Strzygowski, a bécsi egyetem tanára, a Magyar Nők «Művészet és Közművelődés Egyesületének»
meghívására két előadást tartott Budapesten modern művészeti kérdésekről. Minket csak mellékesen, bár nem közönyösen, érint ebben az a körülmény, hogy
10. szám.
R E L I G I O
131magyar hölgyegyesületeinkben szinte járványszerűen lép fel a külföldi előadók meghivása. Pedig a dolog most sem sült el a legjobban.
Strzygowski, a nagyhírű műtörténész és orienta-lista kutató, a legalkalmatlanabb egyén a tudomány népszerűsítésére, és kétszeresen alkalmatlan modern művészeti kérdések megvitatására. Először, mert magyarán mondva e tudósnak rengeteg a tudomá-nya, de kevés a vágott dohánya; másodszor, mert Strzygowski egy önalkotta elmélet szemüvegén át nézi úgy a régi, mint az új művészetek fejlődését, amely addig a szakemberek körében sem talált fel-tétlen elismerésre. Első hibája abban áll, hogy a német tudósok azon tipikus osztályába tartozik, akiknek műveit ujabb magyarázó kötetekkel kell ellátni, annyira nem képesek gondolataikat érthető formába, világosan áttekinthető szerkezetbe illesz-teni. Előadását szétfolyó, aránytalan anyagfelosztás, messze elkalandozás, oda nem illő művészeti filozo-fálás, rossz mondatszerkesztés, nehézkesen döcögő nyelvezet, kifejezésbeli ködösség jellemzi. Mindezen fogyatékosságai a priori képtelenné teszik a művészetek népszerűsítésére. Ugyanez áll szakjabeli m ű -történelmi munkáiról és egyetemi előadásairól is, ám ott a nagyobb készültségű hallgatóság vagy szak-emberek némi boszankodás után túlteszik magukat Strzygowski ezen gyengéin és keresik kutatásainak értékes magvát. A laikus erre képtelen. így Strzy-gowski Biclitzben 1906-ban tanárok és tanítók számára tájékoztató előadásokat tartott a modern m ű -vészet összes ágairól. Ezen előadások nyomtatásban is megjelentek (Die bildende Kunst der Gegenwart.
Leipzig, 1907.). A szándék dicséretes volt; nem úgy a kivitel. A hallgatóság zavaros képet kapott a modern művészetek fejlődéséről. Pedig javarészt nem a tar-talmon, hanem az előadásmódon múlott a sikertelen-ség vagy félsiker. Ugyanez mondható Strzygowski azon cikkeiről, amelyeket ujabban a bécsi «Presse»-be és «Zeit»-be ír az ujabb tárlatokról. Hevesi örökét nagyon rosszul kezeli. Ismételten hangsúlyozom : nem tartalmilag, hanem formailag.
Tartalom tekintetében is lehet ugyan kifogást emelni, a mi azután m á r Strzygowski eredendő bűnének körébe vág : az orientalista elem és befolyás túlhajtásaiban. Senkinek eszeágában sincs akár a történelmi stílusok, akár a modern művészet kiala-kulásában a Kelet befolyását, részleges hatóerejét tagadni. Ám Strzygowski mindenütt Keletet szimatol, sőt annak tart fenn egyedül teremtő befolyást. A mo-dern művészek egynémelyike kezdetben gyakran Keletre sandított. Ráutaltam nem egyszer cikkeimben.
S ha tette, nem tette rosszul. Mert a modern művé-szeti programm nem lehet minden tradíciónak lábbal-tiprása, de mindenesetre végleheletig menő harc a tradició cégére alatt zsarnokoskodó conventionaliz-mus tradició-majmolás, tehetetlen másolás ellen.
Nekünk a muU drága kincs, amely ihlet, lelket
inspi-rál, szárnyat ad ; de nem gúzs, amelyben tönkre nyo-morodunk.
A dolog megértésére kissé mély feneket kell kerí-tenem, de hiszem, nem lesz érdektelen, különösen réánk nézve.
