Mivel a büntető populizmus a modern demokrácia, a racionális döntéshozás, a toleráns társa-dalom eszméivel, az erőszak mérséklődésével is szembenállónak tűnik, civilizációs regresz-szióként is értelmezhető. Erős az a szakirodalmi álláspont, amely a büntetési rendszer huma-nizálódását, a társadalmi rend nem punitív előállítását tekinti a civilizációs folyamat egyik lényegi ismérvének. A Norbert Elias civilizációtörténeti elemzéseit komolyan vevő értelme-zés azonban arra figyelmeztet, hogy a civilizáció nem állapot, hanem folyamat, amelyben a kontroll mechanizmusai belsővé válnak.6 A folyamat nem feltétlenül egyenes vonalú, és nem mindig jár együtt „civilizált” következményekkel. Ismertek a modernitás sötét oldalai, a technikai civilizáció potenciális veszélyei, illetve a másiktól való elfordulás, félelem és normazavar. Ami azonban a büntetési rendszereket illeti, a civilizálódás világos tartalmú:
egyre humánusabb intézmények, javító szándék, a közfigyelem tereiből kivont büntető intéz-mények. Ez a tendencia látszott megfordulni az 1960-as, 1970-es évektől a félelem, a növekvő erőszak és az intoleráns reakciók irányába. A büntető hatalom megváltozott természete mögött nyilvánvalóan a háttérben mély társadalmi változások zajlottak, a stabilitás és bizton-ság évtizedei után az aggódás, bizonytalanbizton-ság. A tolerancia helyét átvette a biztonbizton-ságot veszélyeztető ellenség képzete. Az állam tényleges ereje, társadalmi integrációt fenntartó képessége, a társadalmi rendezettséggel kapcsolatos potenciáljai elgyengültek, vagy sen gyengének, hatástalannak látszottak. Ugyanakkor a modernitással megnövekedett bü rok -ratikus racionalitás technikai értelemben továbbra is az állami eszköztár része, a jelentkező büntetési igény rendelkezésére áll. A politikai állam ahhoz elég erős, hogy meg akadályozza az önbíráskodást, az erőszakmonopólium elvesztését, ahhoz viszont már nem, hogy ellenáll-jon a csábításnak, hogy a társadalmi rend képzetét népszerűséget hozó módon igyekezzen előállítani, pontosabban hogy az intoleráns társadalmi igényeket kielégítse. Különösen, hogy az integráció és kirekesztettség egyértelműen azonosítható rétegzettséget, egyenlőtlensége-ket rejt. A társadalmi megvetés és a büntető tartalmú állami kirekesztés azokat a társadalmi
4 bauman, Zygmunt: Liquid Modernity. Polity, 2000.
5 boutellier, Hans: The Improvising Society. Social Order in a Boundless World. Eleven Inter -national Publishing, 2013.
6 prAtt, John: Punishment and Civilization. Penal Tolerance and Intolerance in Modern Society.
Sage, 2002.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
csoportokat célozza, amelyek az elismerés kényes és a belül levők szemében fenyegető hatá-rain foglalnak helyet, és akik nem rendelkeznek a védekezés megfelelő eszközeivel. Ahogy Elias kirekesztéssel foglalkozó, kevesebbet idézett művében leírja, a hatalmi esélyeket mono-polizáló csoport kirekeszti és stigmatizálja a közösség másik, hozzá nagyon hasonló csoport-ját.7 A kollektív mi és ők létrehozásának folyamata nem a bűnözéshez való viszony, hanem a társadalmi közösség képzésének problémája. Az Elias által megfigyelt közösségben a régi lakosok és a betelepülők, az újak közötti viszony teremtett keretet a kirekesztésnek. Tartal-milag a hatalommal rendelkező régiek felsőbbrendű tulajdonságokat tulajdonítottak maguk-nak, ami erős identitásképző eszköznek bizonyult számukra. Így ebben a viszonyban a kívül-állók nemcsak normaszegők, veszélyesek, hanem a közösség beszennyezői, azonosságuk kihívói is. Ez a félelelem, felsőbbrendűség és státuszféltés Elias szerint az established-outsider figuráció általános szerkezete. A büntető populizmus jelensége tehát a kirekesztés és a hatalmi egyenlőtlenség dimenzióinak bevonása nélkül értelmezhetetlen. De ennek a folyamatnak szerves része a közösség identitásának vagy az egyes csoportok státuszfélté-sének összefüggésrendszere is.
