Ugy az Új-, mint az Ó-szövetség magyarázata terén a vallástörténeti magyarázat uralkodik ezidő-szerint. Egyik legújabb m u n k a e tekintetben : Deiss-mann Adolf berlini egyetemi t a n á r : «Licht vom Osten» cirnü könyve, mely immár harmadik ki-adást ért.
Nem tartozik a tudomány ama mértföldjelzői közé, a minőket csak az elfogulatlan kutatás nyújt-hat. Mint a többi vallástörténeti magyarázók, kik a szentírás szövegét tisztán az evolutio és accomodatio útján akarják magyarázni, úgy Deissmann is inkább akadályokat gördít az elé, hogy az «Isten eme le-velé»-nek értelmébe minél mélyebben hatoljunk be.
A szentírás fönséges tartalmát a mesék, legendák, mythosok ködös légkörébe rántja. Ezért ismétlem, nem mérföldjelző az ilyen munkálkodás; nem mu-tatja, hogy az emberiség hogyan viszi mindig előbbre és előbbre az igazságot. Inkább csak akadály az ilyen könyv a tudomány nagy versenyében.
De emellett nem is új ez a módszer. Pedig vannak, kik ezt is a «modern tudomány» nevében tálalják föl, mint különös vívmányt. Kezdve Celsus-tól, a történelem számos ilyen puszta szárnycsap-kodást jegyzett föl. A cél, miként a módszer is, min-den vallástörténeti magyarázásnál egy, legfeljebb más utakon akarják megközelíteni.
Egyesek a pogány, mások inkább a zsidó vallás-ban keresnek érintkezési pontokat. A pogány vallást illetőleg ismét egyesek Assyriában, Babylonban, mások Perzsiában vagy Egyptómban látják a keresz-tény vallás gyökérszálait. így jön létre azután a pogány-keresztény, zsidó-keresztény, vagy akár po-gány-zsidó-keresztény vallási syncretismus a maga számos válfajával.
Mint említettem, már Celsusról tudjuk, hogy — mint Origenes írja — szerinte a keresztény vallás :
«Oö asjxvóv ti y.ai xaivóv jxáSrj^a»1 «Nem tisztes és nem új tanítás.» Ettől kezdve azután egész máig hasábo-kat lehetne teleírni, ha csak kissé is részleteznők,
1 Religionsgeschichtliche Erklärung des Neuen Testa-ments, von Carl Clement. 1. old.
hány uton próbálták kimutatni a kereszténység és a rajta kívül álló vallások közös eredetét.
Photius: «Myrobiblion»-jából tudjuk, hogy egy, Heraklius császár idejében élő ismeretlen szerző szintén hasonló nézeteket vallott. Tizenöt könyvből álló munkájában a görögök, perzsák, thrákok, egyp-tomiak, babyloniak, chaldok, indiaiak vallási nézetei-ről szól. Egyes, a kereszténységre kedvező nézeteik folytán, a kereszténység és a legképtelenebb mesék között rokon vonatkozásokat lát. A klasszikus ókort Mózes fölé emelve, a kereszténységgel egy rangra helyezi.1
De legtöbbet termelt e tekintetben természetesen az újkor.
Dupuis, Lechler, Delitzsch, Bunsen, Gunkel, Je-remias, Harnack, sőt Loisy is egy célt követnek, csak más uton járnak. Közéjök tartozik Deissmann Adolf is. Főleg két okból foglalkozunk vele. Először, mivel Deissmann a vallástörténeti magyarázat terén egész új irányt jelöl meg. Míg ugyanis ezen módszer leg-nagyobb élő képviselője, Harnack, a mai keresztény-séget, különösen szent Pál theologiáját a görög phi-losophiában keresi, addig ö homlokegyenest ellen-kező álláspontra helyezkedik s ezzel a legfényesebb cáfolatot nyújtja ezen systemák tarthatatlansága mellett. Deissmannak t. i. az a véleménye, hogy a kereszténységet az alsóbb néprétegekben kell ke-resni. És ezen álláspont bizonyítása mellett is bi-zonyos tekintetben új utat jelöl meg. Míg elődei, pl.
