Nem mondunk újat, de olyasmit, amit tanulság gyanánt nem lehet elégszer hangoztatni, ha azt mondjuk, hogy Franciaország a liberálizmus betege, Ne adja Isten, de tartani lehel tőle, hogy áldozata is lesz. A harmadik köztársaság a maga oktalan radikálizmusával csak sietteti a dekadenciát. Az 1907 óta valósággal fogyó nemzetnek nemcsak semmi kilátása nincs arra, hogy valaha visszaszerezhesse az elvesztett Elszászt és Lotharingíát, de örülhet, ha eddigi határait is megőrizheti a nemsokára kétszer oly hatalmas német nemzettel szemben. Minő kilá-tásai is lehetnének olyan nemzetnek régi presztízse visszaszerzéséhez, amelyet pártok szaggatnak szét darabokra, épen a múlttal való szakítás következménye gyanánt s melynek jó részét, a szociálista párt híveit, maholnap anarhistákká gyúrja át az egyre hatalmas-kodó szindikálizmus ? Minő kilátásai lehetnének régi presztízse visszanyeréséhez olyan nemzetnek,
amely-1 U. o. 76. amely-1. 2 V. ö. u. o. 80. 1. 3 U. o. 25. 1.
nek fiai, jóllehet sehol sincs arányosabb vagyon-felosztás e világon, sehol sincs nagyobb közjólét az anyagiakban, folytonos közrend elleni lázongásban, sztrájkban, testvérharcban pusztítják energiájukat.
A királygyilkos nemzet most már magát pusztítja és sokkal teljesebb mértékben váltja valóra Goethe epigrammját, mint azt a weimari mester csak álmod-hatta is :
Frankreichs traurig Geschick, die Grossen mögen's b e d e n k e n ; Aber bedenken f ü r w a h r sollen es Kleine noch m e h r ; Grosse gingen z u g r u n d e ; doch wer beschützte die Menge Gegen die Menge ? Da war Menge der Menge T y r a n n . . .
Ilven szomorú gondolatok támadtak bennem, midőn a francia lapokban gyönyörű középkori falusi templomok pusztulásáról olvastam. A boldogtalan nemzet az olyan-amilyen földi jólét lencséjéért oda-adta az egyházban való elsőszülöttségi jogát (az egy-ház legidősebb leánya!); most elégedetlenebb, mint valaha s arra sincs pénze, hogy az ősök áhítatának, ízlésének, áldozatkészségének remek emlékeit, Fran-ciaország egykori nagyságának emlékeit fenntartsa.
A sok helyen egészen elanyagiasodott vidéki lakos-ság pusztulni hagyja még a művészi, történelmi szempontból értékes templomokat is. A jövő oda van; pusztuljon most már a mult is. Az 1905-ben az államtól teljesen elválasztott és koldussá tett egyház mit tehetne?
A pusztuló templomok ügyét különösen aktuá-lissá tette a nem katholikus érzületű Maurice Barrés interpellációja a belügyi költségvetés tárgyalása alkal-mával a francia parlamentben. Egymásután pusztul-nak a gyönyörű középkori falusi templomok: Ville-sur-Arce, Cinqueux, Bruc-Auriac, Messei, Ligniéres, Bellgarde-sur-Valserine, Beterre templomai. A cin-queuxi templom hatalmas, kereszthajó felett emel-kedő XII. századbeli tornyát melinittel robbantották szét, mert a közbiztonságot fenyegette s a szociálista községtanács sajnálta a pénzt a reparációra. Barrés kérdést intézett M. Briand-hoz, mit szándékozik tenni «az építészet és hit» remek alkotásainak védel-mére ? Gyönyörű beszédjéből érdemesnek tartottuk lefordítani a következő részt.