A büntető populizmus tipikusan a társadalmi tudásformák státuszának megváltozását is jelzi. A büntetésekkel, büntetőpolitikával kapcsolatos véleményeket egyre kevésbé a szak-emberek határozzák meg, a közvélemény előállítói közvetlenül hatnak a politikai döntési folyamatokra. A politikai döntési folyamatokban eltolódik a figyelem fókusza a differenciá-latlan, könnyen kezelhető források felé. Ez a tényező sem áll önmagában, egyedül ezzel nem jutunk közelebb a jelenség értelmezéséhez. A strukturális folyamatok, kulturális változások, a habitusok és tudásformák megváltozása összefüggő trendek, amelyek szétcsúszhatnak, nagyfokú változatosságot termelhetnek egymáshoz közel eső területek és történetek között is. A fejlett demokráciákban a 20. század második felében a racionális döntéshozás, a demok-ratikus eljárási rendek, az emberi méltóság és emberi jogok és a szaktudás elismerése párhu-zamos jelenségek voltak. A populizmus megtorpanás ebben a trendben. De vannak kivételek, Európában hagyományosan a skandináv államok, ahol nem vált jellemzővé, nem zilálta szét a társadalmi integrációt és civilizált büntetőrendszert a populizmus. Csakhogy minden bizonnyal ennek értelmezéséhez sem lenne elegendő az egytényezős magyarázat. Ezekben az államokban megmaradt a szakemberek meghatározó jellege a társadalmi rend állami kezelésében. Ehhez nem pusztán a konszenzuális demokrácia intézményi garanciái, hanem az egyenlőség társadalomszervező erejének hagyományosan erős szerepe, a társadalmi csoportokra alkalmazott veszélyességstigma ismeretlensége, az oktatás integrációs ereje, a bi -zalom magas szintje, a jóléti kultúra történelmi gyökerei, a kifinomult szakember–laikus együttműködés különböző intézményi szinteken, ezzel összefüggésben a részvétel állandó-sága. Mindezek pedig határozott premodern gyökerekkel is rendelkeztek, tehát nem egysze-rűen a modernitás eltérő formáiról van szó, hanem a premodernbe nyúló komplex társadalmi folyamatok immunizáló erejéről.
7 elias, Norbert – scotson, John L.: The Established and the Outsiders. A Sociological Enquiry into Community Problems. Sage, 1994.
Civilizációs válság és büntető populizmus
Tehát igaz ugyan, hogy a büntető populizmus együtt jár azzal, hogy a büntetésekkel kapcsolatos véleményeket inkább a közvélemény, és nem a szakemberek határozzák meg, ennek megfelelően óriási szerepe van a médiának, de mielőtt egyszerű decivilizációs momen-tumként értékelnénk ezt, tudatosítani kell az ezzel párhuzamos folyamatokat. Elsősorban a csökkenő bizalmat, a normák gyengülését, a bizonytalanságot, az erőszak visszatértét, a tudások elbizonytalanodását, a félelem eluralkodását a mindennapi élet tereiben és különö-sen a médiában, az érzelmek emancipálódását az érintkezési formákban.8 Mi ez a folyamat, és lehet-e egységesként értelmezni? A civilizációs trend határozott vagy csak átmeneti visz-szafordulása, decivilizáció? Vagy még mindig az átmeneti állapot kulturális zavarai, ahogy Mannheim mondta: a társadalmi technikák, viselkedést összehangoló módszerek zavarai az átépítés korában?9 Mindenesetre a civilizációs folyamatot akkor lehet a büntető populizmus értelmezésére igénybe venni, ha, hűen Eliashoz, nem normatív értelemben használjuk.
