Munkaközvetítés a munkaerő-piaci szervezetben

A munkaközvetítés egyes szakmákban, közösségekben hosszú múltra tekint vissza. Városi munkaközvetítők a legtöbb európai államban száz éve vagy még régebben léteznek, Amerikában pedig az 1900-as évek körül kezdtek kialakulni. Az állami közvetítés intézményének létrejötte megelőzte a munkanélküli biztosítás bevezetését, majd fokozatosan további munkaerő-piaci szolgáltatások kiépítését vonta maga után.¹

Az állami munkaközvetítés az üzletszerű állásközvetítés ellensúlyozására jött létre. Az utóbbi eredete egybeesik a bérmunkaviszony kialakulásával. A munkaerőpiac megszervezésének szükségességét elsőként a szakszervezetek ismerték fel, a XIX. sz. végén. Átlátták, hogy nemcsak a munkások megfelelő elhelyezése az érdekük, hanem az is, hogy a munkaerő-kereslet és -kínálat kiegyenlítésével enyhítsék azt a nyomást, amit a munkások munkára utaltsága a munkaerőpiacon előidéz. Kezdetben utazási segélyeket adtak a munkásoknak, hogy oda menjenek dolgozni, ahol nem rontják társaik munkafeltételeit. Ezzel megtörtént az első lépés a szakszervezetek bekapcsolódásához a munkaközvetítésbe. De minthogy azoknak a munkáltatóknak, akik nem megfelelő munkafeltételeket ajánlottak, nem közvetítettek munkásokat, rövidesen a munkáltatók is hozzáláttak saját munkaközvetítő szervezeteik létrehozásához. Emellett különféle egyesületek is bekapcsolódtak a munkaközvetítésbe.

Az állami munkaközvetítés gondolatát a – szakszervezetek vagy a munkáltatói szervezetek iránti részrehajlástól egyaránt mentes – pártatlanság követelménye hívta életre. Először (1906-ban) az Egyesült Királyságban állítottak fel állami munkaközvetítő hivatalokat. De az egymástól elszigetelten

1 E történeti jelentőségű fejlődési folyamat szellemi és gyakorlati előkészítésében kiemelkedő szerepet játszott lord William Henry Beveridge angol liberális közgazdász és politikus (1879-1963). Felfogása szerint „Mivel a munkanélküliség elkerülhetetlen egy modern gazdaságban, szükség van egy központi munkaügyi hivatalra, amely biztosítaná, hogy a legjobb potenciális munkavállalók hozzájussanak a mindenkori üres állásokhoz, a többiek átképzésben részesüljenek, azoknak pedig, akik így sem találnak munkát, munkanélküli segélymunkanélküli segélyt folyósítanak”. W. Beveridge (1912) könyvéből idézi: Heller Farkas (1988) 278. o. Az ő nevéhez fűződik az általános adóbevételekre alapozott társadalombiztosítási rendszer tervének kidolgozása, amelynek alapján Angliában létrehozták a társadalombiztosítási minisztériumot, törvényt hoztak a családi pótlékról, a munkahelyi balesetekről, az állami egészségügyi szolgálatról és a munkanélküliek segélyezéséről.

működő munkaközvetítők alkalmatlansága a munkaerő-kereslet és -kínálat területi eltéréseinek kiegyenlítésére más országokban is a helyi munkaközvetítők állami központban való egyesítéséhez s ezzel párhuzamosan az általánosság és az ingyenesség alapelvvé válásához vezetett. Ez a megoldás az első világháború után Európa szerte gyorsan elterjedt.

