J é z u s é s a m u n k a .
3. Azt mondhatná valaki, hogy Jézusnak csak a maga m u n k á j a iránt van érzéke, míg a különféle hivatásokat értékelni nem tudja. Ez a fölfogás az evangéliumoknak csak igen felületes olvasása után támadhat. Bizonyos, hogy Jézus nem adott munkás-katekizmust a különféle foglalkozások számára ; ezt nem tekinthette feladatának. Vannak bizonyos dolgok, melyekről az evangélium nem beszél ; elég, h a j ó n a k tételezi föl azokat, mert rokonszenves állást foglal el velük szemben. Jézus ajkára sokszor kerülnek egy-egy hasonlatban vagy elbeszélésben különféle hivatásnemek, melyekkel ő eszméit kifejezésre j u t -t a -t j a ; megve-tés-t sohasem lá-tunk nála velük szemben, ellenben sokszor rokonszenvet, sőt egyenes előszere-tetet. A dolog ily általánosságban nem tesz oly be-nyomást, mint ha a részleteket halljuk.
A családi élettel és a házi foglalkozásokkal gyakran találkozunk beszédeiben. Sokszor szól a családatyáról (Mt 13, 52 ; 20, 1 ; 21, 33 ; Lc 12, 39 ; 13, 25). Példabeszédeiben előfordul a ház, az udvar (Lc 11, 21), a kapu (Mt 7, 13; Lc 13, 24), az alapkő (Lc 6, 48), a szegletkő (Lc 20, 17), a malomkő (Mc 9, 42 ; Lc 17, 2), az éléskamra és a csűr (Mt 6, 26 ; 13, 30; Lc 12, 18; 12, 24), a trágyadomb (Lc 13, 8;
14, 35), az eke (Lc 9, 62), a j á r o m (Mt 11, 29 k ; Lc 14, 19), a bortömlő (Mt 9, 16 k.), a véka, az ágy, a gyertyatartó (Mt 5, 15; Mc 4, 24; Lc 11, 33; az ágy még Lc 11, 7; 17, 34), a serleg és tál (Mt 23, 26; Lc 11, 39), a lámpás (Mt 25, 3; Lc 12, 35), a korsó (Lc 16, 5), a mérő (Lc 16, 7) ; — a buza (Lc 12, 42 stb.), a szőlő (Mt 2, 33; Mc 12, 1; Lc 13, 6; 20, 9), az olaj (Lc 16, 5), a mustármag (Mt 13, 31; Mc 4, 31 ; Lc 13, 19 ; 17, 6), a menta, ruta és köménymag (Mt 23, 23; Lc 11, 42), a liliom (Mt 6, 28; Lc 12, 27), a széna (Mt 6, 30; Lc 12, 28), a szederfa (Lc 17, 6), a fügefa (Mt 21, 19; Mc 11, 13; Lc 12 6), a hüvelyes vetemény (voltaképen János-kenyérfa, Lc 15, 16) ; — a kenyérsütés (Mt 13, 33 ; Lc 13, 21), a kovász (az előző helyeken kívül Mt 16, 6 ; Mc 8, 15 ; Lc 12, 1), az asztalról lehulló morzsák (Lc 16, 21), a sózás (Mt 5, 13; Mc 9, 50; Lc 14, 34), a seprés (Lc 11, 25; 15, 8), a fonás (Mt 6, 28; Lc 12, 27), az őrlés (Lc 17, 35), a kapálás (Lc 16, 3), a fa kivágása (Mt 3, 10), a fügefa körülásása és trágyázása (Lc 13, 6), a tyúk és csirkéi (Mt 23, 27; Lc 13, 34), a
7. szám.
R E L I G I O
103 vásárolt ökör kipróbálása (Lc 14, 19), a szamár ésökör itatása (Lc 13, 15), az elveszett j u h keresése (Lc 15, 4), a kútba vagy árokba esett szamár, ökör vagy j u h megmentése (Mt 12, 11; Lc 14, 5), a lakoma (Lc 14, 8; 15, 23), a lakomára leölt szarvasmarha és szárnyas (Mt 22, 4), a sertésőrzés (Lc 15, 15), a szolga, aki napközben nyájat őriz vagy szánt, este pedig urának vacsorát készít (Lc 17, 7) stb. Sőt még a tolvajról (Lc 12, 33; 12, 39) és a molyról (Lc 12, 33) is szó esik.
