A szentek jól tudták, hogy az emberi élet a ha-tások és visszahaha-tások bonyolult összesége, melyben a test és lélek kölcsönösen módosítják egymást. E mó-dosításeszközeitbölcsen fölhasználták. «Fegyelemben tartom testemet», mondták és tették is szent Pállal.
A test ösztöneit elfojtották, hogy a lélek nemes szen-vedélyeinek annál jobban átadhassák magukat. A vér-beli tudós is képes evésről megfeledkezni, alvást magától megtagadni, hogy tudásszomjának annál korlátla-nabbul élhessen. A mit ott elvesztett a vámon, itt megnyeri a réven. S igaza van. A szentnek is.
Palma sub onere ereseit, mondja a latinba ojtott arabs közmondás. A szentek is a test ösztöneire nehéz terheket raktak, hogy a lélek isteni ösztönei annál jobban megszilárdulhassanak és érvényesül-hessenek.
S épen ez a titka annak, hogy ők a közönséges emberi mértéken felülemelkedtek. Nem lehettek volna szentekké, imponáló hősökké, ha nem lettek volna az akarat uralma alatt álló imponálóan erős szen-vedélyeik. Mert ha «szenvedélyek nélkül nem lehet valaki ember, nagy, erős szenvedélyek nélkül nem lehet valaki soha erős jellemmé, soha nagy emberré, soha nagy tettet végbe nem vihet».1 Elgondolható-e nemes jellem, minden szépért s jóért lelkesülő,
min-1 Weisz, i. m. 1. 165.
1. szám.
RELIGIO
43 den aljasságot szívből gyűlölő, valamely nagyélet-célnak kivitelében fáradhatatlan, nemes, magasztos, fenkölt jellem haragudni tudás képessége nélkül?
Az ilyen, a ki minden szenvedélynek hiányában szenvedne, nem volna-e a gyávaságnak és tehetet-lenségnek valóságos szörnyeteg]e, a ki minden perc-ben azon veszélyperc-ben van, hogy bármily aljas tettre szóló minden csalogatásnak áldozatul esik? «Senki se higyje, mondja aranyszájú szent János szent Pálra vonatkozólag,1 hogy a Teremtő a haragra való ké-pességet nem ok nélkül plántálta belénk. Azért tette ezt, hogy a mi aluszékony lelkünket a puhaságból és petyhüdtségből felrázza. Mert a mi az él a kard-nak, az a harag adománya a léleknek. Ilyen érte-lemben Pál gyakran hasznát vette, de egyébként szelíd volt a körülmetéltek iránt. Mindig a körül-mények mértéke szerint és a hogy az igehirdetés sikere kívánta. Mert nem mindig jó általában a sze-lídség, hanem csak, midőn helyén van. Ha azonban nem ez az eset, akkor vétkes, mint a harag, ha ke-ménységgé válik. Nem azért mondom ezt, hogy Pált igazoljam, mert a mi mentegetésünkre nem szorul, hanem hogy önmagunk tanuljunk belőle, hogy meg-értsük, miként kell szenvedélyeinknek helyesen hasz-nát venni».
S a mi áll a haragról, ugyanaz érvényes a többi szenvedélyekről is. Kétélű kard mindegyik. Használ-hat és sebezhet. Méreg mindegyik. GyógyítHasznál-hat és ölhet. A szentek megsebezték s megölték vele ön-szeretetüket, hogy gyógyíthassák felebarátaik sebeit s felebarátaikban szerethessék Istent. De ezt aztán tették ám olyan bravúros szenvedéllyel, hogy szent Pál szavai szerint «látványossággá váltak a világ előtt, az emberek és angyalok előtt».
