BeVezetés
Az önbecsülés/önértékelés olyan jelenség, amelynek dokumentáltan mind a pszichés, mind a fizikai egészséggel kapcsolata van. igen sokan tanulmányozták, de különösen az utóbbi 30–40 évben lendült fel újra a kutatása, és ebben az időszakban számos fontos új szemponttal gazdagodott a témára vonatkozó ismeretanyag.
Valójában Nathaniel Branden amerikai pszichológusnak egy több mint negyven éve (1969ben) megjelent könyve emelte az érdeklődés fókuszába az önbecsülést. A hatvanas évekbeli Amerika „korszellemének” és az abba jól illeszkedő Brandenkönyvnek betud
hatóan egy sajátos, a pszichológus szakembereket és civileket egyaránt magával sodró
„önbecsülésmozgalom” bontakozott ki, mondhatni Amerikaszerte. ennek a moz ga
lom nak a terjedése indította el azután azt a lavinát, amely, magával söpörve az addig fel hal mozódott szakmai adalékokat, rákényszerítette a kutatókat, hogy minden önbe
csülés anyagot újraszortírozzanak, és az új szempontok szerint újabb vizsgálatokat is vé
gezzenek.
ebben a tanulmányban ennek az új kutatási hullámnak az eredményeiből szeretném bemutatni az egészségpszichológiai szempontból leginkább tanulságos – de még ma is bizonyos mértékig ellentmondásos – tényanyagot.
Ahhoz, hogy megértsük az önbecsülés jelenségkörének hangsúlyos egészség pszicho
lógiai relevanciáját, röviden át kell tekintenünk azt a kontextust is, amelyből ez a kutatási vonulat kinőtt.
Branden programadó könyvével kell kezdenünk, aminek szellemiségét Ayn Rand, egy orosz származású amerikai filozófusnő tanításai határozták meg. Rand (pl. 1961, 1964) azt hirdette, hogy az ideális társadalom (amelyben a közösség és egyén érdekei egyaránt érvényesülhetnek) bázisát az egyének erkölcsi magatartáson alapuló egoizmusa
adja. Ah hoz pedig, hogy az egyének „erkölcsösen egoistává” váljanak, arra van szükség, hogy tudatosak/öntudatosak legyenek és a racionalitásra épülő önbizalommal rendel
kez zenek. Branden – aki hallgatója, majd társa volt Randnek – úgy érezte, hogy ezt az emberképet az önbecsülés jelenségének pszichológiai mechanizmusa tökéletesen iga zol
hatja. Így született meg az önbecsüléssel foglalkozó, fentebb említett monográfiája.
A Rand filozófiájával át ita tott önbecsülésértelmezés olyan nagy hatással volt egy kali
forniai politikusra (john Vasconcellosra), hogy az önbecsülés növelését célzó mozgalom zászlóvivőjévé lett. Vasconcellosnak szenátorként sikerült elérnie, hogy kalifornia állam hivatalosan támo gasson – sőt előírjon – az önbecsülés emelését szolgáló intézkedéseket, mindenekelőtt az ok tatási intézményekben. elérte, hogy az állam létrehozza a Nemzeti önbecsülést elő segítő társaságot (National Association for selfesteem), amelynek Branden is vezetőségi tagja lett. ez a társaság a magas önbecsülés előnyeit dokumen
táló jelentéseinek 1989es összefoglaló kötetében például már ennyire sarkosan fogalma
zott: „a társadalmat sújtó számos – ha nem az összes – fő probléma abban gyökerezik, hogy a társadalom igen sok tag já nak alacsony az önbecsülése” (smelser 1989, 1; idézi Baumeister et al. 2003, 3). mély meg győződéssel hittek abban, hogy a bűnözés, a tiné
dzserterhesség, a droghasználat, sőt az alacsony iskolai teljesítmény és hasonló problé
mák mind orvosolhatók az önbecsülés növelésével.
