Ismeretes, mennyire lényeges az iskolás bölcse-letben az állományi változás tana. Nem akarjuk állí-tani, hogy ezen tan nélkül nem lehetne keresztény bölcseleti rendszert fölépíteni, bizonyos azonban, hogy a mely rendszer az állományi változástól elte-kintene, esetleg ellene foglalna állást, nagyon külön-böznék az iskolás bölcselettől, legalább a
bölcselet-1 Harnack, Wesen des Christenth. Leipz., 1903. 106. és Miss, und Ausbreitung.8 1906. I. 130—1. — Pfleiderer, Das Urchristentum.2 Berk, 1902. 480. — Pfliiger, Socialismus der Kirchenväter.2 Zürich, 1907.1. — Baumgartner, Kommunismus
im Urchristentum (Zschr. f. k. Theol. 1909. 625—45); ez a cikk a szentatyáknak idevágó nézeteit is megvilágítja.
154
RELIGIO
LXX. évi-. 1911.nek nagy terén és elég sok kérdésében kellene vele szemben állást foglalnia. A materia prima és a forma substantialis mindmegannyi alapkövei az iskolás bölcseleti rendszernek, sőt — az iskolás dogmatiká-nak is, mert az állományi változás tana jóformán nem egyéb, mint a materia prima és a forma substan-tialis féle tannak a fizikai jelenségekre való alkal-mazása. Nem akarjuk most az összes idevágó érve-ket földolgozni, hanem csak egy, természettudományi alapon kifejtett modern érvet hozunk föl, és egy ugyancsak természettudományi alapon álló ellen-érvet állítunk vele szembe. Tesszük ezt azért, mert ha manapság természettudományi érvvel lehet vala-mit némileg igazolni, a másik félen pedig nincsenek ilyen érvek, igen sokan m á r eleve a természettudo-mányok javára döntöttnek tartják a kérdést, az ezek iránt való sokszor nagyon is túlságos hódolatból.
Tételünkhöz visszatérve előrebocsátjuk az isko-lás bölcselet tanítását. Szerinte minden test két lénye-ges részből: az első anyagból (materia prima) és az állományi alakból (forma substantialis) áll. Az első anyag teljesen potentialis jellegű, inkább korlátozó tulajdonságai vannak, míg a testnek összes tényleges-sége az állományi alaktól van. Ezen alapra támasz-kodva új vegyületek létrejöttét akkép magyarázzák, hogy az első test materia prímája megmarad, de elveszti állományi alakját, a melynek helyébe egy új állományi alak jön. Van azonban az iskolás bölcse-letnek egy teljesebb állományi változás tana is. Ezen tan szerint lehetséges, hogy a test állományainak nemcsak egy része t. i. az állományi alak semmisül meg, hanem az egész állomány: a forma és materia megsemmisülnek, illetőleg helyükbe lép az új állo-mány, de ezen második állomány nem fejleszti ki saját tulajdonságait — accidenseit — hanem fönntartja az előbbi állomány járulékait. Ezen második tant alkalmazzák az egyház azon tanítására, mely szerint az Eucharistiában a kenyér és bor lényege átválto-zik Krisztus testévé és véréve. Mint ez utóbbi tanból látható, az állományi változás tana nem egészen közömbös a dogmatikára nézve, bár az is igaz, hogy vannak, akik nem az iskolás bölcselet értelmében magyarázzák a consecratiónál történő átlényegülést.
Kérdés tehát:
Bebizonyítható-e a modern chemia segítségével az állományi változás t a n a ?
Nézetünk szerint igen. A vegyületek keletkezése-kor a következő tüneményeket észlelhetjük: A két, esetleg több elem egyesül, hőtünemények keletkez-nek és új tulajdonságokat veszkeletkez-nek föl. Vegyük a legmindennaposabb vegyület keletkezését : a vizét.
A víz képlete: H20. Ismeretes, hogy a hydrogen a legkönyebb elem és azért atomját egységnek szokták fölvenni. Az oxygen 16-szorta súlyosabb. Egy oxygen atom a jelen esetben leköt két hydrogen atomot.
A víz molecula súlya tehát 18.
