I. Kérdés a dogmatörténetből.
Tisztelt Szerkesztő Úr! Sozomenos Hist. Eccl.
VII. c. 19. az egyházak különböző szokásairól í r :
«In multis autem urbibus ac vicis Aegypti, contra receplam consuetudinem, die Sabbathi sub vesperam convenientes, iam pransi, s. mysteria percipiunt.»
Hihetetlenül hangzik, mit Rómáról ír : «In eadem urbe nec episcopus, nec alius quisquam in ecclesia populum docet». A jegyzet Sozomenos állítását meg-erősíti. Nemcsak engem, hanem gondolom sokakat fog érdekelni annak megfejtése, hogyan értendő ez?
Hiszen fides ex auditu ! Tán úgy értendő, hogy nem szentmise közben, hanem máskor tartottak ott hit-oktatást ?
Mély tisztelettel Garamszőllős, 1911. jan. 26.
Spuller Gyula.
*
A mi Sozomenos H. E. VII. 19. azon helyét illeti, hogy Egyptom sok városában és falvában szombat este étkezés után járulnak az Oltáriszent-séghez, ez történetileg kétségbe nem vonható, mert Sokrates H. E. V. 22. is ugyanezt írja Alexandria környékéről és Thebaisról, sőt a misézést is említi.
Különben a III. karthágói zsinat (397) 29. kánona nagycsütörtökre nézve ugyanezt állítja az afrikai egyházakról ; és szent Ágoston 54. levelében foglal-kozik e szokással, sőt némi magyarázatát is adja.1
1 Maradványa lehetett ez az ősi szokásnak, midőn az eucharistia az agapéval (szeretetlakomával) kapcsolatban
Mindezen helyekre nézve bővebb fölvilágosítással szolgál: Zubriczky dr., A maitól eltérő szokások, visszaélések és profanációk az Oltáriszentség körül az első nyolc században. Esztergom, 1904. 45. köv. 1.
A mi Sozomenosnak u. o. található másik nyilat-kozatát illeti, hogy Rómában sem a püspök, sem más nem prédikál a templomban, ez esetleg egy bizonyos templomról (Pudentiana) értendő, mint Probst véli; de valószinűbb, hogy Sozomenos téves értesiiltség áldozata. Nyugatról való értesülései külön-ben is megbízhatatlanok, mint Liberius esete (H. PL.
IV. 15), valamint Ambrosius és N. Theodosius peni-tenciája (H. E. VII. 25) mutatják. A mi a római prédikációt illeti, föltűnő, hogy Sozomenos épen N. szent Leo pápa idejében ír, a kitől körülbelül száz egyházi beszéd maradt ránk. (Sozomenos u. i.
eredetileg 439-ig írta az ő egyháztörténetét, ámbár a ránk maradt szöveg csak 425-ig é r ; Güldenpenning azonban a mű irását 443—4-ie teszi; N. szent Leo pedig 440 óta volt pápa.) A régibb római időkre nézve az istenitisztelettel kapcsolatos szentbeszédet igazolják: Justinus, Apol. I. 67. 4; Hippolytus homi-letikai működése (lásd Zubriczky, Ó-keresztény irod.
és dogmatörténet. Esztergom, 1906. 203, 205); Ambro-sius (De virginibus III. 1—3) közli a beszédet, melyet Liberius pápa Marcellinához, Ambrosius nővéréhez, a szűzi fátyol átadása alkalmából intézett; Róm.
Kelemennek ú. n. II. levele szintén homilia, és vannak, a kik a korinthusi eredettel szemben a rómait védik stb.
Különben egyszerűen hihetetlen, hogy mikor Ambrosius Milanóban, Augustinus Hippóban, Jeromos a Keleten, Petrus Chrysologus Ravennában oly nagy-arányú homiletikai tevékenységet fejtenek ki, hogy Rómában a homilia hiányozzék anélkül, hogy nyugati forrásokban erről valaha említés történnék. Rővebh fölvilágosítást adnak Kraus, Realencykl. II. 642. köv.