«Mindnyájunk mélyén van egy nagy birodalom, a zavart vágyódások leggazdagabb tanyája, homá-lyos tanya, melyről a tudós lélekbúvárok azt tartják, hogy az világos eszméink mély, tápláló forrása. Leg-nagyobb, legerősebb tudatos eszméink mind meg-annyi szigetek, a melyek fölmerülnek belőle, de alapjaik, mérhetetlen alapjaik ott vannak a tenger mélyén. A szellemek mindinkább a lélek e tudat-alatti1 (subconscientia) tája felé fordulnak, a melyet
1 Maurice Barrés itt persze téved, midőn Istenről való ismereteinket merőben homályos, bizonytalan eszméknek mondja s így meglehetősen modernista és neo-kantianus nyelven beszél; de megbocsáthatjuk neki tévedését bátor és nemes védelméért, melyet a vallásos érzelmek érdekében kifejt.
rS
164
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.a lélektan tudománya a legteljesebb valóságnak tart.
Lehetetlen számításon kívül hagynunk e nagy belső tevékenységet. Ez a mély élet, ez a homályos tudat, az isteninek ez a szükséglete tény s nem is áll hatalmunkban, hogy azt kipusztítsuk az emberből.
Hány megragadó példáját tudnám fölhozni annak, hogy a léleknek mennyire szüksége van a mély életre! És majd ha a kamarában a Sorbonne-ügy tárgyalására fog kerülni a sor, mert látom előre, hogy rá fog kerülni, azt hiszem, nem lesz nehéz bebizonyítani, hogy azok a fiatal emberek, kik taná-raik egészen száraz (máskülönben igen érdemes) tanításuk ellen panaszkodnak, sokszor tudtukon kívül azt sínylik, hogy leiküknek csak a felülete részesül művelésben. Ez a homályos tudat az, a mely meg-kívánta és megkívánja a falusi templomot, valamint ez támasztott nyugtalanságot Faust lelkében s nyit-tatta meg Auguste Comte kápolnáját és Stuart Mill imaházát.
Nos tehát, ha egyszer ezek a falusi templomok egyenlővé lesznek a földdel, mivel fognak önök ele-get tenni a vágyódások egész világának, melynek a templomok most még megfelelnek? Hol fogják önök az érzelmi élet e képességeit művelni, melyek szá-zadok óta találnak tanyát, finomodnak és nyugosz-nak meg a t e m p l o m o k b a n ? Ha a templomok be lesznek zárva, hol fogjuk megtalálni azt a kielégí-tést, melyet ezek a misztikus nyugtalanságok adtak?
Mindazok részére, kik a tudatalatti élet e mélységei fölött elmélkedtek, a templom az, a mely a legerő-sebb és legiidvölegerő-sebb kielégítést nyújtja. Egyedül a templom felel meg ma mindazok mély szükség-leteinek is, a kik a legjobban ellenzik békés sugáro-zását. Egyedül a templom hatalma terjed ki azon tájakig, «ahová Goethe szerint az ész nem ér el s ahol mindamellett nem akarjuk, hogy az esztelenség (déraison) uralkodjék».1
«Szinte hallom az ellenvetést, hogy sok helyen a nép tényleg elveszti érdeklődését a templom iránt.
Oh uraim az az egyszerű tény, hogy ezek az érzé-sekkel teljes falak nagyon bizonytalanul, elégtelenül de mégis tájékozzák a gondolatot, megbecsülhetetlen eleme a falu bölcseletének. Ha egyszer a templom összeomlott, mi minden váratlan dolgot fogunk ta-lálni parasztjainknál!
Hallgassák csak meg, mit mondanak a falusi papok, pásztorok és orvosok; egyértelmüleg állítják, konstatálják, hogy a kereszténység által elvesztett terület nem a racionalista műveltség nyeresége, de a legalacsonyabb formájú pogányságé, a mágiáé, bo-szorkányságé, teozofikus tévelygések, spiritiszta szem-fényvesztés és hipnotikus habonáké. Ismerek tanító-kat, kik asztalokat táncoltatnak. Ismerek délfrancia-országi falut, a hol a koporsóba az elhunyt cipőit és pénzét teszik, a cipőket, hogy útjuk végére
juthassa-1 Les Annales politiques et littéraires, jan. 19. 1911.
nak, pénzt, hogy az alvilági istenségnek eleget te-hessenek . . -1
Bocsássák meg, hogy ezt a csekély, de igaz rész-letet felhoztam, de ez világosan mutatja, mennyi maradványa lappang a keresztény civilizáció alatt a pogányságnak, egész barbárság, amely kész föltámadni.
