A munkanélküli biztosítás feltételei

Az, hogy a munkanélküliek kapnak-e bérpótló ellátást, s hogy mennyi ideig és mekkora összegben részesülnek ebben, számos feltételtől függ, nevezetesen:

- a munkanélküli biztosítás hatókörétől, - az egyének munkakészségétől,

- a járulékfizetés és járadékfolyósítás időtartamának a szabályozásától - és a munkanélküli járadék kiszámításának a módszerétől.

Általánosságban elmondható, hogy ezek a szabályok a munkanélküliség növekedésével párhuzamosan szigorodtak (Jallade, 1990.).

a) A munkanélküli biztosítás hatóköre

A munkanélküli biztosítás jogosultsági feltételei meghatározzák azt a munkavállalói kört, akiknek a bére a nem szándékosan előidézett munkanélküliség esetén védettséget élvez. A kötelező munkanélküli biztosítással rendelkező országok a jogosultságot általában minden rendszeresen dolgozó munkavállalóra kiterjesztik. A mezőgazdasági és háztartási alkalmazotti munkát azonban, amely többnyire instabil foglalkoztatást jelent, számos munkanélküli biztosítási rendszer kirekeszti, csakúgy, mint azokat a foglalkozásokat – pl. a közszolgálat –, amelyek természetüknél fogva olyan stabilak, hogy fölösleges a munkanélküliséggel szemben védeni őket. Sok országban kihagyják a biztosítottak köréből azokat a fiatalokat, akik nem érettek még az állandó munkára, ugyanakkor meghatároznak egy maximális életkort is – többnyire a nyugdíjkorhatárt –, amely felett biztosítási védelmet többé már nem garantálnak. Az alkalmi, eseti, kisegítő, időszakos, részidős és szezonális jelleggel foglalkoztatottakat többnyire ugyancsak kihagyják a jogosultak köréből. Ahol ilyen kritériumot nem alkalmaznak, indirekt módon utasítják el igényüket azzal, hogy az ellátást egy minimális járulékfizetési, kereseti, foglalkoztatási (ledolgozott munkaidő) követelményhez kötik.

A II. világháborút követő évtizedekben a munkanélküli biztosítás hatóköre folyamatosan kiszélesedett. Hosszú távú trend a munkavállalók mind nagyobb hányadának bevonása a rendszerbe.

b) Munkakészség

Mint már szó volt róla, a munkanélküliek csak akkor jogosultak járadékra, ha nyilvántartásba vetetik magukat a munkaügyi hivatalban, aktívan együttműködnek elhelyezkedésük érdekében, és elfogadják a számukra felkínált „megfelelő” állást. Ellenkező esetben a járadék kifizetését felfüggesztik, és ezzel az idővel az ellátás újraindításakor a folyósítás időtartamát lerövidítik. Az eset megismétlődését követően pedig a jogosultságot megszüntetik. Ugyanezek a szabályok érvényesek akkor is, ha a munkanélküliséget maga az érintett idézte elő. Az idő előrehaladtával mind a

„megfelelő” állás, mind pedig a zárolási idő szabályai egyre számonkérőbbek.

c) A járulékfizetés és a járadékfolyósítás időtartamának szabályozása

A biztosítottaknak minden országban legalább egy minimális összegű járulékot kell befizetniük ahhoz, hogy munkanélküliség esetén igénybe vehessék az alap szolgáltatásait. Ezt általában a járulékköteles foglalkoztatás időtartamának alsó határában fejezik ki (5. táblázat 2. oszlop). Csak Nagy-Britanniában és részben az Egyesült Államokban állapítják meg a hozzájárulás minimális összegében.