A hatósági munkaközvetítőknek eleinte nagy nehézségekkel kellett szembenézniük amiatt, hogy sem a munkavállalókkal, sem a munkáltatókkal nem volt közvetlen kapcsolatuk. Ráadásul mind a szervezett munkások, mind pedig a közvetítéssel is foglalkozó szervezetekbe tömörült munkaadók ragaszkodtak saját munkaközvetítőjükhöz. Az állami szervek végül úgy találták meg az utat az érdekeltekhez, hogy munkaközvetítő hálózatuk működésébe bevonták mind a munkások, mind a munkaadók képviselőit: a hatósági munkaközvetítés élére paritásos alapon szervezett tanácsok vagy választmányok kerültek.

A hatósági munkaközvetítés kialakulásával párhuzamosan korlátozták az üzleti jellegű munkaközvetítés mozgásterét. Franciaország 1904-ben jogot adott a községeknek az ilyen vállalkozások kisajátítására, Olaszország pedig betiltotta ezt az üzletágat. A tevékenység engedélyhez kötésének többszöri szigorítása után, 1930-ban Németország is hasonló megoldáshoz folyamodott.

Az 1919-ben alapított Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organisation=ILO) kezdettől fogva kiállt az ingyenesen igénybe vehető állami munkaközvetítő hivatalok létrehozása mellett, amire az ugyancsak 1919-ben elfogadott, a Munkanélküliségről szóló 2. sz. Egyezmény kötelezte az azt ratifikáló országokat. Ez még az állami és magánközvetítő irodák együttműködését hangsúlyozta. 1933-ban született a 34. sz. Egyezmény a díjazást felszámító munkaközvetítő ügynökségekről, amely előírta, hogy a profitorientált közvetítőket 3 éven belül meg kell szüntetni, és újat nem lehet alapítani. Kivételes esetben, hatósági engedélyezési eljárás keretében ez alól felmentést lehetett adni, és nonprofit közvetítőket is fenn lehetett tartani.

1948-ban újabb, a Foglalkoztatási Szolgálatról szóló 88. sz. Egyezményt fogadtak el, amely már nemcsak a munkaközvetítést foglalja magában, hanem más munkaerő-piaci szolgáltatásokat (pl.

információgyűjtés, tájékoztatás, segélyezés, stb.) is. Ez is kitért az állami és a magánközvetítő irodák közötti hatékony együttműködés fontosságára, de már csak a nonprofit közvetítőket érintve.

Az 1949. évi 96. sz. Egyezmény a díjazást felszámító munkaerő-közvetítő ügynökségekről módosította a hasonló tárgyú 1933. évi Egyezményt, és nyomatékosította, hogy a profitorientált munkaerő-közvetítőket korlátozott időn belül meg kell szüntetni. Indokolt kivételeket továbbra is engedélyezett, de az engedélyek éves felülvizsgálatára kötelezte az aláíró országokat, és díjszabásuk megállapítását is állami ellenőrzés alá vonatta. A nem haszonszerzés céljával létrejött nonprofit munkaközvetítő ügynökségeket is működési engedély beszerzésére utasította. Elvárta tőlük, hogy tevékenységüket ingyenesen végezzék. Emiatt sok országban deklarálták a munkaközvetítés állami kizárólagosságát, aminek tömeges visszavonása csupán a kilencvenes években következett be.

A munkaközvetítés állami monopóliuma kétféleképpen értelmezhető. Az egyik - szigorúbb - értelmezés szerint egyetlen munkáltató sem bővítheti vagy pótolhatja létszámát anélkül, hogy ezt az igényét a munkaügyi központnak be ne jelentené, és csak olyan személyt vehet fel, akit előzőleg már álláskeresőként regisztráltak. A másik értelmezés ezzel szemben csak az írja elő, hogy a kijelölt állami intézményeken kívül más szervezetek nem végezhetnek munkaközvetítést. (Ricca, 1988.)

Az állami monopólium előbbi felfogása a déli országokra (pl.: Spanyolország, Görögország, Olaszország) volt jellemző. Szokatlan és nyilvánvalóan anakronisztikus a munkavállalói és munkáltatói döntések feletti ilyen nagyfokú állami ellenőrzés. A másodikként említett, kevésbé végletes felfogást sok európai ország vallotta a magáénak (pl. Németország, Svédország, Belgium, Franciaország stb.) a

kilencvenes évek elejéig. Dániában 1990 közepén, Hollandiában pedig 1991 elején megszűnt a munkaközvetítés állami monopóliuma.

