Annyi ballépés csúfítja Voltaire-nek jellemét és annyi méreg van írásaiban, hogy csakis szikrázó szellemessége és finom irodalmi izlése magyarázza meg azt a nagy hírnevet, melyre irodalmi műkö-désével szert tett. Műveiben az esztetika mint egyik főszempont vonul végig, igen sokszor vet el egész böl-cseleti rendszereket azért, mert Ízléstelenek és bárdo-latlanok.
Ilyen ember tehát érdekes dolgokat mondhat az ékesszólásról, hogyha arról véleményt formál és azt ki is nyilvánítja. S ezt meg is tette, mégpedig egy nagyobb értekezés alakjában, mely először a nagy «Dictionnaire encyclopédique»ben látott n a p -világot.
I. A természetes ékesszólás. Az ékesszólás, úgy-mond, a retorika szabályai előtt született, a mint a nyelvek is idősebbek, mint a nyelvtan. Maga a természet teszi ékesen szólókká az embereket az élet válságos pillanataiban és a szenvedélyek fellángo-lásaiban. Felindult állapotban minden ember más szemmel nézi a dolgokat, mint környezete. Ilyenkor bármely dolog tárgyul szolgál neki gyors hasonlat és metafora képzésére. S szenvedéllyel tárgyal min-dent és lelkesülésének egyik részét átviszi hall-gatóságára.
Maga a köznép is lépten-nyomon használ kép-letes kifejezéseket, nyelve tele van azzal a kifejezés-móddal, a mit rendesen trópusnak szoktunk nevezni, így minden nép azt mondja, hogy a szív lángol, a szem szikrázik, a vér megfagy, az ember kimerül, felfuvalkodik, megittasodik. Erős, szép képek, melye-ket minden nap használunk.
A szónoki előadásmód sajátságaira is maga a természet oktatja az embert arra alkalmas finom ösztönnel. Mikor valami kérelmet adunk elő, mikor hatást akarunk gyakorolni a biróra, vagy mikor benső érzelmeink lefestésével akarunk valakit megindítani, arckifejezésünk természetszerűleg oly alakot ölt, mely ezen helyzeteknek megfelel. A természetes ösztön a művészetnek első mestere.
Ugyanez a természet gyakran igen élénk és szellemes ötleteket sugalmaz. Nagy veszély idején, mozgalmas, kritikus helyzetekben erős működésbe jön a képzelet és oly gondolatokat inspirál, melyek a legnagyobb szónokoknak is dicséretére válnának. így például az első kalifáknak egyik hajóskapitánya
138
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.látván, hogy a muzulmán katonák megfutamodtak, ekképen kiáltott r á j u k : «Merre szaladtok, h é ! ? Hisz nem ott az ellenség!»
Rasi, egy muzulmán hadvezér, Mohamed idejé-ből, észrevette, hogy az arabok megijedtek és jajveszé-kelve kiáltják, hogy Dézar generális elesett. «Sebaj, m o n d á nekik, hogy Dézar elesett. Allah él és titeket néz, előre!»
Igen ékes beszédű volt az az angol matróz, a ki 1740-ben a Spanyolország ellen való háború sorsát eldöntötte. «Mikor a spanyolok, mondta, megcson-kítottak és halálom közeledett, lelkemet Istennek ajánlottan, bosszúmat pedig hazámnak.»
II. Az ékesszólás művészetének szabályai. Ezután az ékesszólás elméleti szabályairól szól Voltaire igen talpraesetten.
A természet, úgymond, nem nyújtja a teljes és tökéletes ékesszólást, hanem csak annak felcsillámló szikráit, ragyogó töredékeit. A tudománynak dolga azután rendszerbe foglalni azt, a mit a természet közönséges és nagy fiai által termelt.
A szabályok mindig a művészet után születnek.
Az ékesszólásnak szabályait Tisias állította össze elsőnek.
