Gönczöl Katalin tudományos tevékenysége a bűnügyi tudományoknak főként olyan területeire esett, amelyekre én soha nem merészkedtem. Ezért nem tudok még ebben a kötetben sem közzétenni olyan dolgozatot, amely közvetlenül köthető a munkásságához. Mégis azt remélem, hogy az ünnepelt méltányolni fogja, hogy olyan témát választottam, amely legalább közvetve kapcsolódik a működése egyik szegmenséhez. Abban is bizakodom, hogy eljárásjogászi szemléletmódomat elnézi.
I.
A
büntető eljárásjog történetében nem ritka jelenség, hogy a kódex egyik vagy másik módosítása új szemléleten alapul. Mivel a törvénykönyveket rendes körülmények között hosszabb időre szánják (és szerencsésebb országokban hosszú életűek is), a hatályosságuk idején a felfogásváltozások természetszerűnek mondhatók. Az, hogy ezeknek a törvény ren-delkezéseiben tükröződniük kell, egy idő után ugyancsak magától értetődővé válik. Ha nem így állna a dolog, a törvény elkerülhetetlenül elavulna, és képtelenné válnék a feladata ellátá-sára. A társadalmi folyamatok, a tudomány előrehaladása és egyéb tényezők egyaránt azt kívánják, hogy a törvény kövesse a változásokat.Más (talán kevésbé szerencsés) országokban a büntetőeljárási törvények nem mutatkoznak tartósnak. A jogpolitika módosulásai viszonylag gyorsan eredményeznek törvénymódosítást, amire egyébként is könnyen, s ezért gyakrabban kerül sor. Amikor az új elképzelések megvaló-sítása, az eltérő szemléleten alapuló megoldások összehangolása elmarad, a törvény belső egyensúlya pedig zavart okozó mértékben megbomlik. Ez természetesen új kodifikáció sürge-tésére indítja mind az elméleti, mind a gyakorlati jogászokat. Ha azután az új kódex elkészül-tére szánt idő is rövid, biztosra vehető, hogy az új törvény (még újabb, és esetleg még rövidebb előkészítés után megalkotott törvénykönyvvel történő) felváltására hamarosan sor kerül.
Ez utóbb felvázolt folyamatot jól illusztrálja a magyar büntető eljárásjog történetének legutóbbi 50-60 éve. A történtek bemutatása felesleges lenne, elegendő, ha az 1998. évi XIX.
törvény (a III. Be.) históriájára utalok, ami rövidsége ellenére éppen úgy bővelkedett jogpoli-tikai eredetű, mint az ilyen megfontolást teljességgel nélkülöző módosításokban. A törvény felváltására irányuló kodifikációs munkálatok indulóban vannak, ebből pedig előbb-utóbb új kódex születik.
Az egymást felváltó magyar eljárási törvények között mindig kimutatható valamilyen kontinuitás. Egyik sem szakadt el teljes mértékben az elődeitől, nyilván azért, mert
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
a lehetséges eljárási megoldások száma nem végtelen, s ami bevált, az a későbbi törvényben is helyet kaphat (mint ahogy kapott is). A jogpolitikai szemlélet újdonsága sem zárja ki egy korábbi jogpolitika hatására kialakított intézmény további alkalmazását, ha annak helyes-sége az újabb elgondolások fényében sem válik kétségbe vonhatóvá.
A III. Be. eredeti és utóbb beiktatott rendelkezései, valamint intézményei között egy-aránt vannak olyanok, amelyeket az indulóban lévő kodifikációnak érdemes lenne megőriz-nie. Más kérdés, hogy a szabályozás pontatlanságai vagy bizonytalanságai esetleg korrekciót igényelnek. Az is valószínű, hogy újabb társadalmi és jogalkotási tények miatt a korábban született szabályozás már teljes mértékben meghaladottnak bizonyul.
Most azonban nem az új kodifikáció igényeivel kívánok foglalkozni. A célom az, hogy két jogalkotási elhatározásból és a megvalósulásuk összevetéséből adódó következtetéseimet bemutassam.
II.