Teljesen hibás nézet, a keresztény kezdő művé-szetet úgy felfogni, mintha az teljesen elütne a császárság korabeli antik művészettől. Szintúgy a lényegnek teljes félreértésén alapul, midőn bizonyos egyházi írók folyton a keresztény ó-kori művészet-ről beszélnek. Az egyháztörténelemnek van keresztény ó - k o r a ; a keresztény művészetet hasonló kaptafára húzni nem lehet. Az első nyolc század művészete annyira antik természetű, annyira semmi lényegében ujat nem termelő, hogy új keresztény művészetről csak a IX-ik században lehet szó. Nem szeretném, ha félreértenének. Hiszen épen én vitatom a leg-erősebben, hogy a kereszténység a m á r - m á r hanyatló római művészetet mily hatalmas lendülettel töltötte el, az antik örökséget mily csodás magaslatra fejlesz-tette, de csak az adott alapokon. Én az ellen küzdök teljes energiával és hiszem joggal is, hogy az ó-kori keresztény művészetet nem lehet egyszerűen hanyatló művészetként letárgyalni. Építészeti konstrukció és dekoráció tekintetében a műtörténelem legfényesebb korszaka s mind máig aligha felülmúlt. De nem új művészet. Új gondolatok és szükségletek antik szabás-b a n ; eredeti, gyönyörű szaszabás-básszabás-ban. Szintúgy tisztáz-nunk kell római eredetét, mert öntudatlanul köz-hiedelemmé vált, hogy a rómaiak művészete görög alapokon nagyranőtt római termék.
A rómaiak művészete szinte gyermekkorát éli mindaddig, míg politikailag világuralomra jutnak.
Ez Julius Caesar alatt történik. Mommsen erre vonatkozólag így í r : «Róma új monarchiája, a görög-római civilizáció minden terén való urallkodója, Caius Julius Caesar ötvenhatodik életévét élte, midőn a Thapsus melletti ütközet, az eredménydús háborúk hosszú láncolatának utolsó szeme, a világ jövőjének sorsát kezébe juttatta. Kevés ember vasereje állott ki oly kemény próbát, mint ezen páratlan teremtő-erejű szellemé, amely megszabta Rómának az irányt, amelyben haladnia kellett bukásáig».
A római hadvezérek görög műremekekkel töl-tötték meg Rómát, görög művészeket hoztak maguk-kal. A római művészet fejlődésére nem csekély befolyást gyakorolt az a varázserő, amely a világ fővárosából áradt szerteszét s minden művészi erőt magához vonzott. A ki érvényesülni akart, Rómába törekedett. A rómaiak urak, parancsolok, megrende-lők maradtak. A művészetet továbbra is görögök teremtették úgy a központban, mint a távolabbi tarto-mányok fővárosaiban. S ha elvétve akad is római a művészek névsorában, tanulmányait bizonyára görög műhelyben végezte s így akaratlanul is görög szel-lemet lehelt alkotásaiba.
Ennek dacára még folyton «római» művészetről
132
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.hallunk beszélni, különösen, ha a császárság ideje-beli művészetről van szó, a legtöbb m u n k a olyatén-ként tárgyalja, mintha egy csapásra a görög helyett római arculatot öltött volna. A görög művészetnek sikerült egykoron Kelet művészetét legyűrni, midőn politikai nagyhatalomra tett szert; a római erre kép-telen volt. A rómaiak csak a politikai jogart vették ki Hellasz kezéből, nem a művészetit is. Életbevágó átváltozásról, a művészetnek a görögök kezéből a rómaiakéba való átcsuszásáról beszélni nem lehet.
Hiszen nem is volt oly erőteljes római művészet, mely a hatalmas, fejlett görög művészetnek ellenáll-hatott volna. A római területeken virágzó művészet mindig függött a görögtől. A görög is felszívott sok idegen elemet, de mindig urává lett, magába olvasz-totta, átalakíolvasz-totta, görögösítette. Az itáliai sohasem tudott nemzeti művészetet teremteni. A régészek részletekben vitatkoznak afölött, hogy az etruszkok mennyit kölcsönöztek a föníciaiaktól, punoktól, a hellaszi görögöktől, a Graecia Magna lakóitól; s e tekintetben annyira mennek, hogy minden jobb művet Etruriában, amely nem kezdetlegesen barbár, görög importnak nyilvánítanak. Ha tehát a rómaiak az etruszkoktól tanultak, csak a görögök unokáivá váltak. Azonfelül elegendő irott bizonyítékunk van, amelyek görög művészeknek Rómába való hiva-tásáról s a reájuk bizott monumentális munkákról tanúskodnak. Szóval, ha a rómaiak művészete még nem lett volna görög jellegű, a császárság alatt azzá kellett válnia a görög művészek beözönlése által.
