• Nem Talált Eredményt

tinus előtt. (i.)

In document Religio, 1911. (Pldal 91-99)

7. szám.

R E L I G I O

87 már előbb is valamiképen, a mint láttuk, — de most

mái-végleges leszámolásra. Szentünk kiadott jelszava —

«da mihi animas, cetera tolle», add ide a lelkeket, vidd el a többit — az anyagi javakkal való kecsegtetés csábítását az éber lelkekben túlharsogta. El az anyagi javakkal ! Inkább végső szegénység, mint a lelkek elvesztése! Ez a hofbaueri napiparancs lőn a német papság javarészének imaszerű jelszavává.

S akár hiszi valaki, akár nem : ebből az éltető jel-szóból, a német katholikus papságnak ebből a nagy-lelkű, áldozatos szelleméből, szóval, nagy szellemies-ségéből,1 nőtt ki a hatalmas német katholikus

«Centrum».2 tíreznaij Béla dr.

88

R E L I G I O

LXX. évi-. 1911.

megbeszélni, hogy az Apóst. Konstitúciók (IV, 2.) szerint az árva fiút a püspöknek a hitközség költsé-gén kell táplálnia, de mesterségre is kell taníttatnia, hogy ha majd mesterségét elsajátította és a maga erejéből szerszámait megvette, többé a községnek terhére ne essék. Más adatok még érdekesebbek.

Konstancius és Konstans 360-ban felmentik a papo-kat a kereseti adó alól, ha csekély kereskedéssel szerzik meg kenyerüket és ruhájukat (Cod. Theodos.

16, 2, 15.). Az ú. n. Statuta Eccliae Antiqua szerint (VI. század, régebben a 398. karthagói zsinatnak tu-lajdonították) a tanult papnak is mesterséggel kell keresnie kenyerét (51. kánon); ez esetleg földműve-lés is lehet (52. k.); a munkabíró papok mind sajá-títsanak el mesterséget és tudományt. (53. kán.)1 És valóban Spiridion Cyprusban birkákat őrzött

(Socra-tes, H. E. I, 12.); egy püspök Maj urnában takács volt (Sozom. H. E. VII, 28.), a másik hajóács Campaniá-ban (Greg. M. Ep. 13, 26.), egy további a törvényszé-keknél folytatott gyakorlatot (u. o. 10, 10.); egy pres-byter Ancyrában ezüstműves volt (Corp. Inscr. Graec.

No. 9258.). Basilios papjainak javarészéről mint kéz-művesekről beszél (ep. 198, másutt 263.) ; Gennadius arlesi Hilarius püspökről írja, hogy szegényei ked-véért földművesmunkákat végzett. (De vir. ill. 69.).2

Szent Antal szerint a remetének három munkával kell foglalkoznia: kézimunkával, elmélkedéssel és imádsággal. Szent Makarius és Szent Benedek napi hét órai kézimunkát irtak elő tanítványaiknak. Isme-retes, hogy Szent Basilios szabályában a kézimunka szervezve volt; külön munkahelyek állottak fenn, amelyekbe idegennek nem volt szabad belépnie s a munka elhanyagolása büntetést vont magára. Szent Ágostonnak külön müve van De opere monacho-rum, a melyben a szerzetesi élet lényegéhez tartozó-nak tünteti fel a kézimunkát. Cassianus műveiből hasonlót látunk. Angliában Dávid szerzetes és püs-pök (458—544.) szintén így rendelkezett. A gall szer-zeteseknek fát kellett vágniok, földet ásniok; sőt mindegyik ökör nélkül maga húzta az ekét. Mikor Szent Columbanus (543—615.) a Vogesek alján Lu-xeuilben és Fontaineban megtelepedett, megkezdte Gallia talajának előkészítését a kulturmunka számára.

A szerzeteseknek szántaniok, vetniök, aratniok, fát vágniok kellett; a mintaszerű testvérnek úgy kellett ágyba mennie, hogy m á r az uton elaludjék és kevés álom atán újra munkához kellett látnia. A XII. szá-zadig megdöntetlen a hagyomány, hogy a szerzetes-nek kézimunkát kell végeznie. Az ezután alapított rendek különös előszeretettel fordultak a szellemi munkák felé, míg a Benedek-rend hű maradt a kézimunkához és a kéziratok másolásához.8 De tud-juk, hogy a maurinusok révén a szellemi munka

1 Hefele, Conciliengesch. II. 73.

2 Hatch (Harnack), Gesellschaftsvcrt'ass. der ehr. Kirclien.

Giessen. 1883. 153.

a Sociale Revue. 1903. III.