Mikor szabad állapotban levő elemeket megfelelő
arányok szerint egyesítünk és új vegyület származik, a vegyületen kívül még hő is szabadul föl, vagy esetleg általuk elnyeletik. Ezen hőt a szaktudósok képződési hőnek nevezik. Minden vegyületnek meg-van a jellemző képződési hője. A víznek képződési hője 684 Kaloria. Tekintve azt, hogy a hydrogen van mint mérőegység fölvéve, és az oxygen atom-súlya a hydrogenhez van viszonyítva, szinte a dolog természetéből következik, hogy a vegyüléskor előállott képződési hőnek létrehozásához az egymáshoz való viszonyuk szerint járultak az elemek, amit különben azon körülmény is megerősít, hogy a nagyobb atom-súllyal bírót több energiával birónak kell tartanunk, miat a kisebb atomsúllyal birót. Megerősíti ezt azon törvény is, mely szerint az energia egyenes arányban áll a hővel: a mindennapi életben is azt mondjuk, hogy pl. egy köbméter vasban nagyobb az energia, mint egy köbméter tollban. Ha tehát a H2 + O = 684 K. képletből ki akarjuk számítani, mekkora szám esik a hydrogenre, összeadjuk az atomsúlyokat, a melyek összege a jelen esetben 18; evvel elosztjuk a 684-et, miáltal hányadosul kapjuk a 38 számot.
Ez képezi a víz képződési hőjének relativ alapegy-ségét, amely egy atomsúlyra esik. Mivel pedig a hydrogen két atommal járul a vízképzéshez, a mi két atomsúlynak felel meg, azért a hydrogen által létesített képződési hő 76 K. De miért tesszük mi ezt szóvá?
Nagyon egyszerű és világos oka van ennek. Ha nincsen állományi változás, akkor lia ugyanazon hydrogen atomot, mely most a víz alkotó elemét képézi, más vegyület pl. sósav H. Cl. alkotó részévé tesszük, összes alapsajátságait átviszi a másikba, a hol ugyanoly mértékben hatnak mint az előbbiben, hacsak különös okok meg nem másítják. A sósavnak elemei hydrogen és chlor; mindegyikből egy atom egyesül. Képződési hője: 220 K. A chlor atomsúlya 35'5. A sósav molecula súlya tehát : 35"5 + 1 = 36"5.
Ha 220-at elosztjuk a 36'5-el, megkapjuk, hogy egy atomsúlyra, vagyis egy hydrogen atomra mennyi képződési hő esik. 220:36-5 = 6. A sósavnál tehát a hydrogen atom csak 6 K. fejleszt.
Az ammonia képlete: H3N. Képződési hője 120 K.
A nitrogen atomsúlya 14 lévén, az ammonia molekula-súlya, vagyis az elemi atomsúlyok összege 17. Egy atomsúlyra tehát 1 2 0 : 1 7 = 7 K. esik. Áttekinthetőség kedvéért állítsuk táblázatba az előadottakat:
V e g y ü l e t e k :
Sósav Víz Ammonia
Képlet H Cl. H2 O. H3 N.
Hydrogen
atom-súly 1 1 1 Második
alkat-rész atomsúlya Chlor = 3 5 - 5 Oxigén = 16 Nitrogén = 14 Összes atomsúly 36*5 18 17 Hydrogen
képző-dési hője ... 6 egy atomból 38 7 Másik elem
kép-ződési hője . . . 214 608 99
10. szám.
R E L I G I O
155 Mint látható a sósavnál a hydrogennek egyatomsúlya van, a viznél 2, az ammóniánál 3. A képző-dési hő a sósavnál 6, a viznél 38, az ammóniánál 7.
vagyis ugyanazon hydrogen atom, mely a sósavnál (i K. hőt fejleszt, a víznél egész máskép viselkedik, mert az előbbinek hatszorosánál is több hőt fejleszt, míg az ammóniánál ismét csak 7 K. fejleszt. Honnan van ez? Ha tagadjuk az állományi változást, lehe-tetlen más okot felhozni, mint hogy a másik alkat-részek közül az egyik alkalmasabb volt a hydrogen-ből nagyobb képződési hőt kicsalni, mint a másik.
Ámde önként megdől ezen állítás, ha tekintetbe vesszük azon igazságot, mely szerint ha 2 súlyrész hydrogent 2 súlyrész oxygennel keverünk, csak egy súlyrész oxygen fogja a hydrogennel a víz képződési hőtüneményeit létrehozni, pedig az oxygen ugyan-csak alkalmas arra, hogy a másik hátralevő oxygen atomot a saját képződési hőjének emelésére fordítsa;
mégsem történik, a mi világos jele, hogy nem a másik alkatrész kisebb-nagyobb tüzet kicsaló alkal-matossága okozza a hydrogennek különböző képző-dési hőjét, hanem a két elemtől legalább bizonyos részben független valami, amit mi állománynak mondunk.
Mi következik ebből? Az, hogy van állományi változás, mert a képződési hőnek keletkezését atomista alapon, ha a már általánosan elfogadott és bebizo-nyított törvények alapján állunk és belőlük helyesen következtetünk, nem lehet megmagyarázni.