Thiersch, Sturz, Moulton leginkább a biblián kívül levő keresztény textusokkal, vagy pedig a nem ke-resztény papyrusokkal foglalkoztak, Deissmann az ostrakákat, vagyis a beirott különféle cserépmarad-ványokat veszi vizsgálat alá. Ezek — így szól — documentumok az alsóbb rétegekből és fényes bi-zonyságai annak, hogy a kereszténység is innen eredt.
De másodszor azért is érdemes foglalkozni Deiss-mannal, mivel adatai — eltekintve gyökerében hibás álláspontjától — számos új és becses adattal gazda-gítják a biblikus tudományt. Ezért akarok könyvével2
1 Hergenröther : Photius. 3. Rd. S. 26.
2 Licht vom Osten, Das Neue Testament und die neuentdeckten Texte der hellenisch-römischen Welt, von Adolf Deissmann. Tübingen, 1909.
34
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.kissé részletesebben foglalkozni. Nézzük előbb egész irányzatát, azután pedig, hogy mennyi tartható meg belőle az elfogulatlan kritika világa mellett.
I. Deissmann három részben tárgyalja az újonnan felfedezett textusokat.
Az első részben a textusok jelentőségével a biblia, különösen az újszövetség nyelvezetének ismeretére nézve foglalkozik. A másodikban ezeknek az újszö-vetségre vonatkozó irodalomtörténeti jelentőségét méltatja. A harmadikban vallástörténeti jelentőségö-ket emeli ki. A cél azonban — mint alább látjuk majd — mind a három részben előelőtör, bár csak a h a r -madik részben látjuk egész világosan, hogy tulajdon-képen miért gyűjtötte össze oly buzgón ezeket az adatokat, midőn értésünkre adja, hogy mi voltakép nem is vagyunk igazi keresztények. Mi nem Krisztus hivei, hanem theologusok hivei vagyunk. A keresz-ténységet meg kell javítani és ezzel megmélyíteni.
Vissza az alsóbb rétegekhez! Ez a könyv tartalma.
Az első rész tehát arról szól, hogy az újonnan felfedezett textusok mennyiben járulnak hozzá a bibliai görög nyelv megismeréséhez. Vájjon teljesen izolált (magában álló) görög nyelv-e a biblia nyelve, vagy s e m ? És ha nem, vájjon az alsó vagy a felső rétegek nyelve-e az? Mennyi benne az idegen, mennyi benne az új elem ? íme ezen kérdések tisz-tázásához akar szerzőnk hozzájárulni. Alább látjuk majd, hogy ha nem is új kérdések ezek, de elég fontosak. Minő álláspontot foglal el tehát szerzőnk a bibliai görög nyelv kérdésében és hogyan jut el állásfoglalásához ?
Az első tanulság — így szól — melyet ezen textusok vizsgálatából merítünk, az, hogy a biblia nyelve az egyszerű és tanulatlan emberek nyelve.
Régebben az újszövetség görög nyelvét a mechanikus sugalmazás (inspiratio) szempontjából ítélték meg.
Még 1894-ben is Blass azt mondta, hogy az külön-álló görög nyelv. Pedig egyszerű elfogultság, hogy a görög nyelv Nagy Sándorral megszűnt. A német hivei nem veszik tekintetbe a Didachét és a császári idők többi görög textusait. A görög nyelv, mint világnyelv, tovább is megmaradt. Az ujabb kutatás-nak köszönhető, hogy ez az iskola megszűnt.
Már a későbbi császári időkben gúnyolódnak a biblia egyszerű nyelvezete fölött. Az apologéták e tekintetben is védik a szentirást. Szent János iratai is az egyszerű társalgási nyelv körében mozognak.
