A fent ismertetésre kerülő személyiségjellemzők közül már többet is szoros kapcsolatba hoztunk az érzelmekkel és a stresszel. A fejezet további részében olyan konstruktumok kerülnek bemutatásra, amelyek szigorú értelemben véve nem feltétlenül tekinthetők stabil személyiségdiszpozícióknak. függhetnek attól, hogyan operacionalizáljuk vagy milyen helyzetekben mérjük ezen a jellemzőket. többségük a szubjektív egészségi álla
poton vagy a fokozott tünetképzés komplex mechanizmusán keresztül fejti ki hatásukat.
Az alábbiakban a személyiség, az érzelmek és az egészség lehetséges közvetítő konst ruk tumai közül az alexitímiát, az egészséggel kapcsolatos szorongást vagy hipo-chondriát, az érzelmi szupressziót és a pesszimista magyarázó stílust tekintjük át.
Alexitímia: Az alexitímia fogalmát elsőként Nemiah és sifneos (1970; Nemiah 1977) írták le, akik pszichoszomatikus betegségben szenvedőkkel végzett vizsgá lódásaik során figyeltek fel arra, hogy pácienseik többsége érzelmeit nehezen tudja szavakba önteni, képzeletviláguk szegényes és hajlamosak a külső környezeti ténye zők vég nélküli, rész
letes leírására anélkül, hogy belső élményeiket vagy érzelmeiket figyelembe vennék (taylor et al. 2000; Rózsa 2009). A beszűkült érzelmi élettel jellemezhető alexitímia nem jelenti egyértelműen azt, hogy az ilyen problémával küszködő személyeknek nincsenek érzelmeik. számos esetleírás megerősíti, hogy az alexitímiával jellemezhető személyeknek vannak érzelmei, amelyek olykor még el is áraszthatják őket, de ezek differenciálatlanok és diffúzak (taylor 1984; kökönyei 2008). Az alexitímiát tartós és konzisztens szemé lyiség jellemzőként, azaz vonásként definiálhatjuk (De gucht 2003).
Az alexitímia etiológiájáról több neurobiológiai elképzelés is létezik, bár az empirikus vizsgálatok eredményei szerteágazóak. klinikai és nem klinikai mintákon végzett kutatási eredmények szerint az alexitímia kapcsolatba hozható a két agyfélteke közötti szenzo motoros információk cseréjének deficitjével (zeitlin et al. 1989; parker et al.
1999). lane és munkatársainak (1997) feltételezései szerint az alexitímia az érzelmi válaszok feldol gozásában fontos szerepet játszó anterior cinguláris kortex deficitjéhez kapcsolható.
Az alexitímia főként a stressz és megküzdési kapacitáson, valamint a betegség
magatartáson keresztül hozható kapcsolatba az egészséggel. A mérésére a leggyakrabban az önjellemzésen alapuló, 20 tételes toronto Alexitímia skálát alkalmazzák, melynek segítségével az összpontszám mellett a további három alskála is alkalmazható: 1. az ér-zel mek azonosításának nehézsége; 2. az érzelmek leírásának nehézsége; 3. konkrét gondolkodás. A kutatási eredmények szerint az első alskála az egészséggel kapcsolatos jellemzők rizikótényezője, míg a harmadik protektív tényező (lumley et al. 1996;
cserjési és mtsai. 2007).
Hipochondriázis: A hipochondriázis meglehetősen korai klinikai koncepció, amely az egészséggel kapcsolatos szorongást és a testi tünetek miatti túlzott aggodalmat foglalja magába. A hipochondriázisban szenvedő személyek egyes testi tüneteiket (pl. heves szív
dobogás, verejtékezés, köhögés) alaptalanul valamilyen súlyos betegség jeleiként értel me
zik és túlzott figyelmet fordítanak a tünetek jelentésére és eredetére (Abramowitz et al.
