A Z ELŐADÁS RÉSZEI, ÉS SZEREPÜK A FOLYAMATBAN

A láthatatlan színház előadásának folyamatában a következő részeket különíthetjük el:

ráhangolódás, vándorok bevezetése, az állomások, az állomások közötti tér, kivezetés, a lecsengetés és a levezetés. A hozzájuk kapcsolódó fontosabb szerepeket és funkciókat vesszük most sorra.

3.6.1 Ráhangolódás

Megkülönböztetjük a révészek és a vándorok ráhangolódását. Ahogy fentebb már volt szó, a révészek számára nagyon fontos a bemosakodás rítusa, amely egyrészt elválasztja bennük a külső és a benti teret, megteremtve ezzel a színtér bensőségességét. Másrészt a saját külső életüket választja el attól a testi és lelki természetű odaszánástól, amely a segítő foglalkozásúaknak is sajátja. Két-három órás koncentrált jelenlétben segítik ugyanis a révészek a vándorokat meghitt világukhoz való kapcsolódásban, ehhez pedig a megfelelő körülményeket révész-oldalon is meg kell teremteni.

Más szempontból, de legalább ennyire fontos a színházba lépő vándoroknak az, hogy ne azonnal, az „utcáról beesve” lépjenek a dramatikus térbe. Ilyen értelemben a ráhangolódás számukra a rámelegítéssel egyenértékű. Ennek az előadás előtti szakasznak az a célja, hogy átvezesse a vándort a megérkezéstől a konkrét bevezetésig, lecsendesítve és előkészítve őt saját lelkének díszletei felé.

Fontos szerepet játszanak ebben a fogadás körülményei. Ahogy a vándor belép a színház előterébe, révészek várják és fogadják őt, köszöntik, bemutatkozás történik.

Megfelelő tájékoztatást kap arról mit és hogyan kell majd tennie. Erre a regisztráció során⁶⁰ már utalások történnek az első kapcsolatfelvételben, de itt konkretizálódik mindez.

Utalás történik a várakozás fontosságára és az elcsendesedésre, amely a vándor érdekében, annak saját lelki felkészülését szolgálja. El lehet mondani a konkrét bekísérés részleteit, hogy nemsokára érkezik majd a szembekötő révész, és hogy mi fog történni. Lehet a láthatatlan színházról röviden beszélni, annak lelki zarándoklat jellegét kihangsúlyozni.

Valamint itt már elhangozhat az is, hogy az előadás nem interaktív, beszélni, válaszolni az esetlegesen elhangzó kérdésekre, a vándornak csak magában kell. Ki lehet térni továbbá arra, hogy mi fog közvetlenül az előadás után történni: helyet foglalhat a csendteremben, írhat a vándornaplóba, elmehet, átmehet a jelenlétszobába, a közös megosztásra. Ezek a szóbeli tájékoztatások mind a vándor biztonságát szolgálják és a ráhangolódást könnyítik meg, de mindenképpen időt és helyet kell teremteni arra, hogy ő egyedül is készülhessen minderre.

A külső körülmények között a ruhatár és megfelelő tér kialakítása is szükséges ahhoz, hogy ez a néhány perces csendes várakozás megérlelje őket a belépésre. A meghitt hangulat megélésére esztétikai díszítések, a tér és a forma megfelelő kialakítására kell még figyelmet fordítanunk a folyamat e részében.

3.6.2 Bevezetés

A bevezető rész közvetlenül készít fel a vándorútra, ez is a célja. A ráhangolódást követően a vándor alkalmassá válik arra, hogy bizalmával megajándékozza a révészeket. Fontos eleme a kapcsolatfelvétel, mert általában nem ugyanaz a révész vezeti be a vándort, aki

60 A regisztráció az előadásra való előzetes jelentkezés. Ha a nagyközönség számára nyílt előadásról van szó a jelentkezés nem színházjegyek vételével történik, hanem szóbeli vagy írásbeli jelentkezéssel. Ekkor a résztvevő pontos helyszínt és számára szóló érkezési időt tartalmazó levelet kap, amely alapján megérkezik az előadásra.

üdvözölte őt a belépést követően. Erre nincs is lehetőség, mert ő el van foglalva az újonnan érkezőkkel.

A bevezetést egy olyan révész végzi, aki tapasztalt ilyen téren, megfelelő érzékenységgel és azzal a készséggel rendelkezik, hogy további bizalmat tud ébreszteni abban a vándorban, aki megengedi szemének bekötését. Folyamatában a spontaneitás és tervezettség egyaránt megjelenik. Néhány technikai részletre itt is kitérünk, de magáról a szembekötésről a következő fejezetben lesz szó.