Németországban az Európai Bíróság 1991. április 23-i állásfoglalását követően engedélyezték a vezetői tanácsadó cégek közvetítői tevékenységét. Ez kimondta, hogy a munkaközvetítés piaci szolgáltatás, s így rá is vonatkozik az Európai Szerződésnek azon kitétele, amelyik a szolgáltatások szabad áramlásának lehetővé tételét írja elő. Ennek 1994. évi hatályba lépésétől az összes EU-tagállam engedélyezte a munkaerő-piaci ügynökségek működését, jóllehet egy-két országban (pl.

Görögország, Belgium) erre csak nonprofit szervezetek kaptak lehetőséget.

A monopolhelyzet tarthatatlanságát a foglalkoztatási szolgáltatások tekintetében a kilencvenes években nemcsak az Európai Unió, hanem az ILO is felismerte. Ennek megfelelően az 1997.

júniusában lezajlott Nemzetközi Munkaügyi Konferencián az 1949. évi 96. sz. Egyezményt jelentősen módosították. A 181. sz. módosított Egyezmény célja a magán-munkaközvetítő ügynökségek működésének a liberalizálása volt, mégpedig oly módon, hogy az ösztönözze a magánügynökségek sokoldalú és növekvő mértékben diverzifikálódó tevékenységének a kibontakozását, de úgy, hogy védelmet nyújtson a munkavállalóknak a visszaélésekkel szemben. (Duiker, 1996. 6. o.)

Miközben a munkaközvetítés alapvető eljárási szabályai gyakorlatilag száz éve változatlanok, vezérlő elvei („ideológiája”) és módszerei folyamatosan változtak, igazodva a gazdasági környezet átalakulásához.

Munkaközvetítés lényegében kétféleképpen végezhető: hagyományos módon és egyénre szabottan.

Napjainkra mindkét módszer lehetőségei roppant mértékben kitágultak a számítógépes adatszolgáltatásnak köszönhetően.

A hagyományos közvetítésben rövid interjút bonyolítanak le az ügyféllel, és a bejelentett szabad állásokból felajánlanak neki néhányat. A közvetítői kereslet és kínálat összehangolásában a legfontosabb lépések: a regisztráció; az álláskövetelmények és az egyéni adottságok ütköztetése, amely hagyományosan szakmacsoportonként szervezett módon zajlik, nagy súlyt helyezve a szakképzetlenekkel való foglalkozásra; valamint a munkaviszony létrejöttének nyomon követése, amikor is a munkaközvetítő (rendszerint telefonon) információt kér a munkáltatótól a kiközvetített személy megjelenéséről és felvételéről, s pozitív válasz esetén törli az adatokat a nyilvántartásból.

Az egyénre szabott közvetítésben az álláskeresőknek és a munkáltatóknak nyújtott tanácsadás, a vállalatokkal való szorosabb kapcsolat kiépítése és a konkrét közvetítési eljárások gondos megtervezése kerül a figyelem középpontjába. Az egyéni interjúkban, valamint az álláskeresési szolgáltatásokban a megoldások megtalálása a fő cél.

Az egyénre szabott közvetítés ellentéte az önkiszolgálás. Lényege, hogy az ügyfél a közvetítő apparátus beavatkozása nélkül, a közvetítő iroda számítógépének segítségével önmaga tekinti át és nyomtathatja ki a neki tetsző állásajánlatokat, s az ott elhelyezett telefonokon ingyenesen kapcsolatba léphet a munkáltatókkal, akik így a jelentkezőkről személyes benyomásokat is szerezhetnek. Az önkiszolgálás további előnye, hogy mivel valamennyi állásajánlatot mindegyik ügyfél számára hozzáférhetővé teszi, a közvetítés hagyományos módszerével szemben nem vált ki idegenkedést a kevésbé versenyképes jelöltekből. Emellett mód nyílik arra, hogy a közvetítő apparátus az önkiszolgálás révén tehermentesített kapacitásait a legnehezebben elhelyezhető munkanélküliek újrafoglalkoztatásának intézésére összpontosítsa.