Önök igazat fognak adni nekem uraim abban, hogy sem pártpolitikai, sem hitvédelmi szempontokat nem emlegettem. Tények alapjára, a vallásos tény alapjára helyezkedtem. Törvényhozóknak nincs megengedve, hogy a valósággal ne számoljanak. A vallásos érzés létezik a falusi templomban, a láthatóvá lett érzés.
Tiszteljék e nemes és hatásos köveket, melyek az egyén teljes kifejlődéséhez szükségesek. A m i engem illet, én ugyanazon a címen jöttem védelmezni azo-kat a bíróság előtt, amely címen védeném a College de France-ot.
Önök szemére vetették a theologiának, hogy megcsonkította az életet, ne essenek ugyanazon hibába. Szemére hányták a theologiai világfelfogás-nak, hogy az szűkreszabott kör, melyben a világ megfullad. Vigyázzanak most rá, hogy miután meg-győződésük szerint annyira kitágították e kört, hogy az egész világegyetem beleférjen, csupán meddő ellen-kezésből, harcvágyból vagy a mi még rosszabb, meg-torlás kedvéért ne zárják azt be idő előtt s ne hagy-j á k ki belőle nagy részét annak, a mi a lélek
életé-nek táplálékát képezi».
Briand, a miniszteri szék kedvéért burzsoává vedlett szocialista, természetesen nem mert szocialista recept szerint válaszolni, nem emlegette, hogy a val-lásos érzés csak nyomorúság ópiuma, még csak azt se emlegette, liberális credo szerint, hogy hiszen a vallás magánügy, hanem iparkodott megnyugtatni Barrés-t, hogy a hol a község törekszik megmenteni valamely régi templomot a pusztulástól, az állami közigazgatás részéről támogatásra bizton számíthat.2
Maurice Barrés beszédjének ez alkalommal két tanulságára óhajtunk rámutatni. Ismeretes dolog, mily kitörő örömmel fogadták szabadkőműves
lap-1 Régi tapasztalása az egyháznak, hogy a k i k elvetik ma-guktól a hitet, legtöbb esetben a babona bilincsei közé kerül-nek. Ha nem hisz az ember Istennek, hinni fog az ördögnek;
ha nem kell a hit, elébb-utóbb kelleni fog a hiedelem. «El-dobják, írja Martinet «Philosophie de catéchisme catholique, I. III. 87. a kinyilatkoztatott igazságokat és mint Johnson, hisznek a hazajáró lelkeknek; mint Rousseau rettegnek a 13-as számtól, mint Bayle, előítéletet táplálnak péntekről ; mint Volney keresik az álmok értelmét ; mint Helvetius, kár-tyavető asszonyoktól kérnek tanácsot; mint ^Hobbes, a szá-mokból kutatják a j ö v e n d ő t ; mint Voltaire rettegnek a jós-latok előtt». Hogy pedig újabb példákat említsünk : elterjed-hetett volna-e a spiritizmus babonája a XIX. század második felében Amerikában és Európában oly ijesztő arányokban, ha nem grasszál a hitetlenség. Iis nem babonával határos-é Haeckel panpsychismus-a'?
2 Briand azóta meg is bukott. Rohamosan kergetődze-nek az események Franciaországban. Egyik napról a
má-sikra se biztos ott semmi. Szerk.
10. szám.
R E L I G I O
165 jaink az egyház és állam teljes szétválasztásánaktényét 1905-ben, Franciaországban ; nem győzték is-mételgetni, milyen mérhetetlen haladás ez a maga-sabb kultúra terén. Nos tehát, a francia egyházpoli-tika retrográd mozgalomnak mutatkozik Barrés be-széde tükrében. Vagy nem retrográd mozgalom az, melynek eredménye egyrészt a művészet gyönyörű emiekeinek pusztulása, másrészt a vallás helyében fölburjánzó nyomorult babonák terjedése? Valamikor a pozitivizmus mézesheteiben szálló igévé vált ez a m o n d a t : exstinctis diis, successif humanitas: elpusz-tulván az istenek, helyükbe lépett az emberiség. Nos ezt a szentenciát úgy látszik, így kell megváltoztatni : exstincto Deo, successit superstitio: az Isten eltávo-zott, helyébe lépett a babonaság.
Némethi] Gyula dr.