Behatóbban foglalkozott e tárggyal Plato, még-pedig a Gorgias-ban. Dióhéjba szorítva így adja elő Voltaire Plató-nak nézetét: a szónok egyesítse magá-ban a dialektikusoknak finom észjárását, a filozófu-sok tudományát, nyelvezete legyen csaknem olyan, mint a költők nyelvezete, hangjával és taglejtéseivel a legnagyobb színészeket kell utánoznia.
Legmélyebb bölcseleti alapon Aristoteles tárgyalta az ékesszólás kérdéseit. O úgy találta, hogy az igazi bölcselet minden művészetnek titkos kalauza. A reto-rikáról szóló művében azt mondja, hogy a szónoklat-tan a meggyőzésnek a művészete, ennek pedig a dialektika az alapja. Ékesen szóló az, a ki jól tud bizonyítani.
Aristoteles a szónoki beszédnek három alakját különböztette meg: az elhatározó, a bizonyító és a törvényszéki formát. Az elsővel az a célja a szónok-nak, hogy a szavazati joggal bíró polgárokat elhatáro-zásra bírja a háború mellett vagy ellen, állásfogla-lásra késztesse a közügyek felmerülő kérdéseiben. A bizonyító beszéd, feltüntetni és bebizonyítani igyekszik, mi érdemel dicséretet, illetőleg gáncsot; a törvényszéki szónoklat pedig meggyőzni akarja a bíróságot valaki-nek ártatlanságáról vagy bűnös voltáról. Könnyű észrevenni, megjegyzi Voltaire, hogy e három forma sok pontban érintkezik egymással.
A görögöknek nagy bölcselője aztán részletesen tárgyal a szenvedélyekről és az erkölcsökről, a melyek-kel minden szónoknak tisztában melyek-kell lennie. Meg-magyarázza, mily érveket kell használni az előbb említett három beszédformában s a végén nagyon hangsúlyozza, hogy az előadásmód legyen emelkedett és élénk, a nyelvezet méltó és finom szóképekkel
ékes. Sohasem szabad megfeledkeznie az illedelem és a becsület szabályairól.
Voltaire nagy elismeréssel nyilatkozik Aristoteles eme művéről, mely teljesen méltó e nagy gondol-kozó világhírű bölcseleti munkáihoz. «Tous ces préceptes respirent la justesse éclairée d'un philosophe et la politesse d'un athénien; et en donnant les règles de l'éloquence, il est éloquent avec simplicité !»
A rómaiak közül csak Cicerót említi Voltaire, a ki egyrészt a saját beszédeit állítja oda mintaképül a készülő szónokoknak, másrészt az ékesszólás elmé-letét is tárgyalja «De oratore» c. munkájában. Cicero lényeges dolgokban alig tér el Aristotelestől. Új gon-dolat nála az, hogy a beszédeknek a tárgy fontos-sága és a hang emelkedettsége szerint három nemét különbözteti meg, úgymint az egyszerű, a mérsé-kelt és az emelkedett beszédformát. Részletesebben Rollin ecsetelte ezt a három szónoklatformát és Voltaire inkább ennek szavaival jellemzi azokat.
A mérsékelt modor olyan, mint egy szép patak, körül-véve jobbról és balról árnyékos zöld erdővel; az egyszerű egy tisztán terített asztalhoz hasonlít, a melyen minden fogás jóízűen van elkészítve, de a melyről száműzve van mindennemű nyalánkság; az emelkedett beszéd villámlik és mennydörög, olyan, mint egy rohanó vizáradat, mely minden akadályt elsöpör.
Képletes kifejezések nélkül beszélve: az egy-szerű formát akkor kell használni, a mikor köznapi, kevésbbé jelentékeny ügyekről van szó. Nevetségessé teszi magát az olyan szónok, a ki holmi lappáliák-ról lévén szó, nagy képpel és szörnyen ünnepélyes hangnemben kezdene szónokolni pro vagy contra.
