smindenkorra be kell-e érnünk itt is szent Pál intel-mével : Ex parte cognoscimus ? . . .
Efféle gondolatok rajzanak föl szünet nélkül a lélekben Kozári könyvének olvasásakor. Mert az bizonyos, hogy gondolatokat gerjeszt, távlatokat nyit, szempontokat és problémákat állít s szellemet termékenyít. S ezen érdeme sokat feledtet abból, a mit Kozárinál — irói egyénisége t. i. nem most mutatkozik be először — a kivitel hibáinak lehet mondani, a melyek közt a leg-zavaróbb, hogy a szerző nem logikai szempontok szerint fejti ki gondolatait, hanem ötletekre és intuícióra bizza magát. Mikor idegen gondolatmeneteket ismertet, sokszor nem különböztet eléggé a referálás és saját megjegyzései között, sőt akárhányszor a méltatást is idézés alakjában adja. Hozzájárul, hogy nyelvezetét erősen megviselte a sok idegen nyelvű olvasmány ; sokszor nem tudja eltüntetni azokat a homályosságokat, melyek a magyar-ban a kötőige hiányából és visszamutató névmások hiányosságából származnak. így aztán megtörténik, hogy egy-egy mondatban vagy mondatoknak Kozárinál oly gyakori mellérendelő halmozásában három alanyra is lehet gondolni. Igen nehezíti az olvasást az is, hogy a szerző nem dolgozza át eléggé az anyagát és ezért fölötte terjedelmessé válik.
A kit azonban nem riaszt vissza az irodalmi burok-nak ez az érdessége, és a ki az irótól nem mindig kész gondolatokat, hanem inkább gondolatcsirákat vár, Kozári könyvében gazdag forrást talál a mai műveltebb ember pszichologiájához. Ennek ismerete pedig nélkülöz-hetetlen annak, a kinek emberekkel van dolga, többek közt a modern lelkésznek is. Schütz Antal dr.
*
Kis lelki k i n c s t á r . Oktató, imádságos és énekes könyv a kath. ifjúság részére. II. kiadás. Irta Buzsáky Imre vörösmarti plébános. 1910. 192 1. Ara kötve 60 fillér.
Ennek a kis imádságos könyvnek három jó tulaj-donsága van. Először is az elemi iskolák tanulói részére készült, tehát gondoskodik a legalsóbb fokról. Másod-szor egészen az új katekizmus alapján áll. Nemcsak az imádságok szövegének egyöntetűvé tételében, hanem az oktató részekben, sőt szerkezetében is folytonosan azt tartja szem előtt. A gyermek mindenütt ugyanazt találja lehetőleg ugyanazon szavakkal s ugyanolyan bevezetés-sel, mint a mi tankönyvében van. És harmadszor olcsó, a mi igen fontos körülmény épen az elemi iskolai tanulóknál.
Ajánlhatjuk, mint gyakorlati érzékkel megszerkesz-tett könyvet. Van benne minden, a mi az ifjúságnak szükséges ; van énekes része is és végül a minisztráció olyan formán, hogy a külön oktatást feleslegessé teszi.
Hogy a könyvecske az egyöntetűséget kis iskolásaink vallásos nevelésében előmozdítani képes, az kétségtelen s a II. kiadás szükségessé válása is mutatja, hogy a
gyakorlatban csakugyan bevált. e.
V. É r s e k ú j v á r . A küldött összeg csak 1910-re szól.
S. M a r c a l t ő . 1911. év I. felére.
H . L i p p a . 1911-re még 8 korona jár.
Cs. S z é k e s f e h é r v á r . Igen.
B. M a g y a r ó v á r . 1910 végéig van fizetve.
M. K o l o z s - B á c s . Köszönöm.
S. G a r a m s z ő l l ö s . Nagy, összefoglaló képen csak a fő vonások a fontosak.
U. R ó m a . Az idén Ilirschler dr. küldte be Kolozsvár-ról. További intézkedésre nincs szükség.
K. O c s a d . Itt tudtomon kivül valami érthetetlen mu-lasztás történt. Miért nem tetszett mindjárt értesíteni ? Az elmaradt számokat pótlom.