terén is közmondásossá lett a bencés hangyaszorga-lom. Mielőtt e képektől elválnánk, ideírjuk, hogy Donough békebiró egy Lake Mohawkban tartott értekezlet előtt a szerzetesek munkájáról a Fillippi-nákon így számolt be: 1571-től 1869-ig az ágoston-rendüek és a ferenciek nem kevesebb, mint 436 várost és községet alapítottak . . . Ők tanították a benszülöt-teket földmüvelésre . . . Tőlük tanulták, hogyan kell búzát, indigót, kávét, cukornádat, dohányt, burgo-nyát termelni . . . Azt a földterületet, melyet ekként termékennyé tettek, az amerikai kormány 7,500.000 dollárra becsülte, midőn a szigetet birtokába vette.1

Hány ma virágzó és talán protestantizmusával kér-kedő európai államról kellene ehhez hasonlót mon-dani !

De hagyjuk ezt a területet másoknak, akiket erre tanulmányaik jobban képesítenek. Maradjunk ezen tanulmánynál a Nagy Konstantinus előtti szá-zadokban.2

I.

J é z u s é s a m u n k a .

1. Jézus élete ránk nézve két egyenlőtlen részből áll : a hosszabb, harminc éves szakasz m a j d n e m üres lap; a rövidebb, három (mások szerint egy) éves eseményekben gazdag. Mátéból (13, 55.) tudjuk, hogy mesterembernek fia volt (táxxwv, a mi általában mesterembert, sokszor famunkást, ácsot jelent).

Ismerve a keleti és az akkori viszonyokat, gondol-hatjuk, hogy Jézus nyilvános élete előtt szintén atyja mesterségét űzte, a miben megerősít Mc. 6, 3., a hol Jézus földiéi azt kérdezik róla : Nemde ez TÉ-/„TÜ)V ?

Az apokrifokban József ácsnak neveztetik (Protev.

» Religio 1909. febr. 21. 122. 1.

2 Jelen tanulmányomban bizonyos munkákat sokszor kellett forrásként megjelölnöm : helykímélés szempontjából a következő jelzéseket használtam :

FPA = Funk, Die Apostol. Väter2, Tübingen, 1906.

RAM = Ruinart, Acta Marty rum, Ratisbonae, 1859.

GAM = Gebhardt, Acta Martyrum selecta, Berlin, 1902.

HNA = Hennecke, Neutestam. Apokryphen, Tübingen u. Leipz. 1904.

RF1 = Rauschen, Florilegium Patristicum, Bonnae, 1904 óta (egyes füzetek).

KE = Kirch, Enchiridion fontium históriáé ecclesia-sticae antiquae, Freib. 1910.

HCG = Hefele, Conciliengeschichte, I.2 Freib. 1873.

HMA = Harnack, Mission und Ausbreitung des Christen-tums.2 Leipz. 1906. 2 köt.

AP = Allard, Histoire des Persécutions.2 Paris. 1892 k.

5 kötet.

BAL = Bardenhewer, Gesch. der altkirchl. Literatur.

Freib. I. 1902. II. 1903.

EAL = Ehrhard, Die altchristl. Litteratur und ihre Er-forschung von 1884—1900. Freib. 1900.

KAL = Krüger, Gesch. der altchristl. Litteratur, Freib.

1898.

KA — Kaufmann, Handbuch der christl. Archäologie.

Paderborn. 1905. Eusebius História Ecclesiasticáját Eduard Schwartznak a berlini vállalatban megjelent új kiadása sze-rint idézem, melynek lapszámait is jegyeztem.

7. szám.

RELIGIO

89

Jacobi, Tamás gyermekség-evangéliuma, Péter-akták, Tamás-akták : H N A 57., 59., 71., 405., 481.), a ki fejszé-vel dolgozik, építkezéseitől hazajön, ekéket, jármokat, ágyat készít. Az arab História Josephi fabri lignarii szintén ácsmesterként mutatja be, valamint az ős-keresztény művészet is. Justinos magáról Jézusról is azt állítja, hogy mint ács ekéket és jármokat készí-tett s ezzel óvott minket a henyeségtől (Diai. c.

Tryph. 88.); ellenben Origenes (C. Cels. VI, 36.) tagadja, hogy Jézust a Szentírás ácsnak mondaná, tehát vagy nem emlékezett Márk helyére (6. 3.), vagy ez a részletke kéziratában hiányzott.1

Nyilvános élete alatt Jézus a tanítást vallja hiva-tásának (kiv. Me 1, 38), s e téren bámulatra méltó tevékenységet fejt ki. Názáretben alig található többé, folyton úton van. Bejárja a szentföld városait, fal-vait és majorságait (Mt 9, 35; Mc 6, 6. 56; Lc 8, 1).