De ennek a hellén művészetnek is ezer változata v a n ; napról-napra változtatja arculatát, a mi renge-teg területi és mennyiségi arányainál fogva szinte természetes. Róma mellett a nagy keleti városok Antiochia és Alexandria nagy szerepet játszanak, de Róma mégis csak birodalmi központ. Mindenesetre a mostani adatok alapján nehéz Róma szerepéről végérvényes Ítéletet alkotni. Korán is volna. Róma és a császárság művészetével még nem foglalkoztak annyit, mint a göröggel, mert értéktelenebb, hanyatló művé-szetnek tartották. Minden az ős-forrás körül buzogott.
Rómát inkább csak a keresztény archeologia művelői méltatták figyelemre. De m á r kezd az egyensúly helyreállni. A közép- és ujabbkori művészetek kuta-tói és tanulmányozói kénytelen-kelletlen is folyton antik művészeti kérdésekbe ütköznek és velük foglal-kozni kötelesek. Nem eggyel megesik, hogy a renais-sanceot tanulmányozza és az antik művészet müve-lésére sodortatik, mert izgatja az eredet kérdése.
A tévedések, s azok helyreigazításai napirenden van-nak. De nem szabad csüggednünk. Errando discimus.
Végre mégis csak eljutunk az igazság ismeretére.
S azért meg kell becsülnünk a hipotézis-gyártókat is, ha nem is esküszünk mindjárt és minden szavukra.
Nekünk rengeteg szolgálatot tesznek, mert lerakják az alapokat, amelyeken a keresztény művészet fel-épült.
Könnyebb áttekinthetőség kedvéért a szorosan vett római antik művészetet három korszakra oszt-j u k : Caesar és Augustustól Hadriánig, az
Antoni-nusoktól Konstantinig és Konstantintól Justiniánig.
Ezen kor anyagának feldolgozásán jeles műtörté-nészek dolgoztak és dolgoznak. Alois Riegl (Stilfragen, Grundlegungen zu einer Geschichte der Ornamentik.
Berlin. 1893. — Altorientalische Teppiche. 1891. — Spätrömische Kunstindustrie. I. 1901.) a művészet eredetét illetőleg ellentétbe helyezkedik Gottfried -Semper tanával, a ki a stilusalkotás alapfeltételéül
az anyagot és az azt feldolgozó technika természetét tette. Biegl a stílust a művész szabad teremtő erejéből származtatja; másodrendű befolyást tulajdonít a törté-nelmi múltnak. Szerinte pl. az izlám művészete nem Kelet terméke, hanem az össz-művészettörténelemé ; a szaracén művészet lényege az arabeszk, folyondár-stilizálás; a folyondár pedig Keleten ismeretlen, ellenben Göröghonban honos úgy a természetben mint a művészeiben. Hasonlót bizonyít az akanthusz-levélről, s e kettő fejlődése, egybefonódása révén jut el a szaracén ornamentikához. Ezzel teljesen rokon a korai bizánci ornamentika. A középkor ornamen-tikája tehát görög gyökérből sarjadzott.