«Az Isten szeretete kiöntetett a mi sziveinkben».2
A szentek szivében. Xavéri szent Ferenc életrajzában olvassuk, hogy szivét az isteni szeretet annyira föl-gyullasztotta, hogy szive körül ruházatát kénytelen volt eltávolítani s annak hevét vízzel oltani. Pazzizi szent Magdolnát az isteni szeretet lángja sokszor ügy elragadta, hogy egészen magánkívül lenni lát-szott, érzéketlenül, mozdulatlanul feküdt . . . Azután hirtelen fölemelkedett helyzetéből, föl-alá járkált szobájában és így kiáltott: «Ö s z e r e t e t . . . ó szeretet, a kit azonban nem ismernek!» Egy ízben ilyen sze-retet lázában egy apácával találkozott, azt kezénél megragadta és így szólt hozzá: «() lélek! Szereted-e a szeretetet?!» Más alkalommal pedig meghúzta a harangot és e közben felkiáltott: «Jöjjetek, lelkek és szeressétek a szeretetet, a ki titeket oly igen szeret».3
Apáthia ez ? A kedély halála ez ? A szív eltom-pultsága ez? Nem! Sőt rendkívül gazdagsága a szív
életének. «Assisi szent Ferenc1 egy forró nyári napon egy szerzetes testvérével gyalog utazott. Dél felé, mikor m á r jól elfáradtak s bizony megéheztek, hús forráshoz jutottak, mely terebélyes fa tövéből fakadt.
Leheveredtek az árnyékba. A tarisznyából elővettek egy darab száraz kenyeret. Jóízűen elfogyasztották, aztán ittak a hűs forrásból. Egyszerre szent Ferenc el-kezdett sírni. Csak úgy omlottak a könnyei. Társa kér-dezé : Miért sirsz, Ferenc atyám ? Szent Ferenc feleié : 0 testvérem! Hogyne sírnék, ha rágondolok az Isten szeretetére ? íme Isten öröktől fogva tudta, hogy mi egy napon erre fogunk utazni, hogy szomjasak és fáradtak leszünk. S ime öröktől fogva elhatározta, hogy azt az árnyékot nyújtó fát ide teremti, azt a friss italt nyújtó forrást fakasztja számunkra! Sirok örömömben, lia az Isten nagy szeretetére gondolok».
Létezhetik-e ennél gazdagabb kedély? Képzel-hető-e ennél emberségesebb természet? Hol itt a fakír szenvtelenség, a pogány misztikusok pantheistaérzéket-Iensége? Úgy tud örülni a szent, hogy lelkének meg-indulása még a testét is megrázza. Könnyein keresz-tül mosolyog. Sírva vigad. Ez az igazi ember. Egye-dül csak az ember tud sírni. «Die ewige Beglaubi-gung der Menschheit sind j a Thränen», mondja egy német költő.2 Mert csak neki van igazi kedélye.
Pedig az állat is szeret. Szereti kicsinyét, könnyei még sincsenek érte, ha bajban van. «Figyelemre-méltó, mondja Balmes,3 hogy azon érzelmek is, melyekben az állatok is részt venni látszanak, pl. az anyai szeretet, az emberben oly tartóssággal és minde-nek előtt oly nagyságban és méltósággal egybekötve látszanak, mely őket magasabbrendűekké teszi. Míg az állatok kicsinyeik iránt csak addig vonzódnak, míg ezek szükségleteikről önmaguk nem gondoskod-hatnak, addig az emberi anya sohasem veszti el szeretetét gyermekei iránt. S míg e szeretet az állat-nál csak a fenntartást célozza, az anyában ezernyi érzelemmel kapcsolódik, melyek a gyermek egész jövőjét átfogják és a mennyiben állandó félelmet és
reményt okoznak, az anya szivét keserűségbe sülyesz-tik vagy boldogsággal és örömmel tölsülyesz-tik el».
A szenteknek voltak könnyeik a teremtmények számára is. Isten miatt volt nagy szeretetük mindaz iránt, a mi bármiképen is Istenre emlékeztette őket.