2002). Az epidemiológiai felmérések a hipochondriázis élettartamprevalenciáját 0,8–8,5%
közé teszik (Barsky et al. 1990; faravelli et al. 1997). Az egészségügyi alap ellá tásban megjelenő pácienseknek kb. 4–6%a felel meg a hipochondriázis kritériu mainak. A ku
ta tási eredmények szerint a hipochondriázis nem mutat számottevő össze függést a szo
cio demográfiai tényezőkkel (pl. családi állapot, szocioökonómiai státusz). A hipo chond
riázis legvalószínűbb megjelenése 20–30 éves kor közé tehető (guggenheim 2000).
Napjainkra a hipochondriázis patofiziológiája és pszichológiai mechanizmusa jól feltárt terület. A legfőbb etiológiai tényezők közül általában az alábbiakat hangsúlyozzák:
az amplifikációs stílust, kognitív tényezőket (pl. a bűntudat következtében kialakult elhárító mechanizmus vagy az agresszív és ellenséges vágyak testi panaszokba történő fordítása a represszió és az áttolás mechanizmusán keresztül), a betegszerepet (a szociális tanuláselméletből kiindulva), illetve a kórképet a pszichiátriai zavarok módosult válto
zatának (pl. a szorongás és a depresszió variánsának) tekintik.
Az egészséggel kapcsolatos túlzott szorongás fenntartásának három faktorát: fizio-lógiai, kognitív és viselkedéses tényezőket különböztetnek meg (Abramowitz et al. 2002).
A szorongásra adott normál stresszreakció következtében a szimpatikus arousal megnövekszik, amely a szervezet ún. „támadj vagy menekülj” néven ismert fiziológiai védekezőmechanizmusát szolgálja. A stresszreakciókkal társuló autonóm válaszokat a hipochondriázisban szenvedő személy tévesen a súlyos betegség egyértelmű jelének tekinti. mindez egy tartós, nehezen kioltható önfenntartó kört eredményez. A zavart fenntartó kognitív tényezők közül a már korábban részletesen tárgyalt szelektív figyelmet (pl. a feltételezett betegséggel kapcsolatos információk gyűjtése), a testi tudatosságot és a bizonytalansággal szembeni intoleranciát (pl. a problémák folyamatos felülvizsgálata) emel hetjük ki. ez utóbbi tényező átvezet a viselkedéses tényezőkhöz, mivel a hipo
chondriázisban szenvedő személy biztonságkereső magatartása specifikus viselkedéshez, a tévesen interpretált testi tünetek folyamatos önvizsgálatához vagy az orvosi segítség rendszeres igénybevételéhez vezet.
Érzelmi szupresszió: A kutatások meggyőző eredményeket sorakoztatnak fel annak bizonyítására, hogy az érzelmek gátlása a legkülönfélébb betegségekkel hozható össze
függésbe: pl. asztma, daganatos megbetegedések, krónikus fájdalomzavar, szív és ér
rend szeri megbetegedések (mauss–gross 2004).
Az érzelmi szupresszión általában olyan szándékos és tudatos erőfeszítést értünk, melynek során próbáljuk legátolni negatív érzelmeinket, vagy ezek kifejeződését. ez jól elkülöníthető a pszichoanalitikus elfojtástól, amit egy olyan énvédő mechanizmusnak tekintünk, melynek során a negatív érzelmek és az ezekhez társuló gondolatok a tudatból automatikusan kiürülnek. sok olyan konstruktum létezik, amelyek az érzelmi szup
resszióhoz vagy az elfojtáshoz közel esőek: pl. a tagadás, az alexitímia vagy az érzelem
kifejezés zavara.
Az érzelmek szupressziójáról vagy szabad kifejeződéséről már több fenti konstruktum leírásánál is beszéltünk: pl. A, c vagy D típusú személyiség, düh kifejezése. mauss és gross (2004) átfogó tanulmányukban az érzelmek kifejeződését, valamint a szív és érrendszeri betegségek kapcsolatát elemezték. A kutatási eredmények módszeres áttekin
tése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az érzelem kifejezése és a szupressziója is szerepet játszhat a szív és érrendszeri betegségek kialakulásában. A laboratóriumi körülmények között végzett kutatások azt mutatják, hogy a negatív (pl. undor, szomo
rúság) vagy pozitív (meglepődés) érzelmek szupressziója a szívér rendszer szimpatikus aktivációját eredményezi. ez a hatás azonban csak rövid idejű. feltehető, hogy pszicho
fiziológiai és pszichoszociális tényezők szerepet játszhatnak abban, hogy az érzelmi szup
resszió akut hatása hosszú távon veszélyeztesse a szívér rendszer hatékony műkö dését.