Az egyes hivatások közül némelyiket előszere-tettel és gyakran említi, ezek a földműves, a szőlőműves, a pásztor, a halász. Az idevágó képek j e l l e m -zések, elbeszélések és allegóriák oly gyakoriak, hogy közlésüket mellőzhetem. Néhány körülményt azon-ban megemlítek : Feltűnő, mily érdeklődő szemlé-letességgel vázolja a szőlőművesek m u n k á j á t : növény-készítés, sajtóásás, toronyépítés (Mt 21,33 k.; Mc 12, 1 k. ; Lc 20, 9 k.) ; ez nem mutat ellenszenvre.
A szőlőre vonatkozó egyik példabeszédben épen a szorgalmas és a rest fiú vannak szembesítve. A má-sikban az elbeszélésnek egyik részlete szerint a családatya a piacon ácsorgó munkásoktól azt kérdezi szemrehányóan, miért állanak ott tétlenül; míg a másik részlet szerint a munkások szemére hányják a gazdának, hogy ők másokkal szemben a n a p terhét és hevét szenvedték (Mt 20, 1 k.). — Szere-pelnek még Jézus a j k á n : a házgondnok (Mt 20, 8 ; 24, 45 k.; Lc 12, 42; 16, 1 k.), a gazda (Lc 12, 42;
16, 1), a béresek (Lc 15, 17, 19), a szolga (Lc 16, 13), a vincellér (Lc 13, 7), az ajtónálló (Mc 13, 34), a csordás (Lc 15, 15), a korcsmáros (Lc 10, 35), az irnok (Mt 13, 52), a biró (Mt 5, 25; Lc 18, 2 k.), a pribék (Mt 5, 25), az építő (Lc 6, 48; 14, 28), az orvos (Mt 9, 12; Mc 2, 17; Lc 5, 31; 4, 23; 10, 34), a katona (Mt 22, 7; Lc 14, 3), idetartozik jóindulata a kafarnaumi százados i r á n t : (Mt 8, 5; Lc 7, 2 k.), a király (Mt 18, 23; 22, 2.). Külön említem a keres-kedést, mert ebből a szempontból külön nehézségeket emeltek. Jézus gyakran beszél adás-vevésről (Mt 13, 44; 25, 9; Lc 14, 18, 19), szól kereskedésről álta-lában (Mt 22, 5), gyöngyért és kincsért áldozatot hozó kereskedésről (Mt 13, 44, 45), jó és kicsorduló mértékről (Lc 6, 38), pénzváltóról (Mt 25, 27), példa-beszédet mond a talentumok kamatoztatásáról (Mt 25, 14 k. ; Lc 19, 12 k.). Ebben a példabeszédben az előkelő ember azt mondja szolgáinak: Negotiamini, dum venio (Lc 19, 13), szó esik bankárasztalról (Lc 19, 23) és kamatról (Mt 25, 27; Lc 19, 23), a pénzt nem kamatoztató szolga pedig rossznak és tunyának mondatik (Mt 25, 26), a kit mint haszontalant a külső sötétségre kell vetni (Mt 25, 30). Jézus egyik apos-tolát a vámosok közül hivta meg (Mt 8, 9; Mc 2, 14; Lc 5, 27), Zachaus fővámost pedig asztalánál tisztelte meg (Lc 19 1 k.), szeretett a vámosok tár-saságában lenni (Mt 8, 10; 21, 31 k.; Mc 2, 15; Lc 5, 27), ellenségei a vámosok barátjának mondták (Lc
7, 34) és példabeszédet is mondott róluk (Lc 18, 10 k.).1 Jézus beszédeiben szó esik szerződésről (Mt 20, 2), költségelőirányzatról a toronyépítés előtt (Lc 14, 28), számadásról, melyet az Úr szolgáival végez (Mt 18, 23 k.), örökségről (Lc 15, 12 k), adósságról (Mt 18, 24 k.; Lc 7, 41; 16, 5) és adósságlevélről (Lc 16, 6), kamatkeresésről (Lc 6, 34 ; 7, 41), tékozlás mellett (Lc 15, 12 k.) takarékosságról (Lc 15, 8, az elveszett drachmát kereső n ő ; de nem fukarságról:
Mt 26, 6, Mária kenése Mc 12, 41; Lc 21, 1 és a szegény asszony két fillére), adófizetésről (Mt 22, 15 ; Mc 12, 13; Lc 20, 20 k. — Péter halfogása Mt 17, 24). Feltűnő, hogy Jézus, a ki mint láttuk ács volt, ácsokat sohasem említ, ámbár említ fejszét (Mt 3, 10), szálkát és gerendát (Lc 6, 42), ekét (Lc 9, 62), j á r m o t (Mt 11, 29 k.; Lc 14, 19), vékát és ágyat (Mt
5, 15; Mc 4, 21; Lc 11, 33).