Vizsgálódásaimra az a tapasztalat indított, hogy valamely jogpolitikai vagy eljárásjogi elgon-dolás megítélése – az önmagában vett helyességétől vagy helytelenségétől elszakadva – nagyon gyakran a megvalósítás módjától függően válik pozitívvá vagy negatívvá. A büntető eljárásjog gyakorlati alkalmazója – bár talán igen határozott véleményt alkot magáról az elképzelésről – elsősorban inkább a megvalósítására hivatott szabályozást tartja szem előtt, amikor új intézményt vagy megoldást vizsgál. Ha pedig a szabályozás hiányosságai a jogal-kalmazásban bizonytalanságokra, netán zavarokra vezetnek, az erre vonatkozó negatív értékítéletét könnyen kiterjeszti mindarra, amire a szabályozás vonatkozik, függetlenül a háttérben álló elképzelés helyeslendő voltától. A gyakorlati szempontból történő megítélés-nél tehát a jogpolitikai megfontolás számításon kívül is maradhat, noha nem volna szabad így lennie.
Sajnos a kétaspektusú elmélyült vizsgálódásra ez alkalommal nekem sincs módom.
A jogszabály pontossága és ellentmondás-mentessége iránti igény fontosságának hangsúlyo-zása ellenére a terjedelmi korlátokra tekintettel ebben a dolgozatban – ha elkerülhetem – nem bocsátkozom a Be. által adott szabályozás kritikai elemzésére. A szakirodalom egyéb-ként is megteszi: nagy terjedelemben foglalkozik az általam tárgyalandó intézményekre vonatkozó rendelkezések ismertetésével és bírálatával.1
Ténylegesen két intézményt veszek szemügyre, mégpedig a távoltartást és a közvetítői eljárást, melyek egyike sem szerepelt a III. Be. eredeti változatában. Törvénybe iktatásuk azt igazolja, hogy új jogpolitikai elképzelések valóra váltása törvénymódosítás nélkül lehetetlen, a stabilitás iránti vágy pedig nem akadályozhatja a hasznosnak vélt újdonságok beírását a törvénybe.
1 A többtucatnyi hosszabb-rövidebb dolgozat felsorolása, vagy közülük néhánynak a kiemelése szükségtelen. Az érdeklődő könnyen megtalálja őket, és kedve szerint válogathat belőlük.
Büntetőeljárási elgondolások és a jogalkotói megvalósításuk tanulságai
A távoltartást és a közvetítői eljárást állítva a középpontba, mindkettő avval jellemez-hető, hogy joggal tartottak igényt a jogpolitika formálóinak a figyelmére.
Az előbbi hosszú idő óta ismert, de gyakorlatilag kezeletlenül hagyott problémára kívánt megoldást nyújtani. Ez lényegileg abban állt, hogy az együtt élő személyek konfliktusait a magánszféra körébe tartozónak minősítő felfogás miatt az esetek szenvedő alanyai nem várhattak hatékony beavatkozást és segítséget a hivatalos szervektől, mindenekelőtt a rend-őrségtől.
Az, hogy az együtt élők közöttiekéhez hasonló konfliktusok, a verbális és pszichikai bán-talmazások s a gyengébbek elleni egyéb visszaélések a megfelelő jogi eszközök híján akár az együttélés közvetlen színterén kívüli környezetben is hatósági kezelés nélkül maradtak, ismert volt. Csak a fokozódó társadalmi nyomás váltotta ki a politika, majd a jogpolitika oldalán a szándékot a megoldás keresésére. Amíg a szándék helyeslendő, a büntetőeljárásba iktatott távoltartás intézményében megtalálni vélt megoldás helyessége részben megkérdőjelezhető.
Az előbbiekhez hasonlóan a közvetítői eljárás ugyancsak újdonságként került az eljárási törvénybe, s e tény a polgári jogi közvetítői eljárás előírásának igen mérsékelt sikere után meglepetésnek volt mondható. Úgy látszik azonban, hogy a jogpolitikai elhatározás mögött meghúzódó, a restoratív igazságszolgáltatás eszméjét szolgálni kívánó gondolat életképes megoldás kialakítását hozta magával. Ami született, a jogpolitikai célkitűzés elérésére alkal-masnak látszik, és a büntetőeljárásba beilleszthető volta nehezen vitatható.
A két intézmény megítélése tehát abban azonos, hogy mindkettő a jogpolitika figyel-mére érdemes probléma kezelésére hivatott. Abban is van hasonlatosság közöttük, hogy az eljárásjogi szabályozás egyik esetben sem sikerült különösebben jól. A hiányosságok azon-ban eltérő természetűek.