ez a hatalmas lelkesedés természetesen felkeltette a szélesebb szakma érdeklődését is (Baumeister és munkatársai 2003ban ezt némi éllel úgy fogalmazták meg, hogy a magas önbecsülés jótékony hatásának koncepciója „megfertőzte” a szakmát). egyre többen kezdtek gyakorlati módszereket kidolgozni az önbecsülés emelésére, de szerencsére to
váb bi vizsgálatokat végezni is, az önbecsülés és az egészséges vs. patológiás szemé
lyiségműködés összefüggéseit kutatva. sajátos, hogy noha ezek a vizsgálatok néha ellent
mondásos eredményeket hoztak, a Nemzeti önbecsülést elősegítő társaság a negatív eredményekkel nem foglalkozott, hanem változatlanul a magas önbecsülés előnyeit hirdette. Branden mentségére legyen mondva, hogy ő maga folyamatosan fejlesztette saját önbecsüléselméletét, és ha azt a mai for májában górcső alá vesszük, fontos és hasznos adalékokat találhatunk benne (lásd pl. Branden 1994; 1997). Az ő neve azonban annyira összekapcsolódott a magas önbecsülés előnyeinek hangsúlyozásával, hogy amikor az ezzel szembeni kritikai hangok felerősödtek, és elindult egy sor alapos tudo
mányos kutatás ebben a téma körben, Branden neve kezdett elhalványulni, és ma már alig idézik (ha mégis, akkor inkább elmarasztalóan). ezen a ponton jelezni szeretném, hogy nem tartom sze rencsésnek Branden negligálását. Branden önbecsülésdefiníciója ugyanis megfon tolásra érdemes, ahogy Az önbecsülés hat alappillére (1995) című könyvé
nek alaptételei is. (ezekre a későbbiekben ki fogok térni.)
Az önbecsülés előnyeinek tudományos ellenőrzésére indított kutatások között a leg
nagyobb szabású vizsgálatot az énkutatás egyik prominens képviselője, Roy Baumeister és munkatársai végezték az ApA (Amerikai pszichológiai társaság) megbízásából, több forrásból származó, komoly anyagi támogatással. (Az eredményekről lásd pl. Baumeister et al. 1989; Baumeister 1993; Baumeister et al. 1996.)
Baumeister és kutatócsoportja egyfelől a célzott saját vizsgálataik, másfelől a témáról mások által bemutatott kutatások áttekintése nyomán arra a konklúzióra jutottak, hogy a magas önbecsülés Branden által hirdetett előnyei sajnálatosan nem igazolhatók.
Az el lent mondásos eredményekből származó konklúziójukat támogató tényanyagot a ki lenc venes évektől kezdődően rangos szakmai folyóiratokban tették közzé, méghozzá eléggé figyelemfelkeltő stílusban (lásd pl. Baumeister et al. 1996, ahol a tanulmány címében egyenesen A magas önbecsülés sötét oldala kifejezést használják), ám úgy tűnt, hogy az önbecsülésemelés előnyeinek hirdetői ezeket az információkat nem igazán veszik tekin tetbe. Baumeister és kutatócsoportja vél hetően ennek köszön hetően készített el és jelen tetett meg egy hatalmas tényanyagot áttekintő, igen kritikus hangvételű, össze
foglaló tanulmányt (Baumeister et al. 2003). minden olyan, a témáról eddig publikált könyv és folyóiratcikk tényanyagát megvizsgálták, amelyek eredeti vizsgálatokat mutat
tak be az önbecsülésre vonat kozóan. Így jutottak arra a követ keztetésre, hogy a magas önbecsülés előnyei erősen megkérdőjelezhetők. számos elméleti és módszertani prob
lémára hívták fel a figyel met és bemutatták az ellent mondásos eredményeket az ön
becsülés szempontjából legfontosabb területeken: az iskolai vagy munkahelyi tel je
sítménytől az inter perszonális kapcsolatokon át a külön böző devianciákig és patológiákig.
Baumeister és munkatársai összefoglalója első sorban a felhalmozott kutatási tényanyag ke zel hető ségét segíti elő, bele értve a módszertani és elméleti problémák felismerését is.
A prob lémákra azonban nem kínálnak operacionalizálható megoldásokat. Az ellent
mondásos eredmények mö gött rejlő legfontosabb elvi probléma azonban elég jól kitűnik ebből az áttekintő anyagból is. ez nem más, mint hogy a kutatók nem feltétlenül ugyanazt értik az önbecsülés fogal mán, vagyis nem egyformán definiálják a jelenséget.
számunkra, magyarok számára már maga a fogalomhasználat is kritikus, hiszen az angol selfesteem (amit az önbecsülés terminussal fordítunk magyarra) nem teljesen azonosítható a magyar önértékelés kifejezéssel. A magyar önértékelés sza vunk ugyanis önmagában értéksemlegesnek tűnik, vagyis csak egy jelzővel ki egészítve tudjuk meg, hogy valakinek milyen az önértékelése: pozitív vs. negatív, illetve magas vs. alacsony.