Hogy a képződési hő keletkezése teljesen független az atomoktól, illetve nem az atomok gerjesztik, mutatja azon tény, hogy bizonyos összetételeknél nemcsak nem képeznek hőt, hanem még a környe-zettől vonnak el hőt ugyanazon elemek, a melyek más összetételben hőt fejlesztenek. Pl. N20 képző-dési hője — 180. Mindez eléggé bizonyítja, hogy a chemiai vegyiilés valóságos állományi változás, mert az alkotó elemektől független új tünemények lépnek föl.
Ugyanezt máskép is be lehet bizonyítani. Isme-retes, hogy a víz képlete H20. A hydrogen is, az oxygén is oly természetű gázok, a melyek csak igen alacsony hőfoknál, körülbelül — 140—150° és igen nagy nyomás mellett lesznek folyékonyakká. Ha eze-ket az igazi gáznemű testeeze-ket az említett arányban összeadjuk, minden lehűtés és nagyobb nyomás nélkül lesznek folyékonyakká. Ezt szintén nem lehet megmagyarázni atomista alapon.
Atomista szempontból egy dolgot lehet fölhozni, hogy t. i. az elemek érintkezésekor atomhőjük valami okból kilöketik, tehát előttünk úgy tűnik föl, mintha hő fejlődnék.
Ezen ellenvetés azonban nem állja meg helyét, mert, mint föntebb láttuk, vannak olyan vegyülések is, a mikor inkább a hőfogyasztás tüneménye áll elő, a mi bizonyítja, hogy atomhő nem löketik ki; más-részt pedig, hogy ezen lehűtés igazi oka nem az alkatrészekben keresendő.
Egy másik érv, a mely ezen állományi változás mellett bizonyít, az elemeknek és a belőlük származó vegyületeknek összehasonlításából vonható.
Ha égő gyufát vízgőzzel telített helyre tartunk, az rögtön kialszik; de ha hydrogennel vagy oxigén-nél telt helyre tartjuk, nemcsak hogy nem alszik ki, hanem ellenkezőleg úgy a hydrogent mint az oxygent meggyújtja. Míg tehát ugyanaz a hydrogen vagy oxygen, mely a vizet alkotja, tűz ellenes, addig ugyan-azon hydrogen vagy oxygen szabadon égést föntartó elem.
Atomista alapon ezt szintén nem lehet megfejteni.
Állításunk helyességét különben maga a chemia is elismeri, még ha az illető chemikusok atomisták is. Than Károly ezeket írja : «A víz electrolizisekor az oxygen kétféle alakban válik ki a vízből, neveze-tesen nagyobbrésze mint közönséges oxygén (02), kisebb része pedig mint ozon (03), mely utóbbinak szintén alkatrésze az oxygen, de a melynek phisicai és chemiai sajátságai teljesen elütök a közönséges oxygen gáz sajátságaitól. Ha a vízben alkatrészként szereplő oxygen sajátságait a szabad oxygen saját-ságaiból akarnók megítélni, zavarba jöhetnénk, vájjon a közönséges oxygennek vagy az ózonnak sajátságait tulajdonítsuk-e neki ? De a tapasztalással is ellentétbe jönnénk, mert a testek chemiai változását épen az jellemzi, hogy ily változás után a keletkezett új
test-nek minden phisicai és chemiai sajátsága más, mint azon testté, a melyből keletkezett».1
Ebből látható, mennyire téves Pécsi Gusztáv következő véleménye: «Valamint minden egész csak részben különbözik részeitől, így a víz is különbözik az oxygentől és hydrogentől, a mennyiben azokat külön vesszük; de a víz semmiesetre sem több vagy magasabb mint O + H2. A ki már folyékony oxygent látott, ezen nem fog csodálkozni.»2
Than Károly ugyon védi az alkatrészek azonos-ságát, de hogy ebből következik-e kényszerítő kö-vetkezetességgel az atomismus és az állományi válto-zás tagadása, majd alább fogjuk látni.
Kaszás Rajmund.
B e r l i n . A német protestáns gondolkodás megbasonlá- J^ayházi sáról igen é r d e k e s k ö n y v e t i r t és a d o t t ki K a r l R i e d e r
p r o t e s t á n s t u d ó s . É r d e k e s ez a k ö n y v azért is, m e r t szer-zője v o n K e p p l e r r o t t e n b u r g i p ü s p ö k n e k , a h í r n e v e s k a t h o l i k u s í r ó n a k a j á n l o t t a , m é g p e d i g h á l á b ó l azért, h o g y a p r o t e s t á n s szerző a k a t h o l i k u s p ü s p ö k r e g e n s b u r g i h o m i l e t i k a i k u r z u s á b ó l n a g y o n s o k j ó t t a n u l t . A k ö n y v c í m e : A m a i p r o t e s t a n t i z m u s b e n s ő e g y h á z i v á l s á g a . T á j é k o z á s u l az e v a n g e l i u m m o d e r n p r e d i k á l á s á n a k k é r -d é s é b e n . É r -d e m e e n n e k a k ö n y v n e k a t ö b b i k ö z ö t t az is, h o g y a m i n é m e t m u n k á k n á l r i t k a s á g , igen világos.