Az emelkedett szónoklati formát természetesen csak nagy ügyek tárgyalásánál kell alkalmazni, nagy-számú gyülekezetekben. Ily hangon beszéltek p. o.
az angol parlamentben 1739-ben, a spanyol háború előtt, a mikor úgy látszott, mintha Demosthenes vagy Cicero szelleme lebegett volna a tanácsteremben.
Ám ezek a beszédek mégsem fognak élni az utókor emlékezetében, mert nincs meg b e n n ü k az a művé-szet és zamat, mely a nagy görög és római szóno-koknak műveire ráüti a halhatatlanság pecsétjét.
Cicerónak mérsékelt formájába pedig azokat a beszédeket szokás öltöztetni, a melyek nyilvános ünnepélyek, jubileumok, kiváló személyiségek üdvöz-lése alkalmával szoktak elhangzani, a mikor is virá-gokkal kell eltakarni a tárgy jelentéktelenségét.
III. Az egyházi ékesszólás. Nagy tere nyilik az ékesszólásnak az egyházi életben, m o n d j a Voltaire, a hol a beszéd tárgyát a legfontosabb dolgok képe-zik, melyeknél jobban semmi sem érdekelheti az embert.
Az egyházi szónokok közül Rossuet-ről emléke-zik meg első sorban Voltaire, a kinek gyász-beszédeit nagyon szépeknek találja. E beszédekben, úgymond, a francia katholikusok eme büszkesége Plato
taná-10. szám.
R E L I G I O
139 csát követte, mert nyelvezete tényleg oly költői,a mint Plato kívánatosnak tartotta.
A szószék ékesszólásában, mondja Voltaire, Bourdalou atya jelent új korszakot. Ó előtte csak-nem barbár állapotok uralkodtak Franciaország templomaiban, mert valamirevaló szónok alig akadt.
Bourdalou az első, a kinek beszédeiből nagy ész szól hozzánk.
Az angolok e tekintetben messze elmaradtak a francia egyház mögött. A halotti beszédet nem ismer-ték, a szószéken pedig kerültek minden magasabb szárnyalást, mert úgy vélték, hogy az nem fér össze az evangéliumnak egyszerűségével; azonkívül tartóz-kodtak mindama keresett és mesterkélt felosztások-tól, melyeket Fénélon az ő «Dialogues sur l'éloquence»
c. munkájában elitéi.
Az egyházi beszédekben is találunk, m o n d j a Voltaire, fenséges részleteket, melyek méltók volná-nak egy Demostheneshez vagy Cicerohoz. Egy ily részletet szószerint is közöl, még pedig M. Massillon clermonti püspöknek beszédéből. Mikor Massillon — írja Voltaire — a választottak kis számáról szóló beszédjét elmondotta, végefelé, egy felejthetetlen hely-nél, valóságos láz fogta el a hallgatóságot, a lelkese-dés mintha magasba emelte volna az egész tömeget, a meglepetés és helyeslés moraja vonult végig a tem-plomon, mely egy pillanatra megzavarta a szónokot, de e zavar is csak növelte annak a helynek pathe-tikus magasztosságát. «Tegyük fel — így szól ez a részlet — hogy a jelen óra mindnyájunknak utolsó órája, hogy az egek megnyílnak fejünk . fölött, hogy az idő elmúlt s kezdetét veszi az örökkévalóság.
Képzeljük, hogy m á r közeledik Jézus Krisztus ítélni bennünket cselekedeteink szerint és hogy vala-mennyien azért vagyunk itt, hogy meghalljuk ajkai-ról az élet vagy az örök halál döntő igéit. Kérdelek benneteket, elfogódva a rémülettől, mint ti, nem választván el sorsomat a tiétektől és ugyanabba a helyzetbe képzelvén magamat, mint amikor vala-mennyiünknek kell majd megjelennünk Isten, a mi itélőbirónk előtt: ha, mondom, e pillanatban meg-jelennék Jézus Krisztus, hogy végrehajtsa a jóknak
és a rosszaknak ama rettentő széjjelválasztását, vájjon mit gondoltok, üdvözülne-e eme gyülekezetnek túl-nyomó része? Mit gondoltok: volna-e az igazaknak száma akkora, mint a bűnösöké ? Mit gondoltok : ha most megvizsgálná ennek az egész gyülekezetnek cselekedeteit, vájjon akadna-e közöttünk legalább tiz igaz? Akadna-e egy is?»