Halljuk és látjuk őt a Genezáreth p a r t j á n , K a p h a r n a -umban, Betszaidában, Korozainban, Caesarea Philippi-ben, Tyrus és Sidon határaiban, a Decapolisban, Magedanban, a Jordán forrásánál és torkolata köze-lében, a Jordánon túl, a gerasaiak vidékén, Dalma-nuthában, Samariában, Jerichóban, Jeruzsálemben, a pusztában stb. Beszél a zsinagógákban,magánházakban, a templomban, a hegyen, mezőségeken, a tengeren csó-nakból stb. Annyira hivatásának él, hogy egyébre gondja nincsen. Mikor valaki örökségi ügyben bíróul kéri fel, visszautasítja (Lc 12, 14.). Rokonai számára sincsen ideje, mert most tanítványai és követői az ő rokonai.

(Mt 12, 46. k.; Lc 8, 19. k.) Márk olvasása azt a benyomást teszi, hogy ez a tömegek evangéliuma ; lépten-nyomon a Jézust ostromló tömeget említi.

Már nyíltan nem is léphet föl a városokban, hanem a pusztaságot kell keresnie. (Mc 1, 45.) Néha három napig egy folytában van a tömegekkel. (Mc 8, 2.);

a kenyérszaporítás csodái előtt a nép még az étke-zés gondjairól is megfeledkezik. Fáradhatatlan akkor is, mikor pihenőre tér, mert azonnal a cselekvés terére lép, mihely a tömeget látja. (Mc 6, 30. k. ; Lc 9, 10. k.)

2. Jézus tehát életében a szakadatlan tevékeny-ség apostolának mutatta magát. Tanította-e ezt a tevékenységet szavaival is? A farizeusokat megrója, hogy beszélnek, de nem tesznek (Mt 23, 3.). Elitéli még a haszontalan szót is (Mt 12, 36.), még inkább a haszontalan szolgát (Mt 25, 30.). A fügefát meg-átkozza, mert terméketlennek találta. Az Emberfia

1 Genesius minus vértanúi aktái talán szintén .lézus ács-mesterségére utalnak, mert mikor Diokletianus előtt a szín-padon keresztséget kér e szavakkal: Eja nosti, gravem me sentio, levem me fieri volo, a kórus a nép kacagása közt feleli : Quomodo te levem facimus, si gravis es ? Nuniquicl nos fabri sumus et ad runcinam (gyalupad) te missuri su-m u s ? (RAM 312.). — Különben a gyersu-mek Jézus az apokri-fok szerint segít Józsefnek az ácsmunkában, búzát vet, arat, behord, gallyakat gyűjt, a ruhafestőnél dolgozik, egy favágót meggyógyít és azt mondja neki : Eredj, hasogasd tovább fá-dat és gondolj rám (Tamás Gyermekségtört. I1NA 71.).

mindenkit művei szerint fog jutalmazni (Mt 16, 27.).

Ha minden parancsolatot teljesítünk is, magunkat haszontalan szolgáknak kell tekintenünk, mert csak azt tettük, a mi kötelességünk (Lc 17, 10.). A m u n -kás méltó élelmére és bérére (Mt 10,10 ; Lc 10, 7 ; 1. még Mt 20, 8.). Az aratás sok, de munkás kevés (Mt 9, 37. k.; Lc 10, 2.). Magához hivja azokat, a kik agyondolgozzák magukat és teher alatt nyögnek (Mt 11, 28.). 0 maga nem azért jött, hogy neki szol-gáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat (Mt 20, 28 ; Mc 10, 45) ; ugyanezt szabályul tanítványainak is előírja (Lc 22,26. k.). Tanító és gyógyító tevékeny-ségének még a szombat sem áll útjában, pedig ez heves ellenkezést kelt a farizeusoknál (Mt 12, 1. k. ; Mc 2, 23. k.; Lc 6, 1. k.; 13, 14. k.; 14; Io 5, 16. k.).

Egy ilyen alkalommal mondta azokat az emlékeze-tes szavakat is: Pater meus usque modo operatur et ego operor (Jo 5, 17.), melyek a munka minta-képéül az Atyát állítják elénk. Szentesíti az ó-szö-vetséget, pedig ez a munkának csak fáradságos ele-mét tekinti a bűn átkának (Gen 3, 17. k.), ellenben már a bűnbeesés előtt a legnemesebb kultur és munkaprogrammot nyújtja : Crescite et multiplica-mini, et replete terrain, et subjicite eam et domina-mini piscibus maris (Gen 1, 28.).

Zubriczky Aladár dr

r

Tljszövetségi problémák• (iv.>

Nézzük végre, hogyan j á r el a harmadik rész-ben. Mi lesz magával a textussal? Ez a kérdés lényege.