B i z o n y í t é k o k k a l v a l ó fölszereltsége p e d i g s z i n t é n p á r j á t r i t k í t j a .
1 A kísérleti chemia elemei I. köt. VI. Az alkatrészekről.
2 Pécsi : Cursus Brevis vol. II. cap. I. art. IV. Th. X.
156
RELIGIO
LXX. évi-. 1911.Megállapítja szerző azt, hogy a német protestantiz-mus köréhen háromféle áramlata a gondolkodásnak külömböztethető meg a kereszténység legfőbb fényeinek és tanainak felfogására nézve. Mondhatni, hogy ahány-féle az áramlat, annyiahány-féle világnézet áll egymással szem-ben. Szerző ezt a három egymással küzdő áramlatot, következő nevek, illetve címek alá foglalja : a régi bit, a pozitív-modern hit és a szabadelvű modern hit áram-lata vagyis irányzata.
A régi hit követői hisznek a természetfölötti kinyi-latkoztatásban, hiszik a Szentírás isteni eredetét, a csodát, Krisztus istenségét. A másik két áramlat e miatt a régi hitüeket maradiaknak stb. csúfolja.
A positiv-modernisták gondolkozásukra nézve már jó messze esnek balra az ortliodoxoknak nevezett ó-pro-testáns hitűektől. A pozitív-modernisták azt mondják magukról, hogy ők az aranyhófehéruton járnak : ők épp oly konzervatív egyházias érzelműek, mint az óhitűek egyfelől, másfelől azonban a mai áramlatokkal is szá-molniok és a legmodernebb véleményeket is figyelembe kell venniök. Szóval, ezek a mai protestantizmus két-kulacsosai. Ebben az áramlatban magában két irányzat külömböztethető meg : az egyik inkább pozitív, vagyis inkább az óhitűek felé hajlik, a másik inkább modern akar lenni, vagyis a modernizmus felé hajlik. Ennek a két iránynak képviselői jelenleg Seeberg és Kaftan. Mind a kettő a lelkipásztori téren vezérkedik, az egyik inkább jobbra, a másik inkább balra terelve a szellemeket. Kaf-tan megírta «A régi modern theologiá»-ját és abban a szabadelvű modern áramlat felé evez. Seeberg «Német-ország» cimű konzervatívabb irányban halad.
A harmadik áramlat a szabadelvű modern áramlat, a legnépesebb, leghangosabb, legvakmerőbb. Ez a pro-testantizmus szellemének legkövetkezetesebb kifejezője.
Két főelve vagyon : teljes individualizmus a vallásban és teljes relativizmus a históriában. Ebből a harmadik áramlatból merítették a katholikus vallástói elszakadt francia és egyéb modernisták az ő önmegbámuló «tudo-mány»-ukat.
A mi ezt a harmadik áramlptot illeti, annak, mint ismeretes, Harnack a fővezére. Mellette vezérkednek még a többi között Friedrich Naumann, Olto Baumgarten, Friedrich Niedergall "s a népies irodalom terén különö-sen Gustav Freuskülönö-sen.
Nagyon csalódnék az, a ki azt hinné, hogy a német protestáns gondolkodásnak ez a harmadik áramlata valami bámulatosan egységes és összhangzó, vallási meg-győződést termel. Épp ellenkezőleg. Steinmann e tekin-tetben megállapította azt, hogy «a protestantizmus egy-más ellen való háború, a melyben senki sem érti meg a másikat és így mindenki bábeli nyelvzavarban találja, érzi magát».
Ha pedig a velejét keressük ennek a bábeli hit- és nyelvzavarnak, megtaláljuk azt is, még pedig, a mint mondja, az «egyházi gyakorlatnak» szolgálatába szegő-dött egyik «Monatsclirift»-ben, igy : «az orthodox néze-teket Istenről, Szentháromságról, a Bibliáról és eredeti bűnről, az imádságról és meghallgattatásáról, a kereszt-ségről, az Oltáriszentkereszt-ségről, e két szentség hatásáról, Jézus Krisztusról magáról és az ő istenségéről, a csodákról és a természet törvényeiről mi a szabadelvű modernisták úgy tekintjük és kezeljük, mint a prehisztorikus kor
valamely meséjét s ily eljárás útján világosan (?) kitű-nik az, mily mélységes mély árok választja el őket más elbeszélésektől».
Ez a modern protestantizmus quinlessentiája. Okos ember bizonyára nem fog kérni belőle. —y —la.