Ennél ragyogóbb és bátrabb fordulatot még sohasem használtak, mondja Voltaire. «Cette figure, la plus hardie qu'on ait jamais employée, et en même temps la plus à sa place, est un des plus beaux fraits d'éloquence qu'on puisse lire chez les nations anciennes et modernes, et le reste du dis-cours n'est pas indigne de cet endroit si saillant.»
Voltaire azt hiszi, hogy az egyházi szónokok,
akik nem képesek ezeket a hatalmas mintaképeket utánozni, jobban tennék, ha szórul-szóra betanulnák eme remek beszédeket és elmondanák hallgatóiknak.
Nem vagyunk vele egy véleményen, még pedig sok okból, a melyeket most nem szándékozunk kifejteni.
Egyet ő is belát, azt t. i., hogy ily gépies betanulás és elmondás csak abban az esetben van helyén, a mikor a pap úgy tud előadni és szavalni, mint p. o.
Massillon tudott. Ám hány egyházi szónok van meg-áldva az előadás akkora tehetségével, mint az ékes-szólásnak ezen óriásai? Iskolába igenis kell hozzá-j u k hozzá-járnunk, de őket gépiesen utánozni nem
taná-csos, nem is lehetséges.
Végül még azt a kérdést tárgyalja Voltaire, van-e helye az ékesszólásnak a történetírásban, vagy sem ? Értekezésének ez a része kevésbbé jelentékeny.
Azzal a helyes megjegyzéssel zárja be fejtegeté-seit,1 hogy tehetséges ember ma m á r annyi kiváló mintaképet talál az ékesszólás terén, hogy kellő igyekezettel maga is figyelemreméltó szónokká képez-heti ki magát. Jehlicska Ferenc dr.
B u d a p e s t . A szeretet nagy ünnepe — volt az az ünnep, melyet az Országos Kath. Tanügyi Tanács folyó
hó 16-án a Sz.-I.-T. dísztermében Vaszary Kolos bibor- v"aS ~ nok, hgprimás és esztergomi érsek úr tiszteletére annak krónika.
alkalmából rendezett, hogy ő eminenciája előtt jóságos Istenünk az emberi kor rendes határán túl a nyolc-vanas évsort is megnyitni kegyes volt. Ha valamiről, a szeretetnek e nagy ünnepéről, itt ebben az egyházi krónikában múlhatatlanul meg kell emlékeznünk. Két oknál fogva. Elsőben azért, mert ez az örömünnep oly férfiúnak szólt, kinek csak nevét kell kimondani s az országban milliók és milliók szivéből azonnal kitör egy hő kivánság, azt hangoztatva, hogy Magyarországnak ez az igazi nagy fia még igazán sokáig éljen. De másod-sorban erről az örömünnepről azért is meg kell itt emlékeznünk, hogy a rendezőknek és szereplőknek, kik tulajdonképen nem magukért, hanem édes mindnyá-junkért végezték az ünneplés nemes munkáját, részünk-ről, kik e hazában ma élünk és a magyar katholiciz-must alkotjuk, köteles hálát mondjunk azért, hogy a mit karöltve, testvéries versenyben végeztek mind-nyájunk nevében, azt oly remekül, vagyis az ünnepelt-hez oly méltóan végezték el helyettünk.
Mindjárt az ünnepség homlokán az elnöklő Szent-györgyi Jordán Károly apát szavára, mint derült haj-nalkor az égen a fölkelő Nap, oly természetes egyszerű-séggel és szellemmel ragyogott föl az ünneplés szelleme, hirdetve, hogy «nem mesterkélt számításból» fakadó
«hizelgés», hanem őszinte szívből kitörni kívánkozott tisztelet, szeretet és hála akar az egész ünnepségen végig érvényesülni.