A mily jelentéktelennek látszik Riegl egész tanul-mánya oly szűk körre szorítva, elvileg mégis nagy fontosságú. Riegl szerint szintén a hellenizmus volt a a talaj, a melyen a következő művészeti korok stílusa lábát megvetette, s a császárság minden korszakán át a görögség a művészet mozgató ereje. A Konstantinus utáni időt «késői antiknak» nevezi, de nem mintha ezzel Rómát vagy a nyugati birodalmat a művészet kizáró-lagos gócpontjának tekintené. 0 római alatt folyton az egységes birodalmat érti, a melyben a művészeti erjesztőerő a görög szellem és faj m a r a d szerteszórva a egész óriási birodalomban. Ezt a birodalmat pedig nem szabad olyannak tekinteni, a melynek minden ereje Rómában összpontosul, Róma nem oly értelem-ben fővárosa a császárságnak, mint pl. Páris Francia-országnak, vagy ha úgy tetszik Budapest Magyar-országnak. Sajnos, nálunk s bizonyos értelemben Franciaországban is, a főváros minden, utána pont és semmi egyéb. A császári birodalom inkább hason-lít Német-, Angol-, Olaszországhoz, a hol a főváros mellett százával vannak magával a centrummalis ver-senyző kulturközpontok régi és új művészeti termékek-kel. Bizánc, Antiochia, Alexandria úgy állnak egysorban, mint London, Páris, Berlin, Bécs. S ezenfelül ezrivel vannak Kis-Ázsiában, Szíriában a százezres lakosú városok, a melyek büszkék lehelnek művészi alkotá-saikra. S mindenütt görögök. Az ó-kor ezen élelmes és zseniális faja művészetével tovább uralkodik római protektorátus alatt. Sőt alatta még hatalmasabban;
mindenhova elér szelleme. Minden új művészeti gondolat görög agyban terem meg, sokszor szorosan a görög keleti birodalom félen. Hellenizmus uralkodik nemcsak igaz római talajon, hanem a parthusok,
10. szám.
R E L I G I O
133 szasszanidák, egyptomiak művészetén, nem pedigasszír vagy ős-perzsa, a mint azt sokáig hitték.
Fieber Henrik.
Hofbauer szent \elemen étete alkonyán. (vm.>
Sajnos, szentünknek Oláhországra s onnan kiin-dulólag Ázsiára vetett tervei — most már tudjuk, mi és mily okból — lassankint füstbe mentek. Pedig ő, képzelhetni, mily gondot fordított az ő rendtár-sainak bukaresti munkájára. Annyira szerette, dédel-gette lelkében ezt az apostoli missziót, hogy legked-vesebb embereit, például a frankfurti Schlosser-házas-párt, a bukaresti apostoli munkások küzdelmeivel való eldicsekvésekkel gondolta különösen megörven-deztethetni.1 Valóságos kulturtörténelmi adalékul lehet tekinteni Hofbauer atyának azt a levelét, melyet ő a bukaresti missióról, s általában az Al-Dunánál volt keleti állapotokról, kedves lelki leányának, Schlosser-nénak 1817. j a n u á r 27-én Bécsből Frankfurtba írt.
Álljon itt ennek a levélnek egyik részlete szóról-szóra :
«A j ó P. József az ő társaival iskolát állított fel. Ez a város (Bukarest) menedéke minden népek elve-szettjeinek (Verlaufenen); vadon erdő, hova úgyszólván minden vadállat kíván menekülni ; az ü d -vösség ügyében a legnagyobb tudatlanság uralkodik itt ; gondatlanul él itt mindenki, ügyet se vetve arra, melyik egyházhoz tartozik valaki; nem tudnak itt semmit mást, mint a szerzettet vígan felemészteni.
A szülők gyermekeiket úgyszólván csakis tömik nö-vésre és munkára. No van itt alkalma a jó József-nek futkosni ! Azért könyörög a szülőknél, hogy gyermeköket iskolába menni engedjék. E célra egy
1 Schtossernek 1816. nov. 23-án irt levelében ezt olvas-suk : «Der gute P. Joseph (Forthuber) tut Wunder in diesem verwilderten Lande. Bukarest ist eine Senkgrube aller Ver-loffenen (sie) aus allen Ländern. Die andern zwei (Hätscher und Libotzky) sind auch Priester (ott szentelték fel őket), auch ein Bruder, ein sehr f r o m m e r Mann, ist mit ihnen. Ich danke Gott, dasz mich der Bischof (Ercolani) hinters Licht geführt ; mein Gewissen hätte es nicht erlaubt, selbe mit ihm reisen zu lassen; er versprach zwar nicht Bequemlichkeiten, aber doch Obdach hoffe ich. Bis jetzt hielt P. Joseph eine Schule unter freiem Himmel, jetzt aber machten wir, dasz sie ein Haus mieten. Der dort wohnende Priester ist mit dem Bischof nicht eins, ich weisz nicht, w e r Recht hat, der Bischof oder der alte Geistliche. Der Bischof wohnt auszer Bukarest in einem sogenannten Klauster mit 4 Zimmern ; das Gebäude mit Erdleim verworfen und mit Rohr gedeckt, so ist auch die Kirche, wobei bulgarische Katholiken sich in ein Dorf angesiedelt. Der Bischof versprach mir dieses Klauster f ü r meine Brüder, unterdessen hat sich die Sache anders gezeigt . . . In Bulgarien, d. i. über der Donau, am rechten Ufer, sind zwei Dörfer aus Mangel der Geistlichkeit Türken g e w o r d e n . . . Die Bulgaren sollen sehr fromme Menschen sein, aber ohne Unterricht, die Bukarester hin-gegen sind leichtsinnig. Kinder von 15—16 Jahren wissen nicht zu welcher Beligion sie gehören, darum finde ich die Schule daselbst sehr notwendig» . . . Innerkofler, 737. 1.