Bizonyos nimbusszal vették körül mindazt, a min Isten dicsőségének, szentségének, jóságának leghala-ványabb sugarait látták is megvillanni. Jele, hogy jóravaló kedélyviláguk volt. «A kedély, mondja
Jung-mann,4 mindkét törekvőképességnek harmonikus működése valamely dolog természetfölötti jóságával vagy rosszaságával szemben». Harmonikus lelkület, mely örülni tud mindennek, a mi jó. Nos, a szentek
1 Chrysostomus, Honi. 6. de laud. Pauli.
2 Róm. 5, 5.
3 Mohi Antal d r : Jézus szentséges Szivének dicsérete.
190. o.
1 Szuszai Antal : Előkészület a nagy napra. 366. o.
2 Jungmann, Das Gemiith, 90.
3 Aesthetik n. 151.
4 Das Gemiith, 92. o.
44
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.tudtak örülni mindennek, a mi jó. Assisi szent Ferenc himnuszt költött a Napról, dédelgette a madarakat, testvéreinek hivta a fecskéket, számtalan fészket rakott a galamboknak, hogy minél több fiókot neveljenek fel. «Elragadtatásában úgy tett, mint a gyermekek:
egy darab fával s egy vonalzóval utánozta a hege-dülést, hogy összhangzóbbá tegye azt a képzelt hang-versenyt, melyet felcsigázott képzelete vele hallatott.»1
Ez a gyöngédség a teremtmények iránt azonban nem egyedül a költői lelkületű szent Ferenc sajátja.
Már szent János evangélistáról följegyzi a hagyomány,2 hogy üres óráiban szívesen eljátszogatott egy sólyom-mal. Loyolai szent Ignác úgy el tudott gyönyörködni a virágokban, hogy szinte elragadtatásba esett. A ki szereti a virágot, Istent is szereti, hallottam sokszor gyermekkoromban. A mint látjuk, ez megfordítva is igaz. «A hirtelen haragú és tüzes szent Bernát, ez a maga iránt oly kíméletlen ember, nem tudott jelen lenni egy idegen temetésén a nélkül, hogy ne sírt volna. Humanizmusa az esztelen állatokra is kiter-jedt. A kutyák által kergetett nyul vagy a ragadozó
madár által üldözött madárka láttára elszorult a szive. Nem tudta visszatartani magát, hogy keresztet ne csináljon a levegőben, hogy megmentse az ártat-lan kis állatokat».3 Tóth Kálmán dr.
Egyházi B u d a p e s t . Kaas Ivor báró éleiének és halálának
viláp
na9y tanulságai. — Abból, hogy Tolstoj Leó gróf, . , a családjából kifutamodott orosz muzsik-filozóf halála króm ka. a z egész világ sajtóját napokig foglalkoztatta, a miKaas Ivo run k halálának hire pedig csak Magyarország határain belül hozta a kedélyeket hullámzásba, koránt-sem következik az, mintha Kaas Ivor báró akár tehet-ség, akár végzett munka, akár jellem tekintetében a nagy orosz lelki méreteit meg nem közelítette, sőt fölül is nem multa volna. A külső gyász méreteinek nagysága nem minden esetben mértéke egyúttal a meggyászolt lélek és érdem nagyságának, s viszont, az érdem nagy-ságát nem lehet okolni soha azért, mert szerzőjének íöldi elmúlását nem követte esetleg nemzetközi, lármásabb elismerés. Tolstoj lángelméje és működése unicum, Kaas Ivor báróé is, mindakettő, azt mondhatni, szintén unicum.
Különbség a kettő között az, hogy míg Tolstoj igazán nem tudott következetes maradni egész éleién át csakis nemzetközileg elkövetett nagy kulturális szertelenségeihez, Kaas Ivor bárónak ellenben látszólagos és sírja szélén is emlegetett «szertelenségei» egy nagy életcélnak, Magyar-ország magyar és keresztény jellegében való meg- és fönntartásának megvalósítására való következetes, de következetességükben kevesek által fölismert és mél-tányolt, unicumszámba menő nagy nemzeti kultur-törekvéseknek —- fennséges összhangjai.