I-. B u d a p e s t . A «modernizmus» az immanens filozó-fiának egy különös terméke, egy oly theologiai rendszer, melyet nálunk nem is ismernek. A vallásfilozófiának és a történelemnek fejetetejére állítása. Egy pár éve kivált a lob-banékony franciáknál divik, akik a német protestánsoktól vették át. Az egyházban minden évtizedben felbukkan hol itt, hol ott egy-egy tévely s aztán elalszik. Ilyen ez is, afféle muló tünet, aminőhöz az egyház életét ismerő theologus nagyon hozzá van szokva. Jellemző mireánk egy esperes mondása, a ki a minap püspöke rendeletére átvette a kerületbeli papság antimodernista esküjét, de maga beval-lotta, hogy ő bizony nem tudja, mi az. Nálunk az efféle ma-gasabb tévelyeknek nincs talajuk, azért nem is kell tar-tani tőle. Ön se vészit vele semmit, ha nem ismeri ; egyéb-iránt, ha kívánja, "A modernizmus és a katholicizmus» cimü müvemből megismerkedhetik vele. Egyik tételüket : a dogmát-lan őskereszténységet a decemberi számokban is tárgyaltam.
\ . B u d a p e s t . Az ön esete egészen mindennapi. A tár-saságban klerikálisnak mondották, mivel volt bátorsága szót emelni az ott megsimfelt katholicizmus mellett. «Már mé-regbe jöttem — írja — se zsidóra, se protestánsra, se szabad-kőmívesre nem simfelnek, hanem mindig csak a katholikusra és csupán csak a katholikusra. Hát hiszen az se ördög, az is lehet becsületes ember!» Tudja ez most a divat, a félműveltek divatja, melynek oka a katholikusok véghetetlen gyávasága.
Szóljon csak valamit, ha még oly igazat, a zsidókra oly tár-saságban, melyben csak egy zsidó is van jelen, majd meg-látja, hogyan viselkedik az. Ellenben a katholikusnak elég odadobni egy-egy buta szót: ön bigott, ön klerikális, ön ultramontán (pedig lehet, hogy egyik se érti, mit mondott) s biztos lehet benne, hogy az a katholikus rögtön oda lesz, elfutja a szégyen, reszket mint a nyárfa, mintha legalább is apagyilkos volna. Mert hát ő katholikus — mer lenni ! Uramfia ! mit kell, mit lehet tenni az ilyen gyáva emberrel ? Ki kell pellengérezni újra gyávasága miatt, hadd tanuljon a más vallásúaktól bátorságot. Ön, uram, férfiasan, önérzetesen vi-selte magát, mint illik ahhoz, a kinek ősei alapították e hazát;
mert itt a katholicizmus az ősi honos, a többiek későbbi jövevények. Önnek tehát több öntudatossághoz van joga, mint bárkinek, mint a tegnapiaknak. Ha nagyon hangosak, legyen máskor is bátorsága leinteni őket. Ezt kívánja a férfias önérzet és a simfelők müveletlensége.
TARTALOM. Újszövetségi problémák. I. Hadzsega Gyula dr.-tól. — Komoly szó a feminizmusról. III. (Vége.) Kemény Kolumhán dr.-tól. — Hofbauer sz. Kelemen élete alkonyán. II. Breznay Béla dr.-tól. — A papi vizsgá-latok reformjáról. Csercnyey István dr.-tól. — Apathiku-sak-e a mi szentjeink? II. Tóth Kálmán dr.-tól. — Egyházi világkrónika. (Kaas Ivor báró.) —y —la-tói. — Irodalom. Herczeg : Magyar Figyelő. Diniektől. — Kozári : Emberi okmányok. Schiitz Antal dr.-tól — Buzsáky : Kis lelki kincstár, e-töl. — Telefon.
L a p t u l a j d o n o s és k i a d ó :
DUDEK JÁNOS dr. egyetemi ny. r. tanár.
Stephaneum nyomda r. t. Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28.
LXX. évfolyam. 4. szám. 1911. j a n u á r 22.
R E L I G I O
TUDOMÁNYOS, TÁRSADALMI É S IRODALMI KATHOLIKUS FOLYÓIRAT
Megjelenik - július és augusztus hónapot kivéve - minden vasárnapon.