A büntetőeljárási törvény szellemének megfelelő szabályozás a távoltartás esetében eleve kizárja a törvénybe iktatását követelők igényeinek a teljesítését, és erre még rárakódott néhány kifejezetten büntető eljárásjogi logikátlanság.
Ami a közvetítői eljárást illeti, kizárólag a szabályozási hiányosságok okoznak gondot.
A szűkszavú rendelkezés (Be. 221/A. §) nemigen biztosítja az ezen eljárásmód sikerességé-hez kapcsolódó büntetőjogi következmények alkalmazásának logikus kezelését.
E sommás értékelés nyilvánvalóan részletesebb indokolást igényel, mert a nélkül csak egyszerű szitkozódásnak minősíthető. A további részekben tehát ismertetem a következteté-sem elméleti alapjait.
III.
A büntetőeljárás a jellegének megfelelő szabályozást igényel. Amikor tehát a jogalkotó vala-mely társadalmi jelenség kezelésére a büntetőeljárásba kívánja a megfelelőnek látszó jogin-tézményt beilleszteni, fontolóra kell vennie, hogy az eljárásjoggal szemben támasztott köve-telmények nem válnak-e kárára az intézmény hatékonyságának. Másképpen fogalmazva:
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
a hatékonyság érdekében nem kell-e félretenni valamilyen garanciát. Az eljárási elvek és garanciák fellazítása a hatékonyság érdekében a mai korban nehezen járható út. A XX. szá-zad második felében ezek felértékelődtek, és a bennük megtestesülő értékek sérelmét a világ számon kéri. Olykor hasznosabb, ha valamely jelenség kezelésére a legszigorúbb felelősségre vonási eljárásnál enyhébbet (ebből következően a büntetőeljárásnál „rugalmasabbat”) választ a jogalkotó, ahol a garanciák standardja alacsonyabb lehet.
Mivel a büntetőeljárás az általa érintett személyek alapvető jogait a legközvetlenebbül és a legnagyobb súllyal korlátozó „invazív” beavatkozásokkal jár, az eljárási alapelvek mara-déktalan érvényesülését szolgáló garanciák fokozott jelentőséget kapnak a szabályozásában.
Azok az intézmények, amelyek a büntetőeljárási garanciák érvényesülése mellett nem válthatják be az elérni kívánt célokat, látszólagos beilleszthetőségük ellenére sem valók az eljárási törvénybe. Amennyiben a jogalkotó mégis a szabályozásnak ezt a módját választja, szembe kell néznie egyrészt az eljárási jog alkalmazóinak ellenállásával, másrészt az adott jelenség ellen fellépni kívánók elégedetlenségével. A végeredmény akár az is lehet, hogy látszatmegoldás megteremtésével vádolják.
Ebből a szempontból lehet a távoltartás szabályozása tanulságos példa.
A jogalkotó a közkeletűen családon belüli erőszakként említett jelenség elleni határozot-tabb fellépést sürgetők nyomására vette fel a távoltartást új kényszerintézkedésként a III. Be.
rendelkezései közé. Ennek megfelelően a terhelt szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozó intézkedés elrendelését bírói hatáskörbe utalta.
Ami azonban megfelelt a büntetőeljárási szabályozás követelményeinek, megfosztotta az intézményt a támogatói által kívánatosnak vélt „sokkterápiás” hatástól. Ők ugyanis olyan jogi eszközt szerettek volna, amely az erőszakoskodó vagy zaklató személyt azonnal és min-den különösebb formalitás nélkül kizárja abból a környezetből, ahol az intézkedésre okot adó magatartást tanúsította vagy tanúsíthatta. Az alapvető probléma abból adódik, hogy a szán-dékozott rendeltetésének betöltésére alkalmas „távoltartás” nem illeszkedik a garanciákkal teletűzdelt büntetőeljárásba. Úgy látom, hogy a távoltartás intézményét nem a büntetőeljárási törvényben kellett volna szabályozni, bármennyire is kézenfekvőnek látszott akkor ez a megol dás. A büntető eljárásjogi szabályozás a társadalmi nyomást nem enyhítette. Csupán megjegyzem, hogy a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló későbbi (2009. évi LXXII.) törvény sorsa sem igazi sikertörténet.