Hofbauer szent Ideiemen élete alkonyán. (x.>
Ez volt szentünk utolsó levele és utolsó szava Giattinihoz, a kin sem a gyöngéd, sem a kemény szó nem fogott. 1817-ben meghalt P. Blassucci, a rend egyetemes főnöke. Giattini ezt se tudatta Hofbauer atyával. Hogy, hogy nem, de megtörtént az is, hogy új rendfőnököt is választottak az olasz rendtársak Hofbauer és az övéinek tudta nélkül, P. Mansione személyében. Szentünk kerülouton jutott ennek is tudomására.1
Szentünk istenszerelő lelke és a keresztrefeszí-telt Krisztust hiven követő béketűrése ezeket a mel-lőzéseket és megalázásokat igazán csodálatos lelki fensőbbséggel hagyta maga előtt végigviharzani.
Mintha érintve se lett volna a sérelmektől, oly lelki nyugalommal üdvözölte 1818. december 20-án az új Rector Majort, ahogy a redemtoristák egyetemes rendfőnöküket nevezni szokták. Csakis egyetlenegy halk szemrehányást csúsztatott be a rendfőnökhöz intézett levélbe, gyöngéden azt mondva, hogy a meg-választásról csak homályos hallomásból értesült.2 Je-lentette, hogy az osztrák törvények szerint a
levele-1 Innerkofler, 759. 1.
2 A ki a keresztény, vagyis szent szeretet, a Charitas gyakorlásának azt az ágozatát, melyet correctio fraterná-nak, magyarul testvéri javító eljárásnak nevezünk, ismeri, az tudni fogja, hogy Hofbauer atya eljárása Giattinival szemben min-den részében nem csupán minmin-den kifogáson felül állónak, hanem befejező kivillanásában egyenesen fenségesnek tekin-tendő. «Annyira semmik vagytok, hogy még a legnagyobb jóakarat sem tud megtalálni !»
Szellemességre nézve kétségkívül méltó p á r j a annak a fenséges gúnynak, melynek gáncsvetésével egykor Fénélon nagy ellenfelét, Bossuet-ot mindakét vállára lianyat terítelte, mondván : «Quai donc, Monseigneur, croyez-vous que le Pontif établi pour confirmer ses frères ait besoin d'être con-firmé par vous ? Il vous a assez écouté ; il est temps que vous l'écoutiez á votre tour». Atticisme de l'Église (vagyis milyen szellemesség illik az egyháziaknak?) par Del four.
Univers, 3 Mars 1911.
zés nehézségekkel jár.1 Ennélfogva Bómában Jablo-nowska hercegnőt nevezte meg szentünk közvetítőnek, Bécsbe pedig Herr Buchnerre, Wien, Expedition der Hofzeitung kérte a neki szánt levelek címezését.
Utolsó levelét szentünk a rendfőnökhöz 1819-ben abból az alkalombol írta, hogy Ferenc császár és apostoli király a pápához Rómába utazott. Metter-nich herceg szentünk konvertitáját és tanítványát, Friedrich Schlegelt is magával vitte. O volt megbízva azzal, hogy Hofbauer atya levelét Nápolyba teendő útjában a Rector Majornak kézbesítse. Meg volt, mint szentünk bizalmasa, azzal is bizva, hogy reá, — szen-tünkre — vonatkozólag minden fölvilágosítást megad-jon. A svájci és bukaresti misszió állásáról maga
szen-tünk tett ezúttal levelében jelentést.
Láttuk az emberi keserítést; lássuk az isteni vi-gasztalásokat.