Láttuk előbb, hogy Deissmann e tekintetben különválasztja a synoptikusokat a levelektől, külö-nösen sz. Pál leveleitől; a IV. evangeliummal és a katholikus levelekkel mintha nem is tudná mit csináljon. Kitűnik ez abból, mikor így ír: A mint az egyptomi papyrusok a synoptikusök kulturvilágába, úgy a Kis Ázsiában és Görögországban fölfedezett textusok a páli világnézetbe vezetnek be. A IV.

evangeliummal helyenkint és csak akkor foglalkozik, ha az valami vonatkozásban van sz. Pál leveleivel, így felemlíti pl. a Megváltónak sz. Jánosnál előfor-duló ezen cimét :Swxrjo TOO %óa[iou (A világ megváltója).

A synoptikusokból leginkább a parabolákkal foglal-kozik. Azonban sehol sem bizonyít. A hasonlóságot mindjárt azonosságnak veszi. Ezenkívül avval sem törődik, hogy a felhozott textusok gyakran jóval Krisztus utáni korból valók. Ennek illusztrálása céljából nem vethetjük egybe az összes parábolákat, de egy-kettőnél mégis meg kell ezt tenni. így hivat-kozik pl. a Krisztus utáni második századból szár-mazó papyrusra, melyben Antonis Longos anyjának bocsánatát kéri tékozló életmódja miatt. Ebben és a szent Lukácsnál (15, 11...) leírt tékozló fiűban pár-huzamot fedez föl. Pedig hát számos különbség van a két elbeszélés között. Az evangéliumban férfi szerepel, itt nő. Az evangéliumban két fiúról van

90

R E L I G I O

LXX. évi-. 1911.

szó, kik közül a fiatalabb kikérte örökségét és eltékozolta. A textusban ellenben adósságcsinálásról van szó. A fiú nyomorúsága sincs avval az erővel leírva, melyet az evangéliumból érezünk. És a mi a fő, az egész elbeszélésből hiányzik a vallási színezet.

Ha így sorra egybevetnők a bizonyításul felhozott textusokat, kitűnnék, hogy még a hasonlóság is szétfoszlik. Legfeljebb allusiokat fedezhetünk föl.

Deissmannak tehát mindenütt pontosan egybe kellett volna vetni a papyrusokat az evangelium megfelelő helyeivel. E helyett megelégszik ilyen odavetett meg-jegyzéssel: az irgalmas szamaritánus, a kérő özvegy

stb. mind előjönnek a textusokban.

De ha meg is volna az a nagy hasonlóság, melyet Deissmann állít, még ez sem dönthetné meg az evan-géliumi parabolák hitelességét. Az evangeliumi para-bolák Krisztus tanítási módjának hű tükrei, a mindennapi életből vett hasonlatok, melyeket azért használt, hogy a kevésbbé érthető dolgokat könnyeb-ben érthetővé tegye. Bizonyosnak vehető ugyan, hogy ez volt a céljok, nem pedig a gondolat elrejtése, mint egyes biblikusok tudni vélik. Krisztus legfel-jebb azok előtt rejtette el egyes gondolatait, a kik

ezek befogadására nem igen voltak fogékonyak.1 Ha pedig oktatás volt a parabolák célja, az általánosan ismert, mindennapi életből kellett azokat vennie.

Következőleg ki láthat abban valami nehézséget, hogy az életben hasonló esetek megismétlődnek?

Nevezetes, hogy Jülicher Deissmannal épen ellenkező oldalról támadja a parabolákat. Azt tartja róluk, hogy semmi realitásuk nincs, hanem az evangélisták úgy gondolták ki. S hivatkozik többi között arra, hogy pl. a magvetőről szóló példabeszéd ellenkezik Palesztinának ismert talajával. Fonck az ő római konferenciáiban igen szépen kimutatja, hogy azok sem önmagukban tekintve, sem Palesztina földtani viszonyaival egybevetve semmiféle ellenmondást sem tartalmaznak.2

Vessük még össze azt a papyrust (Kr. u. 85.-ből), melyben analog helyet lát szent Márk 15, 15-el.

