A szegényeket mindig másként látta a társadalom. A kora középkortól, ha a segítés egyál-talán napirenden volt, az a kisközösségek (család, helyi közösség, földesúr) ügye maradt, vagy az egyház jótékonykodott. A katolikus egyház jelentett – valamikor a 4. századtól kezdve –időszakonként komolyabb szervező erőt. A szegénysegélyezés helyi egyházi szer-vezése azonban az első évezred vége felé mind nehezebbé vált. A helyi közösségek gyen-gültek-bomlottak, nőtt a munka és lakhely nélküli vándorok (vagránsok) tömege, akik a városokban koncentrálódtak. A szegénység mind félelmetesebbé vált. Ekkor, azaz
nagy-A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
jából a 15. századtól volt kénytelen az állam szembenézni a problémával. Minthogy az állami szegénypolitika történetét sokan megírták,8 lényege röviden összefoglalható.
A segítés és gondoskodás két alaptípusa a „nyílt”, azaz a szegény otthonába vitt segély és a „zárt” ellátás. A kettő közti arány országok és kor szerint változik, és nagyban függ az urbanizálódás fokától. A legkorábbi időktől működik az „érdemes-érdemtelen” kategorizá-lás, amely irgalmas lehetett idős, beteg, önellátásra képtelen emberekkel, de szinte minden-hol irgalmatlan a „munkakerülőkkel”. A szegény gyerekeket sok helyütt és sokáig a munka-képes felnőttekhez hasonlóan kezelték: kicsi koruktól dolgoztatták, vagy a szülőkkel együtt elzárhatták őket (bár néhány országban már a 16. században létrejöttek árvaházak).
Az állami szociálpolitika első megjelenését nyugaton (14–15. század) számos tényező mellett a pestisjárvány tette szükségessé a megritkult munkaerő miatt. Ekkor összemosódik a „munkaerő-politika” és a büntetőpolitika, a szociálpolitikai elem (segítés) akár el is marad-hat. Erre példa III. Edvárd sokat emlegetett 1349. évi törvénye, amelyben megtalálható a munkaerő mobilitásának tiltása, a munkakényszer, a bérek (sőt, árak) felülről kikényszerí-tése, a felajánlott munka kötelező elfogadása, a koldulás vagy koldusnak segítés tiltása és büntetése, és minden fenti szabály megsértéséért szigorú büntetéssorozat, mely végül mindig elzáráshoz vezet. Ugyanezen években hasonló örvények születtek Spanyolországban, Portu-gáliában, Hollandiában, és az angol törvénykezés is folytatódott.
A szegények segélyezése csak mintegy 200 évvel később került be a jogszabályok ba, kizárólag csak munkaképtelenek (idős, beteg, rokkant, szellemi fogyatékos) esetében. Az első(nek tűnő) angol törvény az 1531es koldus és csavargótörvény,9 mely prototípus.
A munkaképesek 20 éven felül kötelesek dolgozni. A koldulást kiszabott helyen írásbeli engedélyhez kötik. A szabálytalan koldulás büntetése – esetleg több napig tartó – korbácso-lás, többnapos kalodába zárás, elzárás, egyes csoportoknál először egyik, a visszaesőnél a másik fül levágása, többé-kevésbé kegyetlen kitoloncolás, végső esetben halálbüntetés.
A későbbi törvények logikája a munkaképeseknél hasonló, de a testi büntetések (legalábbis a jogszabályokban) ritkulnak.
A jogszabályok között legjelentősebbnek tekintett 1601. évi szegénytörvény a már kiala-kult gyakorlatokat gyűjtötte egybe, egyértelműbb központi szabályozással, a szegényügy egyház–község–állam közti munkamegosztásának pontosításával. Az előzőekhez képest nyomatékosabban emeli ki, hogy az első felelősség a családé – az együtt élő generációk köte-lesek egymást segíteni. Család híján az érdemes szegények, főleg az aggok a korábbinál szervezettebb segítségre számíthatnak. Folytatódik a gyerekek „érdemtelenítése”, akiket tanoncnak vagy szolgálatba kell adni, illetve a szülőkkel együtt elzárni. Alsó korhatár az
8 A két legjelentősebb munka: GeremeK, Bronislaw: La potence et la pitié. L’Europe et les pauvres du moyen âge à nos jours. Gallimard, Paris, 1987., ill. castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai. Budapest: Max Weber Alapítvány, Wesley Zsuzsanna Alapítvány és Kávé Kiadó, 1998. (Francia kiadás éve: 1995)
9 Ordinance of Laborers, 1349. http://www.fordham.edu/halsall/seth/ordinance-labourers.asp (Letöltve: 2012.03.01)
A büntető államtól a jóléti államon át a bosszúálló államig
1601. évi törvényben nincs megjelölve, ez a korábbi törvényekben először 20, aztán 5, végül 1 év volt.10 (A valóságban valószínűleg „csak” 4-5 éves gyerekektől kezdődött a munka- vagy tanonckényszer.) A gyermekség felső korhatára 1601-ben fiúknál 24, lányoknál 21 év.
A munkaképeseknél újdonság a munkateremtést és a nevelést szolgáló intézmények előírása.
Ezek (ipari tér, javítóház) a dologházak előzményei. Minthogy kevés új intézmény jött létre, megmaradtak a szokásos büntetések (toloncolás, elzárás, alkalmasint halál).
