A láthatatlan színház meghatározása

A Láthatatlan Színház működésének leírása után három különböző szintű meghatározását adom a műfajnak.

Az első célja, hogy egy olyan benyomást keltsen a befogadóban, amely bizonyos élménytartalmakat el tud indítani. Ezek szerint a láthatatlan színház egy lelki zarándoklat.

Ez a meghatározás irányt ad a műfajnak, befelé és felfelé vezető irányt. Felmutatja, hogy lelki természetű élményről van szó,

érzésekről, amelyek e zarándoklat és utazás során megjelennek, és jelenlévő gyakorlat – tudatosan

vezet a transzcendens abszolútum felé. Az Istenhez közeledés formáit tárgyaló fejezetben bővebben foglalkozom a láthatatlan színházzal való párhuzamaival.

Második meghatározás a megértést segítheti leginkább: a láthatatlan színház (1) egy olyan lelki zarándoklat, amely

(2) a látás kikapcsolásával,

(3) főként az érintések segítségével (4) megnyit egy tapasztalati valóságot.

Ebben a lelki zarándoklat (1) tartalmazza az érzelmi benyomásra befelé és felfelé indító jelentésréteget. A további kettő megjelöli az élmények alapját alkotó eszközrendszert, negatív értelemben a fiziológiai látás kikapcsolását (2), pozitív értelemben pedig az érintések segítségét (3). Továbbá felmutatja azt, hogy merre indítanak ezek az eszközök:

egy olyan tapasztalati valóság felé (4), melynek implicite kimondatlan belső formája, a negatív és pozitív eszköz-meghatározással érthetővé válik.

E definíciót a könnyebb érthetőség kedvéért alkottam meg, és ez képezi majd a biblikus-teológiai vonatkozások alapját az ötödik fejezetben.

„Leírhatatlan dolgokat éltem át. Még mindig megfoghatatlan számomra. A félelmek, melyek körülvettek belépéskor, lassan elmúltak.

Nyomatékossá vált bennem az, hogy Istennek terve van velem, amit eddig is tudtam, de a szürke hétköznapok sokszor szertefoszlatják ezt a tudatot.

Istenfélő emberként köszönettel tartozom önöknek ezért a felüdülésért. Megerősítették hivatástudatomat, ugyanakkor azt a felelősséget is, mellyel tartozunk Istennek és embertársaink iránt. Sorokban

összefoglalni nem lehet az átélteket.”

(V.3.-23.b.)

A harmadik meghatározás a legösszetettebb, és véleményem szerint eleget tesz az alkalmazhatóság kritériumainak. A láthatatlan színház olyan dramatikus műfaj, amely meghatározott interakciós mezőben történik, a látás érzékszervének kikapcsolásával, de a működésében nem korlátozott többi érzékszerv segítségével különböző észleletekhez segíti a résztvevőket, akik mentalizációjuk révén egyfajta tapasztalati valóságot élnek meg általa. E definíció alapelemei a következők:

(1) A láthatatlan színház olyan dramatikus műfaj, mely (2) meghatározott interakciós mezőben történik, (3) sajátos keretekkel, és eszközökkel

(4) a látás érzékszervének kikapcsolása, mint legfontosabb elem segítségével,

(5) a működésében nem korlátozott többi érzékszerv révén, különböző észleletekhez vezet,

(6) ezek mentalizációja során pedig

(7) egy tapasztalati valóságot nyit meg a résztvevőkben.

Lássuk e fogalmi összetevőket részletesebben:

A Láthatatlan Színház dramatikus műfaj (1). A dráma területéhez tartozik és fő eszköze a dramatizálás: egy történet, esemény, lelki állapot, lelki tartalom, gondolat, érzés stb. formai megjelenítése, imitációja, utánzása, cselekvés általi kifejezése. A dráma műfaja egyrészről tehát a folyamat keretét adja, amelyet a forgatókönyv ír le, másrészt viszont önmagában dramatizálás, mivel a résztvevők fizikailag nem passzívak, mint a hagyományos színház nézői, akik székekben ülve figyelik a színpadon zajló cselekményeket, hanem azok konkrét megelevenedését is tapasztalják érzékszerveiken keresztül. A dramatikus gyökerekkel külön az 2.4 fejezetben foglalkozunk bővebben.