E L O F I Z E T E S I ARA
Egész évre...
Félévre
F E L E L Ő S SZERKESZTŐ
« > 2 . - d u d e k j á n o s d r . 6 - EGYETEMI TANÁK
S Z E R K E S Z T Ő S É G É S K I A D Ó H I V A T A L
Budapest, IX. ker., Ferenc-körút 27.
Manning biboros mint keresztény szociál-politikus.
1A mi Németországban Ketteler volt, az volt Angol-ország számára Manning biboros. Nem akarjuk most e felolvasásnak keretében ennek a gigászi és héroszi alaknak — a ki előtt vallás- és osztálykülömbség nélkül az egész angol társadalom meghajolt, egész nagy egyéniségét jellemezni, csak az ő szociális műkö-dését és szociálpolitikai elveit kívánjuk röviden mél-tatni. Életrajzával csak néhány vonásban foglalkozunk, hogy ebben a keretben szociális működésének súlyát annál jobban megérthessük.
Henry Edward Manning 1808. évben született Tot-teridgeben Heresford countyban.2 Atya az angol bank kormányzója volt s negyven éven keresztül az angol parlament tagja. Tanulmányait Harrowban és Oxford-ban, a Balliol collegeben végezte. Egyetemi kurzusa befejeztével a gyarmatügyí minisztériumban nyert al-kalmazást. Azonban csakhamar otthagyta a közélet pályáját. Visszatért Oxfordba és az anglikán klérusba fölvétette magát, praebendát nyert s mint szónok és publicista szép nevet vivott ki magának. 1840-ben chi-chesteri archidiákonus, 1842-ben az oxfordi egyetem hitszónoka lett. 1851-ben a róm. kath. egyházba térvén át, nemsokára felvette az egyházi rend szentségét s mint a westminsteri egyházmegye papja 1860-ban a káptalan dékánja és apostoli protonotárius lőn. Öt év-vel később Wiseman kardinális utódja lett a west-minsteri érseki székben. 1875-ben IX. Pius pápa bí-borossá tette meg. 1892 jan. 14-én halt meg, kisérve egész Angolország részvéte által.
Az irkérdés volt az, a mi Manning bíborost elő-ször a szociális kérdéssel szorosabb összeköttetésbe hozta. Mint az igazságosságot szerető és mindenben kereső férfiú, Manning felháborodással szemlélte azt
1 Részlet szerzőnek a Magyar Társadalomtudományi Egyesület szabad iskolájában tartott felolvasásaiból.
2 Abbé Lemire, Le Cardinal Manning et son action sociale 2de éd. Paris 1894. — V. de Marolies, Kardinal Manning. Aut.
Übers, von S. Zeissner, Mainz, 1910. — Purcell, The Life of Card. Manning. 2 vol. — Fv. Préssensé, Le cardinal Manning 2de éd. Paris 1896. — Abbé H. Hemmer, Vie du Cardinal Manning. — Rellesheim, H. E. Manning. Mainz 1892.
az égbekiáltó gazdasági politikát, mely a zöld Erin gyermekeit földönfutókká tette s arra kényszerítette, hogy szép hazájukat odahagyva az Óceánon túl, Amerikában és Ausztráliában keressenek új hazát.
Két ember volt Angolországban, a ki félretéve minden előítéletet és ultrasovinisztikus elfogultságot, bár mind-kettő testestől, lelkestől angol volt, — sőt talán ép azért igazi angol — az elnyomott ír nép védelmére kelt.