A közvetítői eljárás bevezetése ugyancsak szolgál tanulságokkal. Vele a punitív (meg-torló) igazságszolgáltatás hosszú idő óta töretlen uralmát a jogalkotás a helyreállító (resto-ratív) igazságszolgáltatás eszméjének jegyében fellazította. Nem teljesen alaptalanok azok a vélemények, hogy a közvetítői eljárásban az elterelés gondolata is jelen van: az eredmé-nyessége az esetek egy részében a hagyományos bírósági utat szükségtelenné teszi. (Az elte-relés kérdéséhez még visszatérek.) Az alapgondolat azonban félreérthetetlenül a restoratív eszme, és ez vezetett a magyar büntetőeljárásban eddig ismeretlen megoldáshoz.
Abban a kérdésben nem kívánok állást foglalni, hogy a restoratív igazságszolgáltatás jegyében létrejött közvetítői eljárás büntetőeljárási bevezetésére éppen akkor érkezett-e el az
Büntetőeljárási elgondolások és a jogalkotói megvalósításuk tanulságai
idő, amikor az történt. Tény, hogy a restoratív igazságszolgáltatás gondolata régebbről ere-deztethető, s a mellette szóló érvek sem jelentéktelenek. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a punitív felfogásnak korunkban hátrébb kell szorulnia. Az említett állásfoglalás nélkül is kijelenthető, hogy a büntetőpolitika az ilyen eszmei váltást kitűzheti célul, és megteremt-heti a megvalósítására szolgáló eszközöket.
A büntetőeljárás egén üstökösként feltűnt közvetítői eljárás az elvontabb eljárásjog- dogmatikai vizsgálódást ugyancsak megérdemli.
Ennek része az a megállapítás, hogy a megegyezésre kész sértett és terhelt a közvetítő (pártfogó) segítségével létrejött megállapodása és annak teljesülése köti az eljárás elrendelő-jét (legyen az ügyész, avagy bíró): a terhelt büntethetőségét megszünteti (három évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetében), vagy korlátlan enyhí-tést enged (ha a büntetési tétel felső határa öt év). (E szabályozás azt juttatja kifejezésre, hogy a sértettnek nyújtott jóvátételhez a törvényben megjelölt bűncselekmények esetében jelen-tősebb érdek fűződik, mint a terhelt szigorú megbüntetéséhez. A jogpolitikai döntést tudo-másul veszem.)
Az is tényként állapítható meg, hogy az újonnan bevezetett intézmény szabályozása nem a legjobban sikerült. Hiányzik például az összhang az eredményes közvetítői eljárás követ-kezményeinek büntetőjogi értékelése, illetőleg ennek az eljárásjog eszközeivel történő kifeje-zési lehetőségei között.
Mint ezt már korábban jeleztem, a közvetítői eljárás sikeressége a terhelt büntethetősé-gét az egyik esetben megszünteti, aminek az eljárási következményeit az ügyész és a bíróság is megállapíthatja. Amikor azonban a közvetítői eljárás eredménye csupán a terhelt bünteté-sének korlátlan enyhítését engedi, ha az ügyész állapítja is meg e feltétel teljesülését, a bíró-ságnak kell a korlátlan enyhítést elvégeznie. Mindössze azt nem tartalmazza a törvény, hogy ez miképpen történhet. Mint tudjuk, a korlátlan enyhítés mértéke bírói mérlegelés kérdése, s mint ugyancsak tudjuk, a bírói függetlenség nem engedi, hogy az efféle mérlegelésbe bárki beleszóljon.
IV.
A továbbiakban szigorúan a büntető eljárásjog szempontjából, azon belül is az opportunitás elvének2 összefüggéseiben tárgyalom a kérdést.
A közvetítői eljárás a büntetőpolitikai elképzelés szempontjából beláthatóan célszerű, ám éppen emiatt nehéz opportunitási intézményként felfogni. A punitív jogpolitikát követő
2 A klasszikus felfogásnak megfelelően minden bűncselekményt felelősségre vonásnak kell kö -vetnie, és az elkövetőt meg kell büntetni (legalitás elve). Az opportunitás elve (vagyis hogy a legalitás elvétől célszerűségi okból el lehet térni) elfogadhatatlan. Ez a felfogás mára enyhült:
az eljárásjog több, az opportunitás elvét követő intézményt szabályoz. Igaz, az opportunitás elve alkalmazásának elbújtatása fontos jogalkotói szempont.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
büntetőjogi szabályozásnak megfelelően értelmezett legalitási elv alól kétségtelenül kivétel-ként jelentkezik, ám a restoratív gondolattal összhangban álló legalitási elv az előbbitől eltér.