Az elnöki megnyitó után nyomban az ünnepi nagy beszéd következett, melyet Guzsvenitz Vilmos esztergom-főegyházmegyei főtanfelügyelő, nagy pedagógiai tudással, finom tapintattal s ő eminenciája az ünnepelt életének mélységeibe behatoló nagy emberismerettel dolgozott
1 Voltaire, Oevres complètes, 1785, 50. kőt. «Éloquence.»
140
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.ki. Maga ez a beszéd — «monumentum aere perennius».
Mindenki fejet hajtva s örömtől tapsolva ismer rá e beszédben az ünnepeltre : ez ő, ez Vaszary Kolos, Magyarország biboros hercegprímása, a maga szelid egyszerűségében s mindenkor mindenkire áldást és jó-téteményt szét árasztó áldozatos szeretetében és örök mosolyú jószívűségében. Az a kép, melyet szónok Vaszary Kolosról mint tanárról festett, rendkívül tanulságos, és nyitját alkotja a mai iskolázás és iskoláztatás jobb jövőbe való átfordulásának. «Egyéniségét, úgymond, előtérbe nem tolva, hírt és elismerést nem keresve, kitüntetéseket nem hajhászva, végezte a tanári pálya egyhangú köte-lességeit, azzal a lelkiismeretességgel, a mely háború idején az örségre állított utolsó közlegényt is jelen-tékeny tényezővé teszi a kivívott diadalnak. A közszol-gálat minden ága, de különösen a tanári, a nevelői pálya olyan természetű m. t. Uraim, hogy ki azon maradandó eredményeket akar elérni, az legyen kész a maga egyéniségének önzetlen föláldozására, mert a ki a lelkek alakítása terén önmagát szereti, az sem önmagát meg nem találja, sem az ügyet hűségesen nem szolgálja».
Aranynál, gyémántnál becsesebb szavak ; tanul-ságuk pedig fölülmúlja az egész anyagi világ értékét.
S ezt a tanulságot — jól tette szónok, hogy ezt ki-emelte — Magyarország hgprimásának élete szolgáltatta és szolgáltatja szakadatlanul. Mert ő eminenciája az országnak a királyé után legmagasabb állásában is foly-tatja, csakhogy most már nagyobb arányokban, a mit kezdett, a közjóért való áldozatos, minél szerényebb, annál serényebb csendes buzgóságot ; «a ki, a szónok remek kifejezése szerint, nem állásával, nem méltóságá-val, hanem egyéniségével hat és nevel, vonz és fölemel».
Szóval : beteljesedett a «Religio» sejtelemnél jóval több előrelátása, a mely Vaszary Kolos hgprimásban, trónralépése alkalmából Magyarország nagy lelki «nevelő»
főpapját üdvözölte. Nem képzelődés, valóság szerint
«praeceptor Hungáriáé».
Az ünnepi szónokok sorából, kik mindannyian derekasan megfeleltek feladatuknak, lehetetlen még meg nem emlékezni Giesswein dr. prelátus a Sz.-I.-T. és Mihályfi Ákos dr. egyet, tanár, az O. P. E. alelnökének magvas beszédeiről.
A minden tettében és beszédében nagyszabású Giesswein szónoklásának veleje ez volt :
«Ö eminenciája — úgymond — egy tanintézetnek, később egy szerzetes rendnek élén állott, annak békét lehelő szellemére szüksége volt a magyar katholiciz-musnak és a magyar közéletnek egyaránt. És ha ma a magyar nemzet fejlődésének egy új korszaka küszöbén vannak, a kik tekintetüket csak a jövő felé irányítják s a multat, melyből minden fejlődés igazi erejét nyeri, megvetéssel félredobják, akkor megint ennek a férfiúnak a szellemére van szükségünk, a ki nemzeti történel-münket mintegy ércbe tudta vésni, a legklasszikusabb formába tudta foglalni abban a magasztos pillanatban, amidőn a koronás király és a nemzet előtt állva egy ezer év változatos eseményeinek harmonikus képét megalkotva, mintegy villámszerű megvilágítással mutat be a második ezer év titokzatos homályába és királyra, nemzetre, főpapi áldását adva, föllebbentette a fátyolt, a mely az új világ misztériumát elfödte».