Peszimista magyarázó stílus: A pesszimista magyarázó stílus egy olyan oksági attribú
ció a viselkedés és ennek negatív kimenetele között, melynek során a negatív élet
eseményeket stabilnak, belsőnek és globálisnak tekintjük. ezzel szembehelyezhető az optimista oksági attribúció, amely a negatív eseményeket külsőnek, instabilnak és spe ciálisnak tekinti. A magyarázó stílus a kognitív és tanulási sajátosságokon alap szik.
A tanult tehetetlenség átfogalmazásának is tekinthető. Az értékelésére használt módszert peterson és seligman (1984) dolgozták ki, amikor a kontrollálatlan stresszre adott vála
szok egyéni mintázódásait tanulmányozták. Az Attribúciós stílus kérdőív értékelése három szempont szerint történik: internálisexternális, stabilinstabil, globális és spe
ciális (peterson–seligman 1987).
A pesszimista magyarázó stílust a kutatási eredmények alapján a következő egészség
mutatókkal kapcsolhatjuk össze: az egészségi állapot szubjektív értékelése, az egészségi állapot orvosi értékelése, a szívizominfarktus túlélési ideje és mellrák (peterson 1988;
peterson et al. 1988; Buchanan 1995; levy et al. 1988).
Tünetattribúció és betegségmagatartás: Az orvoshoz fordulás leggyakoribb okaként valamilyen testi betegségre utaló egészségügyi panaszainkat, tüneteinket jelöljük meg.
A különböző testérzeteket az egyéni interpretációk alapján címkézhetjük testi
tüneteknek. sokszor ugyanaz a testérzet (pl. verejtékezés) eltérő interpretációt ered
ményez. egy adott tünetből, illetve a tünetek együtteséből, a betegséggel kapcsolatos előzetes tapasztalatainkból és a betegségről alkotott ismereteinkből következtetünk a betegségre. Az interpretációt olyan kognitív és perceptuális folyamatok határozzák meg, amelyek pszichológiai és társas hatásokat tükröznek (pennebaker 1982; cioffi 1991).
A tünetek és a betegség hátterében álló oki tényezők megítéléséhez, az oktulajdo
nításhoz vagy attribúcióhoz szükség van olyan betegségsémákra és kognitív struktú
rákra, amelyek korábbi, a betegségekkel kapcsolatos tapasztalatainkon és elkép zelé
seinken alapulnak.
A kutatások alátámasztották, hogy érdemes megkülönböztetni a tünetattribúciót a be teg ségre vonatkozó oktulajdonítástól. A betegségattribúció többnyire nem a beteg
ség lefolyás kezdeti stádiumaiban történik, hanem később, a tartós és súlyos tünet együt
tesek alapján felállított diagnózist követően, vagy a kezelés során. ezzel szemben a szok
vá nyostól eltérő testérzetek és a diagnózist megelőző, bevezető tünetek értelmezése széles interpretációs tartományban mozog.
A pszichológiában az oktulajdonításnak két nagy típusát különböztetjük meg:
a) a belső diszpozíciókon alapulókat és b) a helyzeti vagy külső környezeti tényezőkön nyugvókat. A kellyféle leszámítolási elvből (kelly 1973) következik, hogy egy ese
ményt csak azok ban az esetekben magyarázunk személyes jellemzőkkel, diszpozí
ciókkal, ha azt a külső kör nyezeti tényezőktől függetlennek ítéljük. ha a fenti elvet a testi tünetek attribúciójára alkalmazzuk, akkor azt kapjuk, hogy ha lehetőség nyílik rá, a testi tünetek megjelenési okainak inkább olyan helyzeti és környezeti tényezőket tulajdonítunk, mint például átme neti kimerültség, túlterheltség, alváshiány, fokozott környezeti ingerlés (pl. hang, fény, hőmérséklet). ha a helyzeti vagy környezeti ténye
zőkön alapuló oktulajdonítás nem kielégítő, akkor kerülhet sor olyan diszpozicionális tényezők számbavételére, mint például megbetegedés, fokozott aggodalmaskodás vagy testi gyengeség (Robbins–kirmayer 1991).