A t á r s a d a l o m . Az emberiség művelődésének és Jro(Ja gazdasági éleiének fejlődése. Stein Lajos, berni egyetemi . tanár szerkesztése mellett irták Tegze Gyula, Heller l o m' Farkas, Mádav Andor, Meszlény Artúr, Ferenczy Árpád. 35 szövegképpel és 22 műmelléklettel. Budapest. Athenaeum.
692. oldal. Ara?
Megjelent a Műveltség Könyvtárának VI. kötete : A Társadalom. Miután elolvastam részletenként e hatal-mas oktávkötetet, felüdítésül elővettem Cathrein «Moral-philosophie» cimű munkáját és átnéztem a «Gesellschaft»-ról írt fejezetét, hogy az evolutionista materializmus gondolatvilágából kis ozonos levegőt szívjak.
Az előszóban azt mondja valószínűleg a szerkesztő, — mert aláírva senki sincs—, hogy «a műben szigorúan tárgyilagos alapra helyezkedtek, minden politikai irány-zatot kerülve. Az igazságot, bárhol is találták, elfogad-ták, míg pártirányzatokat, ha még oly tetszetős alakban is jelentkeztek, kérlelhetetlenül mellőztek».
Hogy mi az a tárgyilagos igazság, azt természetesen az irók világnézete állapítja meg, arról pedig tudjuk, hogy az nem mindig helyes alapja az igazság utáni kutatásnak. A szerzők ennek a bevallott célzatuknak híven meg is feleltek, mert «kérlelhetetlenül mellőzték»
a pártatlan tudományt, az igazság elfogulatlan keresését.
Ennek az állításomnak bebizonyítására két feltűnő jelenségre akarok hivatkozni. Sehol sem találtam forrás-munkák idézését. A szövegben történik hivatkozás néhány szerzőre, de a mű pontos felemlítése nélkül a vonás alatt sehol. A másik jelenség, hogy Méray Horváth Károly, Jászi Viktor, Harkányi Ede, Révai Sámuel, Somló Bódog és egyebek mellett1 hiába keressük Prohászka, Giesswein és Majláth József gróf nevét. Concha Győzőnek megkegyelmeztek, «Politikáját» még sem hallgathatták agyon, Lubrich Ágost «Társadalom tudo-mányá»-ról kiírták, hogy «kivonat». Ezt bátran elhallgat-hatták volna. Ez aztán a tendencia nélküli tudomány.
Az agyonhallgatás politikáját a keresztény feminiz-mussal szemben is gyakorolják. Schwimmer Róza és Glücklich Vilma neve2 megérdemli, hogy a feminista mozgalom vezetői gyanánt megemlítessenek ; Rosenberg Auguszta csodálatosképen kikerülte az agyonhallgatást.
Ámbár keresztény gondolkodású, de érdemei a magyar nőegyesület szervezése körül igazán figyelemre méltóak.
Mellettük azonban Farkas Edith, Korányi Sarolta, Rejtő Sándorné, Wüsztner Henrikné nevét még csak meg sem pendíteni, a tendenciózus mellőzés vádját ki nem kerülheti.
Feltűnt még nekem, hogy a mű ritkán idéz, szó szerint ma jdnem soha. Néha a szövegben történik allúzió, a szöveg vonása alatt soha, pedig oly tudományos munkában, mint a milyennek ez a sorozatos vállalat készült, ennek meg kellene lennie.
A mű különben három részre oszlik. Bevezető után
i 87. 88. old. 2 596 old.
10. szám.
R E L I G I O
157 (1—88 old), az I. rész tárgyal a Társadalmi létről éstársadalmi működésről (91—382 old), a II. rész a Társa-dalmi fejlődésről (385—534 old) a III. rész pedig a Jelenkori társadalmat taglalgatja (537—640 old.).
Mondhatom, hogy rengeteg anyagot ölel fel e kötet, roppant sok kérdést érint e munka. Igen helyes, hogy ezt a sokoldalú anyagot kisebb felosztású cikkekben tárgyalja, az ember hamarább igazodhatik el, ha vala-mit keres. Minthogy több szerző irt e munkán az eset-leges ismétlődések kikerülhetők nem voltak.
