt követően megértesse, majd felmutassa azokat a lehetőségeket és utakat, amelyek a magát gyakorló keresztény embernek valló krisztuskövetőt vezethetik és segíthetik e cél megvalósításának egész életen keresztül tartó kísérletében.⁸³

Fejezetünk legelején ki kell jelentenünk, hogy ettől a céltól, amely akár egyetlen evangéliumi mondatban is megfogalmazható,⁸⁴ a lehető legtávolabb áll a statikusság jellemvonása, annál inkább jellemzi viszont e célt a folyamatosság és a dinamizmus.

Ha e folyamatjelleget próbáljuk megragadni, rá kell mutatnunk arra, hogy a kereszténnyé válás sokkal közelebb áll az ember emberségéhez, minthogy be lehetne azt egy statikus kategóriába, vagy akár identifikációs tényezővé, az ember személyének egy tulajdonságává szorítani. Ezt Karthagói TERTULLIANUS alapozhatja meg számunkra:

„Animae naturaliter christianae.” (VANYÓ, 1986, p. 94.) „A lélek természete szerint keresztény”, vagyis az, ami az ember lényegét alkotja, keresztény természettel rendelkezik.

másképpen megfogalmazva a kereszténység lényegét mindannyian magunkban hordozzuk.⁸⁵

83 Vö. „…az esemény és a tudományos teológiai gondolkodás találkozási területei a gyakorlati teológia kutatási területei. Ebben az értelemben nézi a Krisztus-esemény, az egyházi élet eseménye és a személyes életpálya jelenségeit. Benne mindig a praxis elméleti kritériumait és az elmélet praktikus konzekvenciáit kutatja. Ennek csak akkor tud eleget tenni, ha felvállalja az elemzés rendszerességét és a kísérletezés kockázatát.” SZABÓ, 2004, p. 14).

84 Vö. MT 5,45; MT 5,48; EF 5,14.

85 Nincs módunkban e mondatot mélyebben elemezni, annyit azonban mindenképpen meg kell említenünk, hogy TERTULLIANUS minden bizonnyal a halhatatlan szellemi princípiumról akart beszélni, ezért az anima helyett a spiritus kifejezés használata találóbb lett volna. Hogy mégsem így tett, annak oka az lehetett, hogy legtöbb kifejezése leginkább a köznyelvből származik, és éppen ezért nehézséget okoz a mai gondolkodónak jelentésük pontos megragadása. (GÖRFÖL & KRÁNITZ, 2002 és BUJI, 1999.)

És itt kapcsolódunk a gyakorlati teológia egy másik céljához, amit a misszió területéhez köthetünk. A mai kor gyakorló lelkésze ugyanis, de minden magát kereszténynek valló ember, egy olyan világban él, amely világ mindennapjait nem a szakralitás, és nem az életszentség megvalósításának vágya jellemzi. Amivel tehát manapság találkozunk az elsősorban nem szakrális természetű. Egy lelkész nem kerülheti el – s nem biztos, hogy el kell kerülnie – a profán területeken való jártasság megszerzését.

Ha viszont missziós céllal lép szolgálatba – és feltehető a kérdés, hogy melyik lelkészi szolgálat nem missziós célzatú a misszió szó tág értelmezése szerint⁸⁶ – akkor mindenképpen ismernie kell az emberi lélek keresztény természetét, egyáltalán:

lelkészként a lélek természetét. És ezen túl az ember keresztény életéhez vezető útjának állomásait, eseményeit és kérdéseit.

Jelenkori világunkban egyre több olyan módszer áll rendelkezésre, amely a modern kor elidegenedett emberét megpróbálja gyökerei felé visszavezetni. Ezek a pszichológia,

orvostudomány, a művészetek és megannyi más területről egyaránt érkeznek.

Templomokban kiállítások, koncertek, művészi előadások kapnak teret és helyet. Az a társadalmi miliő, amelyben másfél évezredig egységben élt vallás kultúrával, gazdasággal, politikával a középkor végére megbomlott és fokozatos profanizáció és deszakralizáció ment végbe. A jelenkori nyugati kultúra nem vallásos kultúra, a vallás olyan jellegzetességgé és intézménnyé vált, mint megannyi más szereplője és intézménye a társadalomnak. És azon törekvők számára, akik e posztmodern korban is keresik a vallás és spiritualitás hiteles eredőit, jóval nagyobb tájékozottsággal kell bírniuk, mert szó szerint:

ma minden megjelenhet, minden szót és képet kaphat, virtualitást és vizualitást nyerve az emberi lélek befolyásolására törekszik.

