A LÁTHATATLAN SZÍNHÁZ KAPCSOLATA VALLÁSSAL, SPIRITUALITÁSSAL

A látás érzékszervének korlátozása egy befelé fordulást tesz lehetővé. Ha ezt megfelelő érzékenységgel tesszük, és irányítjuk, akkor a befelé egy felfelé irányulással is társul. A láthatatlan színház vallásos, keresztény közegben született, és eredeti célja szerint a Biblia történeteit, fontos üzeneteit ezen műfaj szerint feldolgozza és minél többekhez elvigye. A vallásosság és spiritualitás tehát áthatja a műfaj sajátosságait. Tisztáznunk kell azonban,

hogy ez pontosan mit jelent, milyen értelemben teszi ezt, mivel manapság a vallás és spiritualitás fogalmai között nagy zavar tapasztalható. E fejezet ennek tisztázása.

A magunk részéről mindig az eredeti értelemhez való visszatérésben látjuk egy fogalom alapjelentésének feltárását, amelynek alapján a következők mondhatóak el a vallásról: a vallás latin szava a religio. E kifejezés eredeti jelentéstartalmának egyik lehetséges gyökere a re-ligare ige, amely – az igekötő értelmétől függően – újra- vagy visszakötni jelentéssel bír, ti. visszakötni az embert ahhoz a metafizikai minőséghez, ahonnan származik. A másik lehetséges gyökér a re-legere ige, amely visszaolvasni-t jelent, vagyis visszaolvasni azt, ami a vallás szent könyveiben rögzítve lett. E két jelentésréteg minden bizonnyal összefügg egymással és hierarchikus kapcsolatban állnak.

Ugyanis a visszakötni jelentésnek logikailag meg kell előznie a visszaolvasni jelentést, mivel ez utóbbi – többek között – pontosan azt a folyamatot próbálja közölni, amelynek révén a visszakötés megvalósulhat. Feltehető a kérdés, hogy mit, vagy kit kell visszakötni, és hogy hová?

Természetesen az emberről, és létállapotáról van szó. Ahhoz, hogy ennek a visszakötésnek az oka teljesen nyilvánvalóvá váljon, rövid kitérőt teszünk az ember létállapotaira a keresztény vallásfelfogás alapján. Az emberi létállapotnak három jól körvonalazható minőségét találhatjuk meg a Szentírásban. Az eredeti épség állapotát, vagyis a paradicsomi állapotot, amelyről a Teremtéstörténet (1MÓZ 1-2) beszél. Ezt követően, a bűnbeesés révén, elidegenedett természeti állapotba került az ember, elveszítve ezzel az eredeti épség állapotát (1MÓZ 3). Az ember végső állapota pedig Isten terve szerint az üdvösség (APCSEL 14,12; 1TIM 2,4).

Az emberiség folyamatosan az eredeti épség vesztette állapotban van. Az elidegenedett természet állapota ez, amely azonban a krisztusi kinyilatkoztatás révén rejtetten magában hordozza a megigazulás lehetőségét. Ebben kulcsszerepet kap a kegyelem fogalma, amely Istennek az ember üdvössége érdekében végzett, szeretetből fakadó történelmi cselekvése, és az Ószövetségben is lényegi és alapvető meghatározottsága Isten emberhez való viszonyának (B^EINERT, 2004). Az ember elidegenedett állapotából tehát van kiút, és ez a kegyelem útja, amely elvezethet az üdvösségig. Az isteni kinyilatkoztatás pedig a kegyelem eszközeként teheti lehetővé ezt a visszakötést.²⁰ Tehát az embert és elidegenedett létállapotát a vallás vezetheti vissza a Teremtőhöz.

20 Magában a religio kifejezésben is utalás történik a vissza irányára: re-: vissza oda, ahol az embernek egyszer már lennie kellett, hisz ha nem így lenne, akkor nem vissza, hanem el-, oda- értelmű igekötőket használna a nyelv e fogalom megragadására.

Közelebbről megnézve a religio magyar szavát, a vallást, megfigyelhetjük, hogy a vall ige szorosan kapcsolódik hozzá. Ennek jelentése: meggyőződéssel hisz, hangoztat valamit, amit a latin confessio szó adhat leginkább vissza. Ez viszont számunkra egy többletet árul el, mégpedig személyes többletet: a hitvallás, a hit vállalásának többletét, tehát magában az emberben végbemenő folyamatra is utal, és hangsúlyozza annak személyes lényegét.

