epstein (2006) az önbecsülés kettősségét a saját racionális-tapasztalati énelmélete kere
tében magyarázza és az eddig még nem említett implicit (nem tudatos) vs. explicit (tudatos) önbecsülés felosztásra vonatkoztatja. elmélete szerint kétfajta reprezentációs rendszerben kódoljuk az önmagunkra vonatkozó információkat.
szerinte az ún. tapasztalati rendszer működése tudatelőttes, nonverbális, gyors, erőfeszítésmentes, konkrét, és szorosan összekapcsolódik az affektusokkal. ezzel ellen
tétben a racionális rendszer logikus, problémamegoldó jelleggel, tudatosan, lassan, főleg verbálisan, erőfeszítések révén, absztrakciókkal, analitikusan és az affektusok befolyása nélkül működik. mindkét rendszerben megtörténik az én értékelése, ráadásul mindkét rendszerben kétfajta önértékelés működik: egyfelől az önbecsülés mint hiedelem, másfelől mint szükséglet, illetve motívum. A tapasztalati rendszer hiedelmeként az önbecsülés egy olyan kognitívaffektív sémával van összefüggésben, amely az érzelmileg jelentős élményekből áll össze. ebben a rendszerben az önbecsülés mint motívum arra a késztetésünkre vonatkozik, hogy pozitív érzést éljünk át az önbecsülésünk anticipált növekedése révén. A racionális rendszerben az önértékelés mint hiedelem az én globális értékelése mellett azt is magában foglalja, hogy a személy mennyire tartja magát intelli
gensnek, kompetensnek, szeretetreméltónak, vonzónak stb. A racionális rend szerben mint szükséglet pedig arra vonatkozik, hogy a személy miért tartja kívánatosnak, hogy egy bizonyos módon viselkedjék (epstein 2006).
epstein úgy véli, hogy a tapasztalati rendszer önbecsülése is lehet tudatos, ám a tuda
tosítással még nem kerül át az önbecsülés a racionális rendszerbe. szerinte akkor kapunk valódi képet az önbecsülésről, ha mindkét rendszer önbecsülésműködését vizsgáljuk.
Úgy véli, hogy az vezethet hibás alkalmazkodáshoz és védekezéshez, ha a két rendszer önbecsülése között inkongruencia van.
Az implicit vs. explicit önbecsülés értelmezése elég érdekes probléma önmagában, epstein elméletétől függetlenül is. kezdetben elsősorban módszertani okokból kezdtek azzal foglalkozni, hogy vajon vane különbség a „tudatos” és „tudattalan” önbecsülés között (lásd farnham et al. 1999). tekintve, hogy az önbecsülés mérésére főként önkitöltős, kérdőíves tesztek terjedtek el, felmerült a gyanú, hogy a tudatos önmegítélés nem feltétlenül azonos a tudattalan, automatikusan működő önértékeléssel. Bár voltak próbálkozások projektív eljárásokkal, azok idő és munkaigényes formái nem tették lehetővé, hogy nagyobb mintán kiterjedtebb kutatásokat végezzenek velük. Így, amikor a szociálpszichológiában felbukkant a „forradalmi” újításnak számító próbálkozás az implicit (rejtett) attitűdök feltárására (greenwald–Banaji 1995), majd megjelent az új módszer, az implicit Asszociációk teszt (iAt) (greenwald et al. 1998), azt hama rosan az önbecsülés tesztjeként is használni kezdték (farnham et al. 1999). már akkoriban úgy tűnt az eredményekből, hogy az implicit és explicit önbecsülés együttes méréséből állapítható meg, hogy egészséges vagy maladaptív önszabályozási dina
mikára lehete számítani az önbecsüléssel összefüggésben. Azóta, hogy epstein az önbecsülésre is kiter jesztette a kettős kódolási elméletét, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy az önbecsülés és egészség kapcsolatának értelmezéséhez az implicit és explicit önbecsülés diszkre panciája a kulcs. többen úgy vélik, hogy amennyiben alacsony az implicit és magas az explicit, ez arra utal, hogy az önbecsülés „védekező” jellegű (lásd pl. jordan et al. 2003), avagy „törékeny” (lásd pl. Bosson et al. 2003). Újabban azonban az ellenkező konstellációt – amikor magas az implicit és alacsony az explicit – is maladap tívnak találták, és „sérült” („damaged”) önbecsülésnek nevezték el (lásd schröderAbé et al. 2007). összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy mindkét fajta disz
krepancia esetében kedvezőtlenebbek az egészség mutatók, jellemzőbb az ag resszió
elfojtás és a depresszív attribúciós stílus.