Robbins és kirmayer (1991) a tünetek attribúciójának három fő típusát különböztetik meg: környezeti, testi és pszichológiai. elméletük alapján a környezeti vagy más néven normalizáló attribúciós stílus alapvető jellemzője az, hogy a különböző testérzetek megjelenésének okát elsődlegesen a helyzeti tényezőknek, külső környezeti hatásoknak vagy a test normál fiziológiai reakcióinak tulajdonítjuk: pl. azért fáj a fejem, mert rossz a szoba megvilágítása; azért szédülök, mert hirtelen álltam fel. testi attribúciós stílusról akkor beszélünk, ha a testérzetek interpretálásának alapját a test működésének zavarai és megbetegedései jelentik: pl. azért fáj a fejem, mert az agyi vérkeringésem rossz. A pszi
chológiai attribúciós stílus esetében a testérzeteket olyan belső, pszichológiai állapo tok
kal értelmezik, mint amilyen a szorongás vagy a depresszió: pl. azért fáj a fejem, mert túlságosan levert vagyok. Alapvetően az attribúciós stílus határozza meg azt, hogy egy testérzetet szomatikus vagy pszichológiai tünetként élünke meg.
A fenti felosztásból láthatjuk, hogy a normalizáló attribúciós stílus a helyzeti és a kör
nyezeti tényezők oktulajdonítását foglalja magába, míg a testi és pszichológiai attribúciós
stílus diszpozicionális attribúciónak tekinthető. A testi és pszichológiai attribúciók közötti megkülönböztetés az orvosi gyakorlatban is megjelenik, mivel a diagnózisoknak két jól elkülönülő osztályát különböztetik meg: organikus eredetű és funkcionális megbetegedések. Az organikus eredetű megbetegedések (pl. daganatos megbetegedés, ízületi gyulladás) esetén valamilyen testi elváltozás következik be, míg a funkcionális problémák (pl. fejfájás, insomnia, kimerültség) hátterében többnyire pszichológiai konfliktusok és viselkedésjellemzők állnak (schmelkin et al. 1988; Robbins–kirmayer 1991). Az attribúciós stílus alapján megkülönböztetett személyek csoportját normali-zálóknak, szomatizálóknak vagy pszichologizálóknak nevezzük.
énképkomplexitás
Az emberek alapvetően különböznek életük eseményeire adott válaszaik szélső sé ges
ségében. egyesek drámai érzelmi ingadozásokat élnek meg mindennapjaikban, míg mások számára kevésbé ismert ez a probléma. linville (1985) feltételezése szerint e kü
lönb ségekért részben a szelfreprezentációk szerkezete, közelebbről azok komplexitása felelős. minél kevésbé komplex egy személy szelfjének kognitív reprezentációja, annál szélsőségesebb ingadozások lépnek fel az érzelmek és az önértékelés területén.
Az énkomplexitásfogalom két tényező függvénye: az egyik azon aspektusok száma, amelyeket a személy a szelfről szóló tudásának kognitív szervezésére használ, a másik ezen aspektusok hasonlóságának foka. Az alacsonyabb énkomplexitással bírók nagyobb fokú hangulati és önértékelésbeli ingadozásokat éltek át sikert vagy kudarcot követően.
A fizikai és a mentális egészség zavaraira (ideértve a depressziót is) mind a komoly stresszt okozó (pl. válás, közeli hozzátartozó halála, nyugdíjba menés), mind a minden
napi apró, ám felhalmozódó életesemények hatással vannak (lásd Dohrenwend–
Dohrenwend 1978; kanner–coyne–shaefer–lazarus 1980; silver–Wortman 1980). Az életesemények és a fizikai vagy mentális egészség közötti kapcsolat gyakran alacsony vagy közepes szintű, ami a stresszkeltő életeseményekkel szembeni egyéni variabilitásért felelős köztes változók jelenlétére enged következtetni. linville kutatási eredményei alapján az énkomplexitás fontos moderáló tényező lehet.