Az angol selfesteem viszont már eleve pozitív kon notációjú, vagyis ha valakire vonatkozóan a selfesteem kifejezést használjuk, az nemcsak azt jelenti, hogy valaki értékelni próbálja önmagát, hanem arra utal, hogy az illető kedvezően ítéli meg önmagát.1 ebben az értelemben az önbecsülés felcserélhetőnek tűnik (de legalábbis kontaminálódhat) olyan fogalmakkal, mint az önbizalom, büszkeség, önszeretet stb.
emiatt egyes szerzők igyekeznek is elhatárolni az önbecsülés fogalmát/jelenségét az ilyen rokon jelentésűnek tűnő fogalmaktól/jelenségektől, mások viszont ezeket is bevonják az önbecsülés definí ciójába. ennek fényében nem lepődhetünk meg azon, ha e két tábor „önbecsülésvizs gálatainak” eredményei nem konvergálnak.
Nézzünk meg példaként néhány önbecsülésdefiníciót!
1 Az önbecsülés/önértékelés nyelvi kifejezésének problémáival egy korábbi tanulmányban részletesebben foglalkoztunk (lásd V. komlósi 2007).
pRóBálkozások Az öNBecsülés jeleNségéNek meghAtáRozásáRA
A legáltalánosabb megfogalmazások szerint: Az önbecsülés nem más, mint sajátos érze-lemmel társuló értékelő viszonyulásunk a saját énünkhöz.
ennek a megközelítésnek szakszerű megfogalmazását találjuk az énteoretikusként szaktekintélynek számító Baumeister (1998) definíciójában, aki „a reflektív tudat értékelő aspektusaként” határozza meg a jelenséget, vagyis azt „az önismereten (a személy önma-gára vonatkozó tudásán – „self-knowledge”) alapuló értékelő ítéletnek” tartja, és szerinte maga az önbecsülésfogalom eleve a személy önmagára vonatkozó értékelésének poziti-vitását hordozza (lásd i. m. 694).
Az önbecsülés/önértékelés meghatározásakor az énélményünk, illetve énfogalmunk a kiindulás. egészen pontosan arról van tehát szó, hogy a reaktív énünk (amit az angol
„i” jelöl) valamilyen módon értékeli a „felépített”, „leképezett”, vagyis mentális tartalom-ként tárgyiasítható énünket (amit az angol „me” jelöl), és ennek az értékelő folyamatnak a következményeként (avagy részeként) sajátos érzelem keletkezik.
ebből a gondolatmenetből elég nyilvánvalóan következik, hogy az önbecsülés (illetve az önértékelés) az énünk egészére vonatkozó értékítéletünket fejezi ki.
Az én kognitív elméletei azonban egyértelművé tették, hogy az önreprezentáció olyan fo lya mat, amelynek során sokféle helyzetben és sokféle módon képezzük le önmagunkat, vagyis több énképből (énsémából) áll össze az a rendszer, amit énnek nevezünk.2 Így belátható, hogy az én értékelése történhet úgy, hogy a teljes énrendszert – minden össze
tevőjét beleértve – általánosan minősítjük, de az is elképzelhető, hogy az egyes én
összetevőket különkülön ítéljük meg. ez az utóbbi lehetőség már amiatt is sokarcúvá teszi az önbecsülést, hogy az egyes énösszetevők másmás időben és másmás repre
zentációs útvonalon válnak a kognitív énrendszer részévé. (gondoljunk csak az olyan énösszetevőkre, mint a „kollektív én”, a „lehetséges énképek”, vagy csupán a különböző élethelyzetekben, avagy szerepekben leképezett önmagunk.)