(Krieg cikke a prédikációról) és Probst, Katechese und Predigt von Anfang des 4. bis Ende des 6.
Jahr-hunderts. Breslau, 1884. 139. 1. Z.
* * *
II. Kérdés az iskolai életből.
Igen tisztelt szerkesztő ú r ! Nagyságodhoz inté-zem a következő eset elbírálását.
Vegyes házasságból származó leánygyermeket a szülők utólagosan a járásbíróság előtt kiállított nyilat-kozattal mindenáron a katholikus vallásban akarják nevelni, bár az anya református és még 1894 előtt költetett a házasság. A gyermek apácaintézetbe és pedig polgári iskolába jár. Eddig a katholikus hit-tant kitűnő eredménnyel tanulta, rendesen gyónt és áldozott. Most a református lelkész tiltakozására az intézet egyházi igazgatója kényszeríti, hogy a refor-mátus hittanra járjon, különben nem írja alá a bizo-ünnepeltetett (I. Kor. 11, 20: Didaché 10, 1. F u n k : Patres A]).
I. 23, nota), melytől azonban m á r a II. században elvált. Szerk.
RELIGIO LXX. évi
-. 1911.
100
nyitványt és letiltotta, hogy a gyermek az intézet-ben gyónjék és áldozzék ezentúl.
Hogyan egyesztethető ez össze a papoknak adott azon szigorú utasítással, hogy a vegyes házas-ságban élő katholikus fél csak akkor oldható fel, ha megígéri előbbi hibájának jóvátételéül gyerme-keinek katholikus nevelését? A jelen esetben ez áll és a katholikus intézet akadályozza meg a szülő ezirányú akaratát.
Tisztelettel
Hitoktató.
*
Az illető, az 1895. év előtt megkötött vegyes-házasságbólszületett leánygyermek, mivel anyja refor-mátus, államjogilag az anya vallásához tartozik és éppen azért őt a reform, lelkész a reform, hitoktatás-hoz magáhitoktatás-hoz követelheti. Azt azonban nagy fokban helyteleníteni kell és az illető megyéspüspöknek példásan megtorolnia kellene, hogy a katholikus leányiskola (még hozzá apácaiskola!) igazgatója reá-parancsolt a leányra, hogy ezentúl ref. hitoktatásra j á r j o n és hogy ugyanő megtiltotta a leánynak a
további gyónást és áldozást.
A kath. iskolaigazgatónak semmiesetre sem szabad az állami törvény ilyen végrehajtására vál-lalkoznia, erre a törvény sem kötelezi. 0 eleget tesz igazgatói kötelességének, ha a leány szüleivel és a kath. hitoktatóval közli, hogy a leányt a ref. hit-oktató a törvény alapján magához követelheti és követeli is és hogy épen ezért neki vallástanból többé a kath. hitoktatás alapján érdemjegy nem ad-ható. De semmiféle törvény nem tiltja, sem az állam-jogilag illetékes lelkész nem akadályozhatja meg, hogy a leány ne hallgassa továbbra is a kath. hittant vagy hogy a leány gyónni és áldozni ne menjen.
ismertünk tisztán zsidó és kálvinista szülőket, kik külön azt kívánták, hogy fiaik kath. hittanra 'árjanak, pedig nem azért, hogy áttérjenek a kath.
vallásra (nem is tértek át).
Az államjogi és egyházjogi követelmények ezen összeütközésének föloldása tagadhatatlanul nem könnyű dolog.1 Az egész dolognak fordulópontja ott van, hogy a kath. lelkésznek vagy gyóntatónak (nem az igazgatónak!) arra kell a leányt figyelmeztetnie, hogy a reform, istentiszteleti cselekményekben (úr-vacsora) tevőlegesen részt nem vehet és ha a leány valóban e szerint j á r el, akkor a ref. lelkész, ha nem is kényszeríti karhatalommal a kulturális cselek-ményre, de elégtelen érdemjegyet adhat a leánynak.