S ez már maga az ő életének egyik nagy, mond-hatni legfőbb tanulsága. O félig idegen vérből nagy kuruc magyarnak született, és azután, ifjú korában, a mit eddig
nem sokan tudtak, theologusnak készült. S mindakét tulajdonságában, magyarságában is, hitbuzgóságában is, nemhogy meg nem fogyatkozott soha, sőt ellenkezőleg a lelki nagyságnak oly magasságára emelkedett föl, hogy éppen abban, a miben külszín szerint váltakozni látszott, a politikában, még pedig a magyar és keresztény konzervatív politikában, következetességre nézve minden egyívású publicista társát messze fölülmulta, a nemzet egy és egységes keresztény vallásosságának eszményéhez pedig oly közel jutott, mint hitfelekezete köréből időtlen idők óta, még a legnemesebbeket és legnevesebbeket sem véve ki, senki, a ki protestáns maradt és nem konvertált. És ez az ő életének másik nagy, az előbbinél még nagyobb tanulsága, illetve tanulságossága. Marad-junk ennél a második tanulságnál néhány pillanatig.
Kaas Ivor báró lelki nagyságának egyik ország-világra szóló bizonyítéka az, hogy sírja fölött három külömböző világnézetnek közelismerés szerint legnagyobb három szólásmestere1 tartotta kötelességének kitenni magáért vagyis az elhunytat megillető tisztelethez mél-tóan szólani.
A szólás első nagymesterének gondosan kieszelt beszédében a velő —- eldicsekvés azzal, hogy a földről elköltözött nagy hazafiúi lélek az ő felekezetéhez tarto-zott ám, mert az ő felekezetében akart «theologus» és
«apostol» lenni s ez a vágy tette őt «otthonában imádkozó pappá, ez tette őt az evangéliumi egyház törhetetlen hívévé, ez tette őt egyházfelügyelővé, ez tette őt buzgó zsinati atyává». Szóval, felekezeti dicséret és dicsekvés az első gyászbeszéd legbensőbb lényegében, nem más.
A második gyászbeszéd, a szólásnak még nagyobb mesterétől, költőiességben ragyogóbb, fordulatokban meglepőbb, képeivel megkapóbb, szinte megrengető ; ámde disszonanciás. Elismeri, hogy «az ö (Kaas) tehet-ségével nem mérkőzhetik a miénk. Az ő zsenijéhez hasonló nem jár közöttünk». Ezt elismerni, és kritika cimén mégis súlyos vádként szemére lobbantani az el-eihunytnak, hogy «szertelen» volt : ez, bizony, látszólagos logikai következetesség mellett nagy ethikai következet-lenség. Mert ha valaki csakugyan akkora talentum, hogy vele senki sem mérkőzhetik, akkor csak látszik logikai következetességnek az, hogy az illetőnek szertelennek kellett lennie, ellenben szoros ethikai következetesség az, hogy az ily embert senki a maga mértékével, a maga ítéletével ne mértékelje. Ha valaki ilyen körülmények között valakin mégis mértékelést végez, ethikai követke-zetlenséget követ el, mert elárulja, hogy midőn az ille-tőt maga fölé emelte, ezt hamis alázatossággal, vagyis csak azért tette, hogy az illető dicsőségbe helyezett alak-jának talapzatán az idő vasfoga számára lyukat fúrjon.
Szónok tehát itt «nequiterse humiliavit», hogy a dicsői-tettet emberi mérték fölött való — ezt az illetéktelen ki-fejezést is használta — illetéktelen magasságából a való-ságon alulra leszállítsa.
Hasonló összhangtalanság és zagyvaság borult a nagyelméjű, de már, úgy látszik, fáradt pegazusú szónok gyászbeszédének arra a részére is, a hol Kaas Ivor báró-ról «megtörés»-t s «összetört»-séget tolt a
közgondolko-1 Joly, i. m. 47. o.
2 Szalézi szent Ferenc említi Philotheájában. 338. o.
3 Joly, i. m. 126. o.
1 Raffay Sándor evang. lelkész, Rákosi Jenő a «Budapesti Hírlap» főszerkesztője és Prohászka Ottokár dr. székesfehérvári
püspök. Szerk.
