A büntető hatalom az egyik legnagyobb felelősséggel járó teher, amit sem a büntetőjog gyakorlati, sem annak elméleti művelői nem kerülhetnek el, de ez a morális súly teszi hivatásukat kivételes küldetéssé. Egyetemi hallgató ként kevéssé éreztem ezt a felelősséget. Volt azonban egy évfolyam társam, Gönczöl Katalin, aki közülünk talán a legkorábban ismerte fel a büntetőjogász hivatásának etikai értékeit. Azóta is ezeket ápolja tudósként, tanárként, az állampolgári jogok biztosi hivatalának megteremtőjeként és közéleti szereplőként egyaránt. Illik tehát, hogy olyan tanulmánnyal köszöntsem születésnapján, amelynek megírására az ő példája is inspirált.
A
büntető hatalom az egyik leghatásosabb a társadalom kontroll-mechanizmusainak sorá-ban, amely annál hatékonyabb, minél inkább a közösség értékrendjét képviseli és védel-mét szolgálja.Idézünk Gönczöl Katalin tanulmányából: „A longitudinális analízisen alapuló kutatá-sokból markáns érvanyagot merített az1950-es évektől kezdődően kialakuló kontrollelmélet, amely a társadalmi esélyek helyett a közösségek megtartó képességét vizsgálta. Nem az integrációs adottságokkal foglalkozott, hanem a kontrollmechanizmusokkal. Azt minősíti, hogy a kontrollok az adott körülmények között mennyire képesek normakövetésre ösztö-nözni. A kontrollelmélet szerint a személyiség nem kiszolgáltatott rabja az őt körülvevő tényezőknek, hanem racionális, döntésképes lény, aki mérlegeli, hogy az éppen felmerült szükségletének kielégítésében vagy konfliktusának feloldásában mit kockáztat akkor, ha a deviáns megoldást választja.”1
A büntetőjogi tilalom abban a reményben fogalmazódik meg, hogy ez által elmarad a jogsértés, így azután szankcióra sem lesz szükség. És tényleg, a jogkövetők elsöprő több-ségben vannak a szabályokat megszegőkkel szemben. A jogalkotó ugyanakkor azt is tudja, a norma parancsára mégis szükség van, mert számolni kell egyesek „rosszra hajló” termé-szetével. És tényleg, a bűnözés a fenyegetések ellenére kiirthatatlan.
A szankció maga nem kényszer, hanem a normasértés következménye. A kényszer és a szank-ció közötti különbség érzékeltetésére a kényszer meghatározását érdemes egybevetni a bün-tetőjogi szankció fogalmával. Angyal Pál meghatározása szerint: „Büntetés az a törvény által büntetendő cselekmény elkövetőjére, a cselekmény elkövetése előtt megállapított joghátrány, amely a bírói hatalommal törvényesen felruházott hatóság törvényesen eljárva kimond.”2
1 Gönczöl Katalin: A bűnözés társadalmi reprodukciója, deviancia-kontroll, bűnözéskontroll.
In: borbíró Andrea – Kerezsi Klára (szerk.) A kriminálpolitika és a társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. kötet, Budapest, 2009, 27.
2 GyörGyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
A szankció végrehajtásához azonban már igénybe vehető kényszer. Földvári József definíciója szerint: „A büntetés olyan hátrány, amelyet az állam arra feljogosított szervei a bűncselekmény elkövetőjével szemben a társadalom védelme, az újabb bűnelkövetések megelőzése végett a törvényben meghatározott módon szabnak ki és kényszerrel is végre-hajtanak…”3
A hatósági kényszer veszélyelhárítás, ezzel szemben a szankció éppen annak konsta-tálása, hogy a veszély minden tilalom ellenére mégis létrejött. Maga a szankció nem alkal-mas veszélyek elhárítására, a bekövetkezett sérelmek orvoslására. Szabó András szavaival:
„Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor más jogági szankciók már nem segítenek… A büntetés célja önmagában van: a jogépség deklarálásában, a célra nem tekintő megtorlásban…”4 Ebben a felfogásban az is benne foglaltatik, hogy a bün tetés napjainkra is megmaradt „szenvedélyes reakciónak”, ez a jellege a posztmodern korban sem változott.5 Ami változott, az a megtorlás humanizálódása.