Ha valóban ez történnék, akkor a püspök útján a vk. miniszternél kellene a lelkiismereti szabadság-nak érvényt szerezni, illetőleg a ref. hitoktót a tanu-lási eredmény szerinti érdemjegy megadására
kény-szeríteni. H.
1 Ezen csak a szülők természetadta jogának törvénybe iktatása segíthet. Míg ez nem történik meg, addig a folytonos súrlódásokat és összeütközéseket kikerülni nem lehet. Szeri:.
Ii. G ö r ö g i n y e . 1910 végéig fizetve.
I). P a l o n c a . Köszönöm a jó kivánatokat. A magyar Olympuson más politika folyik, azért nem valósulhat meg mindaz, a mit ön valósulhatónak gondol.
H i t o k t a t ó n a k . Egykor csak a barátokról mondták, hogy fratres murmurantes, hogy folyton morognak a kvardián ellen. Mióta azokat megreformálták, úgy látszik, ez a jeles tulajdonság a világi klérusra ragadt át. Fiatal pap létére hogyan írhatja levelében : Mi infulanélküli és hatalomnélküli h i t o k t a t ó k . . . ? Ez nem j á r j a .
A « S á r o s p a t a k i R e f o r m á t u s L a p o k n a k » . Ha tehát még a müncheni Schnitzer dr. is kifejti önöknek, mint lapjuk előző számában írják, hogy a «Borromeo-enciklika» nem a protes-tánsok, hanem a modernisták ellen Íratott, aminthogy úgy is volt, akkor miért fájt oly nagyon az önök feje az enciklika m i a t t ? Úgy látszik, annak idején nem is olvasták s mégis lármáztak. Furcsa dolog!
F . B u d a p e s t . Azt tanulta valamikor —• irja panaszos levelében — az iskolában, egy római Írótól : hogy homo homini lupus, non homo, az ember embertársának farkas s nem ember. Rengeteg idő mult el azóta, hogy ez az iró papírra vetette tapasztalatát s íme — írja folytatólag — ma ugyan-ezt lehetne följegyezni. Irigység, gyűlölség, rosszakarat, ön-zés, káröröm, egymás kevésre becsülése s hasonlók kisérik a mi életünk útját is, farkasok vagyunk mi ma is egymással szemben s nem emberek, annál kevésbbé pedig testvérek a szónak egész nemes tartalma szerint. T. szerkesztő úr — kiált föl ön — hol itt a nyoma a keresztény szeretetnek, melyet kétezer év óta hirdetnek ; hol a hatása az emberekre, akik ma is csak farkasok, akár annak a római Írónak az idejében? — Látom, nem jó pillanatban írta ezt a levelét, epés gondolatok kavarogtak fejében s megvesztegették Íté-letét. Nem jól látja a világot és az embereket, hanem egyoldalúan, csak ördögvilági oldalukról, mint Erdélyi János irta egykor Madách «Ember tragédiájáról». Csakis a gyarlóságokat vette rajtok észre s nem az erényeket, mert vannak ám jó, nemes, szeretetteljes emberek is ezen a világon s bizonyára az ön környezetében is, csak legyen szeme a meglátásukra. En úgy ítélem, hogy a hiba első-sorban önben van, beteges, elsavanyodott hangulatában ; igyekezzék abból kiemelkedni s akkor meglátja a jót, a j ó embereket is. Ennek az lehet az oka, hogy keveset érint-kezik az emberekkel, nem ismeri őket közvetlen tapaszta-latból, hanem beteges fantáziájával alkotja meg magának a világ képét. Az emberek nem angyalok, de nem is ördögök, hanem csak emberek, gyarlóságaik mellett sok jóval is meg-áldva, épen úgy, mint ön. Járjon tehát többet a friss levegőn, a napsugáron ; keresse föl gyakrabban az önnek való társa-ságot és t u d j a még m i t ? — a templomot s sok mindent máskép lát majd.