1. szám.
R E L I G I O
45 dás számára előtérbe. Azt mondta, «hogy tanuljuk meg(Kaas Ivor báróról sírjánál), hogy egy hosszú életnek emberi mértékkel meg sem mérhető munkája csak akkor tört meg, a m i k o r hite megrendült. Ezzel a p a d t ki élete forrása. A csalódás, a kiábrándulás triumfált rajta. És összetörte». Az a kérdés, melyik hitét Kaasnak érti itt a szónok? Istenbe vetett hitét? Lehetetlen. Hiszen Kaas Ivor báró Istenbe vetett hite egész haláláig szem-látomást izmosodott és tisztult. Hogy izmosodott, mu-tatja országos hirü «húsvéti cikke», melyből, köztudo-más szerint, soha nem vont vissza semmit. Hogy tisztult, onnan tűnik ki, mert protestáns létére ágya fölé akasz-totta a feszületet, mert «így legalább a Megváltó Jézus árnyékában nyugodhatik». Tehát Istenbe vetett hitéről Kaas Ivor bárónak nem lehet azt mondani, hogy az valaha, vagy élete végén megtört volna.
Ennélfogva az emberekbe vetett hitéről lehet csak talán szó Kaasnál, mikor hitfogyatkozás kerül szóba.
Ámde itt sem áll az, a mit szónok mondott : t. i. mintha ez «triumfált» volna «rajta», s ez, az emberekben való hit megrendülése ölte volna meg őt. Szó sincs róla. Soha protestáns ember nem ragaszkodott oly erős hittel a harcoló katholikusok hazafenlartó vagyis konzervatív keresztény és magyar meggyőződéséhez s politikájához, mint Kaas Ivor báró a néppárt programmjálioz és a nép-szövetség alapvető igyekezetéhez. Igenis, érte Kaas Ivor báró lelkét «kiábrándulás» is ; de ez lelkének s Istenbe vetett hitének csak egészségére vált s testében neki semmi kárt sem okozott. Meghalt, nem azért, mintha elvesztette volna akár Istenben akár az emberekben való hitét ; hanem meghalt azért, mert hosszú küzde-lemben végzett «vulkánszerű» munkája megrendítette testi egészségét.
A harmadik gyászbeszéd szónokára a legnehezebb és legkényesebb feladat teljesítése hárult. Két nagy, a tárgy
«remek» kezelésére vállalkozott szónok után beszélni, már magában véve is nagy, emberét próbára tevő vál-lalkozás. Hátha még ehhez hozzá vesszük azt, hogy az egyik szónok, — a katholikus egyház püspöke előtt, — egész meztelenül kidomborította azt a gondolatot, hogy rajonghattok ti katholikusok Kaas Ivorért amennyire tetszik, ő mégis ime — mintha ezt mondta volna a szó-nok — én vallom és tanúsítom, — ő mégis énhozzám tar-tozik, formális haereticus ; a másik szónok pedig, mert nem mindenben tudott Kaas Ivor báró hitével és más meggyőződéseivel megegyezni, kimondotta rá, hogy mint
«szertelen»-ségeinek áldozata, mint hitében megtántoro-dott s mint lelkében összetörött ember szállt voltaképen Kaas Ivor báró sírjába. Tessék ezt a két végletet, mint Scyllát és Charybdist elképzelni ! Az egyik szónok fel-magasztalta Kaas Ivort a saját szektárius hitének és világnézetének oly magaslatára, a mely katholikus püspök szemében valóság szerint, bizony, nem magas-lat. A másik szónok ellenben, minden magasztalásai dacára leszálítotla Kaas Ivor báró alakját a hitben s lelkében való megtörtség nirvánájáig. Tessék e két véglet disszonanciájában hamarosan előállítani a ma-gasabb igazságok szféráinak harmóniáját ! Ez a feladat hárult Kaas Ivor bárónak sírjánál a Pázmány-Egyesü-letet képviselő katholikus püspökre.