kis házikót béreltek ki, és a jó Isten az ő (P. József) szivének együgyüségét használja fel arra, hogy, mint a püspök a nuntiusnak (Severolinak) írja, az erkölcsökben jobbraváltozást lehessen máris észre-venni. Es minthogy ott meg van engedve az oláhok-nak visszatérítése az egyházba, azért ő az övéivel mindent a legnagyobb türelemmel visel el». Mint-hogy Libotzky és Hätscher atyák franciául és ola-szul is tudtak, a bukaresti redemtorista missió Oláhországba szemlátomást nagyon jól beillett.1
Ugy látszik, Liboszky atya elbeszélése alapján irta le Haringer a redemptoristák oláhországi mis-siójának sajátságos, nyomorúságos körülményeit a külsőségekben, pezsgő apostoli lelkességét az ő láng-buzgóságú szellemükben.
«Mikor ők valamely faluba érkezének,2 úgymond, és valamely agyagból összevert viskóba betértek, hol emberek és állatok együtt tartózkodtak, első dolguk volt, hogy még ugyanaznap este a férfiak gyónását kihallgas-sák. Másnap reggel mindenekelőtt a barmokat kellett legelőre kihajtani s a hajlékot, úgy ahogy lehetett, kitisztítani. Erre következett a szükség-oltár össze-állítása. Most a női nem gyónására került a sor és szentmiseáldozat bemutatására a hívek szentáldozásá-val. Záradékul hittanítás volt. Mindez a szegény jó embereknek nagy vigasztalást hozott és nagy örömet okozott. Ezek végeztével az atyák meglátogatták a betegeket s a lakosok körében mindenféle ügyes-bajos dolgokat végeztek el, mert azon a vidéken a papnak mindennek kell lennie, még bírónak is».3
1 «1818 kam Libotzky auf einige Wochen nach Wien, írja Innerkofler, 739. 1. Mit welchem Interesse und welch liebe-voller Freude ihn der Heilige aufgenommen haben mag, kann man sich denken. Er sah nun seinen «lieben Joseph»
vor sich als 30-jährigen jungen Mann, eine schöne, kräftige Gestalt von Ehrfurcht gebietendem Äuszern. Sein langer, schwarzer Bart fiel sehr auf. Man erkannte ihn gar nicht mehr und hielt ihn allgemein f ü r einen Orientalen. Dem seeleneifrigen Heiligen konnte er aber w a h r e Wunder der Arbeit erzählen. Sie muszten an die verschiedensten Orte Missionsreisen machen, so nach Kimnik, Petesti (sie), Ter-gowst (sie), Campolongo und andere Orte, besonders auch zu den Bulgaren. Überall streckte man den Patres die Hände entgegen und empfing sie wie Engel des Himmels».