Miről van itt szó ? Márknál ezt olvassuk : «Pilátus tehát eleget akarván tenni a népnek, elbocsátá nekik Barabbást, Jézust pedig, miután megostoroztatta, átadá nekik, hogy megfeszíttessék.» És a textus mit m o n d ? Az egyptomi helytartó G. Septimius Vegetus valami Phibianhoz, szóról szóra így szól: «"A£ioç jjièv

|I.A<7UYW§7jvac, xap:ÇOJIA: S é a E i o î ç O/AOIÇ» (Megérdemelted volna, hogy megkorbácsoltassál, de átadlak a nép-tömegnek). A kettőnek egybevetéséből azután azt hozza le, ime itt van a keresztény adat, csak a nevek mások. Pedig elfogulatlanul vizsgálva a dol-got, az ilyen hasonlóságok semmiképen sem jogo-sítanak fel messzebbmenő következtetésre annál, hogy Pilátus Krisztussal a divó szokás szerint bánik

1 Revue Biblique. 1. Janvier, 1910.

a La Croix 1910 márcz. 16. 25. sz.

el. A papyrus elbeszélése nem elegendő ahhoz, hogv az evangelium ezen helyének történeti hitelességét megdöntse. Különben ezen rész történelmi hiteles-ségének tagadásánál ismerünk más hasonló táma-dást. S. Beinach szerint sem hiteles ez a rész. Valami alexandriai Karabasban Barabbást látta. Philo beszéli, hogy valami Karabast elhalmoztak nevetséges tiszt-ségekkel, hogy aztán ütlegeljék. Karabas szó, így ír Beinach, semmit sem jelent sem az örményben, sem a görögben, tehát Barabbással helyettesítendő. Tud-juk továbbá, hogy ennek teljes neve Jézus Barabbas.

Jézus tehát mint Barabbás lett elitélve. Eurcsa okos-kodás. Ez a Barabbás, illetőleg Karabos, egészen más volt, mint a minőnek mi a szenvedő Krisztust ösmer-jük. Ezenkívül mi jogon cseréli fel Karabast Barab-bás-sal ? Az evangeliumi adatot a századok folyamán mindig máskép értékelték.1 De hát a modern kriti-kusok ezt mindig felejtik. Ezt megismételhetjük Deissmannal szemben is. A legkisebb hasonlóság vala-mely textus és a biblia között mindjárt elegendő neki a függőség megállapítására és ezzel az evan-gelium történelmi tekintélyének megdöntésére.

Egyes helyeken egész nevetségig viszi eljárását;

holott maga hangsúlyozza, hogy semmiféle rendszert sem szabad túlságba vinni. így pl., mikor sz. Pál II.

Tim. 4, 13-al szemben valami Mnesierges-re (Kr. e.

IV. sz.) hivatkozik, ki arra kéri szolgáját, hogy köpe-nyeget küldjön neki. Még élénkebb bizonyíték erre, mikor sz. Pálnak a görög vallástól való függőségét azzal akarja bizonyítani, hogy az ismeretlen Istent prédikálja. Pedig csak egy pillantást kell vetnünk az Ap. Csel. eme helyére, hogy rögtön tisztában legyünk az iránt, mi Pál eljárásának hordereje? Semmi egyéb ez a szólása, mint ügyes szónoki fordulat, mint cap-tatio benevo lentiae, a nélkül, hogy egy jottát is engedne állandó mottójából, hogy nem ismer s nem hirdet mást, mint a keresztrefeszített és halottaiból föl-támadott Krisztust. Mint látjuk, Deissmann valóságos salto mortalékkal dolgozik. Még jobban meggyőző-dünk erről, ha vizsgálat alá vesszük, a mit sz. János Àôyoç-àrôl és sz. Pál megváltási tanáról mond.

A Xôyoç-t illetőleg egyszerűen annyit jegyez meg, hogy az egy közönséges szó. Nyilvánvalóan annyit akar ezzel az odavetett megjegyzéssel mondani, hogy ugyanazt a fogalmat takarja sz. Pálnál, mint a pogány textusokban, de semmivel sem bizonyítja.

Tudjuk, hogy a «Logos»-nak a dogmatikusok és exegeták állandóan nagy figyelmet szenteltek. Azon-ban a keresztény hit támadói is kezdettől fogva nagy szorgalommal kutatták a szó eredetét és tar-talmát. A mint általában a vallástörténeti magyará-zatnak, úgy ennek is megvannak a maga periódusai.

Ha szemlét tartunk e kérdés fölött, akkor a követ-kezőket tapasztaljuk. Megpróbálták a chinai Tau-val azonosítani, majd India szerepelt úgy, mint a

1 La Croix 1910 márc, 25, sz,

7. szám.

R E L I G I O

91

hol a Nyugat misztikus vallási eszméi keletkeztek volna. A Logos-t illetőleg Brahmát hozták vele össze-köttetésbe. Ezt a nézetet m á r sz. Hippolit is említi.