Gladstone és Manning voltak ezek a férfiak. West-minster érseke látta, hogy az ir népet az ő gazda-sági s a vele járó erkölcsi nyomorúságából csak a homerule tudja megmenteni. Ezért kelt társadalmi, szociálpolitikai és tisztán politikai kérdésekben az elnyomottak védelmére. Tudták is ezt az irek, Vancou-verslandtól New-Zeelandig. Volt néki külön tisztelet-őrsége Írekből, kik önként sorakoztak melléje, midőn a nyilvánosság előtt megjelent: ezek kalapjukon zöld szalagot, derekukon zöld övet viseltek s jelvényt hordtak, melyben a shamrock (a lóhere, Írország nemzeti jelvénye) ölelkezett Erin hárfájával. Teme-tésén 16.000 ir jelent meg testületileg s az «Irish Catholic» halála után így ír róla : «most az égben van és szent Patrick mellett térdenállva könyörög éret-tünk, mert Irland atyja volt».1
S az irek atyjából lett ő egyszersmind az angol munkások atyja. Az a sok ir, a ki Angolországban keres munkát, volt az a csapat, mely néki a munkások szivéhez utat nyitott. Történt pedig ez valóban ekla-táns módon a londoni dockmunkásoknak nagy sztrájkja alkalmával, mely 1889. évben kitört. Hogy az egész mozgalom lefolyását és Manning vezető motívumait megérthessük, tudnunk kell, hogy az angol dockmunkások különféle, rendes foglalkozás nélküli, munkát kereső egyénekből toborzódnak össze. Van köztük tönkrement mesterember, föld-mives, szökött katona, foglalkozásnélküli pincér, sőt néha az intelligens körökből lefelé csuszám]ott existencia is. Ok maguk «the forlorn hope of the army of labour» — a munka hadseregének veszett reménye — névvel illették magukat. A sztrájk előtt óránként átlag 4 pennyt kaptak (40 fill.), de volt nap, a mikor csak egy-két órát dolgoztak. Fő
sérel-1 Lemire i. m. 101. 1.
50
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.mök azonban az a munkásbörze volt, amelynek alája kellett magukat vetniök. A dockmunkásokat ugyanis nem az egyes társaságok szerződtették és alkalmaz-ták, hanem közvetítők, a kik azután formális alkuba bocsátkoztak, hogy ki végez közöttük az arány-lag kis bérért minél nagyobb munkát — a sweating system.
Régóta érezték ennek a lelketlen rendszernek nyomasztó voltát, de ez a szervezetlen, folyton fluk-tuáló tömeg nem tudott magán segíteni, legfölebb keserves panaszokban és durva kifakadásokban vál-totta ki elégedetlenségét. John Burns, akkor foglalkozására nézve mechanikus, ma Angolország m u n k a -minisztere, éveken át agitált az elhagyatottak között^
szervezle, bátorította őkel, míg végre a gázmunkások sikeres sztrájkmozgalma megadta az impulzust arra, hogy 1889. augusztus 13-án háromszáz dockmunkás szrájkba lépett — a sztrájkolok száma néhány nap alatt 60.000-re, később egy negyed millióra nőtt.
A munkások követelései a következők voltak:
Oránkint 5 penny díj, naponkint legalább négy órai elfoglaltság és a közvetítők mellőzése.
Se a munkaadók, se a munkások nem akartak engedni; az utóbbiak a világ minden részéből kap-tak segítséget, csak Ausztráliából 25.000 fontot küld-tek. A sztrájk maga a legnagyobb rendben, minden erőszak és excesszus nélkül folyt le. Pénzt a munká-sok nem kaptak kézhez, csak bonokat, melyekért ellátást nyertek a kijelölt helyeken. Részeges sztráj-koló nem fordult elő.
De Britannia kereskedelme pangott, a világ minden részéből jövő hajók ott vesztegeltek a kikö-tőben rakományukkal. Szeptember közepéig több millió fontra rugó kára volt a kereskedelemnek.
Sem a Lordmayor, sem London anglikán érseke nem ment semmire sem a békeközvetítésével. Ekkor Manning rászánta magát a nagy munkára, hisz atyja és egyik testvére valamikor a docktársaságnak elnöke volt, így tehát a dolog nem volt előtte idegen. Elment Norwoodhoz, a dock főfelügyelőjéhez, de eredmény nélkül. Azonban midőn a hivatalból távozott, a munkások ezrei örömrivalgó ovációkkal fogadták az ősz kardinálist. Néhány napra rá John Burns meg-jelent a westminsteri érseki palotában, hogy a bíbo-rossal a teendőkről értekezzék. Másnap az akkori munkásvezér így szólt e látogatásról a sztrájkolókhoz :
«Először beszéltem életemben ezzel a fenséges öreg úrral. Mondhatom, az ő nyugodt és határozott lelkü-lete mélyen meghatott és én biztosíthatlak bennete-ket, hogy ő nagyon érdeklődik ennek a sztrájknak kimenetele iránt és rokonszenvez a ti sorsotokkal.