Amikor a dogma (vagyis a jog) változik, a dogmatika kénytelen követni. Így tehát amikor a büntetőjog az eredményes közvetítői eljárást büntethetőséget megszüntető okként el -ismeri, és a szükséges eljárási szabályozást megteremti, az eredeti legalitásfelfogásnak vala-melyest módosulnia kell.3
Ebben a szemléletmódban állapítom meg, hogy az ügyész a legalitás elvén belül marad, amikor a törvényi rendelkezéseket követve közvetítői eljárásra utal valamely ügyet. Ezt nem befolyásolja, hogy a döntését a (közvetítői eljárás feltételeinek mérlegeléssel megállapított teljesülésére vonatkozó) belátása alapozza meg. A törvényalkotó számos más helyzethez hasonlóan ruházza rá az ilyen döntés jogát. A végső, mégpedig a tevékeny megbánás büntet-hetőséget megszüntető okának beálltát megállapító és az eljárást lezáró határozatot viszont önmagában semmi nem különbözteti meg az egyéb okra alapítottaktól.
Az előbbi okfejtés nem ad eligazítást a közvetítői eljárás azon esetére, amelyet nem az eljárás megszüntetése, hanem szükségképpen a bűnösség megállapítása és büntetés kisza-bása követ, vagyis amikor a tevékeny megbánás csupán a büntetés korlátlan enyhítésére ad okot. A jogpolitikai elképzelés szintjén célszerűnek minősülhet, hogy a terhelt általi jóváté-telt a büntetés jelentős leszállításának kilátásba helyezésével serkenti. A jogalkalmazás való-sága azonban az eszmét a szabályozás nem éppen logikus volta miatt kedvezőtlen színbe helyezi. Ennek a jelentőségére korábban már utaltam.
Amikor a büntetési tétel felső határa öt év, az ügyész által a törvényi rendelkezéseknek megfelelően elindított közvetítői eljárás sikerességének megállapítása után is a vádemelés következik. Ilyenkor az ügyész által megállapított korlátlan enyhítésre okot adó körülményt a bíróságnak kell hasznosítania, törvényi útmutatás híján azonban bizonytalan, hogy ezt miként teszi. A jogpolitika célszerűségi elképzelése hajótörést szenvedhet a célszerűtlen sza-bályozás zátonyán.
3 A dogma ma azt diktálja, hogy a legalitás értelmezésének el kell távolodnia a klasszikus felfogástól.
Király Tibor szerint az officialitás és a legalitás elvei soha nem voltak kivételt nem tűrő szabályok.
Rámutat, hogy az olyan büntetőjogi szankciók megjelenése, amelyek „az elkövetőt a fenyegetettség állapotába helyezték, és megengedték, hogy ténylegesen büntetés nélkül maradhasson”, nem viseli el, hogy a legalitás elve a bűnös feltétlen megbüntetésének követelményét is magában foglalja. Az elv bár egyfelől „fontos és nélkülözhetetlen biztosítéka a jogbiztonságnak, …nem lehet másfelől akadálya annak, hogy a polgárok jogbiztonságát a büntetőjogiaknál kevésbé drasztikus és szük -ség esetén humánusabb eszközökkel szavatolja.” Míg azonban a legalitás árnyalt értelmezését kívánatosnak véli, a sértett és a terhelt közötti megegyezést mint „az elkövetett bűncselekmény meg nem büntetését” engedő intézményt a legalitás következetes érvényesítésének akadályaként említi (Király Tibor: Büntetőeljárási jog. Osiris Kiadó, Budapest, 2003., 117.). A fogalom újragondolását tehát nem tartja szükségesnek. Én magam úgy vélem, hogy a legalitás elvének új megfogalmazása előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Amíg erre sor nem kerül, az árnyaltabb értelmezésre buzdító tanácsot célszerű követni. Megjegyzem azonban, hogy ennek az opportunitás elvére ugyancsak ki kell terjednie. A közvetítői eljárás vizsgálata az állításomat alátámasztja.