Előbb a papi rituális imáját jelentette, később az absolut istent, kivel egyesülni kell. Hasonlókép a perzsák vallási fogalmaiban keresték a Logos-sal rokon eszmét. Ujabban a Babel-Bibel után Marduk isten lépett előtérbe, mint a kit a Babylonban meg-fordult zsidók ismerhettek. Vannak, a kik az egyptomi Ermet-tel (az istenített ige) hozzák Philó és sz. János Logos-át viszonyba. Azonban a legnagyobb szak-tudósok, mint Oldenburg és Müller Miksa figyelmez-tetnek, hogy az indiai gondolatokat nem szabad a görög-római világ gondolataival párhuzamba állíta-nunk. A keleti népek vallásainak tanulmányozása más eredményre vezet, mint a görög-római világé.

Nevezetesen Marduk pantheistikus formákkal van tele, tehát épenséggel nem azonosítható a Logos-sal.

Érdekesebb ezeknél az a vonatkozás, mely a Logos és a hellén kultura számos eszméje között van. És Deissmann szerint itt a népszerű vallási esz-mékre és nem a philosophikusokra kell tekintenünk.

Utal arra, hogy Listrában szent Pált Hermesnek gondolták. Mivel pedig Hermest Lógósnak is hivták, valószínűleg ezért nevezte sz. Pál Krisztust inkább Lógósnak, mint aocpca-nak, és hogy sz. János miszti-kájának is a Hermes-iratok a forrása. Ezek azonban merő kombinációk s nevezetesen megjegyzendő, hogy az ermetikus könyvek későbbiek, mint sz. János evangeliuma1.

Szent Pál theologiájának vizsgálatánál sem eresz-kedik le sokkal mélyebben. A textusok bizonyos szavai és sz. Pál beszédje némi hasonlóságából meg-állapítja az azonosságot s azt m o n d j a : íme itt van sz.

Pál gondolatvilága. Krisztus és sz. Pál szerinte nem theologusok. Ennél mindjárt megállapíthatjuk, hogy ezzel a racionalisták nagy részének felfogásával szembehelyezkedik. Hiszen ezek épen szemére hányják szent Pálnak, hogy theologizálásával elrontotta a kereszténységet. Igen, mi is szent Pált a keresz-ténység legnagyobb theologusának tartjuk. De theolo-giája teljesen Krisztuson nyugszik, úgy hogy a pogány világnézettel semmiféle kibékülést nem ismert. Leve-leinek örökké disputáló hangjával egyúttal legfonto-sabb tanú az apostoli kor hite mellett. Miért is kellett volna annyit küzdenie, ha gondolatvilága nem volt új, ha a pogány vallási eszmékből táplálkozott volna ? De sőt ebben az esetben érthetetlen volna előttünk az apologeták egész kora.

Szent Pálnak ebbeli jelentőségét a kath. tudo-mány egyre jobban kezdi fölismerni. Valósággal szétboncolgatják leveleit. Elég, ha felemlítem P. Cas-telein S. T. művét: «Valeur de sou (s. Paul) témoig-nage sur le Christ, l'Eglise et la doctrine du salut»

vagy Verdanay: «L'Eglise apostolique» cimű

köny-1 Klebs Engelbert, Bessarione. 1910. fasc. 111—112.

vét.1 Szent Pál theologiáján nyugszik Keleten Chrisostom, Nyugaton: szent Ágoston theologiája.

De hát nézzük végre kissé közelebbről a törté-nelem világánál, vájjon csakugyan igaz-e az, hogy a kereszténység nem jelentett űj világot?

A keresztények utálták a pogány kultuszt. Még alexandriai Kelemen is, ki pedig kedvezett a pogány bölcseknek, gúnyolja a pogányokat. S mégis a ke-reszténység és a mysticus vallások rokonságáról be-szélnek. Felhozzák pl. az Isten halálát és feltámadá-sát. Az eucharistiát és a pogány szent lakomákat.

Dionysios vagy Mithra tiszteletét. Orpheust és Jézust.

Megjegyzendő azonban, hogy ezen hasonlóságok csak formai jellegűek és környezetük kultúrájából folynak. Nemde minden vallás lényegéhez tartozik az istenségben való részesedés? Nem szabad tehát a dolgot nagyítani. Ha vonatkozásról lehet szó, van vonatkozás a zsidó vallással pl. az eucharistiának vonatkozása a zsidó húsvéti lakomával; nem volt tehát szükség arra, hogy a pogányoktól kölcsönözzék.

Azért az első századokban sem a keresztények, sem a pogányok nem tudnak erről a kölcsönzésről.