A Héberekhez írt levél a maga mesterkélt nyelvezetével (mely a theologiai tartalomnak megfelelt) m u -tatja, hogy megkezdődik m á r a theologiai és irodalmi korszak. íme — hogy egész röviden jelezzem — a többiben tehát se theologia (dogmát kell érteni), se irodalom nincs. Beszéltek — folytatja Deissmann — külön bibliai nyelvezetről és m a mégis az úgynevezett biblikus szavakat egész le kell számítani. Talán mind-össze 50 «biblikus» szó marad.
Kis-Ázsiában, Egyptomban talált nem irodalmi
emlékek között sok a nem keresztény textus és ezek-ben találunk szavakat, melyeket biblikusoknak tar-tottak. 'Ayánrj, VMSapiÇw, xupiaxôç, Xstxaupyrzôç, veôçmoç, npoGwyj] stb. nem tiszta «biblikus» szavak. Az «XÀoyévrjç (idegenszármazású, andersgebürtig) septuagintai szó, mely egyszer az újszövetségben is (Luk. 17, 18.) előfordul, szintén nem biblikus. Előfordul egy császári feliratban a jeruzsálemi templom bejáratánál, mely-ben megtiltja a nem zsidóknak a bemenetelt. Josephus Flavius nem használja. Látszik tehát, hogy nem különös zsidó szó (Judenwort), hanem mint népies szó helyt adott az irodalmibb àXXàyuXoç, áXXoe§v%-nek.
Még több szót sorol fel Deissmann, mint a melyek-ről azt tartották, hogy csak a bibliában fordulnak elő és íme most kitűnt, hogy a profán használatban is ösmertek voltak. A Xoysía (lofíx) (gyűjtés, kollekta) szót szent Páltól kitalált szónak tartották, pedig az egyptomi papyrusokban, ostraka-ban, feliratokban is előfordul, a pogány kultuszcélokra valamely isten-ség számára elrendelt pénzgyüjtésnél.
A szójelentés terén is gazdagítják a felfedezések tudásunkat. A kereszténység inkább jelentésalkotólag hatott. Csakhogy ebben is túlzásokba esnek, mivel az exegeták, ha dogmát kell védeni, lépten-nyomon
«biblikus», «újszövetségi» jelentéseket fedeznek föl, holott az újabb kutatás révén kitűnt, hogy ezek is általánosíthatók. Pl. XeiToupyia annyi mint nyilvános ténykedés, Xetxoupyíúw annyi, mint nyilvános szolgá-latban állok. Ilapotxoç a. m. tagtárs, birótárs. Az êxxXTjaia szó átvehető, de nem fordítható. Gyülekezetet jelent.
Ifjabb Pliniusnál is előfordul. Ujabban Ephesusban két nyelvű feliratot találtak, mely a Kr. u. 103/104-ik évből származik. Azon színházban volt, melyben az Act.
19, 24-ből ismeretes (ezt tartja) C. Vubius Salutaris, előkelő római hivatalnok, ezüst Artemis-szobrot és más szobrokat készíttetett azzal a rendeltetéssel, hogy azt a színházban (éxxÀrjata) helyezzék el. Vagyis mint a másik latin szövegben van : «Ita ut omni ecclesia supra bases ponerentur». íme — a szerző szerint — világosan mutatja a szó, hogy a kereszténység ere-dete a görög Keleten van. A àjjiaptwXôç szó a bűnösség jelölésére, legalább Syriában, általánosan használt szó volt. A Xôyoç szó is közönséges. Mindössze ennyit mond róla, pedig épen ezzel a szóval még sem volna szabad ily rövidesen végezni.
Mint m á r az eddigiek is mutatják, Deissmann, ha egyben-másban igaza is volna, m á r ebben a részben sem palástolja el célzatosságát.