Steven Pinker nagyívű monográfiájában az erőszak folyamatos és egyértelmű mérséklő-dését mutatja be.10 Szerinte a megfelelő időtávból szemlélt társadalmi folyamatokban az erőszak jelenléte radikálisan mérséklődött, békésebbek lettek az államok, és ilyen irányba változott meg a mindennapi élet is. Ez annak ellenére így van, hogy az alsóbb társadalmi szférákban és válságterületeken az erőszak hullámokban néha visszatér, vagy akár tartósan megmarad. Ezek a helyek tipikusan az alacsony státuszúak által elfoglalt terek, akik „állam nélküliek”, kölcsönösen szemben állnak a hivatalos, többségi világgal, hatalommal, jogrend-szerrel: a kitaszítottak. Tehát a civilizációs folyamat nem számolta fel az erőszakot, de a tár-sadalmi perifériára szorította. Ebben az értelemben a perifériához való viszony természetét mutatja a többségi társadalom és intézményeinek büntető populizmusa. Van ugyan az erő-szak mennyiségének egy politikai értelmezése is, amennyiben a megállapodott autokráciák és a stabil demokráciák kevesebb erőszakot termelnek, tehát a demokráciák fejlettségi szint-jére utalhat az erőszak mennyisége, de ezen az úton nem jutunk sokkal közelebb a büntető populizmus megértéséhez. Azt a bűnözési hullámot 1960 és 1980 között, amely az Egyesült Államokban a zéró tolerancia ideológiájához és erőszakos állami válaszokhoz vezetett, Pinker a szintén Eliastól származó kategóriával az informalizálódási folyamattal hozza összefüggésbe. Az elit elveszíti mértékadó jellegét, megerősödnek a rendszerrel szemben álló, a modern kapitalizmus establishmentjét elutasító képzetek és érvek, és mindez a min-dennapi élet részévé, életformává válik. Ennek vége szakad az 1990-es években, az állam újra megerősödik, az ellenkultúra korszaka véget ér, egy új, erősödő konformitás és formali-zálódás visszaszorítja az erőszakot.
8 prAtt, John: Norbert Elias, the civilizing process and penal development in modern society.
The Sociological Review, Vol. 59. 2011. June, 220–240.
9 mannheim Károly: Szabadság, hatalom és demokratikus tervezés. In: FelKai Gábor (szerk.):
Mannheim Károly. Új Mandátum, 1999.
10 pInker, Steven: The Better Angels of Our Nature. The Decline of Violence in History and its Causes. Allen Lane, 2011.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
Azonban az erőszak és az intoleráns reakciók megértéséhez az informalizálódás eredeti fogalma ennél összetettebb értelmezést igényel. A német nemzeti habitus elemzésével Elias a katasztrofális civilizációvesztés okait kereste. Civilizációelméleti magyarázata szerint a torz társadalomfejlődés és a nemzeti önértékelési zavarok a nemzeti habitus alakváltozása-iban jelentek meg: az udvari civilizáció nem hatolt be a német habitusba, a városi viselkedési kánon helyett a katonáskodó nemes mintái szilárdultak meg. Így az erőszakos megoldások kiszorították a kompromisszumos kormányzás értékhagyományát. Autoriter körülmények között a személyiségre ható belső kényszerek gyengébbek maradtak: „a korábban valamiféle egyszemélyi vezetésű rezsimben élt embereknek már az ítéletalkotással és az önkontrollal járó szerény igénybevétel is hatalmas nehézséget jelent, és alaposan megterheli személyiség-struktúrájukat […]”.11 Ebben a tanulmányában emeli ki Elias az informalizálódás folyama-tát, amely elsősorban a nemek és generációk közötti viszonyban, érintkezési formákban jele-nik meg. A kiegyenlítődés, az emancipáció társadalmi folyamatai során a bevett formák elvesznek, nyomás jelenik meg az önszabályozás irányába. Az individualizálódás tehát nem civilizációvesztést, hanem informalizálódást, habitusváltozást jelent. Nem azonos a belső kontrollok, az ember második természetének gyengeségével. Az eliasi megközelítés lényege, hogy az államfejlődés makroviszonyai és az individuális psziché és habitusfejlődés mikroviszonyai összefüggnek.12 Az állami erőszakmonopólium kialakulásával párhuzamo-san a hétköznapi életben is háttérbe szorult, „eltűnt” az erőszak, vagy a színfalak mögé rej-tették, a nyílt erőszak használata elvesztette legitimitását. A decivilizációs tendenciák értel-mezését is ebből lehet levezetni, az nem a modernitás általános sajátossága. A decivilizálódást a német fejlődés partikularitásai, sajátszerűségei magyarázzák, a töredezett polgárosodás, az udvar hatásának gyengesége, az a tény, hogy a humanizmus a tudományban és a filozófiában, nem a mindennapi kormányzásban jelent meg. Charles Taylor fogalmát használva, a demok-ratikus társadalmi imaginációk13 késleltetetten terjedtek szét az eszmei produktumokból.