Az önbecsülés témában klasszikusnak tekinthető Rosenberg egy néhány munka társával közösen publikált tanulmányában (Rosenberg et al. 1965) már több mint negyven évvel ezelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy az önbecsülés mindkét formában tetten érhető, de pszichés folyamatokként – különös tekintettel a két különböző úton generálódó önbecsülés következményeire – nagyon határozottan elkülönül e kettő. Azt találták ugyanis, hogy mindenkinél működik az énrendszer egészének általános megítélése, amit ők „globális”
önbecsülésnek neveznek, és ez a pszichés jóllétérzés szempontjából meghatározó. ezzel szemben az énrendszer egyes összetevőinek különkülön értékelése is lehetséges; ezt nevezik ők „specifikus” önbecsülésnek. eredményeik szerint ez utóbbi viszont közvetlenül a viselke-désre van hatással.
2 A kognitív énelméletekről magyar nyelven lásd pl. a V. komlósi – Nagy j. (2003) által szerkesztett kötetet.
többen is fontosnak tartják, hogy az önbecsülést/önértékelést elkülönítsék néhány rokon jelentésűnek vélt fogalomtól, köztük pl. az önbizalomtól (self-confidence).
Rosenberg (1979) szerint: „Az önbizalom alapvetően a kihívásokkal való sikeres megküzdés, illetve az akadályok sikeres legyőzésének anticipációja, vagy általánosabban fogalmazva, az abban való hit, hogy az egyén képes úgy alakítani a dolgokat, hogy azok a belső vágyaival összhangban legyenek. Az önbecsülés ezzel szemben az önelfogadást, önmagunk tiszteletét (kiemelések – V. k. A.), az én értékességének érzését foglalja magába” (i. m. 31, idézi harter 2003/1983, 261).
maarit johnson svéd kutatónő, aki a phDdisszertációját (1997), majd egy könyvet (2008/2003) szentelt a jelenségnek, ugyancsak igyekszik megkülönböztetni néhány analógként használt fogalmat. szerinte az önbecsülés „azt mutatja meg, hogyan értékeljük a saját énképünket, illetve a belső megelégedettség érzését és az önmagunk iránt érzett bizalmat” fejezi ki… „Az önbecsülés azt jelenti, hogy értékeljük, amik és amilyenek vagyunk.” ezzel szemben az önbizalom „arra utal, amit teszünk, ezért egy sokkal inkább helyzetfüggő és változó része az énnek” (2008/2003, 13).
johnson (1997; 2008/2003) ezen túlmenően – Rosenberg és munkatársai törekvéséhez hasonlóan – azt is igyekezett kimutatni, hogy az önbecsülésnek két nagyon eltérő formája van, amelyek hátterében különböző pszichés folyamatok állnak. A Rosenberg vezette kutatócsoporttól eltérően ő nem a „globális” vs. „specifikus”, hanem a „belső” vs.
„külső” önbecsülés megkülönböztetést javasolja. A belső önbecsülés nála azért nem azonos a globálissal, mert kissé továbbmegy egy általános (tudattalanul átlagolt) önértékelés fogalmánál. A következőképpen fogalmaz: „Az én modellem úgy definiálja a (belső) önbecsülést, mint az egyén önmaga iránti feltétlen szeretetét, beleértve önmagunk tiszteletét, valamint a belső biztonságot és bizalmat is” (i. m. 2008/2003, 38).
szerinte ez a „belső” önbecsülés a korai fejlődés során, a szülői visszatükrözés nyomán alakul ki, úgymond „kapjuk” a szüleinktől. ez egyfajta stabil, általános értékérzetet alapoz meg – sajnos akár pozitív, akár negatív értelemben. ehhez a belső önbecsüléshez képest johnson szerint mindenkinél működik egy általa „külsőnek”, „elnyertnek”, illetve „megszerzettnek” nevezett önbecsülés is. ezt az utóbbit magunknak kell meg
szereznünk, vagyis tennünk kell érte. ez a külső önbecsülés ebben az értelemben
„kontingens”, vagyis feltételes: a cselekvéseink, viselkedésünk függvénye. például jól kell teljesítenem ahhoz, hogy elismerjenek, vagy szépnek, kedvesnek kell lennem ahhoz, hogy elfogadjanak. itt az a lényeg, hogy valami külső normának (külső normák szerinti
„értéknek”) kell megfelelni ahhoz, hogy értékesnek érezzük önmagunkat.
Nézzük meg az egyik legrégebbi – és a szakmában mértékadó –, jamestől származó önbecsülésmeghatározást: önbecsülés = képesség (avagy siker)/igényszint (ambíció) (1890/1963, idézi johnson 2008/2003; illetve seligman et al. 1995, 30). ebben – johnson elmélete szerint – az „elnyert”, azaz „külső” (kontingens) önbecsülést fedezhetjük fel.