Nézzük már most, hogyan j á r el a második részben. Minő szerinte az újonnan felfedezett textusok jelentősége az Újszövetség «irodalomtörténeti» meg-értésére nézve?
Az emlékek — úgymond —- nagyrészt nem iro-dalmi művek («unliterarisch»). Kevesen mérlegelték ebből a szempontból az Újszövetség keletkezését.
Dicséretes kivétel Fr. Overbeck: «Über die Anfänge der patristischen Literatur» című munkájával. Fontos
1. szám.
R E L I G I O
35 ez a szempont azért, mivel megvan az «előítélet»,hogy az Újszövetség irodalmi művekből áll. Mikor lett az Újszövetség irodalmivá és melyek e fejlődésnek a stádiumai? — ez a kérdés a szerző szerint. Hogy pedig erre a kérdésre megfelelhessünk, úgymond, előbb tudnunk kell, hogy mit értünk irodalom alatt.
Az irodalmi mű a nyilvánosságnak van szánva és bizonyos művészi alakban jelenik meg. A nyug-tatvány pl. nem irodalmi mű. Ezen tanuljuk épen, hogy mi nem irodalmi. Pedig ezt kell tudnunk, mikor az Újszövetségről szólunk. A nyugtatványok, szerző-dések, magánlevelek nyújtanak felvilágosítást az Új-szövetség «irodalmi» értékéről. És számos ilyen adat-tal rendelkezünk.
Az athéni Mnesiergos (Kr. e. IV. sz.J lakótársát arra kéri, hogy köpenyeget küldjön neki. (Pál II.
Tim. 4, 13.) Egy jómódú egyptomi, Demophon nevű (245. Kr. e.), Ptolesnaios rendőrhivatalnokhoz inté-zett levelében egy lakomát ír le. Emlékeztet ez arra, ahogy Krisztus a tékozló fiú megtérésének örömére rendelt lakomát írja le. (Luk. 15, 22.) Asklepiades földbirtokos bérlőjéhez írt levelében (ostrakon a Ptolemäeusi időből) találkozunk szent Pál szokásos üdvözletével. E mellett — mondja Deissmam — Asklepiades követelve az őt megillető bért, a tékozló fiú parabolájának ama helyét juttatja eszünkbe, hol a neki j á r ó részről van szó. (Luk. 15,12.) A régiek meghitt környezethez sajátkezüleg irtak vagy legalább is aláírták az irást. így a II. Thess.
3, 17.-et («'0 âanaajwç xr; ejif^ yeipi IlaóXou, ő eaxtv aejieíov ëvnxarj eTcurtoXy», Köszöntelek én, Pál, kezem írásával ez minden levelemnek jele, így írok), jobban tudnók méltányolni, ha a papyrusokat e tekintetben jobban ismernők. Egy másik levél ebből a szempontból érdekes, hogy Nero császárnál a Kùpioç cimet hasz-nálja. A 8. levél (II. sz. Kr. u.) szent Pál I. Thess.
4, 13-ra emlékeztet. A levélben Iréné nevű egyptomi nő egy gyászoló családot vigasztal s mint szent Pál a thessalonikai híveket, ő is a feltámadás remé-nyével vigasztalja. A 11. levél szent Lukács tékozló fiára emlékeztet. Érdekes Archelaus (Kr. u. II. sz.-ból) levele Julius Dominitius ezredeshez, mely ismét szent Péter szavaira emlékeztet : Mindent elhagytunk és téged követtünk. Ez azonban inkább ajánlási formula, míg az evangélium ethikailag megnemesíti.
A 16. levél az első keresztények és a papság szociális életére jellemző. Eszünkbe jutnak a nagy Tertullian szavai : Mi hajózást, földmivelést űzünk.