0 előttem annak a reményének adott kifejezést, hogy ti megmaradtok abban a nemes viselkedésben, melyet eddig tanúsítottatok. Én, midőn lakását elhagy-tam, éreztem magamban, hogy több reményt és bátorságot merítettem ebből a társalgásból, mint soha életemben másnak szavaiból.»
Manning megismételte közvetítő kísérleteit; a munkaadók végre beleegyeztek, hogy novembertől kezdve megadják óránkint az 5 penny munkabért, addig azonban a régi feltételek maradnak. Manning a sztrájkvezetőket egy közeli kath. iskolába hívta össze. Itt előadta a békeföltételeket és mikor látta, hogy a vezetők nagy része habozik és nem akar a következményekért felelősséget vállalni, Manning így szólt hozzájuk : «Uraim, ha az én békeközvetítésemet visszautasítják, én magam fogok a sztrájkolókhoz beszélni. Köztük 25.000 az én lelki gyermekem és ők hallgatni fognak reám.» Ez hatott, a megegyezés létrejött és szeptember lG-án a dockmunkások ismét munkába léptek.
Ezt a diadalt, melynél szebbet semmiféle Impe-rator vagy hadvezér ki nem vivott, Manning azokkal a keresztény szociálpolitikai elvekkel vivta meg, melyeknek egész életében rendíthetetlen híve volt.
A sztrájk kiegyenlítése körül való buzgólkodása miatt valaki azt mondta Manningről, hogy a szocializmus-sal tart. Midőn ezt a bíborosnak tudtára adták, azt felelte : «ej bizony én ezt nem is tudtam ; a mit mások szocializmusnak neveznek, az előttem keresz-tény kötelesség».1
A nép szeretete volt az, a mi Manningot az ő szociális működésében vezette s ő mindenben az erkölcsi értéket kereste. Ez emelte fel az ő törek-véseit a mindennapi népboldogítók közönséges tirádái fölé. A nép erkölcsi javát jólététől elválaszthatatlan-nak gondolta, azért is küzdött oly állhatatosan, nem-csak szóval és buzdítással, hanem nemes példájával az alkoholizmus ellen és a mértékletesség mellett ; ő maga, hogy másoknak példát adjon, teljesen tartóz-kodott minden szeszes italtól.
A munkáskérdéssel sok beszédében és dolgoza-tában foglalkozik. Feltűnést keltett az az előadása, melyet 1874-ben Leedsben tartott, abban az időben, mikor még az orthodox (liberális) nemzetgazdasági iskola tételeit megdönthetetlennek tartották. A libe-rális sajtó részéről heves támadásoknak is volt kitéve, de Manning ezzel nem törődött, hanem az igazság tudatában haladt előre útján.
Azonkívül Manning levelezésben állott a művelt világ keresztény szociologusaival és e levelekben is sok érdekes kijelentését találjuk az ő magasztos szociáletikai felfogásának.
Mindezekben különös előszeretettel emlékezik meg a munka erkölcsi értékéről és ebből kifolyólag értékeli ő a dolgozó embert. «A munka — így szólt a leedsi konferencián — a gazdagság forrása. A tőke csak haszon-talan szerszám, ha az ember szellemi és testi ereje nem váltja át értékké. A modern ipar minden vív-mányának és fölfedezésének, melyre századunk büszke, a kiinduló pontja a munka s azért a m u n k a definí-cióját így adja meg: a m u n k a szellemi és testi
erőnk-1 Lemire i. m. 114. 1.
1. szám.
R E L I G I O
51 nek hasznossá tétele a mi saját és felebarátunk javára.A szellemi erő kigondol és rendelkezik, a testi erő ezt véghezviszi, e két elemnek együttes működése által j ö n létre minden termelés s azért mindegyiket meg kell becsülni. A pogányság a munkának ezt az értékét nem ismerte, de a kereszténység a munkát visszaállította istenakarta természetes méltóságába.»