Hogy miképp, vagyis a két előző szónok erejét és eszmevilágát mily felülmúló módon és erővel oldotta
meg ő ezt az «angelicis humeris formidandum» feladatot, már mindenki előtt ismeretes. Olt van nyilvántartva beszédében, melyről mindenkinek föl kell tenni, hogy ilyet készület nélkül nem lehet mondani, de egyúttal mindenkinek el kell ismernie azt is, hogy ilyet rögtö-nözni bizony nem mindenki képes. Mert hogy tartalmá-ban és alakjátartalmá-ban e beszédnek egyaránt sok a rögtönzés, kézzelfoghatóan kitűnik abból, mert az egészen az előző két beszédre való reflexió fonala kézzel foghatóan vonul végig.
Emlékezetes egy tényleg más vallású embernek sírja fölött katholikus püspöktől tartott eme monumen-tális beszédben az, hogy a kath. egyház főpapja Kaas Ivor bárónak a katholikus valláshoz való viszonyára nézve két ismérvet, két diakritikai szabályt állított fel : egy tárgyit és egy alanyit. A tárgyi ismérv ez : «Neki érzéke volt a kereszténységnek az egysége iránt. (De több is volt benne a puszta érzéknél.) Szerette volna, így folytatja a püspök úr, ha mindnyájan együtt, egy táborban, egy gondolat, egy üdvösség szolgálatában küzdenénk, harcolnánk». Ez a tényállás tárgyilagos meg-állapítása, a tárgyilagos ismérv. A püspök úrnak szemé-lyes, alanyi ismérve Kaas Ivor bárónak a katliolicizmus-hoz való viszonyára vonatkozólag ez: «Szimpatiája volt az anyaszentegyház (ez a katholicizmus) iránt, s ez a szimpatia, megvallom, oly közel hozta hozzám, szivem-hez, hogy benne már a szentek közösségének a tagját, a testvért tiszteltem, szerettem, becsültem». Hogy mi különbség van e két, tárgyi és alanyi ismérv között, azt itt a «Religio» olvasói előtt nem szükséges fejtegetni.
E soiok irója az intim Kaas Ivor bárót nem volt sze-rencsés közvetetlen közelről megfigyelhetni. Azért az alanyi ismérvhez képtelen vagyok saját meggyőződé-semből csatlakozni; de annak lehetőségét sem merem ám, tekintve a tanú kiválóságát, kétségbejvonni. Legyen!
Hanem hát akkor, igazán, nem is tudom hamarjában, hányadik nagy misztériummal kerültünk Kaas Ivor báró sírjánál szembe. Ha ő csakugyan a «szentek közösségé-nek a tagja» volt már itt a földön : akkor mért nem tett ő erről nyilvánosan is professziót, miért nem lépett be nyíltan az anyaszentegyházba ? Ennek a hiánynak — mert ez itt a földi katholikusok között élő emberre nézve kétségtelenül hiány — mi csak két okára tudnánk most gondolni : vagy mi, az ő kortársai vagyunk gyenge, elégtelen hittérítők ; vagy pedig ő, a ki pedig állító-lag igen sokat imádkozott, még sem imádkozott eleget azért, a miért a zsoltáros, a ki pedig Istentől inspirált ember volt, mégis oly alázatosan esedezett, mondván :
«Incola ego sum in terra : non abscoiidas a me mandata tua !» «Gyarló lakója vagyok, Uram, e földnek : ne rejtsd el előlem parancsidatλ1 A megokolás annál erő-sebb, lia mindakét ok közreműködött. De annál sajná-latosabb is akkor az eset.
Hanemhát bármiként legyen is az elhunyt nemes és nagy férfiú dolga a katholikus valláshoz való intimitás tekintetében : tény, hogy ö protestáns hitfelekezele köré-ben senkitől felül nem mult, — hogy Raffay szavával éljünk, «apostola» volt a katholikusok és a katholiciz-mus iránt való rokonszenvnek, szimpátiának, vonzódás-nak, szeretetnek és testvéries ragaszkodásnak.