A hatósági kényszer a jelenben ható vagy a jövőre szóló fenyegetés, szemben a szankció-val, amely mindig válasz a múltban lejátszódott jogsértésre. A hatósági kényszer alkalmazá-sához rendészeti hatalomra van szükség, a szankció alkalmazása büntető hatalmat feltételez.
A büntető hatalom gyakorlása alkotmányos rendszerekben a büntető igazságszolgáltatás monopóliuma. Az igazságszolgáltatás a bíróság feladata.
A jogsértéseknek egy meghatározott köre nem büntető-, hanem közigazgatási szankció-val fenyegetett. Ilyen esetben a kilátásba helyezett joghátrány nem büntető, hanem közigaz-gatási szankció, ezért érvényesítése is közigazközigaz-gatási hatósági eljárásban történik. A hatályos szabálysértési jog az elzárással sújtható szabálysértések elbírálását bírósági hatáskörbe utalja, ez azonban a szabálysértési eljárás közigazgatási jellegén nem változtat. Ennek megfelelően azzal szemben, akinek a felelősségét a bíróság szabálysértési eljárásban hozott határozattal állapította meg, azonos tényállás mellett büntetőeljárás – a szabálysértésekről szóló törvény-ben meghatározott perújítása eljárás lefolytatása előtt – nem indítható [Be. 6. § (5) bekezdés].
A közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata sem tekinthető a büntetőhatalom megje-lenésének, hanem a közigazgatás bírósági kontrolljának. A jelenleg hatályos szabálysértési törvény a szabálysértési hatóság marasztaló határozata ellen emelt kifogást a helyi bíróság ha -táskörébe utalja, az elzárással sújtható szabálysértések elbírálása pedig kizárólag a bíróság hatáskörébe tartozik. (Lásd a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysér-tési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 9. § (1) bekezdését, miszerint sza-bálysértési elzárást csak bíróság szabhat ki.)
3 békés – földvárI – gáspár – tokAjI: Magyar büntetőjog. Általános rész. BM Könyvkiadó, Buda -pest, 1980, 332.
4 szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye a 23/1990 (X. 31.) AB-határozathoz.
5 DurKheim, é.: A társadalmi munkamegosztásról. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 99.
A büntető hatalom
A szabálysértési jog korábbi szabályozásával összefüggésben figyelmeztetett Szabó András arra, hogy a bírói igazságszolgáltatás kizárólagosságának elve és a közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálata nem keverhető össze. „Igazgatási hatóság büntetéskisza-bási joga nem sértheti és csorbíthatja a bírói igazságszolgáltatás elvét, és az igazgatási ható-ság eljárása nem zárhatja ki az elkövető jogát arra, hogy bíróható-ság hozzon ügyében ítéletet.”6
Előfordulhat azonban olyan eset, amikor közigazgatási hatóság igazságszolgáltatási funkciót lát el. A strasbourgi bíróság több olyan ügyben is állást foglalt ezekről a feltételek-ről, amikor a panaszos és az országa közötti jogvita tárgya szerint közigazgatási szerv igaz-ságszolgáltatási funkciót teljesített.
Ezek szerint közigazgatási szerv akkor léphet a bíróság szerepébe:
• ha a hatóság eljáró tagja az adott ügyben nem utasítható, tehát független döntést hozhat,
• a döntés az előterjesztett bizonyítékok mérlegelésére alapított,
• a bizonyítékok előterjesztésére kontradiktórius eljárásban, az ügyfelek közötti jogvita formájába kerül sor, akként, hogy érvényesül az „fegyveregyenlőség” elve,
• az eljáró köztisztviselő igazságszolgáltatási hatáskörében nincs hierarchikus alárendelt-ségben, reá nem a köztisztviselő jogállása érvényes, megbízatásából nem hívható vissza, döntéséért fegyelmi felelősségre nem vonható.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság azokban a jogesetekben, amelyekben az előbbiekben össze-foglalt kritériumokat kifejtette, arra is rámutatott, hogy az igazságszolgáltatás függetlensé-gének biztosításánál a „látszatnak” is jelentősége van. Nem gyakorolhat igazságszolgáltatási funkciót az olyan közigazgatási hatóság, amely működése során ezt a látszatot képtelen fenn-tartani. (Belilos kontra Svájc és a Sramek kontra Ausztria ügyek.)7
A büntető hatalomnak lehetséges egy szélesebb meghatározása, amely szerint „…az állam büntető hatalma az országgyűlés, a kormány, az ügyészi szervezet és a bírói szervezet között oszlik meg.” Ehhez képest a büntető igazságszolgáltatás rendszere is több alrendszerre bont-ható, nevezetesen: „…a rendőrség, az ügyészség, a bíróság, a büntetésvégrehajtási szerve-zet, a hivatásos pártfogók, a javítóintézetek.”8
Az Alkotmánybíróság elvi éllel állapította meg, hogy „a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik, döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélke-zésre vonatkozik, a további státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez szük-ségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is – függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár a külső hatalmi
6 szabó András: Jogharmonizáció és alkotmányos igazságszolgáltatás. Kriminológiai Közlemények, Különkiadás. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1998, 17.
