Az 1983-as kiadást olvasva hamar megérthetjük azt, hogy az eredeti könyvvel mi volt a kiadó és az egyetem gondja. Gyakorlatilag nem volt olyan jelentős amerikai cég, amely kimaradt volna a sorból. Sutherland felfogása szerint ugyanis a megfelelő állami hivatal elmaraszta-lása ugyanolyan értékű, mint egy bírósági ítélet. Ő azt egyfajta próbára bocsátásnak tekinti.
A könyv első, mindössze tízoldalas, „A fehérgalléros bűnözés” címet viselő részében Sutherland rámutat arra, hogy létezik ez a bűnözési forma, kifejti, hogy melyek ennek az ismérvei, és miért kell ezzel foglalkozni. A legfontosabb érve az, hogy a fehérgalléros bűnö-zés okozta kár összege nagyságrendekkel nagyobb, mint amit a közönséges, általá nos érte-lemben vett bűnözés okoz. Felfogását néhány példával támasztja alá. Említ egy kereskedelmi láncot, amely éves átlagban 500 betörést és rablást szenved el. Ennek kárösszege közelítőleg
13 tAppAn, P.W.: „Who is the criminal?” American Sociological Review, 12, 1947, 96–102.
14 Az Amerika Egyesült Államokban már 1909 óta lehetőség van a társaságok (corporations) büntetőjogi felelősségre vonásának.
15 cressey D. R.: Preface in Sutherland, Edwin H., White Collar Crime. New York, Holt, Rinehart and Winston, 1961.
16 Ld. FrieDrichs: i. m. 90.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
135 000 dollár. Az egyik vezető tisztviselő viszont egyetlen évben 800 000 dollárt sikkasz-tott. Még ennél is nagyságrendekkel nagyobb, 580 millió dollár az a kár, amit az egyik befek-tetési cég okozott a befektetőinek 1929 és 1935 között, becsapva őket a portfólió összetétele tekintetében, ami azután a csillagászati veszteséget okozta. Sutherland hangsúlyozza azt is, hogy míg egy közönséges bűntény nem ingatja meg a közbizalmat, az ilyen esetek igen. Iga-zát bizonyítandó, a könyv fő részét képező második fejezetben 70 nagy cég különböző típusú törvény- és szabálysértési eljárásaival foglalkozik. Hivatalos forrásokra támaszkodott, ame-lyek megjelentek a Federal Reports és az American State Reports kiadványokban, ezek a szövetségi, állami és városi bíróságok ítéleteit ismertetik. Felhasználta a Szövetségi Keres-kedelmi Bizottság, az Államközi KeresKeres-kedelmi Bizottság, az Értékpapír és Tőzsde Bizottság, a Nemzeti Munkaügyi Testület és a Tiszta Élelmiszer és Gyógyszer Bizottság jelentéseit is.
A Szabadalmi Hivatal szabálysértéseit nyilvánosságra hozó Official Gazette kiadványban is megdöbbentő adatokra bukkant. Végezetül hasznos forrást jelentett a New York Times archí-vuma, amely újság 1913 óta katalogizálta is a megjelent cikkeit, tehát aránylag könnyen követhető volt a különböző cégek ellen indított eljárások mikéntje, az ítélet és a nyilvánosság reakciója is.
Sutherland sok esetet típusokra osztva, részletesen is elemez, de ezek akárcsak vázlatos ismertetésére e rövid írásban nyilvánvalóan nincs módunk. A fontosabb adatokat 18 táblázat-ban foglalja össze, amelyek megdöbbentő számokat tárnak fel. Sok cég már megszűnt, de számos, ma is létező nagy cég is ott szerepel ezeken a szégyenlistákon. Sutherland egyik fontos megállapítása éppen az, hogy a bírósági ítéletek és a különböző bizottságok elmarasz-taló határozatai szinte alig befolyásolták a vállalatok társadalmi presztízsét. Álljon itt néhány példa ismert cégnevekkel és számokkal.
General Electric (a kereskedelem befolyásolása: 13 elmarasztaló ítélet; félrevezető hir-detés: 2; törvényszegések: 9; munkaügyi szabályok megsértése: 0; jutalékkal való visszaélés 0, egyéb: 1); General Motors (ugyanezek a számok sorrendben: 6, 2, 22, 9, 0, 1); Goodyear (1, 1, 4, 3, 0, 5); Procter & Gamble (1, 8, 1, 1, 0, 2); Sears Roebuck (0, 18, 20, 1, 0, 0); U.S.
Steel (9, 2, 5, 2, 5, 3). Az elmarasztalások java része az 1932–1944 közötti periódusra esik.
Számos törvény, például a The National Labor Relations Law (1935), amelyek alapján ezen ítéletek egy részét hozták, csak az 1930-as években született. Nyomon követhető, hogy a Sherman-féle trösztellenes törvényt 1890 óta folyamatosan megsértették, ezért ebben az időszakban e törvényhez több kiegészítő rendelkezést hoztak, főleg annak hatására, hogy a gazdasági-pénzügyi válság feltárt okait kezeljék. Az is kitűnik, hogy a Department of Justice elég vonakodva indított nagy cégek ellen büntetőeljárást, az elmarasztalások java része a megfelelő bizottságokhoz köthető, amelyek határozatai a törvényellenes állapot meg-szüntetésére irányultak, és pénzbüntetést róttak ki. A cégek pénzügyi manipulációit is rész-letesen tárgyalja Sutherland; érdekes, hogy a bankok szerepével keveset foglalkozik. Ezek jobbára részvénymanipulációk, hamis jelentések, veszteségek elhallgatása és eltüntetése, a részvények „felvizezése”. Itt számol be a szerző arról is, hogy aktív politikusok vagy más befolyásos személyiségek hogyan kaptak pénzt cégektől korábbi vagy a jövőben
Edwin H. Sutherland és a fehérgalléros bűnözés 75 éve
elvárt szolgálataikért. Például jóval a piaci ár alatt vehettek részvényeket, vagy a J. P. Morgan 1929-ben 7 millió dollár értékű ilyen „ajándékot” adott, többek között John Calvin Coolidge Jr., az Egyesült Államok 30. elnöke (1923–1929) is részesült 30 000 dolláros kedvezményben.