1 Psalm. Rétribué, v. 3.
46
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.Ebben ő minden hazájáért lángoló magyar ember előtt elévülhetetlen, örök mintakép : kinek emléke, a mily rajongásszerü ünneplésben részesült katholikus részről életében és halála alkalmából, oly tiszteletben fog maradni mindörökké ; s ha valaha protestáns atyánkfiainak eszükbe jut ismételni a régi elfogultságot s hirdetni, hogy a katholicizmus türelmetlen : mi katlio-likusok diadalmasan fogunk rámutatni Kaas Ivor báró történetére s nem fogjuk elmulasztani protestáns atyánk-fiait felhívni arra, hogy nem is a türelmet, de a forró, lángoló, ragaszkodó szeretetet úgy gyakorolják irántunk, mint mi tettük és tesszük ezt Kaas Ivor báró nagy alakjával és az ő dicső emlékezetével szemben.
—y —la.
M a g y a r F i g y e l ő . A szerkesztőbizottság elnöke Iroda- Tisza István gróf, a szerkesztésért felelős Herczeg Ferenc.
lom. Előfizet, negyedévre 6 K, félévre 12 K. Megjelenik min-den hó 1-én és 16-án. Budapest, 1911. Szerkesztőség, kiadóhivatal Andrássy-út 10. I. szám 109 1.
Átlapozván az új folyóirat első füzetét, amennyire az első füzet után itélni lehet, azt jónak és szükségesnek ítéljük. Oly folyóiratnak mutatkozik be, mely a sajtóban és a közéletben elharapódzott destruktiv irányok ellen veszi fel a harcot s egyúttal a napirenden lévő kérdések-ben irányit. Állást foglal minden ellen, a mi vallás-ellenes, nemzetellenes és népvallás-ellenes, nevezzük ezt akár piklerizmusnak, akár merkantilizmusnak, akár adyz-musnak.
De nemcsak negativ az álláspontja, hanem, a mi állal rendkívül értékesnek Ígérkezik, pozitív irányban is hat, az eszmék tisztázása s a megzavart közvélemény-nek helyes irányba való terelése által. Képes az emberek elferdített gondolkodását ismét etikai és nemzeti alapra állítani s a legjelesebb írókat fogván munkába, oly meggyőző erővel teszi ezt, hogy hatásának sikere felett alig lehet kételkedni. így például oly lesújtó és egyúttal tévedéseit felfejtő kritikát a Közegészségügyi Tanács hires egyke-állásfoglalásáról, mint a minőt itt olvasunk Hg. F.-lől, a ki alatt valószínűleg magát a szerkesztőt kell érteni, nem írt még senki. Kenedi cikke a feminiz-musról megmutatja a mi feministáinknak, hogy nem ismerik a magyar történetet; Ambrus Zoltán tanulmánya a színházról ránk pirít, írván : «Az európai nagyvárosok sokféle színházi publikuma között nincs egy sem, mely lélektelenebb és Ízlésben alantabb járó volna, mint a budapesti. Hogy dekadensül erkölcstelen és a szexuális élet jelenségei iránt betegesen túlzott érdeklődést tanú-sító, ez talán a legkisebb, mert leggyógyíthatóbb hibája.
De egyszersmind szív, kedély, lelki melegség nélkül való». S rámutat az okaira is (egyet azonban nem mond ki nyíltan, pedig igaz, hogy a színházat, mint a közéletet is, ilyenné tette ujabb időben a talmud-morál).
Bárczy István (a polgármester) éles ésszel boncolja a ma kérdését : népiskoláink államosítását s új meg-világítással állást foglal ellene. Maga Tisza István gróf:
a drágaságról értekezik s mond okos, útbaigazító s hajokon segíteni képes dolgokat. Egyebektől eltekintve (Gárdonyi kedves novellája : Két szék között, Cholnoky felszínes cikke az államalakulásokról, Alexander ana-lizise a kritikáról stb.) már maga a bevezető cikk a :
Jelszavakról, Herczeg Ferenctől, erélyes visszautasítása a balkániaknak, kiket név szerint nem nevez meg, de mindenki rájok ismer: a mi modern destruktivjeinkre.