2 A mindig idézett 2. kiad. 326. 1.
3 Ezek után mondja még valaki, ha lelke van, hogy az egyház nem úttörője, nem oszlopa, nem menedéke a népek jólétének, a műveltségnek, a civilizációnak. A mai
túltengő-dött műveltség korában vannak már emberek Budapesten is, kik nemcsak este a sötétben, de fényes nappal is, kedvtelés-ből, passzióból nem nyereségvágyból, bicskáznak és revol-vereznek az emberekre. Istentől nem félnek, a rendőrségnek pedig fittyet hánynak. Ki fogja az emberek lelkébe az isten-félelmet visszaplántálni ? Ezt csakis a keresztény vallás képes. Jól mondta az «Élet» ezidei 3. sz. 63. 1. egy figyelő kartárs : «Szomorú, mert elszoktunk attól, hogy a társadalmi rend biztosítékaiba a valláserkölcsi törvényeket is bekap-csoljuk. Azt hisszük, hogy szigorú állami törvényekkel é s j ó közigazgatással körülbelül garantáltuk az emberileg igényel-hetőt. Pedig hát ime, mit é r a rendőrség és mit ér a törvény, a közigazgatás egy gonosz tőrrel vagy pisztollyal szemben?
134
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.Hogy az ilyen pasztoráció emberfeletti m u n k a volt és angyali egészséget kivánt, világos. Azért
szen-tünk, bár a maga részéről a rendes emberi mértéken felül való erőfeszítésnek az embere volt, mindenkitől ezt nem követelte, mert tudta, hogy ezt nem köve-telheti. Ezenfelül, bár Oláhország akkori fejedelme kedvelte a redemtorista missionáriusokat, szentünk mindinkább kénytelen volt belátni, hogy az ő törek-vésének Oláhországban még sem lehet sikere, nem-csak azért, mert az ottani szakadárok m á r erősen kezdték gyűlöletüket éreztetni, hanem főleg azért, mert Rómából sem a Propagandától, sem rendjétől vagyis P. Giattinitól semmi segedelem, de még csak reménysugár sem érkezett, mely biztatást hozott volna magával.1 Bármily nehezére esett is tehát szentünk-nek, Libotzky atyát Bukarestbe visszaküldte, a hol ez a lángbuzgalmú apostol az emésztő nagy m u n k á -ban oly ideglázt kapott 1819-ben, hogy azt évekig meg-sínylette. Habár tehát szentünk a jelzett körülmények között az oláhországi missió, illetve rendház ügyét veszett ügynek tartotta, Isten tudja miért, a bukaresti missiónak mégis véget ő maga nem vetett. Ez mái-utódjára P. Passeratra maradt. Ez hívta vissza 1821-ben a redemtoristákat Oláhországból.2
Legújabb életrajzirója szentünknek azt mondja, hogy ha Hofbauer atya Bómából támogatásban része-sül, talán maga is átment volna Bukarestbe, oly nagy tervei voltak evvel az oláhországi missióval. Az oda-költözés szándékára vonatkozólag adattal nem rendel-kezünk ; de igenis, több adat áll rendelkezésünkre arra nézve, hogy szentünk egész halála napjáig nem szűnt meg avval a tervvel foglalkozni, hogy kongregációját Lengyelországban visszaállítja, sőt maga is vissza megy oda. Eleinte, amint láttuk, Jestersheim atyának, szen-tünk megbízottjának Pruzinban kapott plébániája s nagy temploma volt afeltámadás reményének célpontja.
Ennek a templomnak érdekében írt Hofbauer atya 1815. szept. 22-én Rómába P. Giattininak, kérve a rend prokurátorát, hogy a pruzini templom számára ugyan-azon búcsúkat szerezze meg az apostoli szentszék-nél, melyekkel a redemtorista rendiek római temp-loma rendelkezik. Giattini — szinte hihetetlen — azzal válaszolt, hogy nem is felelt.
A bécsi kongresszus, hol a legyilkolt Lengyel-Es ez még a dolgoknak csak eredője a primitiv végleteken.
Van képleges bicska és képleges revolver is, ami ellen az oltalom még illuzóriusabb.» Szóval : vissza az Istenhez és a valláshoz ! De mit ér az élet keserves tanúsága, mikor a hatal-masok, a képviselőház és a főrendiház, a mint nemrég láttuk, 2—3 szavazattöbbséggel fittyet kezd hányni a vallás közjóléti szükségességének.
1 P. Giattini magaviselete szentünk részén tűrhetet-lenné vált. Alább, a Lengyelországban megpróbált új missió-alapítással kapcsolatosan, lesz erről szó.