Büntetőeljárási elgondolások és a jogalkotói megvalósításuk tanulságai
Ehelyütt nem térek ki minden, a gyakorlatot zavarba ejtő és az elméletet nyugtalanító jogalkalmazási és dogmatikai problémára. Kizárólag a legalitás és az opportunitás elvontabb kérdéseiből kiindulva is találok némi elmélkednivalót. Mint már említettem, a sikertelen közvetítői eljárás a dolgok rendes menetén nem változtat, csupán némi időveszteséget okoz.
Problematikus viszont a sikeres próbálkozás.
Amikor a büntethetőséget megszüntető tevékeny megbánással van dolgunk, a helyzet viszonylag egyszerű. Igaz, a tevékeny megbánás ügyészi megállapítása tartalmilag a terhelt bűnösségét implikálja, de kifejezett szankció ehhez nem fűződik. A megszüntető határozat megfelel a Be. azon rendelkezésének, amely szerint büntethetőséget megszüntető ok esetén eljárás nem indítható, a megindított eljárást pedig meg kell szüntetni. Kétlem, hogy a legali-tás elvén ezzel csorba esnék, minthogy a büntetőjog alkalmazása valósul meg. Az eddig elmondottakból az következik, hogy felfogásomban ilyenkor az opportunitás elvének alkal-mazásáról nincs, és nem lehet szó.
A közvetítői eljárás másik változatában sem lehet szó a legalitás elvének korlátozottságá-ról, sem pedig az opportunitásról. Két elméleti jelentőségű kérdés mégis tűnődésre ad okot.
Az első az, hogy tehet-e az ügyész a vádban a bíróságra kötelező erővel olyan megállapítást, amely a vádlott bűnösségét jelenti. A második, hogy kötelezheti-e – akár a törvény felhatal-mazása alapján is – a bíróságot „korlátlan enyhítésre”. Attól tartok, a válasz mindkét kérdésre kizárólag nemleges lehet. Ennek ellenére a vád ilyenkor mindkét „kötelezést” tartalmazza.
A tevékeny megbánás tanúsításának vádbeli közlése azt mutatja, hogy az ügyész nyilván bűnösnek vélte a gyanúsítottat, ha a közvetítői eljárást elindította. Minthogy ehhez az ő bele-egyezésére is szükség van, a gyanúsított erre – minden más bizonyítéktól függetlenül – maga szolgáltatott okot. Az első kérdésre a bíróság természetesen felelhet „nem”-mel, mert ha erre okot lát, a vádlottat felmentheti.4 Ilyen ok hiányában viszont aligha kerülhető el, hogy az ügyész iránti engedelmesség árnyéka vetüljön rá, függetlenül attól, hogy az igazság megálla-pítására a tárgyaláson kísérletet tett-e. Gondolom, az ilyen látszat veszélye nincs olyan jelen-tőségű, hogy a spekulatív elméletieskedőkön kívül bárki figyelmét felkelthetné.
Ami viszont a korlátlan enyhítési helyzet beálltának ügyészi megállapítását illeti, ennek hatása alól a bíróság úgy vonhatja magát ki, hogy például az adott esetre az általában „szoká-sos” büntetést szabja ki. Ezzel természetesen a törvényi rendelkezést lépi át, nem beszélve a vádlottnak az arra épített várakozásáról. Ha azonban ténylegesen alkalmazza a korlátlan enyhítést, elgondolkodhat, érintetlen maradt-e a bírói függetlensége, vagy sikerült-e azt lát-tatnia. Kétségtelen, hogy ilyenkor is módja van a tárgyaláson tett megállapításaira alapoznia az enyhítés mértékét, a joggal védelmezett bírói függetlenség sérelmének látszata azonban kitörölhetetlen. Természetesen ez is puszta elméleti spekuláció.
Mindezek alapján arra a következtetésre kényszerülök, hogy a közvetítői eljárás semmi-képpen sem lehet opportunitási intézmény. A végső konklúzió azonban még hiányzik: az opportunitás fogalmának körülhatárolása még hátravan, noha eddig abba az irányba haladtam.
Mindezek alapján arra a következtetésre kényszerülök, hogy a közvetítői eljárás semmi-képpen sem lehet opportunitási intézmény. A végső konklúzió azonban még hiányzik: az opportunitás fogalmának körülhatárolása még hátravan, noha eddig abba az irányba haladtam.