Ebben a közegben lépett színre a láthatatlan színház műfaja és módszere, amely egyik sajátosságaként maximálisan tiszteletben tartja a személyes hit élménykörét és spirituális törekvéseit. Nem firtatja ezeket, de használja, ez kiindulópontja. Nem direktív, nem követel, amit megkíván az a ráhagyatkozás és bizalom készsége. Ezek segítségével megérint és felmutat egy értéket és célt, amely vallásos és spirituális jellegű és a keresztény élet céljával párhuzamba állítható. Érintésével e jellegek tudatosodhatnak, de

86 BOSCH a misszió jelentéskörének teológiai síkú meghatározásakor, a hagyományos felfogás alapján négy területet említ: hitterjesztést (1), Isten országának terjesztését (2), pogányok megtérítését (3) és új egyházak alapítását (4) (BOSCH, 2005).

ugyanakkor meg is maradhatnak egy élmény-szinten, amely a mai posztmodern társadalomnak,⁸⁷ mint élménytársadalomnak (SCHULZE, 1992) egy sajátossága.

A ráhagyatkozás és a bizalom, mint két láthatatlan színházbeli fontos sajátosság szem előtt tartásával indulunk e cél konkrét megközelítéséhez.

5.1.2 A keresztény élet célja

Nagyon fontos azt tudatosítanunk, hogy kereszténynek lenni nem elsősorban egy állapot.

Amennyiben definiálására mégis az állapot szót használjuk, akkor mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy egy speciális állapotról, egy spirituális állapotról van szó, amely spiritualitása miatt semmilyen más statikus állapothoz nem hasonlítható. Leginkább törekvéshez lehet hasonlítani, de még inkább egyfajta relációhoz, vagyis a Szentlélekkel való összefüggéshez.

Ilyen értelemben, a keresztény élet céljára tekintettel szólnunk kell a hit szerepéről.

Teológiai értelemben a hit alapvető személyes elköteleződés, döntés, amelyben „az ember a kinyilatkoztatás üdvösséghozó eseményére felel a kegyelem által és Istennek Jézus Krisztusban hatékony erejére hagyatkozó bizalommal az egyházzal konszenzusban lévő megvallásban (BEINERT, 2004, p. 228-229). A köznyelvi jelentéssel ellentétben⁸⁸ a hit teológiai szempontból belső bizonyosságon nyugvó abszolút beleegyezés (BEINERT, 2004, p. 228). A lutheri megközelítés lényegében egyetért ezzel. Annak oka, hogy a hangsúly a hit kegyelmi jellegére esik, az, hogy LUTHER az egyház korábbi megigazulásról szóló tanát kifogásolta, amely az emberi cselekvésnek is aktív szerepet tulajdonít az üdvösség elnyerésében. Ehhez képest hangsúlyozza a hit kegyelmi jellegét, amely hit a Szentléleknek a teljes embert átfogó működése. Ez a hit teszi az embert minden előzetes emberi teljesítmény nélkül megigazulttá. A hit Isten felől teljes kegyelem, az ember felől

„erős és szilárd szívbéli bizodalom Isten kegyelmében”, tisztán bizalom (fiducia).

(BEINERT, 2004, p. 230).⁸⁹

87 A posztmodern a modernizmus utáni korszak megnevezése, amelyet nagyjából az 1960-as évek végétől használnak. Jean-François LYOTARD a posztmodern meghatározásaként a következőket mondja: „Végsőkig leegyszerűsítve, a „posztmodernt” a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban határozom meg.”

(LYOTARD,1993, p. 8).

88 Vagyis vél, vélekedik, sejt, feltételez, megalapozottan meg van győződve valamiről, egyetért valamely tekintéllyel, valószínűségre támaszkodva bízik.

89 Később már MELANCHTON és az óprotestáns ortodoxia is megenged bizonyos emberi közreműködést, majd KIERKEGAARD, BARTH és BULTMANN egyenesen a hit egzisztenciális vonatkozásait hangsúlyozzák.

A Szentírás a hit szerkezetét különböző fogalmakkal ragadja meg. Az Ószövetségben a hit tartalma szilárd bizalom Istennek népére, Izraelre vonatkozó ígéreteiben és a nép körében konkrét esetekben megmutatkozó irányításában. Az Újszövetségben a hit annak az Isten és emberek közötti viszonynak az átfogó megjelölése, amely Istennek Jézus Krisztusra irányuló, benne és általa megmutatkozó üdvözítő tevékenysége nyomán jön létre. Főbb összetevői: bizalom (M^K 11,24), reménykedés (M^K 9,24), engedelmesség (R^M 10,16; 2K^OR 9,13), és megismerés (J^N 1,18; 6,69; 14,9).