Ez a beszéd persze nem tetszett azoknak a fülek-nek, melyek eddig Adam Smith, Ricardo s Malthus szavaihoz voltak szokva.
Gyönyörű szavakat irt erről a dologról Harmel-hez a val-de-boisi gyároshoz, a ki gyárában a keresz-tény szociális elveket megvalósította s ott nevezete-sen a haszonosztalékot is meghonosította, úgy hogy a munkásokból bizonyos tekintetben részvényesek lettek. «Felhasználom ezt a napot — így ír 1890 m á j u s 1-én kelt levelében — hogy a békés májusi munkásünnep alkalmából a katholikus munkáskörök minden tagját és vezetőiket szívből üdvözöljem. 1848 óta nem volt még oly határozottan egységes és állandó mozgalmunk, mint a munkásoké. Akkor a mozgalom politikai és forradalmi irányzatú volt, ma ipari és békés természetű. Az itt-ott előforduló sajnálatos rendetlenség nem bélyegezheti meg azoknak a milliók-nak törekvéseit, kik a föld minden országában nyugodtan és tisztességesen védik igazaikat. Mert nincs kétség, hogy okvetlenül kell valamit tenni aziránt, hogy a munka illő megbecsülésben részesüljön, és a munkaidőt korlátozzák, úgy hogy a m u n
-kás élete emberhez méltó és családjának hasznos legyen. Hisz eléggé tapasztaljuk azt, hogy a túlhosszú munkaidő és a bér bizonytalansága a mi nagy ipari központjainkban nemcsak a férfiakat, hanem a nőket is elvonja a családi élet kötelességeitől és a családi otthont úgyszólván lehetetlenné teszi. Három dolog az — mondja tovább — a mire szükségük van azok-nak, kik a m u n k a után élnek, hogy boldogok legye-nek. Az első az Istenben való hit és az ő törvényei iránt való engedelmesség. A második a munkaadó és munkás közti jó és szívélyes viszony. A harmadik pedig a munkabérnek arányosítása a munka által létrehozott haszonhoz, a mi által munkaadó és mun-kás meggyőződik arról, hogy érdekeik azonosak és boldogulásuk egymásétól el nem választható.»
A szociális tanulmányok előmozdítására Marseille-ben 1890. évMarseille-ben egy új folyóirat keletkezett a «XX.
Siècle» név alatt, a szerkesztőség Manningnak is elküldte próbafüzetét, mire a biboros a következő jelentőségteljes szavakkal válaszolt: «Minket eddig a túlhajtott individualizmus félrevezetett, de a jövő század meg fogja mutatni, hogy az emberi társadalom nagyobb és nemesebb minden individualizmusnál.
Ezt a tanítást, melynek alapja a természet törvénye és a kereszténység, üres szófecsérlők és a kapitalis-ták szocializmusnak bélyegezték; de a jövő meg fogja mutatni egész világosan, hogy a világ szociális helyzete a munkán alapszik... A modern (t. i. az ú. n.
klasszikus nemzetgazdasági) iskola ravasz és raffinált világreformátorainak korszaka lejárt. A huszadik század egészen a népé lesz és a keresztény élet elvei alapján az általános jólét megvalósítására tö-rekszik.»
A nép alatt Manning azt a dolgozó népet érti, melynek munkájából nő ki végeredményében egész haladásunk és civilizációnk s a melyet nem szabad a tőke önkényhatalmának védtelenül kiszolgáltatni.
Mert a m u n k a ugyan keresztény kötelesség, de ép azért a munkának megvannak a maga jogai, ezt fejtegeti Manning a «The dignity and the rights of labour» cimű iratában. A szociális béke nagy problé-májának kulcsa — így ír Manning — a tőkének és munkának egymáshoz való viszonyát rendbe hozni.