Mikor Jézus minderről beszél, semmi előítéletet vagy elfogultságot nem árul el. Szeme derülten és rokonszenvesen néz a körülötte nyüzsgő világ külön-féle munkásaira. Egynek mestersége ellen sincsen rosszaló szava ; korholásai vagy a mesterségben való tunyaságra, vagy a mesterséggel való visszaélésre vonatkoznak. Bizonyos, hogy a föntebb elősorolt tárgyak és foglalkozásmódok egy része Jézus beszé-deiben csak alárendelt szerepet visz és merőben díszítésre, élénkítésre szolgál ; de mások egy-egy hasonlatnak vagy elbeszélésnek gerincét képezik s mint ilyenek a legszentebb személyeknek és dol-goknak szemléltetésére szolgálnak. így Jézus a mennyei Atyát is földművesnek (Io 15, 1) és ültetvényesnek (Mt 15, 13) nevezi; saját magáról különböző helyeken azt mondja, hogy ő magvető (Mt 13, 37), pásztor (Mt 25, 32 k.; 26," 31; Mc 14, 27), orvos (Lc 4, 23), szőlőtőke (Io 15, 1) s mi az ő j á r m á b a n dolgozunk (Mt 11. 29 k ) ; a mennyekországa háló, szántóföld, szőlő, aratás, mustármag, kincs és gyöngy, melyet drága áron is meg kell venni; az angyalok aratók (Mt 13, 39); az apostolok emberek halászai (Mc 1, 17; Lc 5, 10) stb. Mindebből látható, hogy ámbár Jézus szeme előtt elsősorban az a magasabb rangú munka lebeg, melynek közvetlen célja Isten dicső-sége és a lelkek üdvösdicső-sége, de tanítása azért föl-tételezi a különféle hivatásos munkákat is, mint a melyek keretében kell megvalósítanunk azt a ma-gasabb rendűt. A kísértőnek a pusztában nem azt válaszolja, hogy az ember csak Isten igéjével él, hanem azt, hogy nemcsak kenyérrel, de Isten igé-jével is (Mt 4, 4; Lc 4, 4).
4. Arra, hogy az ember megkeresse mindennapi kenyerét, nem kell külön buzdítania, mert erről eléggé gondoskodik a táplálkozási ösztön, a bírásnak
1 Egyszer azonban a vámosokat mint olyanokat említi, akiknek erkölcseinél többet vár tanítványaitól. Rosszat akkor sem állít róluk, csupán kevésbbé tökéletest: Si enim dili-gitis eos, qui vos diligunt, quam mercedeni habebitis? nonne et publicani hoc faciunt? Mt 5, 46.
104
R E L I G I O
LXX. évi-. 1911.vágya és a család szeretete. Mint erkölcstanítónak első sorban azzal kell foglalkoznia, hogy ezeket a természetes ösztönöket jogosult határaik közé szo-rítsa és megnyirbálja oly pontokon, a melyeken ellentétbe jutnak Isten dicsőségével s a lélek üdvös-ségével, valamint hogy azokba emberhez illő maga-sabb tartalmat öntsön, mintegy nemesítse és át-szellemítse. A munka bizonyos határokon túl árt a testnek, a lelket pedig elvonja magasabb eszményeitől, Istentől és végső céljától, anyagiassá, érdessé, szív-telenné, sőt cinikussá teszi. Az erkölcstanítónak a munkát mint természetest föltételeznie szabad, de a munka erkölcsi veszélyeiről hallgatnia nem lehet.
Jézus, mint láttuk, rokonszenvet mutatott a keres-kedéssel szemben, de mikor a kereskedés Isten há-zának csendjét verte föl, föl kellett emelnie tiltakozó szavát (Io 2, 13 k.; Mt 26, 12 k.; Mc 11, 11 k.; Lc 19, 45 k.); ez tehát nem elitélése a kereskedésnek, hanem a vele űzött visszaélésnek. Jézus gyakori beszédei a szántás-vetésről, szőlőművelésről, kerté-szetről, halászatról, építkezésekről, kereskedésről, talentumokról, bankárasztalról, kamatkeresésről mu-tatják, hogy a tisztességes szerzés ellen kifogása nincsen; de mikor valaki mezőgazdasági munkái miatt Isten hivó szavát nemcsak elfelejti, de annak egyenesen ellenáll (Lc 14, 16 k.), vagy gazdag'odási vágyát eszköz helyett végcéllá avatja, mint az a bi-zonyos gazdag ember (Lc 12, 16 k.), ezt Jézusnak keményen el kell Ítélnie. Erkölcsi veszedelmek a gazdagsággal is járnak, de a szegénységgel is: pau-pertas meretrix. A gazdagsággal azonban több vesze-delem jár, mint a szegénységgel, mert nemcsak el-ernyeszti a testi és erkölcsi erőket, hanem mintegy függetlenít Istentől, a magunk talpára állít és gond-jainkat oly mértékben igénybe veszi, hogy szemünk
minduntalan a földre tapad. Már az egyszerű böl-cselőiélek is, még inkább a vallásos lélek, nem bir szabadulni attól a benyomástól, hogy a gazdagság tövises akanthos, a mely fogva tartja a lelket és szabad mozgásában gátolja. A szegény ember sza-badabb ; egyik veszedelme azonban, hogy nyomasztó szegénység esetén mások karjaiba veti magát, a másik pedig, hogy kétségbeesik Isten gondviseléséről.