Szóval egy oly folyóirat támadt a Magyar Figyelő-ben, a milyen még nem volt, de a melyet a beállott általános romlásnak visszahatásként meg kellett teremnie s a melyre már sokan gondoltak. Szerencsére a politikát kizárja hasábjairól s csak a társadalmi és tudományos kérdésekkel foglalkozik, de nem elvontan, hanem ahogy őket a köznapi élet forgataga veti felszínre.
Azon reményben, hogy mint katholikusnak, mint ezt sokszor tapasztaljuk, nem lesz okunk megbánni előlegezett bizalmunkat, benső örömmel üdvözöljük s ajánljuk a folyóiratot ; olyan szükségünk volt már rá, mint a mindennapi kenyérre. A balkániak, nem ismerve nemzetünk múltját és fejlődését, nem ismerve az etika örök törvényeit, mint idegen anyag beékelődve a nem-zettestbe, már annyira megrontották vérkeringését és gondolkodását, hogy szinte sivataggá változtatták köz-életünket, mely már minden erkölcsi értékét veszí-teni kezdi. Ennek : megállj !-t kellett kiáltani s dicséret illeti a komoly gondolkodású s nagyeszű Tisza István grófot, hogy hatalmas akaratával ő vállalkozott erre s hogy Herczeg Ferencre bizta a munka vezetését, ki eddig nem ismert oldaláról oly előnyösen mutatkozik be a folyóiratban.
Ha az új évnek nem lenne is más gyümölcse, mint ez a folyóirat, természetesen ha olyannak marad, a minőnek megindult, már is erős nyoma lesz az évek következő sorozatában. Fordulópontot fog jelenteni a
magyar közgondolkodás alakulásában. Dudek.
*
E m b e r i o k m á n y o k a t e g n a p , m a és h o l n a p i r o d a l m á b ó l . (Metafiziko-pszichológiai tanulmány.) Irta Kozári Gyula. Budapest, a Szent-István-Társulat bizománya. 1910. 480 lap. Ára 10 K.
Kozárinak nagy elégtétel, hogy napról-napra új igazolást nyer egy régi prognózisa: a pozitivizmus, vagyis a metafizikát és theologiát tagadó, az érzéki tapasztalásban és annak sablonizálásában megrekedt bölcselet csak korunknak, nem koroknak bölcselete;
múló tünet, szellemek válsága, melyből más életre emelkednek ki. E prognózis, igaz, nem is lehetett oly nehéz annak, a ki egy philosophia perennis csillagzatain tájékozódik. De hogy ezt magának a pozitivizmusnak táborából vett folyton új meg új imponáló mennyiségű adathalmazzal igazolta — ez elvilázhatatlan érdeme egy régibb munkájának : «Comte, a pozitivizmus és az evolúció, 1905.» Ennek a műnek célzata volt, mint maga a szerző mondja, «az örök emberben a fizikust, a metafizikust és theologust egyetlen konkrét élő sze-mélyben, széttéphetetlen egybefonódásban, életközösség-ben, vérkeveredéséletközösség-ben, panmixtiában» bemutatni.
A jelen munka a szépirodalomban keresi az anima naturaliter christiana-t. E keret azonban a szerzőt nem tartja vissza attól, hogy három elég terjedelmes fejezet-ben vissza ne tekintsen a bölcselet mezőire, melyet fönt idézett háromkötetes munkájában már keresztül-kasul járt volt. így tárgyalásra kerül «A pozitivizmus» ciniü
fejezetben Comte, Lillré, Spencer, Taine, Haeckel, Weber (29—83. lap) ; «A bölcselet fordulta» címen Fouillé, Janet és a szocializmus (359—387. lap) és végül a