A munka a munkásnak egész vagyona. Alapja az ő testi szervezetének ereje és jártassága, melyet az akaratból származó energia és a szellem tehetségei-ből fakadó ügyesség tesz tökéletessé. A munkát én eleven tőkének nevezném s ebben a mi angolszász őseink példáját követem, kik csordáikat és szolgái-kat eleven pénznek (live-money) nevezték. A munká-nak, vagyis az eleven tőkének az a sajátságossága van, hogy bárhova áthelyezhető s ennélfogva érté-két mindenütt fönntartja s tulajdonképen a munka termelte a pénzt és teszi azt újból értékessé. A pénzt azonban holt tőkének nevezem, mert minden ereje és hasznos volta a munkástól származik, a ki által gyümölcsözővé lesz. Ennek a kétféle tőkének egy-mással összeköttetésben kell lennie, különben nincs semmi haladás. Tőke és munka egy lovon nyargal, m o n d j a Adam Smith. De ha két ember egy lovon nyargal, kell, hogy az egyik elől legyen, a másik hátul, mert egymás mellett nem férnek el. Tegyük fel, hogy a tőke ül elől, a mennyiben már az elért sikert képviseli, mégis a hátul ülő munkának vele kezet kell fognia. Tőkének és munkának egymást kell támogatnia, mert számtalan kötelék egymás-hoz fűzi.
A nemzetgazdászat ugyan azt mondja, hogy a tőke és a munka egymáshoz való viszonyát a kínálat és kereslet törvényei szabályozzák. Manning azon-ban a liberális nemzetgazdászatnak — melyet más helyen gyászos tudománynak (dismal science) nevez — eme tételével nem tud megbarátkozni. «A gazdasági törvéuyek — így folytatja — nem alkalmazhatók a munkás tevékenységére, mert a munka nem árúj nem olyan tárgy, melynek értékét a gazdasági törvé-nyek szabják meg, hanem emberi és szociális műkö-dés, mely erkölcsi következményeiben az egyént és a családot érinti.»
Hamis felfogásnak mondja azt, hogy a m u n k á s segíthet magán a sztrájk által — ezt is a liberális nemzetgazdaság állította fel — mert ebben a küzde-lemben is a munkás rendszerint a gyengébb fél. Az eleven tőkének mindennap ennie kell, a holt tőke alhatik nyugodtan, az várhat. Az sem áll, hogy a
52
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.munkás maga válogathatja munkaadóját s hogy szabadon egyezkedhet, mert akárhányszor a szükség kényszeríti a munkást akár arra is, hogy a zsarolóhoz szegődjék be.
Szóval a szabad munkaszerződés mellett mindig a munkaadók a korlátlan urak s innen van, hogy ezt a rendszert annyira dicsérik ezek az érdekeltek és minden békeközvetítést és egy harmadik, pártat-lan félnek beleavatkozását visszautasítják. Ok azt mondják, hogy a m u n k a szabályozása a magunk és a mi alkalmazottaink magánügye. Én — így szól Manning — azt mondom, hogy nem az, mert a munka nem olyan árú, melyet a munkás elád és a munkaadó megvesz és a csereviszonyok nem egyfor-mák, mert a szükséglet nem egyenlő mindkét félnél.
«Jól tudom, hogy nehéz dolgot pengetek — így végzi Manning fejtegetését — de azt hiszem, hogy nyugodt lélekkel és az igazságosság szeretetével kell vele szembe szállani és azzal a föltett szándékkal, hogy az anyagi érdekeket a második sorba kell állítani, az elsőbe pedig a munkás erkölcsi és családi életét. Azért én azt az elvet vallom, hogy ebbe a rendezésbe a törvényhozásnak bele kell szólania.
Hogyan és milyen mértékben? Ezt általánosságban eldönteni nehéz dolog.»1
Mindazonáltal a részletekre nézve, nevezetesen a munkaidőre vonatkozólag is állít fel egyes pozitív téleleket. Minden m u n k á r a nézve ugyanazt a szabály-zatot felállítani ellenkezik a józan ésszel. Bányászok-nál és más nehéz munkáBányászok-nál a 8 órai munkaidő-maximum teljesen indokolt, könnyebb természetű munkánál azonban 10 órai munkaidő nem látszik túlzottnak. Családanyáknak a házi otthonon kívül a nagyiparban való alkalmazását a nő családi kötelessé-geivel nem tartja összeegyeztethetőnek. Máskülömben pedig nők napi 8—10 órán túl nem volnának m u n -kára alkalmazhatók. Gyermekeket pedig mindaddig nem szabad munkába állítani, míg nevelésük befe-jezve nincsen.