Mihályfi Ákos dr. a biboros hgprimás irói egyéni-ségét és érdemeit méltatta, megállapítva a magyar nem-zeti irodalom története számára mint kimagasló tényt azt, hogy Vaszary Kolos bibornok a magyar klasszikus irók sorában is párját ritkítja. Okfejtése, bizonyítása Mihályfinak megérdemli, hogy szórói-szóra közöljük, a mint következik :
«Vaszary Kolos irói érdemét — így szólt — már elbírálta és méltányolta az erre egyedül illetékes fórum : a közönség, az ország közvéleménye. Keveset írt, de a mit megírt, akár ifjúsági iratot, tankönyvet, akár be-szédet : minden irása kiváló irói tulajdonságait ragyog-tatja, műveit a hétköznapiság szürkeségéből kiemeli, az elkopás, elfeledés veszélyeitől megmenti.
Az ifjúsági Plutarch-hal kezdte irodalmi műkö-dését, melyben Hunyadi Jánosról, Festetich Györgyről, Szilágyi Erzsébetről írt életrajzai ma is mintául szol-gálhatnak az ifjúsági íróknak. A várnai csatáról írt müve pedig ma is, majdnem ötven év után, keresett és kedvelt ifjúsági munka.
1863-ban adta ki világtörténelmét tankönyv gyanánt.
Nem akarok saját élményemre hivatkozni, hogy t. i.
az egész középiskolai tanulmányaim alatt az ő Világ-történelméből nyertem a legtöbb gondolatot, eszmét, impulzust ; hanem hivatkozom egy úgyszólván csalha-tatlan kritériumra: ez a tankönyv ma is használatban van, mikor már a Szvorényi, Toldy, Purgstaller, Som-hegyi, Vagács s hasonló más tankönyveket már a nevükről is alig ismer a mai nemzedék. A tankönyv-írás, vagy mondjuk inkább tankönyvgyártás mai gőz-korszakában a legnagyobb kiválóságnak a jele, ha egy majdnem ötven év előtt megírt tankönyvet még ma sem tudtak a használatból kiszorítani.
De ezeket az Írásokat csak említeni akartam. A bi-boros hercegprímás írásai között az ő beszédeit illeti a pálma, melyek őt a legjelesebb magyar irók soraiba emelték, a halhatatlanok közé, a kiknek Írásait minta gyanánt antológiákba foglalják, hogy a míg magyar nyelven beszélnek, ezekben a remekekben mutassák be a magyar nyelv szépségét, a magyar irók művészetét.
Pázmány Péter, Kármán József, báró Eötvös József prózái, Deák Ferenc, Kossuth Lajos beszédei mellett az irodalomtörténet emlékezni fog mindenben arról a beszédről is, melyet Vaszary Kolos mondott a magyar nemzet ezredéves ünnepélyén.
Vaszary Kolos a klasszikusok iskolájába járt s írá-saiban a klasszikusok minden szépsége föltalálható túlzásaik nélkül.
Arányosság, összhang, minden kimértség, merevség és mesterkéltség nélkül jellemzi Írásait s e kettőnek természetes folyománya a gondolatoknak és az azokat kifejező Írásoknak az a rithmusa, numerusa, a mely a legnagyobb íróknak művészete. Stilusa könnyed, átlátszó, mint a tengerszemek vize, de gondolatainak mélysége is a tengerszemek mélységére emlékeztet. Kerül minden cicomát, egyszerű egész a fenségesig, mintha mindig csak Tacitust és a Szentírást olvasta volna.