(igaz, abban a formában, hogy a „külső elvárásokat” elvileg már belsővé tettük egyfajta igényszint formájában.)
seligman és munkatársai (1995) a jamesféle definíciót arra használják, hogy meg
vizsgálják, a definícióból következően mikor jelentkezhet magas önbecsülés. Az egyik lehetőség, hogy sikereket érünk el (fejlesztve a képességeinket teszünk a sikerért), míg a másik, hogy csökkentjük az igényszintünket. seligman és munkatársai értelmezése szerint az önbecsülést úgy kell felfognunk, mint amelynek két komponense van. Az egyik a jó érzés (feelinggood) önmagunk iránt, a másik pedig a jól csinálom (doing well) érzése. Úgy vélik, hogy a második komponenst fontosabbnak kellene tartanunk, mint az elsőt. (szerintük az önbecsülésmozgalom abban hibázott, hogy az első kom
ponens erő sítésére tette a hangsúlyt a második helyett. seligmanék ezen okfejtésére később még visszatérünk.)
Az önbecsüléskutatók körében jól ismert crocker (2006) elmélete, aki ugyancsak az önbecsülés két minőségileg eltérő formáját feltételezi. cantor (1990) személyiségvonás
értelmezése nyomán crocker ezeket úgy különbözteti meg, hogy az egyik az, amivel rendelkezünk, a másik pedig az, amire törekszünk. Vagyis feltételezhető, hogy van egy viszonylag állandó önbecsülésforma (mint „birtokolt” vonásdiszpozíció), és ahhoz képest van egy másik, dinamikusan változó, a folyamatos önszabályozásban szerepet játszó önbecsülésforma is.
Utolsó példaként Branden (1997) definícióját idézzük. itt azt fogjuk látni, hogy nála az önbecsülés és az önbizalom lényegében elválaszthatatlanok egymástól.
„Az önbecsülés egy diszpozíció arra, hogy úgy éljük meg magunkat, mint aki kom
petensen meg tud birkózni az élet alapvető kihívásaival, és hogy érdemesek vagyunk a boldogságra. Az önbecsülés azt jelenti, hogy biztosak vagyunk abban, hogy elménk hatékony gondolkodási képességgel rendelkezik. Bővebben kifejtve ez azt jelenti, hogy hiszünk abban, hogy képesek vagyunk tanulni, helyes választásokat tenni, helyes döntéseket hozni, és hatékonyan reagálni a változásra. Az önbecsülés annak átélését is jelenti, hogy a siker, a teljesítmény, a beteljesülés – boldogság – természetesek szá
munk ra és jogunk van ezekhez. teljesen nyilvánvaló ennek a fajta önbizalomnak a túlélési értéke; ezért veszélyes, ha ez hiányzik” (az idézett műből Branden által ki
emelt fejezet az interneten, 1).
már csak e fenti néhány példából is látható, nincs teljes konszenzus abban, hogy mit is értsünk önbecsülésen. A jelenség körüli vita újabb és újabb szempontokat hozott felszínre, amelyek többnyire tovább bonyolították a képet. A legújabb monográfiák és tanulmány
gyűjtemények (lásd pl. ellis 2005; kernis 2006) legfőbb érdeme, hogy felhívják a figyelmet az önbecsülés/önértékelés jelenség komplexitására és a vitás területekre.
tény, hogy ma már a téma minden mértékadó kutatója többarcú jelenségként írja le az önbecsülést.
Ahogy a fogalom/jelenség egyre differenciáltabbá válik, egyre többen próbálják ope
racionalizálni az önbecsülést. A különböző önbecsülésértelmezésekhez különböző mérőeljárások születtek (lásd pl. pelham–swann 1989; farnham et al. 1999; forsman–
johnson 1996; crocker et al. 2003; johnson–Blum 2006 stb.). Az ezekkel nyert ered
mények alapján pedig a kiinduló definíciók pontosítása zajlik.
A következőkben azt fogom bemutatni, hogy eddig milyen önbecsüléstípusokat különítettek el a kutatók, és hogy e különböző megközelítésekből származó önbecsülés
tipológiák mely pontokon látszanak konvergálni.