Kis keretű ismertetésemnek nem lehet célja, hogy az egyes tételekkel behatóan foglalkozzam. Hogy a materialista evolucio különösen a II. részben nyilvánul, a melyben a társadalom fejlődését tárgyalja, az a dolog természetéből és az irók világnézetéből önkényt követ-kezik, pl. a vallásos érzület (472 old.) az erkölcs (484 old.), a jog (494 old.) fejlődése. Az I. részben a szabad akaratnak ha nem is nyilt tagadása, de determiniszti-kus felfogása az, a mi a társadalom alapfogalmának megállapításában máris homlokegyenest ellenkező néze-ten talál bennünket. Nem is tárgyalhatnánk tovább, mert nincs közös talaj, a melyen eszmecserébe bocsát-kozhatnánk, lia a műben az elvi ellentétektől eltekintve különben értékes dolgokat nem találnánk. Érthető különben álláspontunk. A «Társadalom» azt mondja : Nincsen a szó-szoros értelmében szabad akarat, mi meg igenis valljuk, hogy nélküle erkölcsi tény nem lehet;
ők logikusan tagadják a beszámítást, az erkölcsi világ-rendet a hatalom, az erőszak, nem pedig a lelkiismeret sokkal hatékonyabb bilincse által védettnek hirdetik, a család, a köz, a társadalom, a jog, a törvény az állam szerintök külső tényezők összeműködéséből szár-mazik, a keresztény sociologus ugyanezen javakat pedig a természetbe oltott, magasabb rendeltetés után törekvő benső erőparalellogrammákból, a természet és kegyelem összehatásából — átérzi és átéli : ime itt az áthidal-hatatlan ellentét. Szerintök az ember csak állat, az agy a lelke; szerintünk magasabb állat, mert nemcsak agya, hanem lelke is van ; szerintök a család, a köz-, a társa-dalom — moszatok vagy korallok összetalálkozása, vagy — állati összeállás, szerintünk öntudatos keresés után létesülő erkölcsi alapon álló kapcsolata a homogen elemeknek. Ott az emberi asszociatióban is állati társa-dalmat látnak, mi a szellemi vonatkozásokat legalább is keressük.
Materiális életfelfogásuk dokumentálására különösen
«az állati társadalmak» cimű fejezetben nyílik alkalom.
Itt is beszélnek lélekről, sőt az állatoknak oly lelki tehetséget tulajdonítanak, a melyek arra irányoznak, hogy az ember lelke és az állat lélekszerüje között a a lényeges különbséget lehetőleg elmossák ; úgy tünte-tik fel a dolgot, hogy az embernek is van lelke, a a fejlődés folytán alkalmazkodóbb, mint az állaté, de az őslélek az állati. Innét a párhuzamok, a családi művészi, nemi, szellemi élet terén.1
A társszerzőket a társadalom materiális alakulásá-nak, fejlődésének gondolata egyesíti, ellenmondást egyiknél sem találunk.
A munka tónusa a legmodernebb, kár, hogy a társadalomnak csak egyoldalú képét nyújtja. Materialista
1 16. 17. 19. 24. old.
gondolkozású sociologusainknak nagy élvezetet szerez, tájékozatlan laikusokat megtéveszt, a keresztény hivő sociologust minduntalan ellenmodásokra készteti.
Gallovich Jenő dr.
*
Az életfilosofia p r o b l é m á i . Irta Szitnyai Elek.
Budapest, 1911. 314 1. Ára 8 korona.
Szitnyai tanár már több munkát irt, jobbára filo-zófiai tartalommal. Jelen müve is odatartozik s tárgyá-nál fogva a legnagyobb müve ; nem kevesebbet tűz ki maga elé, mint az emberi élet célját s a boldog élet fölté-teleit megállapítani a mai tudomány s névszerint a mai filozófia felfogása alapján.
Rengeteg anyagot hord össze s számos Írónak ide-vonatkozó nézetét boncolgatja, hogy leszűrje, megala-pozza a magáét, mely úgy hangzik, hogy : az egyéniség kifejlése az élet főcélja, a mértékegység pedig hozzá : az egyéni és szociális élet lehetősége, az egyéni és szociális élet lehető legmagasabb fokra való emelése.
«Ez a mértékegység fogja megmondani, mi az emberi élet célja, mi a jó, a rossz, a szép, a rút?» (48—9. 1.)
A ki hozzászokott a filozófiai munkához, az ész-kutatáshoz, melynek feladata a tünemények mögött rejlő mélységekbe való hatolás, vagyis az okozatok közelebbi s távolabbi okainak keresése és megállapítása, annak azonnal feltűnik a főcél ilyen kitűzése s melléje ilyen mértékegységnek a megállapítása. Micsoda cél ez s micsoda egység, melyhez ezt a célt mérni kell, ha a legfőbb dologról : az emberi életről van szó ? Ilyen hatá-rozatlanul nem szokott a filozófia beszélni: ez a benyo-más motoszkál mindjárt az első hallásra fejünkben.