De írásainak csak a formája klasszikus, a lelke, szelleme nem : ez keresztény es magyar. Mert van lelke az Írásnak is és az írás mesterségében az a művész, a ki Írásaiba lelket tud lehelni és a legnagyobb művészek-hez az tarlozik, a ki saját egész lelkét leheli betűibe.
10. szám.
R E L I G I O
141 Ezt tudja Vaszary megtenni s Írásaiban ezt nagyobbrabecsülöm a külalak szépségénél. írásából melegség, élet sugárzik : az ö nagy hivő és hazafias lelke. S ép ezért az ő iratai, főleg beszédei kiválóan alkalmasak arra, hogy hazafiságot és vallásosságot árasszanak az olvasó lelkébe.
Tőle tanulhatnának Íróink, hogy a hazafiságot és vallásosságot nem a szájban, hanem a szívben kell hordozni s a kinek szivében ez mély gyökeret vert, annak az írásaiból is kiérzik, anélkül, hogy ezt hangoz-tatná. A hazafiság és a vallásosság nem szónoklat, nem frázis, hanem melegség, tüz, élet, a mely éltet, szivet-leiket átjár, buzdít cselekvésre s ha kell, áldozatra is.
Vaszary Kolos Írásaiból ez a melegség árad felénk, a mely ép úgy megragadja és fölmelegíti az olvasót, mint az ezredéves ünnepélyen vagy az első kath. nagygyűlésen elmondott beszédei lángba hozták az egész hallgató-ságot. Mélyen tisztelt közönség! A mai technika mái-képes megörökíteni a hangot a gramofonban, a Röntgen-sugár segítségével lerajzolja, lefotografálja a szivet, az ember fizikumának belső részeivel : de a lelket, annak melegét, tüzét, érzését csak az olyan művészet tudja halhatatlanná tenni, aminő Vaszary Kolosé is — a mely előtt mindenki tisztelettel, mi katholikus irók hálával és büszkeséggel hajtjuk meg az elismerés zász-lóját».
Az O. Kath. Tanügyi Tanács ünnepének pro-gram inja, fényes szerénységből, szántszándékkal mel-lőzte Vaszary Kolos bibornok főpásztori gondviselése sikereinek ecsetelését. Pedig ebben az irányban is lesz a történelemnek mit elismeréssel hirdetni. Hogy csak egy-két kimagasló főpásztori fényes sikert említsünk most : olt van az autonoiniai ügy elvi oldalának tisztá-zása — óriás munka ; ott van a katholikus nagygyűlések megindítása, ott van a három magyar szent boldoggá-avalása, ott van, hogy többet ne említsünk, a Magyarok Boldogságos Nagyasszonya ünnepének az egyházi év-körbe való beállítása és a Mária-lisztelet föllendítése.
Hálás szívvel mondhat tehát és mond is minden katho-likus ember Magyarországban a szeretet imént leírt ünnepe alkalmából — ad multos annos-t !
—y —la.
O v e r b e r g B e r n a r d . Irta Walter Gyula dr. Buda-pest, 1911. 100. 1. Ara 2 korona. (Jövedelme az «Orszá-gos Kath. Tanítói Arvaházé».)
A nálunk legkevésbbé müveit irodalmi ágnak, a kath. tudományos paedagógiának egy új terméke. Wal-ter Gyula dr.-nak, a központi papnevelőintézet kormány-zójának, tollából rövid időn belül a második. Nemrég írt szent Ágoston paedagogiájáról, most pedig bemutatja a német kath. paedagogia egy derék művelőjét, Over-berget (1754-1826), a ki Münsterben a «normális iskola», vagyis a kath. tanító-képző fölállításával a kath.
tanítóképzésnek egyik első német úttörője volt.