e fenti eredmények fényében feltisztulni látszik a kép, ám ezzel nem mindenki ért egyet. tafarodi és ho (2006) ugyanis megkérdőjelezik, hogy az implicit önbecsülést lehete egyál talán éppúgy „értékelő” folyamatnak tekinteni, mint ahogy ez az explicit esetében tör ténik. A felvetésük figyelemre méltó, azonban ez olyan elméleti probléma, aminek a bon colgatásától ehelyütt, ahol az önbecsülésnek (illetve az önbecsülésméréseknek) az egész ségpszichológia gyakorlatában betöltött szerepét kívánjuk bemutatni, eltekinthetünk.4
4 Az implicit vs. explicit önbecsülés iAtteszttel történő mérésével kapcsolatban azonban azt a kritikai megjegyzést tenném, hogy jómagam megkérdőjelezem, lehete tudattalan szabályozásról beszélni egy olyan teszthelyzetben, ahol a teszt „teljesítmény jellegű”, hiszen motoros választ kíván meg az alter
natívák közötti választás.
stABil Vs. töRékeNy (lABilis, séRült öNBecsülés)
mindenekelőtt jeleznem kell, hogy a „stabil” jelzővel illetett önbecsülés értelmezése nem egységes a szakirodalomban. Ahogy fentebb már láttuk, egyesek a vonás jellegű (belső, autentikus, valódi) önbecsülést tartják stabilnak, de legalábbis stabilabbnak, mint a kontingens önbecsülést. mások viszont akkor beszélnek stabil vs. labilis önbecsülésről, ha egyegy személynél ismételt mérések során viszonylag állandó vs. ingadozó önbe
csülésértékeket találnak. kernis és munkatársai (pl. kernis et al. 1989; kernis et al.
1992) kezdetben ebben az utóbbi irányban vizsgálódva mutattak ki kedvezőtlen egész
ség mutatókat és maladaptív önszabályozási dinamikát az ingadozó (instabil, törékeny, labilis) önbe csüléssel jellemezhető személyeknél, de hasonló eredményre jutottak azóta mások is (pl. zeiglerhill 2006; zeiglerhill et al. 2007).
kernis (2003) végül a magas önbecsülés előnyeinek felmagasztalásáról (Branden köny vének megjelenése óta) folyó parttalan vita lezárásához használta érvként az önbe
csülés (fentebb részletezett) kétarcú jelenségének többfajta megközelítéséből származó eredményeket. mintegy a gordiuszi csomó átvágásaként azzal a javaslattal állt elő, hogy iktassuk ki a szótárunkból az egészséges személyiséggel megtévesztően összefonódó
„magas” önbecsülés fogalmát, és vezessük be helyette az „optimális” önbecsülés szak
kifejezést. kernis optimálisnak a magas stabil (genuin, valódi), illetve az implicitexplicit viszonyát tekintve kongruens önbecsülést tartja, amennyiben ez az autentikus személyi
ség működés bázisán jelenik meg. (Az autentikus működés négy kritériumát pedig a következőkben adja meg: tudatosság, torzítatlan információfeldolgozás, cselekvés és kapcsolódás.)