Az elzárás büntetésnél a jogszabályokban gyakran emlegetett fogda, tömlöc, börtön abban a korban mai formájában alig létezett, és ami volt, abból sem volt elég. A 18. századtól gyorsabb ütemben kezdtek a kényszermunkára szakosodó intézményeket létrehozni, amelye-ket már nem egyéneknek, hanem családoknak szántak. Angliában egy 18. század eleji tör-vény kötelezővé tette a dologházak építését, a század végéig meg is épült közel 2000.
A dologház még Hollandiában terjedt el, de szórványosan másutt (Magyarországon is) voltak.
Franciaországban elnevezésük koldus-tárház volt. Angliában az 1834. évi második szegény-törvény minden nyílt segélyezést megtiltott, így további 500 dologházat építettek, 1850 után már kicsit jobb minőségben. A szegényeket elkülönítő intézmények többségét a zsúfoltság, éhezés, kemény munka, a magánszféra és a higiénia hiánya jellemezték. E bánásmód elvi alapja az volt, hogy a dologház legyen a munkakerülők „legkevésbé választható” lehetősége, hogy minden más megoldás jobb legyen, mint a dologház. A dologház hiányában használt tömlöcökben is hasonlóan embertelenek voltak a viszonyok. A börtönreformok kidolgozása a 19. század elején, a modern börtönök építése a 19. század közepén kezdődött.
A vagránsok és koldusok büntetései sok változatosságot mutatnak. Érdemes megkülön-böztetni a szimbolikus erőszak és a tényleges erőszak működését. A szimbolikus erőszak külön is megjelenhetett a megszégyenítő, stigmatizáló külső, ruhára varrt jelekben, amelyek-nek jól láthatónak kellett lenniük (P: poor, V: vagrant). Összekapcsolja a két erőszakot a testbe – homlokra, arcra, vállra, nyelvbe – tüzes vassal égetett betű (S: szökött rabszolga, GAL: gályarab, stb.).
Ám valójában szinte minden büntetés egyben szimbolikus megszégyenítés is, kivált, ha nyilvánosan történik. Márpedig a 19. századig, és van, ahol sokkal tovább, a büntetések egy része – kaloda, szégyenfa, ütlegelések, korbácsolás, csonkítás, akasztás, máglyahalál – nyil-vános volt. Az elítélt stigmatizálása mellett a nyilnyil-vánosságnak legalább két további funkciója volt. Egyrészt az elrettentés, másrészt a szórakoztatás. A látványos szenvedés örömöt és kielégülést nyújtott a kínzónak is, a nézőknek is. A nagyközönség egészen a 19. századig talált bevallható élvezetet e látványosságokban. Később ez a nyilvános élvezet emberek kín-zása esetében kevésbé volt legitim.
A fizikai erőszak a 19. század elejéig tartó korszak fontos, normatívan elfogadott jellem-zője családon belül és kívül – többnyire a jogszabályoktól függetlenül. A családon belül a nők és gyermekek verése, bántalmazása „természetes” volt (volt?). A nem nyilvános helyeken (műhely, kórház, iskola, börtön) is folyamatosan, változó kegyetlenséggel és módszerekkel
10 An Act for the Relief of the Poor. http://www.workhouses.org.uk/poorlaws/1601act.shtml (Letöltve:
2012.03.01)
A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz
kínozták a gyengébbeket vagy szegényebbeket. A kényszermunkákat gyakran fizikai bünte-téssel párosították, például ha vasba verve, vagy egy másik szerencsétlenhez láncolva kellett a munkát végezni. A kaloda és pellengér mindenütt gyakori, és mindenütt kiegészül további kínzásokkal.
A területi kirekesztésnek sok formája volt. A településhez tartozó „szegénygettók” létez-tek, de kevés róluk az információ. Ennél gyakoribbak a szegénysorok, szegénynegyedek, eleve szegényeknek épült, vagy nyomorba züllött telepek – de ezek jó része nem jogi akarattal, hanem „spontánul”, vagyis kvázi-tudatosan jött létre. A leggyakoribb eljárás a kitolon colás volt. A többi lehetőségről – gályarabság, deportálás a gyarmatokra, rabszolgának el adás – Castel részletesen ír, de gyarmat és tenger hiányában ezek Magyarországon nem működtek.
A halálbüntetés a fizikai büntetés és a kirekesztés végső formája. A csavargók és koldu-sok kivégzése többé vagy kevésbé lehetett kegyetlen, valószínűleg a nyilvános akasztás volt esetükben a leggyakoribb. A statisztikák roppant bizonytalanok. A Castel által idézett adat szerint Angliában VIII. Henrik idejében 12 000 csavargót akasztottak fel, I. Erzsébet alatt pedig évente 400-at. Más források szerint a VIII. Henrik alatt kivégzett dologtalanok száma 70 000 vagy 72 000.11 Később a kivégzések száma jelentősen csökkent, a gyakori korai halál inkább a kínzások és az elviselhetetlen körülmények „kvázi-tudatos” következménye volt.
Kelet-Európa ilyen messze visszanyúló szegényügyéről eddig nem találtam átfogó infor-mációkat, de a jogi szabályozás és a szereplők nem lehettek a magyartól nagyon eltérőek.12