7 berGer, Vincent: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. HVG-ORAC Kiadó, Buda pest, 1999, 173., 188.
8 pAlánkAI Tiborné: A magyar büntető igazságszolgáltatás rendszere. In: Gönczöl K. – KorineK l.
– lévai M. (szerk.): Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Corvina, Budapest, 1996.
312–333.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
jogkör gyakorlásától, akár a bírósági szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó és következetes álláspontja, hogy az alkotmány 50. §-ának (3) bekezdése alapján a minden külső befolyásolástól mentes független bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lénye-gében abszolút alkotmányos védelem alatt áll.”9
A szűkebb értelemben felfogott, a bírói hatalommal azonos büntető hatalomnak három forrása van:
• először forrása a közjog, amelyben az alkotmány jelöli ki helyét a hatalmi ágak sorában, és biztosítja számára a végrehajtó hatalomtól való függetlenségét, a büntető anyagi és eljárási jog határozza meg a büntető igény keletkezésének materiális feltételeit és érvé-nyesítésének formáját, a bírósági szervezeti törvények pedig az intézmény felépítését és a bírói hivatal megszerzésének rendjét;
• másodszor forrása a bíró szaktudása, mindaz a jogi ismeret, élettapasztalat, jártasság és erkölcsiség, amely az igazság megállapításához, a jog érvényesítéséhez, a belső meggyő-ződésre alapuló döntés megszületéséhez szükséges;
• harmadszor forrása a társadalom jogépség iránti igénye, amely igény a büntető jogalko-táson keresztül fogalmazódik meg, de hat közvetlenül is, az igazságszolgáltatásba vetett bizalomként, a büntető ügyek elbírásában történő laikus részvétel által és végül azzal, hogy az ítélkezés a nyilvánosság előtt történik, a bíróság a társadalomnak indokolási kötelezettséggel tartozik.
A jog negatív kontroll szerepét két úton képes hatékonyan gyakorolni, önmagában a tilalmak jogi normába öntésével, az eseteknek egy lényegesen szűkebb körében pedig azzal, hogy a ti -lalom megszegőit szankcióval sújtja. A jog ezen utóbbi funkciójának azzal felel meg, hogy létrehozza és legitimálja a büntető hatalmat.
Ami a bíró szaktudását illeti, arra a jogtudomány igen kevés figyelmet fordít, minthogy a normatív szemlélet ezt a kérdést jogon kívüli problémának tekinti. Ebben lehet igazság, de az is tény, hogy amennyiben továbbra is feltáratlan terület marad, az egyenesen a szakma fejlődését gátolhatja, de ami még nagyobb baj, megakadályozza a szükséges eljárási refor-mok sikerét. (Meggyőződésünk szerint a rendszerváltás nyomán útjára indított büntető-eljárási reform kudarcának egyik döntő oka az érintett jogászi hivatások ellenállása volt.) A szaktudás, mint a büntető hatalom forrása, döntő jelentőségű a bírói függetlenség szem-pontjából is. Az ítélkezési gyakorlatban mutatkozó egyenetlenségek rendszerint nem a füg-getlenség elleni intervenciókra, hanem a szakmai felkészültség adott szintjére vezethetőek vissza.10
A büntető hatalom társadalmi támogatottsága annál nagyobb, minél inkább képes az igaz-ságszolgáltatás megfelelni a közösségek jogtiszteletből fakadó követelményeinek. Ez a
tisz-9 19/1999. (V. 25.) AB-határozat
10 bóczEndre: Hozzászólás a bírói függetlenségről szóló tanácskozáson. Fundamentum, 2002/1., 70–72.
