Általános munkaidő-csökkentés a munkalehetőségek újraelosztására

Az a törekvés, hogy a munkaidő-csökkentést is bevessék a foglalkoztatás bővítésére, a munkahelyek megőrzésére s ezáltal a munkanélküliség megelőzésére vagy mérséklésére, általában válság idején erősödik fel, amikor tömeges és krónikus a munkanélküliség.

Az elgondolás lényege: ha már az elvégzendő feladatok mennyisége nem vagy nem eléggé növelhető, a meglévő munkamennyiséget kell egyenletesebben és igazságosabban elosztani – úgy, hogy abból minél több alkalmazottnak jusson. Közismert angol kifejezéssel ezt a módszert nevezik worksharing-nek. E koncepció gyakorlati alkalmazhatósága régóta viták kereszttűzében áll, s e vita a hetvenes évek közepén ismét megélénkült.

A szakszervezeti mozgalom több mint száz éve harcol a rövidebb munkaidőért. Az, hogy újabban ennek céljai között a munkavolumen újraelosztására helyeződött a hangsúly, szintén nem újdonság.

„Addig, amíg egy ember is van, aki dolgozni szeretne, de nem képes munkát találni, a munkaidőt túl hosszúnak kell tekinteni.” (Idézet az Amerikai Szakszervezeti Szövetség első elnökének, Samuel Gombersnek 1887-ben mondott beszédéből.) Az újkori szakszervezeti követelés középpontjában a 35 órás heti munkaidő bevezetése állt, amit változatlan bérek mellett kívántak megvalósítani. Azaz: a nominális bérek szinten tartásáért szálltak síkra, ami értelemszerűen növelné az órabéreket.

Ellenkező esetben – hangzik a szakszervezeti érvelés – a munkaidő csökkentése az elkölthető jövedelem szűkülését vonná maga után, ami mérsékelné az összkeresletet, s ezáltal még nagyobb munkanélküliséghez vezetne.

Az Európai Szakszervezeti Szövetség indoklása szerint azért kell a munkaidő-csökkentéssel közvetlenül és határozottan fellépni a munkanélküliség ellen, mert leküzdésére 1975 óta nem született Európában eredményes politikai és gazdasági stratégia. Pedig ha mindenki kicsit kevesebbet dolgozna, az csökkentené a kibocsátást, így annak szinten tartása pótlólagos létszámfelvételt tenne szükségessé. Ismeretes, hogy az egyéni munkaidő fő meghatározói azok a szabályok, amelyeket a kollektív megállapodásban rögzítenek. A szakszervezetek azért követelték, hogy a hivatalos munkaidőt szállítsák le heti 40 óráról 35 órára, mert ez az egyetlen változó, amivel befolyásolhatták a létszámban mért munkaerő-keresletet.

Az Európai Unió tagállamaiban tartós tendencia a munkaidő csökkentése. Az elmúlt két évtizedben mindenütt kevesebb lett a munkavállalók által ledolgozott éves munkaórák száma – kivéve Svédországot –, de a mérséklődés üteme nagy különbségeket mutat. (8. táblázat) 1983-2005 között a teljesített munkaórák visszaesése Franciaországban, Írországban és Hollandiában, továbbá 1994-hez viszonyítva Németországban volt a legnagyobb.

8. táblázat A munkavállalók által ledolgozott éves munkaórák átlagos száma

Ország 1983 1994 2000 2005 %-os változás kezdeményezője a Fémipari Dolgozók Szakszervezete (IG Metall) volt, amely tíz éves patthelyzet után, 1984-ben sztrájkkal törte meg a munkáltatók ellenállását. A 40 órás munkaidőt leszállították 38,5 órára. A szakszervezetek pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a munkáltatók rugalmasabban

használhassák fel a heti munkaidőt. (Az egyéni munkaidők az ágazati kollektív megállapodások értelmében a 80-as évek második felében 37-40 óra között szóródhattak, de ezek átlaga nem haladhatta meg a 38,5 órát.) Hasonló megállapodás született a nyomdaiparban is, 1987-ben. Nem sokkal később, 1990-ben a szakszervezetek újabb sikert értek el. Megállapodtak a munkáltatói szervezetekkel, hogy 1993-tól 36 órára, majd 1995-től 35 órára csökkentik a munkaidőt, a nagyobb rugalmasság lehetővé tétele fejében. A munkaidő rövidítése teljes bérkompenzációval valósult meg.

Az átlagos standard munkaidőt meghaladó, de a felső határon belül maradó többletidőért azonban nem jár túlórapótlék. A Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) értékelése szerint az 1984 óta végrehajtott munkaidő-csökkentések mintegy félmillió munkahelyet teremtettek, illetve őriztek meg.