Erőssé vált a múlt romantikus, nacionalista idealizálása, a becsületkódex, a gyenge állam tapasztalata, a Weimar-jelenséggel a demokrácia mint gyengeség képzete rögzült.
Az informalizálódás tehát a viselkedési szabályok gyengülését, a megengedő szabályok, a társadalmilag megengedett viselkedések radikális bővülését, a csoportok közötti hatalmi különbségek csökkenését, emancipációt, az érzelmek nyílt elismerését jelenti. Cas Wouters, a kérdés Elias utáni kutatója a nyugati társadalmak esetében ezt az 1960-as, 70-es évekre tartja jellemzőnek. Ekkor jelentős módosulások álltak be az ember „második természetében”,
11 elias, Norbert: A németekről. Helikon, 2002.
12 DunninG, Eric – mennell, Stephen: Elias on Germany, Nazism and the Holocaust: on the balance between civilizing and decivilizing trends in the social development of Western Europe. British Journal of Sociology, Vol. 49, No. 3., 1998.
13 taylor, Charles: Modern társadalmi imaginációk In: nIedermüller Péter – horváth Kata – oblath Márton – zombory Máté (szerk.): Sokféle modernitás. A modernizáció stratégiái és modelljei a globális világban. Budapest, Nyitott Könyv–L’Harmattan, 2008. 34–70.
Civilizációs válság és büntető populizmus
a belsőleg vezérelt, civilizált ember belső és külső korlátai lazultak, enyhültek.14 És ezzel együtt nőtt a bűnözés. A két tendencia mögött a normák jelentős átalakulása rejlik, a külső és belső korlátok helyét átvette az önreflexió, a normák nyitottá váltak az újratárgyalásra. Ezt az elbizonytalanodást, a kontrollok elmozdulását és a különböző természetű normarendszerek egymás közötti viszonyainak megváltozását a lelkiismeret szerkezetének átalakulásaként értelmezhetjük. Nagyobb teher hárul az egyénre, mert a társadalmi elvárások veszítettek merevségükből, személyes módokon jobban alakíthatóak. Mindez egy hosszú formalizáló-dási és civilizálóformalizáló-dási szakasz után következett, amelyben a rituális önkontrollok, a felettes én, az ember második természete megerősödött, mindez viszonylag rövid idő alatt fordult visz-szájára. A 20. század az informalizálódásnak, a normák relativizálódásának és az ebből következő elbizonytalanodásnak és az egyéni szabadságnak a korszaka, az emancipáció és az integráció, a rugalmas önkontroll, a társadalmi határok feloldódása, a kevesebb hierarchi-kus kapcsolat, a nagyobb nyitottság és az impulzivitás ideje.15
Cas Wouters szerint ez az ember harmadik természete: az én által létrehozott, definiált, átértelmezett normák, imaginációk korszaka. Mint minden jelentős átmenet, ez is nehézsé-gekkel jár, a társadalmi integrációs folyamatok zavaraival. Konfliktusok alakulnak ki a tár-sadalmi és lelki integrációs folyamatokban, különösen a fiatalabb generációk életében prob-lémássá válik a morál és a lelkiismeret automatikus, természetes, magától értetődő követése.