Tehát köszöntéssel és bemutatkozással üdvözli a révész a bevezetésre várakozót. Ha távolabb várakozik a vándorút előszobájától, akkor el kell mennie érte, és végigkísérni őt az elő-színpadig. Ennek során már nem feladat a műfajról beszélni, ez az érkezés köréhez tartozik, inkább bizalmat sugárzó jelenlétben vele kell lennie. A műfaj bensőségessége miatt tegeződés felajánlható ebben a találkozásban. Ez alól kivétel lehet a nagy életkori különbség, de ekkor is tájékoztathatjuk a vándort, hogy az előadáson elhangzó mondatoknak tegező formája van. Gondoskodni kell továbbá a vándornál lévő eszközök, úgy mint telefon, kézi táska, szemüveg, esetleg ékszer – amelyek a vándorlás során zavaróak lehetnek – biztonságos elhelyezéséről.

A szembekötés helyszíne az elő-színpad, a várakozás helyétől paravánokkal elkülönített tér, ahol már csak ketten tartózkodnak, mivel kíváncsi tekintetektől elzártan történik maga a szembekötés.

3.6.3 Állomások

Az állomások az előadás jelenetei, a dramatizálás helyszínei. Leginkább itt történik a tartalmi és formai keretek megélése. Mivel a folyamat személyes, és mindenkit egyénileg kísérnek a révészek, a dramatikus út stációkra bontása teszi lehetővé azt, hogy egyszerre több vándor is jelen legyen az előadás termében. Ez technikailag úgy történik, hogy amikor az első vándor átért a második állomásra, az elsőre már érkezhet a következő.

A legelső állomás abból a szempontból is jelentős, hogy itt szokja meg a vándor, hogy be van kötve a szeme, itt érezhet rá a vezetettségre, a révészekre való hagyatkozásra, ezért dramaturgiailag annak a szempontnak is eleget kell tennie, hogy a vándor immár látásának korlátozottságában, az érzékenységének első perceit mi szerint éli meg. Ha a bevezetés önmagában egy kapun való átlépést szimbolizál, akkor az első állomás másodlagos kapu-szereppel is rendelkezik.

Minden állomásnak van egy irányító révésze, aki felel azért, hogy az állomáson a forgatókönyv szerint történjen a dramatizálás.

Az előadások rendező révészének fontos úgy elhelyezni a stációkat a színház terében, hogy kapcsolatban legyenek egymással, de közelségük mellett viszonylagos elkülönültségben is részesüljenek, hogy a révészek vándorokkal való találkozásának legyen egy külön személyessége, elhatárolva az adott stációt a többi állomás szerepétől.

Figyelni kell továbbá az egyes állomások viszonylag hasonló időtartamára, és a darab ideális hosszára, amely tapasztalataink szerint négy-nyolc állomás terjedelmű, amelyeken egyenként három-öt percet tölt el a vándor. Ennél több nehezen befogadható, kevesebb pedig nem hagy elég időt az elmélyülésre. A dramatikus út hossza ezek alapján egy vándor számára hozzávetőlegesen 15-35 perc közötti időtartam.

3.6.4 Állomások közötti tér

Ez egy látszólag holt időszak, de dramaturgiailag nagyon fontos jelentősége van, ezért is foglalkozunk vele külön. Ez az idő az, amikor a vándor egyik állomástól a másikig eljut.

Formailag ez három módon történhet:

Alapesetben az egyes állomásokat derékmagasságban elhelyezkedő öt-tíz méter hosszan kifeszített fonál köti össze. Ez a térben nem feltétlenül az állomások közvetlen közelében helyezkedik el, hanem a terem egyik részében, minden állomás által könnyen megközelíthető helyen. Egyetlen, de akár két, esetleg három fonálpálya is rendelkezésre állhat különböző vastagságú kötelekkel. A korábbi állomás révésze a fonálhoz kíséri a vándort, aki egyedül megy ezen végig, természetesen szükség esetén támogatással, mindvégig figyeli őt a következő állomás révésze, aki egyben várja is a fonál végén, és tovább kíséri saját stációjához. A vándor ilyen módon ténylegesen egyedül érezheti magát ekkor, csupán egy vékony fonál az, amelynek érintése biztonságot adhat számára. Ennek funkciója több szinten megragadható: biztonságadás, átgondolás, elhatárolás.

Biztonságadás annyiban, amennyiben ezalatt megélheti, hogy eleinte segítséggel, később pedig önerejéből képes lépdelni a fonál mentén. Egy határozott irányba és cél felé halad, habár nem ismeri annak milyenségét. És megélheti azt, hogy várni fogják a fonál végén.

Átgondolás, amennyiben fonálon való haladása alatt egyedüllétben, a korábban történtekre gondolatban visszatérhet, rövid ideig benne maradhat.

Elhatárolás pedig annyiban, amennyiben elválasztja a korábbi dramatikus helyzetet a későbbiektől, de ugyanakkor össze is köti őket.

A második esetben a következő állomás egyik révésze vezeti át a vándort saját állomásához. Tehát itt fonál igénybevétele nélkül történik az előrehaladás. Ennek leginkább az egyes állomások természetéhez van köze, ha a dramaturgia így kívánja.