A büntető hatalom
telet az erkölcs közvetítésével alakul ki, így amit a jogász jogépségnek mond, azt a laikus az erkölcs győzelmének érzékeli. Tehát nemcsak a büntető normának kell az erkölcs aranyfede-zete, de az igazságszolgáltatás tekintélye sem nélkülözheti azt. A következő erény az ítélet pártatlansága, amely igazságának egyetlen kitapintható biztosítéka. Ha az igazságszolgálta-tás elveszíti függetlenségét, mindenét elveszti. Szerencsés esetben ezek a morális és garanci-ális feltételek hibátlanul állnak a bíráskodás rendelkezésére, de még akkor is számolni kell egy csakugyan leküzdhetetlen nehézséggel. Arról van szó, hogy a közvélemény régtől fogva olyasmit is számon kér az igazságszolgáltatástól, amelyre az nem képes. Ez pedig a közbiz-tonság védelme, a megrendült bizközbiz-tonság helyreállítása, amelyre az ítélkezési funkció nem alkalmas, nem is arra jött létre.
A büntető igazságszolgáltatásnak ezen korlátozott lehetőségeit felismerve kezdődtek kísérle-tek egy ún. „resztoratív” igazságszolgáltatási modell kialakítására, amelynek éppen az a lényege, hogy olyan szükségleteket elégítsen ki, amelyekre a hagyományos igazságszolgál-tatás nem képes, olyan módszerekkel, amelyekkel a büntető hatalom nem rendelkezhet.
A különböző közvetítői irányzatok, „a tettes és a sértett közötti kiegyezés” a klasszikus elvek feladását jelenti, de tovább erősíti a büntetőjogot humanizáló törekvéseket.11 Az új iskola képviselői nagyon jól látják azt a veszélyt is, miszerint a represszív kriminálpolitika hívei könnyedén átvehetik a „helyreállító” mozgalom érveit, amikor a növekvő szigornak a köz-biztonságra gyakorolt jótékony hatásait a bűnügyi statisztika interpretációjával kívánják iga-zolni. Arra hivatkoznak, hogy a szigorodó ítélkezés képes jobb közbiztonságot előállítani.12 Ezek a törekvések viszont már szakítást jelentenek az emberiesség eszméjével, bontakozó-ban „az ellenség büntetőjog”, aminek már semmi köze az igazságszolgáltatáshoz, mert sok-kal inkább jelent háborút. (Amihez jól illik a rendőrképzés olyan átalakítása, ahol katonai fegyelem adja a mintát.)
Pedig a büntető hatalom nem korlátlan. Annak határait a következők jelölik ki:
Az első korlát maga a közjog, amelyik meghatározza, hogy mely jogsértések tartoznak a büntetőbírói útra, milyen szankciók alkalmazhatóak, és mi legyen a büntető igazságszol-gáltatás formája. A közjognak lehetősége van arra, hogy ügyeket elvonjon a bírói útról, pél-dául azzal, hogy a jogsértések egy meghatározott csoportját közigazgatás-ellenesnek nyilvá-nítsa, és közigazgatási szankcióval fenyegesse, ez utóbbiak elbírálását pedig közigazgatási hatóság hatáskörébe utalja.
A bírói függetlenség nem jelent „felelőtlenséget”. Az Európa Tanács által 1998. július 8–10. között megszervezett többoldalú találkozón elfogadott I. Európai Charta a bírák jogál-lásáról kiemeli, hogy a bíró köteles az ügyekben a törvények helyes alkalmazásán túl „ren-delkezésre állásáról” is tanúbizonyságot tenni, vagyis az ügyek elbírálásához szükséges időn