A vigasztalások Istene Hofbauer atyát a mint más, közönséges emberektől elviselhetetlen szoron-gattatásnak engedte át erőpróbára, úgy egyúttal a nagy megpróbáltatásokon át szerzett diadalmainak megjutalmazására oly vigasztalásokban részesítette, melyek «exsuperant omnem sensum»,2 minden testi s természetrendi lelki érzéseket felülmúlnak s me-lyeknek fölfogására és élvezhetése végett külön, fen-sőbb érzékeket támaszt a Szentlélek a megszentelt emberek lelkében. Hogy csak egy példát említsünk:
annak a boldogságnak fölfogására és élvezhetésére, a mely a Krisztus Urunktól megállapított nyolc, illetve hét boldogságban foglaltatik, névszerint például ennek :
«boldogok, a kik üldözést szenvednek az igazságért», nem elég sem a boldogságot kereső ész és az ő ren-delkezésére álló öt érzék, sem boldogságért rajongó szivünk, sem külön, sem együttvéve. Mért? Azért, mert szent Pál apostol tanítása szerint «szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szivében föl nem merült, mit Isten azoknak készített, kik őt szere-tik».3 Hogy szentünkhöz visszatérjünk: kétségtelen dolog, hogy azt az örömet, vigasztalást és buzdítást, melyet Hofbauer atya lelkében Istennek az az intéz-kedése támasztott, hogy a redemtorista - rendnek áldott emlékű alapítója, Liguori Alfonz püspök a boldoggáavatás dicsőségében részesüljön, senki e vi-lágon j o b b a n át nem érezte, mint Hofbauer atya, a ki mint a rendalapitó atya látnoki és csodatevő szel-lemének4 örököse, mindenkinél világosabban látta ez eseménynek a boldoggáavatottra nézve igazságosságát, az egész anyaszentegyházra, de különösen az ő
há-1 A redemptorista-rend Ausztriában még mindig tilos kongregáció volt. Szentünk kimondhatatlan sok szenvedése s egetverő nagy jótékony működése a lelkipásztorkodás terén — haláláldozatával kapcsolatban — volt az érdem, mely a rendnek az állami elismerést Ferenc császár és apostoli király szivétől megszerezte.
2 Philipp. 4, 7.
3 I. Kor. 2, 9.
4 A miről még külön kell megemlékeznünk, mert eddig csak jelzésekre nyilt alkalmunk.
166
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.nyatolt gyermekkorát élő szerzetesrendjére nézve kitüntető és jótékony befolyását. Különösen a kon-gregáció olasz részének a szent alapító magasztos intenciói között messze elmaradt maradiságára és tengéletére várt szentünk a közös rendalapító atya mennyei pártolásától minden j ó t .1
Az olasz rendtársak, úgy látszik, még aludtak, vagy legalább is pihentek a rendet az ő alapítójának beatifikációjával ért kitüntetés babérjain, mikor Hof-bauer atya lelkében a szent rendalapító tiszteletére, a kongregáció javára, az anyaszentegyház dicsőségére, egy ujabb gondolat öltött testet, elhatározássá és tetté válván. Szentünknek az akkor uralkodott pápa, VII. Pius — m á r tudjuk — még a tivolii remeteélet idejéből, azt mondhatni, szent tisztelet és barátság kötelékeivel hozzáfűzött pártfogója volt. Alig hang-zottak el boldog Liguori szent Alfonz tiszteletére a beatifikáció ünnepélyeinek utolsó akkordjai, szentünk hosszú folyamodványban fordult az ő legfőbb párt-fogójához a földön a végett, hogy a szenttéavatás el-járását megsürgesse. «A Svájcban, Lengyelországban,
Bukarestben és Oláhországban szétosztott egész Al-peseken inneni kongregáció», saját szavai szentünk-nek, epedve óhajtja «még ebben a században» alapí-tóját a mennyei szentek sorában láthatni. Ez nagy jótétemény lenne nemcsak a kongregációra, hanem
az egész anyaszentegyházra is, mert Alphonsust az egyház éppen a legvészterhesebb időben kapta és ő oly tanítóvá izmosodott az egyházban, «a ki az egy-ház első és legvirágzóbb időinek atyái mögött sem-mivel sem áll hátrább».2 IIa valaha, most van az egyháznak szüksége3 új mennyei pártfogóra. «Mert az idők annyira rosszra fordultak, hogy névszerint
1 Mikor valamely szerzetesrendben, a melyek valameny-nyien tulajdonképpen a magasabb tökéletesség fényes vilá-gának művelésére vállalkoztak, nemcsak a magasabb tökéle-tességre való törekvés szelleme, hanem a világban élő hivekre is ráillő kötelességeknek a teljesítése — milyen például az egy-más iránt való szeretet és kölcsönös megbecsülés kötelessé-gének a teljesítése — sokakban hiányzik s az ellenkező min-tegy uralkodóvá válik, a mint ezt Hofbauer atya saját rendjé-nek római prokuratora és társai részéről keservesen tapasz-talta : akkor az ily szerzetesrend a hanyatlás és végkifejlődés-ben a bukás lejtőjére jutott. Pang és csak terhére van az a nyaszentegyháznak s céltáblája a világ támadásainak. Rajta csak vagy üdvös reformmal vagy feloszlatással lehet annak segítenie, a kinek szent Péter apostolban mondotta az Úr Jézus :
«En pedig könyörögtem éretted, hogy el ne fogyatkozzék a t e hited ; te pedig viszont alkalomadtán (aliquando conver-sus) erősítsd meg a te atyádfiait». Sz. Luk. 22, 32.