TARTALOM. Az eszthetikai szemlélődés fokai és módjai. Velics László S. J.-től. — A római pápák fe-gyelmi rendeletei és a görög egyház. Rusznák Miklós dr.-tól. — Hofbauer sz. Kelemen élete alkonyán. V.
Breznay Béla dr.-tól. — A keresztények munkaélete Nagy Konstantinus előtt. I. Zubriczky Aladár dr.-tól. — Újszövetségi problémák. IV. (Vége.) Hadzsega Gyula dr.-tól. — Egyházi világkrónika. —y —ta-tói. — Iroda-lom. Adalék Podmaniczky István életéhez. T. L.-tól. — Bochkor: Hammurabi törvényei. Dudek-iö\. — Két levél a szerkesztőhöz. (A dogmatörténet és a hazai is-kolai élet köréből.) Spullertöl és Hitoktatótól. — Telefon.
L a p t u l a j d o n o s és kiadó :
D U D E K JÁNOS dr. egyetemi ny. r. tanár.
Steplianeum nyomda r. t. Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 2X.
LXX. évfolyam. 7. szám. 1911. február 12.
R E L I G I O
TUDOMÁNYOS, TÁRSADALMI É S IRODALMI KATHOLIKUS FOLYÓIRAT
Megjelenik - július és augusztus hónapot kivéve. - minden vasárnapon.
E I . O F I Z E T E S I A R A
Egész évre..
Félévre ...
F E L E L Ő S SZERKESZTŐ
k 12- D U D E K J Á N O S dr.
" 6 - EGYETEMI TANÁK
S Z E R K E S Z T O S E G E S K I A D Ó H I V A T A L
Budapest, IX. ker., Ferenc-körút 27,
„Jlz ember tragédiájá"-nak világnézete.
1861-ben olvasott föl Arany' János a Kisfaludy-Társaságban részleteket Madáchnak «Az ember tragédiája» cimű drámai költeményéből. Ennek ebben az évben van ötven éves évfordulója. Ez alkalom-mal irta meg Overmans Jakab «Die Weltanschau-ung in Madáchs «Tragödie des Menschen» cim alatt jeles tanulmányát a «Stimmen aus Maria-Laach1
társadalomtudományi folyóiratban.
Overmans éles szellemi látással megáldott, esz-tétikailag és filozófiailag kiválóan képzett iró. A mint azt a «Laacher Stimmen» Írógárdájánál megszoktuk, ő is alapos előtanulmányokat végzett, mielőtt témája kidolgozásához látott. Németes alapossággal és lelki-ismeretesen gyűjtötte össze tudósaink e műre vonat-kozó nézeteit is. Van tudomása, hogy a darabot megjelenése után nemsokára 1865-ben Dietze Sán-dor lefordította németre; hogy Paulay Ede, a Nem-zeti szinház igazgatója, 1883-ban a színpad számára átdolgozta : hogy van öt német, két orosz, egy-egy francia, szerb, holland fordítása. Olvasta Jókai Mór bevezetését a Lehner-féle német fordításhoz ; cáfolja Kármánnak a «Budapesti Szemle» egyik számában megjelent képletes magyarázatát, ismeri Alexander és Morvay Viktor kommentárjait, hivatkozik a Beöthy-Badics-féle képes nagy irodalomtörténetre, idézi Riedlt. De egyet, sajnos, még sem ismer.
A legfontosabbat, mert legilletékesebbet : magának a költőnek fölfogását. Pedig ismerjük azt is. Madách kifejtette egy Erdélyihez intézett levelében, a melyet
Erdélyi «Pályák és Pálmák»2 cimű könyvében ki is adott. Ha ezt a levelet olvasta volna Overmans, talán nem látna olyan nagy ellentmondást a befejező
«küzdj és bizva bízzál, és az egész tragédia között», mondja Sík Sándor.3
Hogy Overmans ismerte-e Madách ezen levelét, nem tudom, de áttanulmányozván fejtegetését s Madách levelét is elolvasván, meg vagyok győződve, ha ismeri is, egy betűt sein változtat dolgozatán.