Ugyanis a vallás csak abban az esetben kel életre, ha azt gyakorolják, ha azt megvallják.

A vallást így tág értelemben – mind a személyes megvallásnak keretet adó, mind pedig magát a vallás folyamatát magában foglaló jelenséget – az „ember Istenséggel való reintegrációjának” (SCHUON, 2005, p. 83) útjelzőjeként is megfogalmazhatjuk, vagyis a résznek az egészbe, a járulékosnak a teljesbe, a végesnek a végtelenbe, mint jogos birtokába való visszatérést és visszahelyezést elősegítő keretként. A keresztény vallás esetében az ember Istenséggel való reintegrációjának megvalósítása maga a krisztuskövetés. A „keresztény” szó ugyanis a görög kriszthianoszból ered, ami krisztusit jelent. Antiókhiában nevezték így először Krisztus tanítványait (APCSEL 11,26). A keresztény vallás tehát szellemi tartalma szerint Krisztus követése, a „hozzá való tartozás megvallása és megélése” (GÁL, 2015, p.16), a tanítványiság vállalása.

A spirituális-spiritualitás szava keresztény neologizmus, amely egyes feltételezések szerint (KASPER, 2000, p. 852) TERTULLIANUSTÓL származik. Eredetét és tartalmát tekintve azonban a fogalom az újszövetségi pneumatikosz (1KOR 2,14) görög szóra vezethető vissza, amit latinra a spiritualis szóval fordítottak. Tartalmukat megvizsgálva mind a görög pneuma, mind pedig a latin spiritus szavaknak több jelentése van. Természeti jelenség körében jelentenek szelet, fuvallatot; biológiai értelemben lélegzést, lélegzetet, ebből következve életadó, éltető erőt; továbbmenve tapasztalati úton meg nem ragadható lelki (szellemi) lényt; valamint Isten erejét, illetve Isten Lelkét, a Szentlelket – Spiritus Sanctus – jelölik (VARGA, 1996, pp. 791-796).

Egyházi rendeltetését a fogalomnak kimutathatóan először IRAENEUS adja Adversus haereses c. művében (V. 9,2). Ezek után válik a spiritualitás az egyházi latin nyelv műszavává, igazából azonban csak az 1900-as évek francia katolicizmusa terjeszti el átfogóan, utalva arra a területre, amelyben lelki élet, aszkézis, misztikus tapasztalat található. Lelkiséggel, szellemiséggel rokon értelmű fogalom tehát, amely a legutóbbi évtizedekben vált rendkívül népszerű jelszóvá Nyugat-Európában olyannyira elterjedve, hogy a nyolcvanas évek óta profán jelentése is ismert, amely a korgondolkodás egyik típusát jelenti.

Ki kell mondanunk azonban, hogy a spiritualitás fogalma eredetileg a megélt keresztény hittel kapcsolatos, és itt a keresztény gyökereken van a hangsúly.

Természetesen és újabban a spiritualitás szava már nem kötődik kizárólag a valláshoz, annak egyéb nem teisztikus formái is vannak. De mélyebb és eredet közelibb jelentése hitgyakorlatot, lelki életet foglal magába, ennek kibomlását, kibontakozását és megnyilvánulását fedi. Tulajdonképpen tömören úgy is mondhatjuk, hogy amíg a vallás a spiritualitás keretét jelöli ki, mint religiozitás, addig maga a spiritualitás a vallás konkrét megélése, mint konfesszionalitás, az Istennel való reintegrációra tett kísérlete, keresztény terminológiában a tanítványivá válás próbája. A spiritualitás tehát a megélt vallásosság, az Istennel való élő kapcsolat maga, a hit gyakorlati

megnyilvánulása. De bármilyen – a jelenséget leírni próbáló – meghatározást is adjunk a spiritualitásnak, eredetét tekintve mindig összetartozik a Spiritus Sanctus fogalmával.

A vallás és spiritualitás ilyetén való felfogása alapján azonnal szembetűnhet a láthatatlan színházzal

való analógia. Lelki zarándoklatként, biblikus keretei és hatásmechanizmusa által útjelző lehet keresztények számára, ugyanakkor a kereszténység mélyebb megélése felé segíthet.

A műfaj vallással, spiritualitással kapcsolatos gyökerei ilyen értelemben vertikálisan, felfelé találhatóak meg. Ennek megvalósítása vezet következő fejezetünkhöz a láthatatlan színház dramatikus gyökereinek feltárásához.