(Coolidge-ot egyébként nem tartják számon az igazán korrupt elnökök között.) A nagy cégek rendkívül találékonyan, gyakorlatilag minden illegális tettet elkövettek. Például a nagy cukorfinomító cég, az American Sugar Refining Company éppúgy követett el vízlopást, mint adó- és vámcsalást. Lopták a vizet a New York-i hálózatból, ezért megegyezés után 295 422 dollárt fizetett a városnak, egyéb felelősségre vonás azonban nem történt. A vámcsalások miatt indított polgári perben több mint 2 millió dollár kifizetésére kötelezték a céget. Az ehhez kapcsolódó büntetőperben 4 vámtisztet elítéltek. A cég vezetőjét 2 év börtönbüntetésre és 5000 dollár megfizetésére ítélték, amit Taft elnök 30 nap elzárásra változtatott. Sutherland azt is bizonyította, hogy a nagy közműcégek is sorozatosan becsapták a fogyasztókat és a befektetőket, megsértették a versenyszabályokat, tisztviselőket, szenátorokat vesztegettek meg, és választásokat befolyásoltak. E témával külön fejezetben foglalkozik, mert szerinte e cégek nevében (public utility corporations) is benne van az, hogy a közt szolgálják. Ez per-sze elég naiv hozzáállás, de annyiban igaza van, hogy ezen cégeknek sajátos jogaik és lehető-ségeik vannak, például a kisajátítás. A szövetségi projekteknél, például a vízierőművek ese-tében nagymértékben túlárazták a költségeiket. Összesen 38 pert sorol fel Sutherland, ebből 7 büntetőper, de szerinte ez csak a jéghegy csúcsa. Érdekes, hogy az egyik nagy vesztegetési ügyet azért nem lehetett elhallgatni, mert a helyi újság St. Louis-ban folyamatosan napiren-den tartotta azt. Ez azért figyelemreméltó, mert ezek a cégek nagy pénzeket fordítottak újságírók befolyásolására is, valamint a lakosság rokonszenvének megnyerésére, amit persze azok fizettek meg a szolgáltatás árában. Sutherland megállapította, hogy az áldozatok a tár-sadalom széles köréből kerülnek ki. Ezek lehetnek a fogyasztók, a versenytársak, a részvé-nyesek és más befektetők, feltalálók és alkalmazottak, illetve az állam, az adócsalások és az állami tisztviselők megvesztegetése esetében.17
A 4. fejezet a fogalom értelmezésével foglalkozik. Ennek első alfejezete a beszédes
„A fehérgalléros bűnözés mint szervezett bűnözés” címet viseli. Sutherland rámutat arra, hogy a pénzembereknek is sajátos kultúrájuk van, amely ugyan különbözik a hagyományos bűnözők, például a tolvajok világától, de sok a hasonlóság is. Mindkét kategóriában a vissza-eső bűnelkövetés általános jelenség. Nagy különbség viszont az, hogy míg a társadalom kiközösíti a bűnözőket, és a visszaeső bűnözők különösen szigorú büntetésben részesülnek, a cégek vezetőit nagyon ritkán büntetik meg, a cégek felelősségre vonása pénzbüntetések-ben realizálódik, eltiltják őket a törvényellenes gyakorlattól, mindazonáltal a cégek társa-dalmi presztízsét ez legtöbbször alig befolyásolja. A fehérgalléros bűnözők abban is külön-böznek a közönséges bűnelkövetőktől, hogy magukat legfeljebb törvényszegőknek tartják, de nem bűnözőknek, míg az utóbbiak bevallják, hogy ők bűnözők. Az üzletemberek, miként a kö zönséges bűnözők is, szeretnének nekik kedvező törvényi környezetet, vagyis azt, hogy minél kisebb korlátozással folytathassák a számukra hasznot hozó tevékenységeket.
17 sutherlanD: i. m. (1983) 227.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
Az üzletemberek ezt gyakorta el is érik. Sutherland megállapítja, hogy a „fehérgalléros bűn-elkövetések nemcsak szándékosak, hanem szervezettek is” („White collar crimes are not only deliberate; they are also organized”).18 A társaságoknál a felelősség gyakorta megoszlik a különböző szintű vezetők között. Ezért nehéz személyi felelősséget megállapítani. Suther -land számos példával illusztrálja azt, hogy míg a vállalatot megbüntették, személyre szóló ítélet nem született, az összes érintett vezetőt felmentették. Komoly veszély a társadalomra az is, hogy a bűnös gyakorlatok terjednek, hiszen a többi cég is csak úgy tud versenyképes maradni. Sutherland a könyvét egy rövid összefoglalással fejezi be. Ennek leglénye gesebb üzenete az, hogy a fehérgalléros bűnözés is bizonyíthatóan bűnözés, tehát így is kell kezelni.