2 Lehetetlen szentünknek ebben a gondolatában magvát nem látni annak a mozgalomnak, mely már XVI. Gergely ko-rában lépett nyilvánosság elé, IX. Pius pápa alatt pedig 39 biboros, 10 patriarka, 135 érsek, 540 püspök, 25 egyetemes rend-főnök stb. kérvényét terjesztette a pápa elé aziránt, hogy Liguori szent Alfonz — időközben megtörtént a szenttéavatás — az Egyház Uoctora cimével tíintettessék ki, a mi 1871. július 7-én csakugyan bekövetkezett.
3 VII. Pius és Hofbauer atya végigélték és szenvedték a francia forradalom s napoleoni pusztító zsarnokság viharait.
Németország napjainkban nagyobb veszedelemben forog,1 mint a minőben a véres, borzalmas (napo-leoni) háborúk idején ment át. Nem ok nélkül ret-tegünk, nem ugyan magáért az egyházért, mert hiszen ezt Krisztus maga sziklára építette, hanem Német-országért, hogy cselszövény el fogja őt szakítani az egyháztól.2 Eélelemmel és reszkedve látjuk, hogy ezt megindították és megindították úgy, oly vakmerőség-gel és oly sikerrel, hogy vigaszt és segítséget már sehol sem lehet találni, csak a szentek közbenjárásá-nál és az ég segedelménél.»3
Liguori szent Alfonz szenttéavatását Hofbauer atya természetesen m á r nem élte meg; de megért egy másik szerencsét, áldást és örömet hozó eseményt : a kongregáció végre az Alpeseken innen saját, biz-tos rendház (collegium) birtokába jutott Svájcban.
A rendalapító, m á r mint mennyei pártfogó, itt segített az ő lelkéből fakadt kongregáción, a hol emberileg legkevésbbé lehetett várni, kivált addig, míg Svájc-ban a francia «rablók» uralkodtak. Napoleon vég-zetes csillagának lehanyatlásával Svájcra is fölvirradni kezdett a szabadság napja. Osztrák hadak vivták a franciák ellen 1814-ben a szabadságharcot, de hagy-máz ütött ki köztük és soraikban rettentő pusztítást vitt véghez. A Freiburg kanton területén szétszórva élt redemtorista atyák halhatatlan érdemet és egész Svájcban áldásba került nevet szereztek akkor a beteg-ápolás terén. A német- és szlávajkú osztrák katona-ság mentőangyaloknak tekintette az ő nyelvükön is beszélő atyákat. Valamennyi tagja a kongregációnak, egy kivételével, megkapta a ragadós betegséget, de Isten segítségével egy sem halt bele, hanem ha csak félig magához jött is, mindenki h a m a r visszatért a betegápoláshoz. Minthogy az atyák ezt az áldozatos szolgálatot a kormány és a püspök fölszólítására vé-gezték, a katholikus kanton mindakét, egyházi és világi hatóságának hálája örök időkre biztosítva lett a kongregációnak. A nép pedig, látván az önfeláldo-zást, csak elragadtatással tudott beszélni a redemto-ristákról.4
Ily kedvezőre alakulván Svájcban, névszerint Freiburg kanton területén, a redemtoristákra nézve a viszonyok, Passerai atya, a főnökük, 1815-ben össze-hívta a kantonban működő atyákat tanácskozásra,
1 A protestantizmustól megóvott rész elszakadásának veszedelmére történik utalás, melyről a bécsi kongresszussal kapcsolatban volt szó.