Két alak emelkedik ki e műben és sok tanulságot rejt magában arra nézve, ha meg akarjuk érteni, hogyan néz ki az, ha a pap igazán törődik az iskolával. S ez a két alak: az érsek helytartója Fürstenberg Ferenc báró püspök, a ki valóban szerette az iskolát és Overberg, ez az egyszerű káplán, a kit terveinek végrehajtójává
szemelt ki. E kettő körül forog az egész tárgyalás s részle-teiből azt a tanulságot merítjük, hogy ha a papság nemcsak az iskolához való jogait hangoztatta volna mindenkor, hanem az iskola körül úgy is teljesítette volna köteles-ségeit, mint azt e könyvből tanuljuk, az államosítás eszméje nehezen vált volna népszerűvé.
Az iskola gondozása ugyanis másból, vagy leg-alább is több részletből áll, mint hogy az igazgatója oly-kor benézzen, esetleg az év végén a vizsgán elnököljön, vagy hogy a felettes hatóság esetleg a tanítói fizetés javí-tásához, vagy az iskola tatarozásához hozzájáruljon. Egé-szen másból. Hogy miből? azt épen e könyvből tanul-juk meg. Ha ugyan megtanultanul-juk, mert nálunk az iskola
szellemi emelése iránt még mindig kevés az érzék, mert kevés a hozzáértés... A paedagogiát tanulni kell, hogy megbecsüljük az iskolát s hogy értékelni tudjuk.
Derék munkát végzett Walter dr. e művével, már csak a példaadás okáért is. Talán akad majd más is, a ki észreveszi, hogy a paedagogia művelése nemcsak a tankönyvek jövedelmező Írásából és szónoklatokból, hanem a tudományág elméleti, tudományos
fejlesztésé-ből is áll. Mint ezt a túlsó táborban teszik. d.
*
Die T r i n i t ä t . Ein Bericht über den gegenwärtigen Stand der Frage. Von Dr. Friedrich Kropatschek, Pro-fessor in Breslau. (Biblische Zeit- und Streitfragen.) 1910. Berlin, 35 1. Ára 60 fillér.
Szokásba jött minden felekezetnél, hogy rövid füzetekben terjessze a nagy közönség előtt a saját val-lásos eszméit. A jelen füzet egy lutheránusnak a terméke, a ki a Szent-Háromság felől akarja kioktatni a nagy közönséget, a pozitív hitű lutheránusok szempontjából.
Úgy áll ugyanis a dolog, hogy ebben a pontban a val-lásszakadáskor, a XVI. században, nem volt különbség a katholikusok és a protestánsok között. Mindkét fél a kinyilatkoztatás alapján állván, bizonyos alapdogmák-ban továbbra is megegyezett. Ilyen volt a Szent-Három-ság dogmája is. Újabban azonban a protestánsok nagy része, különösen az evolúció hivei, a rationaizmus felé vette útját s a keresztény vallásból lassankint kiküszö-bölte a természetfölötti elemet, névszerint az egész ki-nyilatkoztatást, s egyszerűen az ész határaira korlátolta az evangéliumból merített vallási ismereteit is. Ehhez képest megnyirbálta a Szentírást s annyit hitt el belőle, amennyi épen tetszett neki. Ennek a műtétnek áldozata lett a keresztény Szent-Háromság-tan is, mint az észt felülmúló igazság.
Kropatschek a pozitív hitűek közül való s az evan-gélium alapján áll. Elismeri az evanevan-géliumok történeti értékét, mivel különben nem tudja megérteni a világ-történelem további fejlődését. A Szent-Háromság tanát, hogy t. i. egy Istenben három személy van, szintén el-fogadja, és pedig mint az Újszövetségnek sajátos, sehonnan át nem vett tanát, úgy a mint az Máté 28, 19-ben : a keresztségi formulában kifejezésre talál. Nagy ok neki e szöveg hitelessége mellett az, hogy a további új-szövetségi iratokban ezt a speciális tant ismételten kifejezve találja, különösen a levelekben, úgy hogy ha ez a föltámadt Krisztus nyilatkozatában Máté-nál nem lenne meg, mint az Újszövetség iratai által feltételezett tant odakivánnók. (13.1.) Sem a pogány (ind,