2000 óta a munkaidő-csökkentés folyamata egyes országokban leállt (Hollandia, Dánia), sőt visszájára fordult (pl. Ausztria). Európán kívül a ledolgozott heti munkaidő sokkal szerényebben mérséklődött, bár Japánban ugyanolyan jelentős volt a csökkenés, mint Európában. Ezzel kapcsolatban említést érdemel, hogy Japánban a II. világháború óta nem volt munkaidő-csökkentés, így hosszú munkaidejével kiemelkedett a nemzetközi mezőnyből. Ennek pótlására került sor a vizsgált időszakban.

a) Vállalatok és a munkaidő-csökkentés

A vállalatok a törvényes vagy standard munkaidő csökkentését olyan külső kényszernek tekintik, amely termeléskiesést okoz. Ennek ellensúlyozására különféle stratégiákat vetnek be, többek között:

- túlórával pótolják a kieső munkaidőt,

- pótlólagos munkaerőt vesznek fel (például részmunkaidős dolgozót), új munkahelyek létrehozása, illetve a rugalmasabb alkalmazás lehetőségének biztosítása nélkül,

- új munkahelyet teremtenek (beruházás), és pótlólagos munkaerőt állítanak be, - az élő munkát holt munkával helyettesítik (gépesítés, automatizálás),

- áttérnek az egyműszakosról a többműszakos foglalkoztatásra,

- a termelési folyamatot racionalizálják, a tudományos-technikai fejlődés eredményeinek hasznosításával,

- az emberi munkát racionalizálják a munkatudományra alapozva,

- a termelési eljárásokat és a munkaszervezetet racionalizálják, a munka- és üzemszervezés, illetve szervezetfejlesztés új módszereivel.

Az alkalmazott stratégiák – gyakran kombinált – bevezetése komplex, egymással is összefüggő, dinamikus kapcsolatban állnak a vállalati gazdálkodás eredményességével, a piaci, pénzügyi, foglalkoztatási helyzettel és számos egyéb helyi körülménnyel. Általában az intézkedéseket nem egyszerre, hanem szakaszosan vezetik be. Rövid távon a túlmunka növelése és a munkaintenzitás fokozása a tipikus vállalati reakció. Ehhez a későbbiekben kisebb racionalizálási intézkedések csatlakoznak, hogy időben mind hátrább lehessen tolni azoknak az új dolgozóknak a felvételét, akik a soron következő tőkeintenzív racionalizálásoknál (gépesítés, automatizálás) ismét feleslegessé válhatnak.

Mindez illuzórikussá teszi azt a feltételezést, hogy egyszerű számtani összefüggés állna fenn a munkaidő-csökkentés miatt kieső idő és annak pótlólagos létszámban kifejezett értéke között – különösen akkor, ha a munkaidő-csökkentés teljes bérkompenzációval valósul meg.

Az Ipari és Munkaadói Szövetségek Európai Egyesületének állásfoglalása szerint: „A munkaidő-csökkentés a világpiaci versenyképességet akkor is rontja, ha bércsökkenés mellett hajtják végre.

Ezért az Európai Unión belül a jövőben munka- és üzemidő-csökkentésre csak összehangoltan kerülhessen sor. Egyidejűleg lehetővé kell tenni, hogy a munkáltatók az egyéni munkaidőt specifikus igényeiknek megfelelően, rugalmasan használhassák fel. Ezzel legalább részben ellensúlyozható a munkaidő-csökkentés többletköltsége”.

b) Munkaidő-csökkentés és munkanélküliség

Az ökonometriai modellekkel és empirikus módszerekkel végzett – gyakran egymásnak is ellentmondó – kutatások általánosságban arra engednek következtetni, hogy akkor nagy a munkaidő-csökkentés pozitív foglalkoztatási hatása, ha:

-

- olyan gyorsan zajlik le, hogy termelékenységjavulással nem ellensúlyozható,

- a ledolgozott órák ugyanannyival csökkennek, mint a normál munkaidő (azaz nincs túlóra-növekedés),

- olyan ágazatokban rövidítik a munkaidőt, ahol a racionalizálás és automatizálás amúgy is magas szintű, így kisebb az esély a termelékenység további növelésére,

- a reálbérek növekedése és a munkaidő-csökkentés révén nyert szabadidőtöbblet hosszú távon nem lépi túl a termelékenység növekményének elosztásra felhasználható hányadát,

- olyan fiskális és monetáris politikával párosul, amely biztosítja, hogy a globális kereslet növekedjen, azaz a munkáltatók ne legyenek érdekeltek a termelés csökkentésében,

- vannak olyan képzettségű szabad munkavállalók, akikkel a kieső munkaidőt pótolni lehet.

A munkaidő csökkentése azonban pozitív foglalkoztatási hatás esetén sem garantálja a munkanélküliség visszaszorulását, mert:

- csak azoknak a kínálatát szűkíti, akik már a munkaerőpiacon vannak,

- továbbá a munkaidő-csökkentés által részmunkaidőssé alakított munkakörök széles körű hozzáférhetősége olyan inaktív csoportokat ösztönöz a munkavállalásra, akik enélkül nem bővítették volna a munkaerő-kínálatot.

-