A témáról folyó szakmai vitában Ryan és Brown (2003) még radikálisabb ötlettel állt elő, amikor tanulmányuknak címében ez a provokatív kérdés jelenik meg: Miért nincs szükségünk az önbecsülésre? A saját öndeterminációs személyiségelméletük szemléleti keretéhez nyíltan felvállaltan a buddhista nézőpontot is segítségül hívják, és azt java solják, hogy tegyük félre végre azt a fajta önbecsülésfelfogást, amelyben természetes, hogy az énre mint tárgyra tekintünk. Az önbecsülés/önértékelés a tárgyi
asított énre vonatkoztatva azért problematikus, mert nem egy dinamikusan változó, potenciálisan változó személy „értékét” tükrözi, hanem az aktuális, pillanatnyi teljesítmény és mások szükségletei szerinti „értéket” jelöl. A tárgyként kezelt énünk értéke tehát mindig „felté teles” lesz, mindig függni fog valamitől: mások szempontjaitól vagy éppen az aktuális helyzettől, az aktuális teljesítményünktől stb. Ryan és Brown ezért afelé hajlanak, hogy az önértékelés (önmagunk értékének méricskélése) helyett el kellene fogadnunk önmagunkat egyszerűen a létezéséből adódóan értékes humán lényként, aki dinamikusan változó és potenciálisan fejlődő. ez a rogersi humanisztikus szemléletet idéző felfogás, és mint tudjuk, Rogers (1959/1980) abban hisz, hogy az ember – kvázi tudattalanul – bizton támaszkodhat az „organizmikus értékelő folya
mataira”, mert azok a humán kiteljesedés felé vezetik. szerinte tehát az embernek van
egy tudattalan értékélménye az énjével kapcsolatban: a léte bizonyosságának élménye, és ez elegendő ahhoz, hogy ne vonja kétségbe önmaga létezésének értékét. Az önelfo-gadás tehát paradox módon értékmérés nélküli értékességélményt ad. Rogers azt is jelzi, hogy a pozitív önelfogadást biztosító alapélmény felülíródhat abban az élet
korban, amikor az életvezetés már tudatossá lesz, és a létezés értéke a vallási előírások és etikai normák követésének függvényévé válik. ilyenkor az „organizmikus értékelő folya matok” hangja már csak a feltétel nélküli pozitív elfogadás légkörében hall ható meg igazán. ezért tartja fontosnak, hogy akik ezt a hangot már nem hallják, azoknak a terápiás folyamatban kell a feltétel nélküli pozitív elfogadás légkörét biztosítani.
Ryan és Brown (2003), valamint sheldon (2004) nem értenek egyet azokkal, akik szerint az önbecsülés/önértékelés alapvető (intrinsic) szükséglet. (szerintük csupán az autonómia, kompetencia és a kapcsolódás az alapvető szükségletek.) egyetértenek kernisszel, aki az optimális önbecsülés jelenségét a tudatos, torzításmentes kognícióval jellemezhető autentikus énműködéshez köti. Úgy vélik, hogy az ilyen autentikusan működő én integrált, a mindfulness (jelentudatosság5) állapotában van, és nem keresi az önértékelést, hiszen arra nincs szüksége.
Az eddig bemutatott önbecsüléskoncepciókat summázva úgy tűnik, hogy az önbe-csülés és az egészséges személyiségműködés összekapcsolására két útvonal kínálkozik.
Az egyik út az egészséghez a magas stabil önbecsülés. A másik út pedig, amely a magas önbecsülés alternatíváját kínálja, az értékelésmentes önelfogadás. ennek az utóbbi lehetőségnek – melyet Ryan és Brown vetett fel – a mérésére Neff és munkatársai (Neff 2003a; 2003b; Neff et al. 2007) mérőeljárást is kidolgoztak. Neff és munkatársai az
„önegyüttérzés”6 (selfcompassion) konstruktumában vélik megtalálni az értékelés
mentes önelfogadást. kérdőívük három faktora jól érzékelteti a jelenség lényegét:
1. Önegyüttérzés vs. önelítélés. kedvesek és elnézők vagyunk önmagunkkal szemben akkor is, ha éppen hibázunk vagy kudarcot vallunk valamiben. 2. Közös emberi vs.
izoláció. ha valami nem megy nekünk jól, ahelyett, hogy arra gondolnánk, „bezzeg mások…”, inkább arra gondolunk, hogy rajtunk kívül még nagyon sok embernek hasonló gondjai vannak. 3. Jelentudatosság vs. túlzott azonosulás. ha kudarcot vallunk vagy fájdalmas dolgok történnek velünk, akkor ahelyett, hogy hagynánk, hogy be szű
küljünk ezekre a negatív érzésekre, inkább megpróbálunk nyitottak maradni, és ezeket a negatív érzéseket is kicsit kívülről szemlélni. A jelenség szakmai elfogadását jelzi, hogy pl. gilbert és procter (2006) már az önegyüttérzés fejlesztését szolgáló terápiás eljárást is bemutatnak.
5 A jelentudatosságról (mindfulness) lásd kulcsár 2009, 66–86.
6 A jelenségről lásd kulcsár 2009, 80–82.