1 Stimmen aus Maria-Laach LXXX. 1. 14—28. old.
2 Erdélyi : Pályák és Pálmák. Budapest, Franklin-Társ.
1886. 501. old.
3 Sik Sándor «Élet» 1911. 133. old.
Dudek dr. bizonyára ismerte Madách fölfogását a darab alapeszméjét illetőleg1 s mégis megírta kriti-káját a darabról.2 Dudek pedig annyira ellentmon-dást lát «a hétlapos záradék és a mű dereka közt», hogy egyszerűen rossz logikusnak m o n d j a Madáchot.
«A három első és az utolsó (XV.) szin drámai költeményünk k u l c s a . . . benne jut kifejezésre a költő erkölcsi álláspontja teljes tisztaságban» — mondja Kármán.3 Ezt tartja különösen Overmans is szeme előtt, midőn a darab világnézetének bírálatá-hoz fog, mint íilozofus és teologus. De azéi't az egész-ről sem veszi le a szemét. «A nagy irodalmi művek-nél nem az egyes érdekes vagy szépnek látszó rész-letek határoznak, hanem az egész, a maga egységes koncepciójában, nevezetesen az irány, a cél, a fő-eszme, melynek a m ű szolgálatában áll, döntik el annak értékét. A kritikusok mindig észrevettek bizo-nyos homályos pontokat, sőt ellentmondásokra is akadtak az Ember tragédiájában, de azokat jóakaró belemagyarázásokkal elsimítani iparkodtak; inkább azt magyarázták, minek kellene benne lennie, hogy a nagy probléma megnyugtatóan megoldottnak lás-sék s nem azt, a mi benne tényleg van».4 így tesz pl. Alexander, midőn a neki is feltűnő belső ellent-mondást a darab dereka és vége között5 észreveszi.
Overmans úgy veszi a darabot, a mint az tény-leg van. Kármán misztikus, szimbolikus magyaráza-tával szemben a közfelfogáshoz csatlakozik és Alexan-derrel azt tartja, hogy a drámában festett jelenetek való történetek. Ádám és Éva csakis emberek, s a költemény tárgya az emberi élet bizonytalan kime-netelű küzdelme. Az embernek folyton küzdve kell előre törekednie s biznia. A vég ismeretlen, de ez közömbös is reája nézve, el kell azt felednie! Mint a hogy azonban Madách érthető szóval, biztosan hirdeti a szomorú életfölfogást, ép oly szembeötlően megcáfolja ennek valóságát drámájával. Már Dudek dr.
1 Igen ! Szerk.
2 D u d e k : «Kath. Szemle» 1897. 531-544. old.
3 Kármán : «Az e m b e r tragédiája». Budapest, 1906. Be-vezetés III. old.
* Dudek : Kath. Szemle 1897, 534. és 530. old.
5 Beötliy-Badics : «A m. nemzet irodalomtörte.» Budapest 1907. II. 525. stb. old.
98
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.rámutatott Madách «hamis bölcseleti elveire».1 Over-mans részletezi ezt, hogy egyrészt kimutassa a darab belső ellentmondását, másrészt, hogy világos legyen pesszimisztikus életfölfogása.
Az Úr záróbeszéde Kant etikáján alapszik. Ádám nem tudhat a túlvilágról, m e r t :
Ha látnád, a földön mulékonyan Pihen csak lelked s túl örök idő vár : Erény nem volna itt szenvedni többé.2
Cselekedjék tehát az ember «a végtelen érzeté-től emelve» az erényben rf:jlő nagyság miatt. A ne-mes tett tudatában találja bérét, jutalmát.
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szüntelenül, mely visszaint s emel.