A normák, ahogy Bauman megfogalmazta, folyékonnyá váltak. Azokat meg lehet tárgyalni, szóvá lehet tenni, meg lehet kérdőjelezni, újra lehet értelmezni, a normákat kikezdő viselke-dést el lehet fogadtatni. A második világháború utáni három évtizedben egyre mélyülő sza-kadék alakult ki az önkontroll társadalmilag bevett korábbi mintái és a mindennapokban tapasztalt magatartási rendszerek között. Míg a század első felében az erkölcsi kérdés az alacsonyabb osztályokra célzott, a státuszféltés és egy erősen hierarchikus társadalom-felfogás jegyében, az informalizálódás következtében ez alapvetően megváltozott. A hierar-chiák relativizálódásával más társadalomkép, a befogadás, az integráció, az emancipáció, az elismerés képzete alakult ki, a társadalmi távolságok csökkentek, a mobilitás nőtt, az érint-kezések gyakoribbá váltak, normává vált az egyenlőség és a különbségek elismerése. Ez az új rend az érzelmek helyett a hierarchiákat tabusítja. A lelkiismeret zsarnoksága helyét átvette az öntudat. Ez a szociogenezis (egyének és csoportok közötti viszonyok alakulása) és pszichogenezis (az énhez való viszony formálódása) jelentős nemzeti különbségekkel való-sult meg, a nemzeti habitusoknak és kódoknak differenciáló hatásaik vannak az infor ma li-zálódási és reformalili-zálódási tendenciák tényleges megvalósulásában és a folyamatok fel-dolgozásában. Minden viselkedési szabályrendszer önkontrollokat megkövetelő társadalmi kontrollrezsim, és mint ilyen, a csoportképzés és kizárás eszköze: a neveletlenek, durvák, rendetlenek kirekesztésére szolgál. A formalizálódás és informalizálódás hullámzó
14 wouters, Cas: Informalization. Manners & Emotions since 1890. Sage, 2007.
15 wouters, Cas: Changing Patterns of Social Controls and Self-Controls. On the Rise of Crime since the 1950s and the Sociogenesis of a ’third Nature’. British Journal of Criminology, Vol. 39.
No. 3., 1999.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
tendenciái mellett, azoktól nem függetlenül zajlanak a befogadás és kizárás folyamatai. Hogy milyen modellek dominánsak egy adott társadalomban, milyen a „jó társadalom” képzete, komplex társadalomfejlődési folyamatok függvénye. A civilizálódás történeti trendje tehát csak az egyik, jelentős nemzeti különbségekkel megvalósuló folyamat, önmagában nem tárja fel azt a társadalmi kontextust, amely a büntető populizmus megértéséhez szükséges.
Bár valamit elárul az erőszak mérséklődéséhez vezető civilizációs folyamat állásáról, ha vezető politikus rendszeresen tűnik fel véres kötényben, disznóvágás vagy kolbásztöltés közben.16
Ezek után térhetünk rá arra a problémára, hogy a társadalmi határok élességének, rigiditásának, a megkülönböztetések technikái finomodásának, az emancipációnak és az ezekkel járó bizonytalanságoknak mik a következményei, tehát a civilizálódás és infor-malizálódás folyamatai az átmenet korszakaiban milyen feszültségeket okozhatnak, és milyen társadalmi tanulási folyamatokat feltételeznek. Az informalizálódással foglalkozó, Elias fogalmait aktivizáló megközelítések a modern társadalmak átmeneti válságát próbálták értelmezni, amelynek tipikus tünete a bűnözés emelkedése, a félelem és az intoleráns reak-ciómódok. Ezek a történeti trendek nem egyenes vonalúak, elhúzódnak, visszafordulnak, nagy regionális és nemzeti eltérésekkel jelennek meg, következményeik kitolódnak más korokra. Jellemzően nem egyidejű jelenségek együtt érhetők tetten, számos másodlagos tényező hatásának következtében. Ehhez képest még bonyolultabb a posztkommunista társa-dalmak válságának értelmezése. A civilizációs folyamatok megrekedése és az informa-lizálódás berobbanása itt különös alapjait állította elő az olyan integrációs válságjelenségek-nek, mint a büntető populizmus.