2 Tehát a veszedelmet a bécsi kongresszuson elért siker még nem szüntette meg. A lelkek az irányadó egyházi és világi körökben állandóan hajlandók voltak még mindig a Wessenberg javasolta, Rómától elvált «nemzeti egyház.» csá-bító sugallataira. Szentünk e tekintetben «deszkán átlátó»
nagy tanú.
3 Innerkofler, 754. 1.
4 Das ganze Volk und die Behörden rechneten es ihnen (a kongregáció atyáinak) zu hohem Verdienste an. Innerkof-ler, 760. 1. Ne feledjük, hogy Svájcban a nép uralkodik, a nép maga a souverain.
10. szám.
R E L I G I O
167hogy mit gondolnak, tanácsos dolog-e az adott kö-rülmények között az, hogy a kongregáció a világi hatóságnál engedelmet kérjen zárda alapítására. Az atyák azt tanácsolták, hogy a kanton elnökénél kell mindenekelőtt puhatolódzni. S Passerat atya az elnök-től azt a választ kapta, hogy igenis, remélhetnek az atyák, de várjanak még egy kissé. 1817-ben Odet, gruyérsi prefektus volt az, a ki Hofbauer atya kon-gregációját Svájcban saját templom és rendház
bir-tokába jutatta, illetve terelte. Ezt mondta Passerai atyának : Kerületem egyik völgyében, Cerniat plébánia területén, van magas hegyektől környezetten egy ős-régi karthauzi kolostor. Valsainte a neve; legutóbb trappisták laktak benne, most üres; a kormány bir-tokában van. Bátran kérheti a P. Rector, minden bizonnyal megkapja. Passerat atya sietett a kérvény-nyel, s a kantoni nagytanács 1818-ban nagy több-séggel megszavazta Valsainte-t a redemtoristáknak.1
Mindez, természetesen, Hofbauer atya tudtával történt. S minthogy Jeuni Tóbiás, Freiburgban székelő
«genfi és lausannei» püspök a rendnek minden te-kintetben nagy pártfogója volt, szentünk 1818. febr.
20-án kelt levelében hálás köszönetét fejezte ki a nagytanácsnál latbavetett pártfogásért s fölkérte őt, hogy a világi hatóságnál ezentúl a rendet az ő viká-riusi hatóságának képviseletében is támogatni kegyes-kedjék. Bár a nagytanács külön törvényszakaszban korlátozásokat állított föl, szentünk ezt a korlátozást is elfogadta, abban a reményben, hogy idővel a kormány a szakasz szigorát enyhíteni fogja. Passerat atya az állami befogadás határozatának vétele után Valsainte-t azonnal birtokába vette. A rend bevonulása nagy ünnepéllyel ment véghez. Az atyák körmenetileg vo-nullak föl a cerniati plébánia-templomból a kolos-torba. Nagy néptömeg követte őket hálaadó, Te ü e u m - o s istentiszteletre.
Kolostor s templom tehát már végre volt; de nem volt miből bebútorozni, illetve fölszerelni. Magában-véve még nagyobb baj volt az, hogy élni sem voll miből.
Ám a nagyobb bajon, úgy a hogy, a megszokott módon segítettek Hofbauer atya liai — mert valamennyien azok voltak, — a templomnak pedig Hofbauer atya Récsből küldött templomi szereket azokból, melyeket ő Varsóból megmentett.2 Minthogy a rendtagok Val-sainte-ben egészen a rend szabályai szerint élhettek, szentünk legifjabb kedves tanítványát, Joseph Srnát odaküldte hozzájok, hogy nevelését m á r most ők foly-tassák. Ez a nagyreményű ifjú hét évig lakott Hofbauer atyával Bécsben együtt. Tanítani Stark és Sabelli atyák tanították őt, a nevelését maga szentünk végezte.
A boldoggáavatás aktáiban ez a tanítvány, mint szem-tanú, a következő vallomást tette Hofbauer atyáról :
«Bármit beszéltek róla kint, csak árnyéka volt annak, a mit én rajta közelről tapasztaltam».3
Breznay Béla dr.
1 Innerkofler, 760. 1. 2 Haringer, 321. 1.
3 Summarium, a. 1866. 11. 1.