Érezzük a mélyebb, a konkrétebb megállapítás hiá-nyát ; nélkülözzük a közelebbi, a távolabbi s a végső cél között való megkülönböztetést, a mit ha valahol, úgy ennél a főbenjáró kérdésnél feltétlenül szem előtt szükséges tartani. A szerző, úgy látjuk, nem érezte ennek a megkülönböztetésnek szükségét, hanem hirlapirói könnyedséggel s felületességgel foglalkozik müvének ezen centrális kérdésével, azonképen, mint a hogy arról amúgy hozzávetőlegesen a köznapi laikus szokott be-szélni, a kit rendszerint csak a közelebbi célok, a ma és holnap érdekelnek.
Persze ahhoz, hogy az élet céljáról — siron innen, siron túl — érdemleges nézetet lehessen alkotni, előze-tesen egy más határozott felelet szükséges arra nézve : mi az ember? A szerző nem veti fel ezt a kérdést, nem is tisztázza; de műve folyamán látjuk, hogy testből és lélekből álló embert nem ismer el, neki az ember csupán
«agyvelő, vér, idegek és izmok, az agysejtekbe lerakott különféle dispositiók» ; «az ősök testi és lelki tulajdon-ságai különféle combinatiókban a születés által az utó-dokba szállanak« (26.1.) ; szerinte »az agykéreg egy nagy területe arra van berendezve, hogy a különféle ingereket felvegye, megérezze, képzetek alakjában megtartsa, végre feldolgozza» : a minél fogva «képzeteink, gondolataink és összes ismereteink az agysejtekben vannak felhalmozva.»
(123—4. 1.) E szerint pozitivista ő, mint Pauer Imre.
Substantialis eszes lelket nem ismer el. Ebben az egy-ben, úgylátszik, nem támad kételye ; odáig se jut. hogy legalább észrevegye a tényt, melyről Alexander Bernát írja : «hacsak némileg kritikailag gondolkodunk, át kel-lene látnunk, hogy az agyvelő anyagi változásai és a
158
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.velők járó lelki jelenségek a legszorosabb kapcsolatban vannak ugyan egymással, de hogy ez mégis merően különböző két rendje a jelenségeknek, melyek nem hason-lítanak egymáshoz és melyekről még tudomást is külön-böző uton-inódon szerzünk». (Az ember. 1905. 607. 1.)
A ki így gondolkozik az emberről, annál az élet végső céljának a kitűzése is csak olyan gondolomformán történhetik, mint szerzőnknél. Nem ismervén el a lel-ket s vele halhatatlanságát, a mechanikus emberi élet végső célját is csak a föld szűk határai között, itt a korlátolt létben keresheti. A mint határozottan mondja is : Öntudatos életünknek végleges megszűnése, meg-semmisülése : a halál. (297. 1.)
Ebből az alaptételből a szokott logikával az követ-keznék, hogy Szitnyai az egyéniség kifejlését — a főcélt — okvetlenül az epikureismus, mint a mechanikus élet egyetlen lehetséges célja felé fogja irányítani. Ha meg-semmisülünk, akkor ezt az arasznyi létet meg kell édesíteni, a mennyire s a hogy csak lehet !
Csodálkozásunkra nem ez következik Szitnyai expo-sitiójában, nem így gondolja az egyén kifejlését, a miért nem is tudjuk megmondani, hogy az emberről vallott
«pozitív» felfogása mellett tulajdonkép kit, mely böl-cseleti irányt követ fejtegetéseiben? Az élet központjá-ba a minden cselekedetünket irányító elvként : az erkölcsiséget, az önmegtagadást állítja s vannak olyan részletei, a hol erről, valamint az önzés ellen oly keresz-tényiesen beszél, akár egy elmélkedő szerzetes.
Hogy alap nélkül épít; hogy mindennek : vágyaink-nak, akaratunknak általa annyira ajánlott alkalmazko-dása az erkölcsiséghez az ő praemissái mellett a levegő-ben lóg, azt ő nem érzi ; azt sem, hogy mennyire gyen-gék a motívumai még ahhoz a zagyva értelmezéshez is, a hogy az erkölcsiséget felfogja. Csak a bolond lesz ön-megtagadó, ha itt mindennek vége van.
Azt látjuk s elismerjük, hogy még ebben az ú. n.
vallástól független moráljában is külön uton akar járni Kanttól, Schoppenhauertől, Mengertől, sőt még az általa legjobban tisztelt Spencertől is. Elégnek tartja a morali-tást az egyén érdekével és a közérdekkel megtámogatni ; de azt már nem látja, hogy az élet ép az ő alapján kacagja álmodozásait.