2 Die schismatischen Griechen erhoben die Fahne des Aufruhrs gegen den türkischen Sultan. Und nun kamen die Missionäre in ernste Lebensgefahr. Ez volt a visszahívás oka. hmerkofler, 740. 1.
ország ügyének legkíméletesebb érintése is már m a j d -nem világháborút keltett,1 mégis alkalmul szolgált két Oroszországnak jutott lengyelországi főnemesnek2
arra, hogy Hofbauer atyát egy Janowban (Kamieniek-től 20 mértföldnyire, Podoliában) alapítandó kolos-tor és iskolaalapítás tervének megnyerjék. A két hatal-mas lengyel főnemes bőséges adományt biztosított és azt mondták, hogy az orosz kormány engedelmét könnyen meg fogják szerezni. Az új pártfogók egyike Grocholski gróf alkormányzó volt Podoliában.
Ekkor szentünket, kinek szivevei a lengyelek és Lengyelország sorsa annyira összeforradt, valami hon-vágyféle érzelem szállta meg Lengyelország felé,3 úgy, hogy egyik nagy tekintélyű főemberét, Zachariás Wer-nert küldte ki Lengyelországba a kaminiecki püspökhöz tájékozódás szerzése céljából. A püspök tárt karok-kal fogadta Wernert és székesegyháza tiszteletbeli kanonokjává nevezte ki. Hofbauer atya tehát azonnal mozgósította egyik lengyel rendtársát, P. Podgorskit,4
aki az időtájban Radzynimban, Galiciában lakott, hogy tüstént induljon Janowba. Szándéka volt két más lengyel rendtagot is Janowba rendelni Svájcból.
Később maga is oda szándékozott menni. «Magam-nak is, ezt írta 1817. márc. 19-én, kedvem van Janowba m e n n i ; de Isten szent akarata legyen meg.»B
1 Beim Wiener Kongresse w u r d e auch die polnische Frage gestreift. Es muszte höchst vorsichtig geschehen, denn das eine und das andere Mal drohte darob ein neuer Welt-krieg auszubrechen. Zuletzt begnügte man sich mit einer vorsichtigen, provisorischen Formel, um niemanden aufs neue zu reizen. Innerkofler, 744. 1.
2 Choloniewski és Grocholski grófoknak.
3 Nem is csoda ; hiszen ott élte ő életének legszebb, az ő lelkipásztori szivére nézve legkívánatosabb napjait. Mink a XX. században még mindig keressük a — városóriások, köztük az ú. n. világvárosok kellő pásztorációjához a — kulcsot. Szentünk már a XVIII. század végén megtalálta azt az — «örök-missió»-ban. Ez az ő apostoli lelkének varsói találmánya. Csak egy dolgot kell kiegészítésül hozzáadni : hogy az «örök missió», az illető város nagyságához képest, 2—3—4 stb. helyre alkalmasan legyen beosztva. Ez esetben az — evangelium liivása a város területén, bármily nagy legyen az, mindennap szól, és szól megközelithetően minden-kire nézve. Ez a világvárosi pasztoráció elégségessége, — amely persze csakis «sufficientia ex Deo» lehet, — s amely a modern hitéletet az őskereszténység hitéletének közelébe emeli föl, oda, ahol a hivek zöme mindennap részt vett az istentiszte-letben és a szentáldozásban. «Si Deus pro nobis, quis contra nos ? !» Isten segítségével semmi sem lehetetlen. Ez — a mi előleges válaszunk minden effajta lehetetlenség jelentkezésére.
4 Er (P. Podgorski) mit P. Jestersheim w a r der Haupt-stammhalter der Hoffnungen und Pläne des Heiligen auf Polen. Innerkofler, 749. 1.
5 Még 1818. ápril 12-én is ezt írta P. Stark erről a terv-ről Giattininak Rómába : «In Deutschland geht alles gut vor-wärts. Auch in Polen ist uns wieder ein Kloster angeboten w o r d e n und P. Hofbauer hat es bereits angenommen. Wahr-scheinlich wird er diesen Sommer noch selber nach Polen reisen». Grocholski gróf nejének maga szentünk is még 1818. m á j u s 28-án (lengyel nyelven) ezt í r t a ; «Ich bitte um Verzeihung, dasz mich mein unheilbarer Eifer dazu geführt hat, der gnädigen Herrschaft (kérelmével férjénél a janowi