Az önkiszolgálás terjedésével az álláskeresők meginterjúvolását mint általános közvetítési módszert sok országban megszüntették. Ugyanakkor a tartós munkanélküliek körében a korábbinál gyakrabban alkalmazzák, mert ezzel behatóbban megismerhetik speciális helyzetüket és igényeiket. Emellett az interjú továbbra is egyedüli eszköz maradt azoknak a munkanélkülieknek az azonosítására, akik nagy valószínűséggel bekerülnek a tartós munkanélküliek kategóriájába.

Az önkiszolgálás elválaszthatatlan a számítógépes adattárolástól és -feldolgozástól, amely általában is gyökeres fordulatot hozott a munkaközvetítés módszereiben és a munkaerő-piaci szolgáltatások egészében. Alkalmazása naprakészen és széles körben teszi hozzáférhetővé az állásokra és álláskeresőkre vonatkozó információkat, lerövidítve ezzel mind az álláskeresésnek, mind a szabad munkahelyek betöltésének időtartamát, ami a munkanélkülieknek, a munkáltatóknak és a kormányzatnak egyaránt gazdasági hasznot hoz.

A fejlett piacgazdaságok munkaközvetítésében, a ma már gyakorlatilag teljes körű számítógépesítésnek köszönhetően, a statisztikai adatszolgáltatás – amely korábban roppant munkaigényes és állandó késésben lévő tevékenység volt – ugyancsak leegyszerűsödött és meggyorsult. Lehetővé vált az üres állások azonnali országos „terítése”. A legtöbb országban olyan számítógépes állásbankok működnek, amelyekből a szabad munkahelyek foglalkozások, szakmák és egyéb ismérvek szerinti csoportosításban hívhatók le, s hasonló rendszerezésben áll rendelkezésre az álláskeresők adatállománya is. E gazdag adatbázis a munkaerő-piaci szervezet irányításában is fontos orientáló eszköz.

Ugyancsak közelmúltbeli fejlemény, hogy a növekvő munkanélküliséggel párhuzamosan csökkenő álláskínálat miatt az állami munkaközvetítésnek a munkáltatókkal is szorosabbra kellett fűznie kapcsolatait. A hagyományos telefonos érintkezés mellett mind többször keresik fel személyesen a vállalatokat. A leggyakoribb megoldás, hogy mindegyik közvetítőhöz hozzárendelnek egy-egy állandó vállalati kört, folytonossá téve ezáltal a kapcsolattartást. Az új feladat új követelményt támaszt a közvetítőkkel szemben, akiknek hagyományos tevékenységük mellett el kell igazodniuk a helyi munkaerőpiacon és az illetékességi körükbe sorolt munkáltatók személyzeti politikájában. A munkáltatók gyakran igényelnek segítséget az elbocsátások levezényléséhez, s egyre több állami munkaügyi központ képes is ilyen helyszíni szolgáltatások nyújtására.