Végül harmadik esetben két révész kézről kézre adogatva vezeti a vándort a következő állomáshoz. Ennek szintén dramaturgiai okai lehetnek, egészen más minőségű vándorlásra ad így lehetőséget ez a fajta előrehaladás.

3.6.5 Kivezetés

A kivezetés a legérzékenyebb pontja az előadásnak. A vándor itt találkozik újra a külvilággal, abban az érzékeny állapotában, amelyet a belső út megelevenített. A dramatikus út ezzel ér véget, az előadás íve bizonyos értelemben nyugvópontra jut.

Abban hasonlít a bevezetésre, hogy ez is egy személyes találkozás keretében történik, és általában a bevezető révész végzi. Ennek oka, hogy a biztonságérzetet megtartja, ha a vándor azzal a személlyel találkozik először, aki az úton őt elindította. Fontos, hogy a tér, amelyben a szemkendő levétele megtörténik, el legyen határolva a bevezetés terétől, oda ne tekintsenek be más vándorok vagy révészek. Megkezdődhet a belső élmények feldolgozása.

3.6.6 Lecsengetés

Ez a ráhangolódás ellenpárja, az előadás lezárulása, abban segít, hogy a vándor érzékeny és regresszív lelkiállapotából fokozatosan térjen vissza hétköznapi életébe. Két formája van, mindkettő alkalmazható, de az első biztosítására mindenképpen figyelni kell.

A csendes egyedüllét lehetőségét a Csendterem hordozza, amely elkülönített kisebb terem, vagy tér-részlet, esztétikusan berendezve, ahol néhány mécses segíti a meghitt hangulat fennmaradását, az átéltek további csendes átgondolását. Ide a vándor a szemkendő levétele után térhet be.

Ezt követően, amennyiben a vándor igényli, betérhet a nyitott ajtóval hívogató Jelenlét szobába, amelyben egy ebben tapasztalt révész segíti a közös megosztást. A segítő beszélgetések mintáját követi ez a csendes meghallgatás, tehát ilyen értelemben hasznos, ha lelkigondozói, lelkivezetői, lelkészi tapasztalatokkal rendelkezik az ezt vezető révész,

ugyanakkor teljesen ismeri a dramatikus út minden stációját és azokat a történéseket, amelyek a vándorokat megérintik. Ez elsősorban nem négyszemközti beszélgetés, hanem egy olyan nyílt csoportban történő élménymegosztás, adott esetben a vándorok egymás közötti interakciójának moderálása, amelyet a megosztást vezető révész leginkább beleérző és megértő, nondirektív jelenlétével támogat. Célja az élmények verbális és nonverbális integrálása egy személyes

közös-ség erőterében, még ha adott esetben vándor és révész kettőséből is áll ez csupán. A vándorok itt igényeik szerinti ideig tartózkodhatnak, majd a várakozás terébe visszajutva távozhatnak.

Előfordulhat továbbá, hogy az élménymegosztásra az előadás

végeztével kerül sor, több érintett révész jelenlétével. De ekkor is az élmények meghallgatása és tudati integrálásuk elősegítése a fő cél.

3.6.7 Levezetés

Amíg a vándorok oldaláról a lecsengetés biztosítja a hétköznapi világba való fokozatos visszatérést, addig a révészek oldaláról ugyanez a kimosakodás folyamatában érhető tetten. Korábban már említett rövidebb rítusok segíthetik ezt, valamint a révészek közötti élmény-integráció. Ez egy szóbeli élménymegosztás, amely egyrészt az értékelést és megerősítést szolgálja, másrészt levezetése annak a lelki telítettségnek, amelyben a révészek részesülnek. Egyfajta csoportos szupervízió ez, amelyet az előadás rendezője vezet le. Minden állomás révésze, a be- és kivezető, valamint a Jelenlét-szoba révésze megosztja fontosabb meglátásait, azokat a történéseket, amelyek megérintették, amelyek pszichohigiéniája szempontjából fontosak. A tele a mező és a flow általi kapcsolódásokra külön ki kell térni, mindezt természetesen a vándorok személyiségének tiszteletben tartásával, megőrizve és elhordozva mindazt, ami a személyesség körébe tartozik. Azért, hogy minden érintett révész részt tudjon venni benne, ez az utolsó vándor távozása után következik.

„Ültem a csendszobában és csak néztem a kezemben lévő gyertya fényét. Nem voltak gondolataim, de nem is bántam. Jó volt csak úgy lenni. Aztán jött egy gondolat.

Nem kósza, nem elillanó. Megmaradt.

Valahogy így hangzik: nem tudom megteremteni magamnak az ünnepet. Arra egyedül Isten képes!

Köszönöm, hogy megszabadítottatok a görcsös

„valamit tennem kell” akarástól.”

(V.3.-25.b.)