11 KorineK László: Tendenciák korunk bűnözésében, bűnüldözésében. Akadémiai székfoglaló, MTA, 2013. 14.
12 Fehér Lenke: Az áldozatok jogai és az áldozat-segítő szervezetek. Kriminológiai és kriminalisztikai tanulmányok. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1999. 143.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
belül döntést hozni, amelyet széles körűen és alaposan, világosan meg kell indokolnia, köte-les a szakmai hozzáértés magas színvonalon tartására, önmaga képzésére. A dokumentum leszögezi, hogy a bírák a bírói függetlenség elvének megőrzése mellett, a jogaik és kötele-zettségeik tiszteletben tartását biztosító ellenőrzési rendszernek vethetők alá. Ebből követke-zik, hogy a bírák igazgatási kérdésekben (pl. tárgyalási kötelezettség teljesítése, befejezések számának alakulása, adminisztratív intézkedések megtétele) beszámoltathatók, s vétkessé-gük fegyelmi felelősséget is megalapozhat.13
Korlát a büntetőpolitika, amely meghatározza, hogy a végrehajtó hatalom mely büntető és bírósági szervezeti törvények megalkotására tesz javaslatot, és azokat a parlament milyen tartalommal fogadja el.
Az eljárási feladatok megosztásának elve külön választja a vád-, a védelem- és az ítélke-zési funkciót, az igazságszolgáltatás fellépését törvényes vádhoz köti, és kötelezi a bíróságot a védelem jogainak biztosítására.
A törvény a felderítés és a nyomozás feladatait előkészítő eljárásra bízza, és eldönti azt, hogy ezek milyen terjedelmű feladatokat kapjanak a bizonyításban.
A büntető hatalom korlátját jelentik az igazság megismerésének az útjában tornyosuló akadályok, amelyek a bíróságot arra szoríthatják, hogy az igazságnak a bizonyosság erejű ismerete nélkül ne állapítsa meg a bűnösséget.
A büntető hatalom működését megakadályozhatja az is, ha büntető igény azért nem érvényesíthető, mert az elkövetett bűncselekmény nem jutott a hatóság tudomására, illetve a bizonyítás az előkészületi szakaszban nem járt azzal az eredménnyel, ami a törvényes vádat megalapozhatta volna.
Relatív korlát a fellebbezés is, amellyel a nem jogerős ítélet megtámadható, de kivétele-sen ugyanez a hatása a jogerős határozattal szembeni rendkívüli perorvoslatnak is.
A büntető igazságszolgáltatás számára kötelező azoknak a nemzetközi szerződéseknek betartása, amelyek a büntető felelősség megállapításának rendjére vonatkozó előírásokat tar-talmaznak. Farkas Ákos az Európai Unió luxemburgi bíróságának ítélkezési gyakorlatából több olyan határozatot elemez, amelyekben a bíróság a nemzeti büntető igazságszolgáltatás egyes döntéseit az uniós joggal ellentétesnek minősítette.14
A csatlakozott államok büntetőbíróságai számára iránymutatóak az Európai Emberi Jogi Bíróság határozatai.
Feltételezzük azt is, hogy a büntető-jogtudományok is képesek alakítóan hatni az ítélke-zési gyakorlatra.
Közvetett korlátot jelent az ítélkezés alapjául szolgáló joganyag alkotmányossági kont-rollja, ami ugyanakkor a bíróságok számára lehetőség is, hogy kételyük esetén az alapul fekvő norma alkotmányossági vizsgálatát kérjék. Az elmúlt időszakban az is felmerült, hogy
13 Lásd: Az Alkotmánybíróság 54/2001. sz. határozata.
14 FarKas Ákos: A büntető igazságszolgáltatási rendszer hatékonyságának alapkérdései. In Gönczöl K.
–KorineK L. – lévai M. (szerk.): Kriminológiai ismeretek, bűnözés, bűnözéskontroll. Corvina, Budapest, 1996. 11–12.
A büntető hatalom
a rendes bíróságok egyedi döntéseit alkotmányossági kontrollnak nem lehet alávetni, miként vita keletkezett annak felvetéséből, hogy a jogegységi döntések alkotmányos kontroll alá vonhatóak-e.15 Időközben mindkét kérdés eldőlt. Ami az egyedi ügyeket illeti, az Alkotmány-bíróságról szóló törvény annak alkotmányos felülvizsgálatát az alkotmányjogi panasz ke re-tében teszi lehetővé (az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 26–30. §).