Azokban az országokban, ahol az ellátás a járulékfizetés időtartamától függ, annak arányában határozzák meg a járadék folyósításának időtartamát. A kettő közötti viszonyszám 1-3 között mozog az OECD-államokban, azaz legenyhébb esetben minimális befizetési idővel ugyanolyan hosszú ideig tartó ellátásra lehet jogosultságot szerezni. A legszigorúbb változatban pedig a folyósítás maximális időtartamának eléréséhez háromszor olyan hosszú biztosítási idővel kell rendelkezni. Vannak országok, ahol a jogosultságot szerzett munkanélküliek mindegyike azonos ideig kap járadékot, függetlenül attól, hogy mennyi ideig teljesített befizetést. Szélsőséges esetet képvisel Belgium, ahol a folyósítási idő 1991-ig korlátlan volt. Svédországban pedig ennek hossza az életkor előrehaladtával nő. Másutt is előfordul, hogy az idősebb munkanélküliek az átlagosnál tovább kaphatnak támogatást (pl. Franciaországban és Németországban), következésképpen a munkanélküli biztosítás itt átvette az előnyugdíjazás funkcióját. A munkanélküliség magas szintje miatt helyenként a járulékköteles foglalkoztatás minimumát is meghosszabbították. Németországban pl. ez 6-ról 12 hónapra nőtt a munkanélküliséget megelőző négy évre vonatkozóan, ami oda vezetett, hogy sok munkanélkülit kizártak a jogosultak közül. Az Egyesült Államokban rendkívül alacsony a járadékfolyósítás maximális időtartama: mindössze 6 hónap. Ez 50 %-kal meghosszabbítható azokban az államokban, ahol a munkanélküliségi ráta egy bizonyos küszöbérték fölé emelkedik.

5. táblázat: A munkanélküli járadék folyósításának főbb jogosultsági feltételei az ezredfordulón

1A munkanélküli járadék a munkanélküliséget megelőző bruttó keresethez viszonyítva, kivéve ahol a járadék nagysága a keresettől függetlenül van megszabva. ²USA-dollára átszámítva 1997.

évi vásárlóerő-paritáson; amelyik országra ilyen adatot nem közöltek, az éves kereset alapján kalkulálva. ³Belgiumban a helyettesítési rátát az egyedülállók esetében 42 százalékra csökkentették a második évben. ⁴Dániában, Finnországban és Svédországban önkéntes munkanélküli biztosítás működik. ⁵Finnországban a napi járadék 118 FIM, 494 FIM alatti kereset esetén kiegészítve annak 42, 494 FIM kereset fölött 20 százalékával, de legfeljebb az előző kereset 80 százalékáig. ⁶Japánban a helyettesítési ráta a életkor és a korábbi kereset függvénye.

7Németországban a helyettesítési ráta a nettó keresethez viszonyított arányt mutatja. Forrás: OECD (1999), 14. o.

d) A munkanélküli járadék összege

A munkanélküli járadék kiszámítása lényegében két alapelven nyugszik: a bérarányosságén és az átalánydíjazásén. Az előbbinél a kiindulópont a járulékköteles bruttó bér. A járulék-fizetés alapját képező bért megszorozzák a pótlási rátával, ez adja meg a munkanélküli járadék összegét. Vannak országok, ahol a pótlási (helyettesítési) ráta az idő előrehaladtával csökken. Ilyenek: Ausztria, Belgium és Spanyolország, Legtöbben azonban fix rátát alkalmaznak, ami 90-40 % között szóródik. (5. táblázat 4. oszlopa)

Átalánydíjazást alkalmaztak 1966-81 között Nagy-Britanniában, ezt követően azonban kiegészítették egy bérarányos pótlékkal. Ugyanezt a módszert használják Írországban is. Az ellátásnak rendszerint van egy felső plafonja. Luxemburgban ez a minimális bér 250, Spanyolországban – az eltartottaktól függően – 170-220%-a. Gyakoribb azonban, hogy a felső határt abszolút összegben fejezik ki. Egy másik lehetséges megoldás: a járulékköteles bér százalékában meghatározni az ellátás maximumát. A felső plafon mellett több helyen létezik alsó határ is. Spanyolországban ez a minimális bér, Belgiumban, Írországban, Hollandiában, Svédországban és Franciaországban pedig a garantált minimális jövedelem.