Interakciós mezőben (2) zajlik a dramatizálás. Ez mindazt a keretrendszert jelenti, amely megteremti magát a műfajt. A láthatatlan színház interakciót lehetővé tévő terének összetevői a következők: a révész, vándor, elő-színpad és színpad, a dramatikus út, a csendterem és a jelenlét-szoba. A következő alfejezetben bontjuk ki e fogalmakat.

A sajátos keretek és eszközök (3) a dramatikus utat és annak felépítésének eszközeit foglalják magukban. Szigorú pontossággal megírt forgatókönyv mentén zajlik a dramatizálás a láthatatlan színház sajátos eszközeinek (érintések, mozgások, mozgatások, szövegek, hangok, bizonyos tárgyakkal való találkozások stb.) igénybevételével.

A láthatatlan színház legfontosabb eleme a látás érzékszervének kikapcsolása (4). Ez a vándor szemének bekötésével történik meg. Mivel szemünk legfontosabb érzékszervünk, ha ezt korlátozzuk vagy kizárjuk, akkor legfontosabb tájékozódási szervünket korlátozzuk,

zárjuk ki. Ha viszont nem tudunk megfelelően tájékozódni, akkor kiszolgáltatottnak, védtelennek érezzük magunkat, rá kell hagyatkoznunk egyéb érzékszerveinkre, és a környezetünkben tapasztalható külső segítségre. A szembekötés a befelé fordulást, a szubjektív dramatizálást erősítő körülmény, de ugyanakkor a vándor kiszolgáltatottságát, védettségre szorult állapotát is növeli. Itt merül fel az egyik legfontosabb kritérium: a révészeknek tudatában kell lenniük e kettős érzékenységnek és felelősséggel kell bánniuk vele.

A működésében nem korlátozott többi érzékszerv segíti a dramatizálást. A tapintás, hallás, szaglás, ízlelés is fontos szerepet játszik a dramatizálásban, de mint majd látni fogjuk ezeken túl van a láthatatlan színház hatásmechanizmusát leginkább működtető tényező. Ha a látás, mint érzékszerv kizárása a műfaj működtetésének negatív feltétele, akkor a többi érzékszerv kinyitása egyfajta pozitív feltétel, amelynek során az érzékszervek ilyen jellegű befolyásolása különböző észleletekhez vezet (5). Ezek tulajdonképpen lecsapódásai a dramatizálásnak. Forrásuk szerint két nagy csoportja különböztethető meg az észleleteknek. Az első külső eredetű, a dramatizálás formájából származó, valamint a belső, a vándorok szubjektív mentális asszociációiból származó észleletek. Ezek összessége alkotja az érzékszervi észleléseket.

Az észleletek mentalizációhoz (6) vezetnek. KRÜGER definícióját hívom segítségül ennek megértésére. Eszerint „a mentalizálás az a félig tudatos, félig tudattalan belső pszichés folyamatmunka, amellyel az egyén a szituációra vonatkoztatottan megérti önmagát” (KRÜGER, 2017, p. 24), reflektál a dramatizálásra. Tulajdonképpen ez a dramatizálás belső természetű feldolgozása.

Mindez egy tapasztalati valóságot (7) nyit meg a résztvevőkben. Ez a valóság egy olyan újfajta szerveződése a tapasztalatoknak, amely maga az élmény, a megéltség élménye. A fenti alapelemek teljes körű érvényesülése során a vándor saját belső tapasztalata ez, egy tudatos megéltség, belső átélés. Élővé tétele mindannak, ami láthatatlan. Tudatosodás és belátás. A láthatatlan láthatóvá tétele.

A láthatatlan színház tehát ilyen értelemben éppenséggel nem láthatatlan. Valamilyen fajta láthatatlan természetű valóságot, amely azonban nem érzékelhetetlen, tesz az élmény-szerű megéltség révén érzékelhetővé.