Ha azonban igy cselekedni erkölcsi dolog, véle-kedik Overmans, akkor nem lehet erkölcstelen az sem, ha az ember folytonos nemes tettekkel oda-törekszik, a hol az a tudat a legnemesebb tettből, a legfőbb Jó állandó szeretetéből, mint az örök bol-dogság fakad. Hisz a mi szépség van az erényben, az csak halvány visszfénye szemben a szépség teljé-vel, mely a léleknek az erények ősforrásával való egyesülésében van. Ha tehát az Úr Ádám «lelki nagy-ságát és erényét» legmagasabb fokra akarta emelni, nem volt szabad őt kétségben hagyni az örök bol-dogságot illetőleg. Akkor le kellett volna rántania a leplet az égi boldogságról. S nem úgy tetszik-e, hogy az Úr a bizalomra való buzdításával mégis csak nyújtotta azt a biztosságot, a melyet az erény érde-kében megtagadni jónak látott? Hisz kifejezetten megbocsátott az ellene vétőnek. Az angyali kar énekli : «hogy felettünk áll Isten kegyelme». Ha tehát Ádám kezdetben még elfogódott is a rémlátomások-tól, a mint észretér, csak világosan kell látnia, hogy az igaz és jóságos Isten nem szólíthatja tántorítha-tatlan bizalomra, ha a földi élet fájdalmainak végső akkordja nem a boldogság volna! Ez azonban csak úgy látszik! Határozott biztosíték nincs! Sőt ezzel szemben ott van a tapasztalat összezúzó súlya. Hisz a remény csak csalfa fény, melyet Lucifer gyújt a 3. jelenetben «mely biztatand, hogy csalfa tünemény az egész látás», hogy a «dőre cél» kétségbe ne ejtse.
Az Ur egy álomképről sem mondja, hogy nem való.
Ezek Ádám jövője.3 Mit jelenthet hát az Úr szava Ádámra nézve, hogy bizzék az eszmények égi sza-v á b a n ? Hisz ez a hang szólította élete minden küz-delmébe s mindegyikben elbukott, nemcsak ö, de az eszme maga is! A nagy küzdelem vége pedig
1 Kath. Sz. 539. old.
2 «Az ember tragédiája». Budapest 1906. Athenaeum 226.
old. Zichy rajzaival.
3 Itt jegyzem meg, hogy Overmans ismerte Arany véle-ményét az álomképekről s Alexanderrel mégis valóknak tartja őket, a mint Madách, a mint Ádám. Lásd Beöthy-Badics id. irodalomt. II. 514—525. old.
elállatiasodott emberiség jéggel borított földön.
Lehet-e továbbra is bolondja az őt folyton becsapó vezetőjének, a r e m é n y n e k ? Bizhatik-e Á d á m ?
Ezekben mutat rá Overmans arra a belső ellent-mondásra, a melyet semmiféle interpretatio el nem simíthat, ha van alapja és nem belemagyarázás. Még Madách levele sem osztatja el a nehézséget. Egészen természetes következményképen áll előttünk a darab végén Ádám lelkiállapota s érezzük, hogy igaza van, ha az Úr biztató szavára lelke még mindig háborog s kétségbeejtő lelkihangulatáról letenni nem tud.
Csak az a vég ! Csak azt tudnám feledni ! Az eszkimóval legyen vége mindennek ? Nem ér ezután a buzdítás «küzdj és bizva bizzál» semmit, üres, vagy ide nem tartozó szó!