Ellenkezőleg, üldözték az egyházat, mivel vetélytársat láttak benne. Különben is a kereszténység egyszerű jellege nem elégíthette ki képzelőtehetségüket. A ke-resztények a pogányok szerint atheusok voltak, nem is szerettek velük érintkezni s ez a tartózkodás a magánéletet is áthatotta. A keresztények viszont a zsidó szokásokat még csak megtűrték, de nem a pogányt. Mondhatja azonban valaki, hogy a zsidók-nál voltak proselvták, nem hoztak-e be ezek pogány gondolatokat? Az igaz, hogy a zsidók vegyesen vol-tak a pogányokkal. Kis-Ázsiában volvol-tak független szektáik, melyek a pogánysággal egybevegyültek.

Tehát helyenkint csakugyan lehetett zsidó-pogány syncretismus. Ez azonban nem mehetett át a keresz-ténységbe. Hiszen tudjuk, hogy szent Pál mennyire óvja a keresztényeket a pogány mysteriumoktól. Az ephesusi egyházhoz írt levelében mennyire támad a pogányság ellen ! Helyenkint volt zsidó, keresztény, pogány syncretismus is. De ezek ellen az apostoli levelek oly szigorral léptek fel, hogy az újszövetség-ben nyoma sincs. Szent Pál nem ezt hangsúlyozza-e : Micsoda közösség lehet Krisztus és Belial között?2

Közelebbi megvilágítás céljából állítsunk a bib-lia megfelelő helyei mellé egy-két textust azok közül, melyek állítólag egészen kimerítik szent Pál gondolatvilágát a megváltást illetőleg.

Egy (Kr. e. 200/199.) papyruson ezt olvassuk:

Pythios Apollon Soziliostól Amphysséból egy női rabszolgát vett, kinek neve Nikára és a ki római születésű, 3 és fél ezüstpénzért. Hasonlítsuk össze pl.

Gal. 4, 1—7-el. Miről szól itt szent Pál? Arról, hogy az idők teljességében az Isten elküldte az ő egyszülött Fiát, ki a törvény alól megváltotta az embereket;

1 La Croix 1909. nov. 12. sz. 2 Bessarione fasc. 106.

92

R E L I G I O

LXX. évi-. 1911.

a fogadott fiúságot ezáltal visszanyertük. Most tehát nem úgy mint előbb, az Istennek fogunk szolgálni.

Előbb azoknak szolgáltunk, kik természet szerint nem istenek stb. Vagyis mig eddig irott törvény volt az irányadó, most ennek helyét a kegyelem váltja fel. És pedig nem N. N.-röl van itt szó, hanem egyetemesen minden emberről. Szent Pál gondolat-világában a megváltás, mint egyetemes, minden emberre kiterjedőleg él. Megszűnt a válaszfal, mely a zsidót a pogánytól elválasztotta. Erről tanúskodik különösen az ephesusi egyházhoz írt levél. Van-e iti, tekintve a papyrust, a számok némi hasonló-ságán valami túlmenő gondolathasonlóság? Hisz az csak nem hasonlóság, hogy Pál Krisztus vérét váltság-díjnak nevezi! A mi pedig az Aranyszájú szent Jánosra való hivatkozást illeti, sajnos, nem közli szavait, arról tehát nem Ítélhetünk. Azonban más helyekből egész biztossággal megállapíthatjuk, hogy gondolatvilága teljesen fedi szent Pál gondolatvilágát.

Elég lesz evégből egy-két helyre hivatkoznunk. Pl.

a «De Uno legislatore» cimű beszédébén azt mondja, hogy mindnyájan Krisztus vére által vagyunk meg-keresztelve. Egy második beszedében azt olvassuk, hogy a mint az első ember engedetlensége állal elvesztettük az isteni hasonlatosságot, úgy a második Ádám, Krisztus által valamennyien visszaszereztük.1

Krisztus tehát az új emberiség élén áll. Ugyanazon egyetemes gondolat ez, mit szent Pálnál találjuk.

És hogyan értelmezi a megújhodást? amolyan egyszerű rabszolgakivállás ez, mint aminőt a textusok tárnak elénk? Nem. A 60. homiliában azt olvassuk, hogy ezen kegyelem a keresztség állal adatik. Ezt pedig szent Pál «lavacrum regenerationis»-nak nevezi. Mi ez? Nem egyszerű remissio peccalorum.

Az edényt akárhogy kimossuk, ott marad benne valami nem tiszta ; ha más nem, hát a régiség.

A megváltás gyümölcse pedig az, hogy az ember egészen újjá lesz. Az ó embert levetjük. Ezt a nagy kegyelmet Krisztus szerezte nekünk. íme, ilyen magasz-tos Chrysostomus gondolatvilága és ennyire összevág szent Pál felfogásával a megváltásról.

Mi az egészből a tanulság? Az, hogy Kriszts és az apostolok koruk emberei. Koruk légkörében élnek.