A tömeges munkanélküliség tartós fennmaradása miatt, a szorosan vett közvetítés kiegészítéseképpen, olyan tanácsadói szolgáltatástípus kifejlesztésére is sor került, amelyet a hosszú ideje munkanélküli ügyfelek vehetnek igénybe. Számukra egy vagy több héten keresztül olyan szolgáltatás-csomagot nyújtanak, amely magában foglalja az egyéni életpálya-elemzést, pálya- illetve szakmaorientációt, továbbá az alkalmazkodási tanácsadást is. Ilyenek az önsegítségre alapozott ausztrál vagy francia „állásklubok”, a kanadai „álláskereső klubok”, a holland „pályázók klubja” vagy az osztrák „segíts magadon” csoportok. Hasonló célú rövid tanfolyamokat szerveznek a képzési központok is, például Írországban álláskereső tréningeket, Dániában „bevezetés a munkaerőpiacra”

témájú kurzusokat stb. A csökkent munkaképességűek rehabilitációs intézményei – például a svéd vagy a norvég „foglalkoztató intézetek” – szintén ellátnak hasonló feladatokat.

Az állami munkaközvetítés módszereinek fejlődése az itt áttekintett legújabb változásokkal nyilvánvalóan nem zárult le. Egyre hatékonyabb megoldások keresésére késztet a korábbi monopol pozíció elvesztése, a piaci megmérettetés kényszere, amely az állami munkaközvetítéstől elvárja, hogy ügyfélbarát és teljesítményorientált, korszerű közszolgálati vállalkozássá alakuljon át.

Az állami szervezetek mellett ugyanis egyre több magánvállalkozás van jelen a munkaerőpiacon. A magánközvetítők a szolgáltatásaikat nyújthatják üzleti alapon vagy nonprofit formában. Ezek a vállalkozások a tevékenységek széles körét látják el: fejvadászatot, személyügyi tanácsadást;

magukban foglalják az un. tevékenységkihelyező (outplacement) cégek munkáját és a karitatív önsegítő szervezetekét. Feladataik szerteágazóak. A magán-munkaközvetítés pl. egyaránt kiterjed az üres álláshelyek és az álláskereső ügyfelek „felhajtására”, valamint a kereslet és a kínálat összehangolására. Erőteljes rétegspecializáció jellemzi a fejvadász cégek és a nonprofit önsegítő szervezetek szolgáltatásait. Míg a fejvadászok a vezető állások betöltésére szakosodtak, a karitatív szervezetek a munkaerőpiac problémacsoportjaira. A személyügyi tanácsadók munkája ezzel

szemben funkcionálisan specializált, amennyiben az ajánlatokat az un. „toborzó ügynökségek” gyűjtik össze, a szelekciót pedig a tanácsadók végzik. A munkaerő-kölcsönző cégek nem közvetítenek, hanem egy időre átengedik a megrendelőnek a munkavállalókat. Ebből akkor lesz közvetítés, ha a kölcsönzés lejárta után a kölcsönvevő munkáltató az állományába veszi a kölcsön vett dolgozót. Az outplacement cégek elsősorban speciális tanácsadói szolgáltatást kínálnak azoknak a munkavállalóknak, akik elbocsátás előtt állnak: az újrafoglalkoztatásukhoz nyújtanak segítséget. Ezt a szolgáltatást általában az a munkáltató finanszírozza, amelyik az elbocsátást végrehajtja.

Az állami és a magánközvetítők jól megférnek egymás mellett a munkaerőpiacon. Részesedésük a munkaerő-forgalomból még együtt is jelentősen elmarad az informális csatornákon keresztül történő elhelyezkedés, ill. állásbetöltés részesedésétől. A magánközvetítés a munkaerőpiac két szélén játszik fontos kiegészítő szerepet. A profit-orientált vállalkozások elsősorban olyan munkahelyek betöltésére koncentrálnak, amelyek magas követelményeket és speciális tudást támasztanak a potenciális munkavállalókkal szemben, akiket általában a már foglalkoztatottak közül választanak ki. A nonprofit szervezetek viszont a leghátrányosabb helyzetű munkanélküliek munkaerő-piaci reintegrációjával próbálkoznak, amihez önmagában a közvetítés csak ritkán elegendő. Ezt meg kell előzniük olyan szolgáltatásoknak, amelyek alkalmassá teszik a hosszú ideje állás nélküli embereket az újbóli munkavégzésre.