Midőn Ádám a «rettentő képeket» végig szem-lélte, a pesszimizmus ultima conclusiója-ként : ön-gyilkosságra határozza el magát :
Előttem e szirt és alatta mély : Egy ugrás, mint utolsó fölvonás S azt mondom vége a komédiának.i
Madáchnak e ponttal be kellett volna fejeznie művét. A m ű expositiójára józan logika mellett semmi más befejezés nem következhetik.2
Minden, a mi a költeményben megkapó, minden, a mi szép az egyes jelenetekben, csak arra vall, hogy a túlvilág biztos reménye nélkül minden csak ostoba, értelmetlen kiizködés és vigasztalan puszta-ság. Madáchnak — írja Overmans — nem sikerült s nem is sikerülhetett az emberi élet és az emberiség történelmének magyarázatát adni. Mert lehetetlen az embert megérteni, ha egész lényének gyökerétől el-választjuk. Madách Ádámot isteni Teremtője minden-ható uralma alá állítja. Ennélfogva Istenhez való viszonya, a vallás, d ö n t ő - szerepet játszik az ember sorsára nézve. Tehát csakis ebből kiindulva fejthető meg az emberi élet értelme. Madách azonban any-nyira nem fogta föl a vallás tulajdonképeni lénye-gét, hogy Tassó szentimentális Tankrédje az ő sze-mében a kereszténység virága ! Nagy, boldogító és fölemelő jelenetek és események, melyekben pedig dúskál az egyháztörténelem, háttérbe szorulnak és rosszul értelmezett sporadikus jelenségeket előtérbe helyez s per longum et latum fejteget; sőt Krisztus istensége fölött való vitában, a melyen két teljesen ellentétes világnézet épül föl, nem lát egyebet, mint nevetséges vitatkozást egy «i»-ért. Természetesen a vallásnak ilyen torzképe nem lehet az az egyesítő, áldásthozó központ, a melyre a kulturtörekvésnek szüksége van, ha igazán lelki nyereségünkre akar szolgálni.3
1 Az emb. trag. XV. 222. old.
2 Dudek : Kath. Szemle. 1897. 541. old.
3 Overmans : Stimmen 26. old.
7. szám.
R E L I G I O
99Hogy e darab veszélyes volta mellett is — Du-dek dr. erkölcsi szempontból igen vastagon «az ön-gyilkos-jelöltek katekizmusának» nevezte — oly nagy hirre vergődött, úgy ennek magyarázata egyrészt a világnézetet adó tartalmában keresendő, másrészt, mert az Ember tragédiája, részleteiben tekintve, ha-talmas drámai erővel, egyes helyein valóban meg-kapó gondolatokkal és képekkel van vázolva, me-lyek könnyezésig tudnak hatni. Az olvasó meg nem állhatja, hogy egyes pontjait újból és újból át ne olvassa; egyik-másik gondolata közszájon forog, oly mélyen vésődnek azok az emlékezetbe.1 Ebben Over-mans is osztozik.
Madáchnak a nőről vallott nézetére vonatkozó-lag ugyanzt vallja Overmans, a mit Dudek.2
Bérczy Károly, a költő ismerőse s gyermekkori barátja a Kisfaludy-Társaságban 1866-ban tartott emlékbeszédében azt m o n d t a : «ki kell jelentenem, hogy soha iró oly hasonló nem volt művéhez, mint az Ember tragédiájához szerzője... hogy az iró élete soha oly világot nem vetett művére, mint épen a jelen esetben». Dudeknek és Overmansnak erre
vo-natkozó fejtegetése szintén egyező.3
Általában r á m azt a benyomást gyakorolja Over-mans tanulmánya, hogy Dudek dr. tanulmányát is ismerte. Lehet azonban, hogy közösen vallott, meg-állapodott, tiszta világnézet álláspontjáról tekintvén a darabot, formáltak róla hasonló Ítéletet. A két tanulmány különben kerekded egésszé olvadhat össze. Overmans cikke minden elismerésünkre méltó.
Igazán tárgyilagos, teljes tudományos apparátussal fölszerelt, vonzó hangon s teljes szeretettel megirt munka. «Vajha minél több ilyen megértőt találna külföldön a magyar irodalom» — mondja Sik;4 s ezen nézetében és kívánságában szívesen osztozunk.
Szekeres Fábián.
A coelibatus és a szentírás. <n.)
Történeti tény, hogy az egyház mindig előbbre helyezte a magasabb szempontból vállalt nőtlenséget más állapotnál. Hasonlóan történeti tény az is, hogy épen ezért a papság között a legrégibb időtől kezdve mindig voltak, kik, az egyház tanácsát követve, nőtlenségben maradtak, vagy pedig, ha az ordinatio (a pappá szentelés) előtt nős állapotban voltak, a másik féllel megegyezve a házaséletet megszakították.