A kereszténység kialakulásában, szerzőnk szerint, a levélirodalom, az epistola szerepelt. A magánlevelek (Brief) nem ide tartoznak, mivel nem szóltak a nyil-vánosságnak. A különféle összegyűjtött levelek (Briefe) Aristotelestől, Cicerótól, a mint tanulságosak a régi levélforma ismeretére nézve, ép úgy tanulságosak a biblia és az őskeresztény levelek lényegére és alak-jára nézve. Ebből azután súlyos következtetést von
le: «Im neuen Testamente gibt es unliterarische
Briefe und literarische Episteln». Ide tartozik külö-nösen a Philemonhoz irt levél, melynek mása Hermapholis Papas levele, ki megszökött a hadsereg-től. A rómaiakhoz írt levélben — úgymond — a magánjelleg nem oly szembeötlő, mindazonáltal ez sem volt a nyilvánosságnak szánva. Szent Pál leve-lei — szerzőnk szerint — akkor lettek epistolákká, midőn a kegyelet összegyűjtötte és mindenkinek hozzáférhetővé tette. Még később aztán, midőn t. i.
az Újszövetségbe fölvették, vallási irodalommá lettek.
Ez azonban — így folytatja — a levél jellegét nem változtatja meg. Szent Pál, ki évek és nem évszázadok múlva várta a jövő világot, nem is sej-tette leveleinek világtörténeti hivatását. Épen levéli voltuk és az ebben nyilvánuló elfogulatlanság avatja leveleit vallásunk forrásaivá. Egyedül a katholikus levelek irodalmi termékek. Már a címük mutatja (Audi Diaspora), hogy nem levelek, hogy nem egye-seknek szólnak. Nem tartalmaznak levélbe illő rész-leteket, hanem a kereszténység körébe vágó általá-nos kérdéseket tárgyalnak, melyek ma is érthetők.
Ide tartozik a Héberekhez írt levél is. A címe eltűnt.
Ezeknél nem is fontos a szerző, mint a leveleknél.
Szent János első levele vallásos értekezés (meditatio).
Az Apocalypsis ellenben epistola. Ennek megfelel a felirata (1, 4.) és hasonló befejezése is van (22, 21.).
Az irodalmi termékek arra vannak szánva, hogy minden egyház olvassa.
Ezen megkülönböztetés mozdítja elő feladatunkat, ha az őskeresztény irodalom kifejlődését akarjuk vázolni. Látjuk — mondja — hogy a kereszténység nem mint irodalmi mozgalom kezdődik. Jézus nem irodalmi személy. Semmit sem írt. Az apostolok szin-tén nem irodalmi férfiak (unlilerarisch). IIa szent Pál csendességben marad, mint a Mester, tőle se maradt volna egy sorunk sem. Kozmopolita szelleme azonban a diasporákba viszi. Már most a nagy világpiacok hogyan lesznek általa az evangélium tereivé? Ha «az értelmetlen» galatiákkal beszélni akar, fogja magát és sebtében levelet diktál szá-mukra, anélkül, hogy tartalmáról a missionaries vetlen társain kívül valaki is tudna. Bizalmas köz-lések ezek. Nincsenek ezek szánva az egész világ, de a kereszténység számára sem. A nem irodalmi termékek — következteti — világosan mutatják az őskereszténységnek az alsóbb rétegekkel való teljes egybeolvadását. Ez a népies irodalom a keresztény-ségben sohasem is szűnt meg, példa rá az apocryphek, melyek világosan mutatják vallásunk fejlődését.
Mutatják, hogyan lett a társulatokból az egyház, hogyan lettek a megtértekből theologusok, hogy ment át az alsó- és középrétegekből a felső rétegekhez.
Itt már egész világos Deissmann célzata : a dog-mátlan őskereszténység bemutatása,1 a bibliának
tel-1 A mi pedig hogy egy nagy történeti falsum, 1. Dudek : A doginátlan őskereszténység. Religio 1910., 625. s k. 1.
36
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.jes ellaposítása. A kereszténység mély tartalmának egyszerű érzelmi színvonalra való lesülyesztése.
Hadzsega Gyula dr.