A hit fogalmában kifejeződő további képzeteket a héber, görög és latin szavak jelentése világítja meg: szilárd, megbízható, bevált; ráhagyatkozik, rábízza magát valamire, valakire; elrejtőzik; kitart, türelmes; bízik, meg van győződve valamiről;

engedelmeskedik; felépít (BEINERT, 2004, p. 231). Mindebből számunkra az következik, hogy a hit esetében egy olyan „építkezésről” van szó, amely egyszerre engedelmeskedés valami hatalmasabbnak, amely maga az isteni kegyelem, ugyanakkor ebben az ember részéről nagy szerepe van a megismerésnek és a meggyőződésnek is, általuk pedig a bizalomnak: Ἔστιν δὲ πίστις ἐλπιζομένων ὑπόστασις, πραγμάτων ἔλεγχος οὐ βλεπομένων· A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. (ZSID. 11,1).

E sokrétű fogalomból mi leginkább a hit konkrét megnyilvánulásait vizsgáljuk. Az úton való elindulást mindenképpen a hit ösztönzi, mert a hit az a transzcendentális bizonyosság, amelynek révén a törekvő ténylegesen a keresztény élet céljához érhet. Az eddig vizsgálódási körünkbe került fogalmak: vallás – vallásosság, spirituális – spiritualitás így elengedhetetlenül összekapcsolódnak a hittel. Mintegy olyan erőforrást képez a hit bennük, amely megélésüket segíti.⁹⁰ Tehát a megélt vallásosság, az Istennel való élő kapcsolat kiindulópontja maga a hit.

Ilyen értelemben pedig nyilvánvalóvá válik a hitnek láthatatlan színházzal való párhuzama: a bizalom szükségessége a legelső lépés a dramatikus úton. Hogy ez mire lesz elegendő, az csak a vándor szemének bekötése után derül ki. Ilyen értelemben a vándorlás

„ugrás a sötétbe”, egy olyan területre, amelyen oda kell adnia valamit a vándornak, fel kell ajánlania bizalmát és szeme világát, hogy egy másik világra, más-világra rálásson.

Továbblépve a keresztény élet céljának meghatározása felé, kijelenthető, hogy az egy speciális állapotnak mondható, amely egy lehetőség beteljesítése. Ez a lehetőség a Szentírás szerint: élet Jézus Krisztusban (2TIM 1,1.). Amiért pedig a keresztény a Jézus

90 Vö. ezt a jézusi mondatokkal, amelyekben a hit elengedhetetlenségéről és megtartó erejéről beszél.

Krisztusban való élet megvalósítására törekszik, az maga a keresztény élet célja: az örök élet.⁹¹ E cél határozza meg és rendezi el a keresztény élet egészét és az egyes napokat egyaránt. Értelmet ad az emberi tevékenységnek és szenvedésnek, mert az örök életben minden jó elnyeri jutalmát és minden rossz a büntetését (DIÓS, 2000).

Az örök élet szoros értelemben Isten kezdet és vég nélküli, időtől független élete; tág értelemben az ember számára a halál utáni élet: üdvösség vagy kárhozat. Isten az embert saját örök életében, léte teljességében akarja részesíteni, s ez a részesedés már itt a földön elkezdődik (D^IÓS, 2000): „aki hisz, annak örök élete van” (J^N 6,40; vö. 3,36). Annak is örök élete van, aki „eszi az én testemet, és issza az én véremet” (JN 6,54). Továbbá

„mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet” (MT 19,29). Pál apostol értelmezésében pedig: „miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek a gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet” (RM 6,22).

Az örök élet tehát a keresztény élet végcélja. Ahhoz azonban, hogy ez a keresztény élet ténylegesen az örök élethez vezessen, spirituálisnak kell lennie, vagyis a Szentlélek által vezetett krisztuskövetésnek kell lennie. Ez a vita spiritualis tág értelemben a test anyaghoz kötött, érzéki örömökkel járó életénél magasabb rendű szellemi tevékenységek összessége (DIÓS, 2000). Tehát ide tartozik a gondolkodás, megismerés, tervezés, alkotás, munka, számadás, stb. Szoros értelemben pedig minden ember legmagasabb rendű hivatása: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (JN 17,3). Ennek kezdete az újjászületés a keresztség szentsége által. Kibontakozása az imádságban, a bűnök elleni küzdelemben, az isteni erények (hit, remény, szeretet) és az erkölcsi erények gyakorlásában történik, és a megtérés, a bűnbánat és az állapotbeli kötelességek hűséges teljesítése útján jut el a tökéletességre (DIÓS, 2000).

Mindezek alapján – a keresztény élet céljához vezető úton – legalább három jól elkülöníthető szempontból tekinthetünk a vita christiana dinamikus állapotára. Az első az újjászületés, más néven megtérés. A második az általános értelemben vett spiritualitás, Istenhez közeledés. A harmadik pedig a kibontakozás, vagyis az Istenhez közeledés formaisága, az imádság sokféle útja. A következő három fejezetben e hármassághoz kapcsolódva fejtjük ki gondolatainkat.

91 Vö.: MT 19,16 kk.; LK 10,28; RM 6,22.