Manning, ki hazájában a munkásoknak a Trade-unionokban való tömörülését és e tömörülésnek üdvös eredményeit látta, meg volt győződve arról, hogy a munka a tőkével szemben csak úgy tudja megtartani egyenrangúságát, ha szervezve van. A szak-szervezetben látta a munkáskérdés gyakorlati meg-oldását s mintegy nemzeti büszkeséggel emlegette azt, hogy ez a szervezkedés az angol nép nem-zeti tradícióihoz tartozik. Akármeddig megyünk vissza az angolszász történelem folyamán — így szól Manning — mindig ott találjuk azokat a társuláso-kat, melyek nálunk guild név alatt léteztek. Ezeket a szervezeteket - így folytatja melyek különben minden művelt népnél feltalálhatók s amelyek részint vallásos, részint kölcsönösen segélytnyujtó céllal
bir-1 Card. Manning Miscellanies. II. 65—101. The Dignity and the Rights of Labour.
tak, elsőrendű szociális szükségletnek kell tekin-tenünk.
Hasonló értelemben írt a lüttichi kongresszus-hoz intézett levelében (1890), melyre agg kora miatt személyesen nem jelenhetett meg. A munkásszerve-zetek — ezt fűzi még hozzá — egyszersmind nagy-ban előmozdítják a társadalmi békét, amennyiben úgy a munkaadók, mint a munkások egyesületeket alkothalnak és így a differenciákat kiegyenlíthetik.
Nagy örömmel üdvözölte ezért Decurtins törek-vését egy nemzetközi munkásvédelmi intézmény létesítése iránt. «A legszerényebb munkásembernek is — így ír a svájci szociologushoz — ép úgy mint gazdag és müveit embernek szüksége van néhány órára, melyben lelki értékével foglalkozik, különben géppé vagy teherhordó állattá alacsonyodik. És milyen lesz aztán a nemzet, melyet ezek a lealacsonyí-tott emberek alkotnak? Milyen lesz ott a családi, politikai és szociális élet ? íme, ide vezetett bennün-ket a túlhajtott individualizmus és az utolsó félszázad nemzetgazdaságtana.» A munkásszervezetek szüksé-ges volta vezette arra, hogy a római szentszék előtt a m u n k a lovagjainak (Knights of labour) egyesületét védelmébe vegye. Ezek az egyesületek, melyek Ame-rikában alakultak, némely kanadai püspök előtt aggodalmasnak látszottak, minthogy részben titkos társulatok voltak és tagjaikat esküvel titoktartásra kötelezték. A püspökök ezért azokat holmi szabad-kőmíves egyesüleleknek vélték és aggodalmaik elosz-latása végett Bómába fordullak tanácsért. Gibbons baltimorei biboros érseken kívül főként Manning biboros fejtette ki az apostoli szentszékhez inté-zett m e m o r a n d u m á b a n a munkásszervezkedés eko-nomiai szükségességét és miután nagymesterük, Povv-derley, az esküt kiküszöbölte, a római szentszék a
«nil innovetur-t» kimondotta, a minek folytán a munkások társulatukban lelkiismeretük megterhe-lése nélkül megmaradhattak.
Nagy érdeklődéssel kisérte Manning a nemzet-közi békemozgalmat s ennélfogva a békeliga alelnök-ségét szívesen elfogadta.
Midőn e nagy főpap kiváló szociális érzékéről és körültekintő tevékenységéről megemlékezünk, mi sem tehetünk egyebet, mint hogy Manning egy protestáns életirójának, Préssensé francia akadémi-kusnak szavait ismételjük, melyekkel a Manningról írt tanulmányát befejezi: «Midőn szemünk előtt áll ez a kimagasló alak, mely a komolyság és szeretet, az aszketizmus és karitász összetételéből alakult ki, midőn ennek az embernek emlékezetét felidéz-zük, a ki a hatalmat csak azért szerette, hogy azt legnemesebb alkalmazásával megszentelje, egy szóra nyilik ajkunk egész önkéntelenül, amely szó-val az ő egész életefolyását egybefoglalhatjuk : Ecce sacerdos magnus — ime egy valóban nagy papi lélek.»
Giesswein Sándor dr.