A korábbi Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatainak alkotmányos kontrollja több eset-ben megtörtént.16
A büntető hatalom monopóliumának az előbbiekben felsorolt határai jó esetben nem gyengítik, ellenkezőleg, erősítik az igazságszolgáltatást, mert ezek a biztosítékai az igazság megállapításának és a büntető jogszabályok érvényre juttatásának, a büntető igazságszolgál-tatás törvényességének.17
Nem kétséges, hogy a közjogi források, különösen pedig a büntető törvények döntő és meghatározó hatást gyakorolnak az igazságszolgáltatásra, annak legkeményebb korlátját, egyben pedig a legbiztosabb alapját jelentik. Itt kell említést tenni a második világháború után Európában mindenhol meggyökeresedett alkotmánybíráskodásról, amely a büntető nor-mák alkotmányos kontrollját is elvégzi.
A büntető politika kialakításában a kormány szerepe a meghatározó, ami részben magya-rázható a közbiztonság védelmezésében viselt alkotmányos felelősségével, részben pedig azzal, hogy rendkívül hatékony eszközök állnak a rendelkezésére. Nem csupán a törvénykezdemé-nyezésre gondolunk, hanem a felderítő és bűnüldöző apparátus közvetlen irányításában birto-kolt jogosítványokra is. A dologban nincs semmi meglepő, a jelenséget már Durkheim is észre-vette. „Biztos, hogy mihelyt egy kormányhatalom létrejött, önmagától is elég ereje van ahhoz, hogy egyes magatartási szabályokhoz spontán módon büntető szankciót rendeljen. Saját maga is meg tud határozni bizonyos bűnöket, mások bűnértékét pedig súlyosbítani tudja.”18
A büntető politikában játszott kormányzati primátusnak előnyei is vannak. A jogalkotás gyorsan tud reagálni valóságos társadalmi szükségletekre, a normák végrehajtására a végre-hajtó hatalom képes mozgósítani a hatóságokat, koncentrálhatja a rendelkezésére álló erőket, nagyfokú társadalmi támogatottságot érhet el, büntető politikáját a legszélesebb konszen-zusra alapíthatja. Ugyanezekben a jellemzőkben mutatkoznak meg a kormányzati túlsúly veszélyei is. A jogalkotás gyorsasága sértheti a jogbiztonságot, fellazíthatja a jogági koheren-ciát, csökkentheti a büntető normák társadalmi elfogadottságát, megismerési és alkalmazási nehézségeket támaszthat. A jogalkotás által hivatkozott társadalmi szükséglet mögött hatalmi törekvések húzódhatnak meg, a közvélemény egyetértése elérhető a bűnözési féle-lem manipulálásával, a büntetőpolitika a legszélesebb konszenzus helyett áldozatul eshet a politikai propagandának.
15 bárD Károly: Bírói függetlenség az Európai Unió társult országaiban. Fundamentum, 2002/1.
16 Lásd a 42/2005. (XI. 14.) AB-határozatot.
17 hacKPéter: A büntetőhatalom függetlensége és számonkérhetősége. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008.
18 DurKheim, é.: i. m. 97.
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
Hosszabb távon azonban a büntetőpolitika korrigálható. Az első tényező a közbiztonsá-gért vállalt kormányzati felelősség megosztása a helyi autonómiákkal és a közbiztonsági rendszer más szereplőivel. Erre minden demokratikus kormányzat rákényszerül, mert a hatalmi koncentráció ellenében ígért nagyobb biztonságot nem képes szolgáltatni, ezt pedig a demokratikus intézmények számon kérik. (Feltéve, hogy a jogállam épsége nem csorbul.) A második tényező a bűnmegelőzés szükséglete, amely a végrehajtó hatalmat kooperációra
Hosszabb távon azonban a büntetőpolitika korrigálható. Az első tényező a közbiztonsá-gért vállalt kormányzati felelősség megosztása a helyi autonómiákkal és a közbiztonsági rendszer más szereplőivel. Erre minden demokratikus kormányzat rákényszerül, mert a hatalmi koncentráció ellenében ígért nagyobb biztonságot nem képes szolgáltatni, ezt pedig a demokratikus intézmények számon kérik. (Feltéve, hogy a jogállam épsége nem csorbul.) A második tényező a bűnmegelőzés szükséglete, amely a végrehajtó hatalmat kooperációra