Csodálatos ellenmondás van tehát alapelvei s művé-nek a zöme, az emberi cselekvések erkölcsös elbírálása között. Nem tudom ezt máskép értelmezni, mint abból, hogy gyermekkorából erős keresztény benyomásokat vitt magával a férfikorba, melyek akkor is megmaradtak benne, midőn a modern filozófiai művek olvasása ama benyomások összes — keresztény — alapjait leron-totta benne. Ennek a két különböző elemnek lelkében való egyesítése meg úgy értelmezhető, legalább egész müve rám azt a benyomást gyakorolja, hogy csak szor-galmas gyűjtő s nein filozofikus elme lévén, se a pozi-tiv filozófia tanításai szerint nem tudta a gyermekkor-ból maradt keresztény eszméit, mint az másoknál történt, módosítani, se pedig gyakorlati eszméihez nem tudott megfelelő filozófiai rendszert keresni. Azon nyer-sen kötötte össze a két eszmekört, a mit pedig csak úgy nem lehet egyesíteni, mint tüzet a vízzel. Ez tragikuma.
Talán sehol se látszik meg a szerzőn annyira ez a tűrhetetlen dualizmus, mint a vallásról és az akarat problémájáról szóló részleteiben.
A hogy a vallásról beszél, szép s több tekintetben helyes. (137—141. 1.) «Midőn a filozófia és a tudomány a legvégsőbb dolgok positiv tudására nézve megakad, a vallás vezeti tovább a gondolkodást. Érzékfeletti, tran-scendentalis regiókba jut így az emberi elme, hogy így egészen egységes, befejezett, szivünket is kielégítő világ-képhez juthasson. A vallás tehát e szempontból betetőzi, kiegészíti azt a világképet, melynek a tudomány csak egy részét tudta és tudja megrajzolni.» «Ha arra gondo-lunk, hogy a vallás akkor is képes vigaszt nyújtani, midőn minden emberi tudás és hatalom tanácstalanul, tehetetlenül áll, midőn csak a kétségbeesés vár reánk, még inkább meggyőződünk arról, hogy az életfilozófia a vallásban nem ellenséget, hanem segítő társat lát.»
Itt a gyermekkori keresztény reminiszcenciák be-szélnek belőle. Sőt (70. 1.) azt is látjuk, hogy a kis katekizmusra is emlékszik és tudja, hogyan felel az a müvében tárgyalt kérdésre : mi végre vagyunk a földön?
Ezt ő mind tudja, azt is, hogy a tudomány a vég-cél megállapításában megakad ; maga is folyton érzi ezt, vagy legalább éreznie kellene állításainak vajmi gyenge indokolásánál s különösen az általa annyit han-goztatott erkölcsiség megtámogatásáhan és mégis mit tesz? A «segítő társnak» semmi hasznát nem veszi, a vallásos érzelemről három lapot ír könyvében, az fej-tegetései közt mint beszúrt pont szerepel anélkül, hogy bármi befolyással lenne a végcélra vonatkozó «tudomá-nyos» kutatásaira. Nélküle állapítja meg a végcélt azzal a tudománnyal, melyről azt mondta, hogy ennél a kér-désnél megakad és nem nyugtat meg.
Mi leliet ennek oka? Az bizonyára, hogy szerzői-ben azt olvasta, hogy a vallás (hit) és tudomány az emberi elme munkájának egymást kizáró két köre ; sejtelme sincs tehát arról, hogy a kinyilatkoztatott val-lásnak természetes — filozófiai — előzményei vannak : Isten, teremtett ember és a halhatatlan lélek, mind-megannyi filozófiai igazságok, melyeket az ész alapít meg a hit előtt, és pedig az általa is elismert oksági elvnek a létezőkre, a természetre való alkalmazása állal.
Hogy mennyire nincs tudatában a filozófus hiva-tásának s a filozófushoz tartozó feladatoknak (névszerint a lélek és a lélek halhatatlansága kérdése liovátartozásának), mutatja a halálról szóló fejtegetése. Ebben a kérdésben az észleletekre támaszkodó természettudomány a végső okok kutatójától, a filozófustól vár fölvilágosítást, Szit-nyai ellenben filozófus létére a feleletet a természettu-dománytól várja: «A természettudomány igazságai, az élet szemlélete mindig csak ahhoz vezetik az embert, hogy végkép megsemmisülünk, hogy minden örökös körforgás.» (299. 1.) Elfelejti, hogy az anyaggal s az anyag (a test) löloszlásával foglalkozó természettudo-mány nem adhat az egész emberről fölvilágosítást. Vala-mint, hogy ezzel a «véggel», a megsemmisüléssel, ugyan csak szépen megtámogatja azt a sok erkölcsiséget, a mit műve folyamán oly kenetesen hirdetett!
Hogy miért mondott egy helyen oly szépeket a vallásról s a vallás megnyugtató erejéről, ha annak a lét kérdéseinek eldöntésében semmi szerepe nincs, nem tudjuk megmondani.
Hasonlóképen vagyunk nála az akarat problémá-jával. Megtudjuk, hogy «akaratunk nem valami külön-álló lelki erő, hanem eredője, resultatuma különféle