Ismerik annak életviszonyait és hasznosítják. De hogyan? Úgy, hogy az embert a természetes rend-ből a természetfölöttibe emeljék. A természetes rend nekik alapul szolgál, melyre ráépítik a természet-fölötti rendet, mint a hogy az ószövetségben a prófé-táknál látjuk. A próféták is a jelenből indulnak ki és a jövőbe látnak. A jelen náluk csak alkalom, hogy azon messze túl lássanak be az Isten terveibe, így van ez az újszövetségben is. Vagy a mint oly szépen és velősen mondja Chrysostomus : Deus descendit, ut homo ascendat.

1 H o m i l i a i n i l l u d : v i d i t D e u s c u n e t a , q u a e f e e e r a t et e r a n t v a l d e b o n a .

Deissmann kísérlete a kereszténységnek áz alsóbb néprétegek gondolatviágából való eredeztetésére csak szaporítja az eddigi kísérletek számát, de kivánt megoldást nem nyújt. Hadzsega Gyula dr.

M i l a n o . Egy közvetlen közeli korszak sok titkos Jz.gyhí eseményének leleplezése illetve megvilágítása. — A z i t t e n i

«Corriere della Sera»-ban hiteles ember, Galimberti néhai , ® bécsi nuntius titkárja, Corry, II. Vilmos császár máso- kfóni dik vatikáni látogatásáról, annak körülményeiről,

indí-tékairól s következményeiről, a következő, sok eddig ismeretlen dolgot leleplező közleményt tette közzé.

Vilmos császár és az ő germánjai, Bismarck hercegnél kezdődőleg, ebből a leleplezésből úgy kerülnek ki, a hogy az életben valóság szerinl festettek illetve festenek, mint oly emberek, a kik azt képzelik magukról, hogy ők született «übennensch»-ek, a kik a maguk kiváltságos

«herrenmoral»-ját jogosultak úgy gyakorolni, ahogy tényleg gyakorolják, t. i. abból a minden altruizmust kizáró elvből indulva ki, hogy «a mi a te akaratodat illeti, embertárs, hát abban azt akarom, hogy az én akara-tom érvényesüljön». A ki ezt az «Übermensch» gondolko-dású germánokról nem hiszi, azt a «Corriere della Sera»

elbeszélése tévedéséből ki fogja józanítani. Halljuk ! Ez a látogatás, írja Corry, «a Vatikán és Quirinal közi folyó harcnak legérdekesebb epizódja». A látoga-tásnak Humbert királynál Monzaban kellett volna tör-ténnie,1 de Crispi (akkori olasz miniszterelnök) egyene-sen azért utazott Berlinbe, hogy a császári látogatás Rómában ménjén végbe. A látogatás bejelentését a Vatikánban jelentős történeti eseménynek tekintették.2

Szinte jó néven vették, hogy míg 1873-ban I. Vilmos császár Milanóban járván — akkor még a kultúrharc-ban tartotta Bismarck a császárt fogva — IX. Piusra való tekintetből nem ment el Rómába, most pedig az ő unokája a Vatikánban látogatást akar tenni. A pápai diplomacia ennél fogva a császár római látogatása ellen lépéseket nem tett, és XIII. Leó pápát az a gondolat vezérelte, hogy az alkalmat fel fogja használni a pápa-ság helyzete abnormis és kényes természetének feltün-tetésére.

A pápai és császári találkozás módozatainak (szer-tartásának) megállapításával Bécsben az apostoli szent-szék részéről Galimberti nuntius, a német császári kor-mány részéről Reusz herceg porosz nagykövet volt megbízva. Ekkor készült az a hosszú és bonyodalmas pápai fogadási terv, a mely szerint azóta a pápa a másvallású fejedelmeket, kik a Quirinál látogatására Rómába érkeznek és nála a pápánál is tisztelegni kivan-nak, fogadni szokta. Bismarck herceg nagyon érezte a helyzet kényességét s azért, hogy az olasz királyság Rómában való megerősítése céljából tett császári út hatását a Vatikánban enyhítse, táviratot küldött a bíbo-ros államtitkárhoz, melyben azt fejtegette, hogy a csá-szárt nemzetközi és katonai okok kényszerítik, hogy

1 T. i. a német császár tulajdonképpen nem a pápához akart menni, hanem az olasz királyság elismerését akarta kifejezésre jut-tatni a pápaság ellen.

2 Itt Corry megtévedt, midőn azt m o n d j a , hogy II. József csá-szár óta nem volt csácsá-szár Rómában. Igenis volt, 1819-ben I. Ferenc ausztriai császár.

In document Religio, 1911. (Pldal 91-99)