De a hivatalos egyház is elejétől kezdve állandóan sürgette a papságnál a nőtlenséget. A niceai egyetemes zsinaton (325.) a helyi gyakorlatot általánosítani akarták, de a szent életű Paphnutius fölszólalt az intézkedés ellen. Elég, mondotta, lia a szent rendek fölvétele után nem nősülnek.
1 D u d e k : Kath. Szemle. 1897. 534. old.
2 U. o. 537. old. és Stimmen 25. old.
3 U. o. 537. old. és Stimmen 27. old.
4 Sik »Élet» 1911. 133. old.
A nyugati egyház ettől kezdve papjai számára több-kevesebb sikerrel állandóan sürgette a coeliba-tust. A keleti egyház ellenben megmaradt a régi gyakorlat mellett : nősöket is minden akadály nélkül szentelt, de tiltotta az ordinatio utáni házasodást.
A trullai zsinat (692.) ezt a gyakorlatot szentesítette.
Nevezetesen a 3. kánonban elrendeli, hogy a kik ordinatio után nősültek, váljanak el feleségüktől, tartsanak bűnbánatot, azután pedig tisztöket folytat-hatják. A 6. kánonban pedig oly értelemben osztá-lyozza a papok házasságát, a mint az a keletieknél manapság is érvényben van.1 Eszerint a subdiako-nusok, diakosubdiako-nusok, presbyterek az ordinatio után nem nősülnek, ha pedig ezt teszik, letétetnek. Az ordinatio előtt azonban szabadon nősülhetnek.
Nem akarjuk ezúttal kutatni, hogy ezen határo-zat megfelel-e az egyetemes egyház szándékának, törekvéseinek : üdvös-e különösen a mostani ne-héz viszonyok között, csupán mint történeti tényt jelezzük. Tény az is, hogy az egyház a keleti
szertar-tásuaknál tűrte és tűri ezen állapotot, csupán annyit kíván, hogy a megyés püspökök saját hatáskörük-ben mindent megtegyenek a coelibatus gondolatának megkedvelésére.
Ezen állapottal szemben minő törekvések ész-lelhetők — ha csak sporadice is — a keleti egyház-ban ? Olyanok, melyek még ezen minimális követel-ményeket is soknak tartják. A szakadás óta egyre sűrűbben találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a nyugati egyház dogmává tette a coelibatust, holott ez ellenkezik a szentirással. A szentírás szerint — mondják — a házasság mindenkire nézve kötelező.
Nézzük csak a nézetet kissé közelebbről. Érdekes ez már abból a szempontból is, hogy élénk világot vet arra, mint halad a keleti egyház a modern szel-lem lejtőjén, bár orthodoxiáját egyre hangsúlyozza.
A nyugati egyházzal szemben állandóan a régi egy-házi atyákra, zsinatok határozataira hivatkozik és ugyanakkor a kissé terhesebb dolgokban a régiek felfogását figyelmen kívül hagyja, sőt téves szentirás-magyarázattal is támogatja.
Mint említettem, ilyen törekvés m á r a szakadás idejében is mutatkozott, ha nem is oly határozott formában, mint azt egyeseknél ma tapasztaljuk.
A photiánusok a coelibatust úgy fogják lel, hogy azzal a házasságot vetjük el.2 Caerularius is ezt hányta szemére a nyugati egyháznak. Nicetás Stetha-tus szerint a coelibaStetha-tus az apostoli rendelésbe ütkö-zik s véleménye mellett szent Pálnak egy helyére hivat-kozik, t. i. 1. Tim. 4, 3-ra, mint majd alább látjuk, helytelenül. A jelzett helyen ugyanis egész másról van szó. Nicetas hamis szinben mutatja be a nyu-gati egyház gyakorlatát, oly értelmet akar annak adni, hogy az a latin klerikus, ki a szentelés előtt
1 Pandectae canonum. Oxonii 1672, p. 163.
a Hergenröther, Photius. I. Bd. S. 681.