A tapasztalás azt mutatja, hogy a vallás mégis jobban virágzik a szegények, mint a gazdagok köreiben.
Jézus egyaránt foglalkozik a gazdagság és a szegénység veszedelmeivel; az ő evangéliumából a gazdagság elvi elitélését és a szegénység elvi föltéte-lezését az üdvösséghez kiolvasni nem lehet; ő nem ebionita. A szegénység veszedelmeire utal, mikor a mézők liliomait és az ég madarait állítja elénk. (Mt 6, 25; Lc 12, 22 k.). Nem akarja, hogy az élet gondjai megőröljék lelkünket és mindent magunktól adva, elfeledkezzünk Isten gondviseléséről. A hasonlatnak találó pontja nem a munkátlanság, hanem az emésztő gondoktól való benső függetlenedés. Igaz, hogy az égi madarakról, a hollókról, a liliomokról azt is
mondja, hogy nem fáradoznak, nem fonnak, nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe nem gyűjtenek, de m á r Jézusnak a házi munkákkal, a földmüveléssel és a szőlőműveléssel szemben másutt elfoglalt rokon-szenves helyzetéből is következtethetjük, hogy e szavakkal nem akar dologtalanságot tanítani. De magából a kérdéses helyből is az következik, mert ez a hasonlat oly következtetésnek képezi alapját, mely a kisebbről a nagyobbra történik: quantomagis vos modicae fidei? (Mt 6, 30; Lc. 12, 28). Nem azt mondja tehát, hogy ne fáradozzatok, ne fonjatok, ne vessetek, ne arassatok, csűrökbe ne gyűjtsetek, mert a madarak és liliomok ezt nem teszik; hanem azt, hogy ha Isten el nem hagyja a dologtalan növénye-ket és állatokat, bízzatok benne, hogy titenövénye-ket, ha fáradoztok, még kevésbbé fog elhagyni. Loisy tehát teljesen félreérti Jézust. Amit ezen példabeszéd végére tesz, minden azt mutatja : Nolite ergo soliciti esse in crastinum (Mt 6, 34), A görög ige ((leptjiváw) is nem a külső dolgot jelenti, hanem a belső gondot és tépelődést; nem azt mondja tehát Jézus, hogy füvek és verebek módjára a holnapért ne dolgoz-zunk, hanem hogy ne tépelődjünk. Sőt hogy csak a tépelődéstől óv, és nem a munkával járó gondtól és fáradságtól, a záradék m u t a t j a : Crastinus enim dies solicitus erit sibi ipsi, suílicit diei malitia sua.
Még gyakrabban óv azonban a gazdagsággal járó veszedelmektől. Ezen helyek közül leginkább fenn-akadtak azon, a mely szerint a gazdag nehezebben jut be a mennyországba, mint a teve átmegy a tű fokán (Mt 19, 24; Mc 10, 25; Lc 18, 25). Az alkal-mazott hasonlat első tekintetre elárulja hipperbolikus jellegét.1 Sokan enyhíteni akarták és pedig vagy úgy, hogy a tevéből hajókötelet csináltak (xàpjÀoç, xà[uXoç), vagy úgy, hogy a tüfokát kis kapunak magyarázták;
de eltekintve attól, hogy a tevének elnyeléséről is szó esik az evangéliumban (Mt 23, 24), minden jel arra mutat, hogy ez a hasonlat a régi keleten köz-mondás volt a nagy nehézségek jelzésére (Talmud és Korán, Sur. 7, 38).2 A hasonlat szószerint azt jelen-tené, hogy a gazdagnak lehetetlen bemenni a menny-országba. De ha arra gondolunk, hogy közmondásos eredetű, akkor a túlzást tetemesen le kell szállítanunk ; mert a közmondások a gyakran történőt általánosít-ják és pedig átlag a legkirívóbb, szélsőséges alakban.
Hogy Jézusnak ezen mondásairól teljesen jogosultan vesszük fel a lehetetlenség helyett a nagy nehézségei, a szöveg összefüggése mutatja. Mind a három szinop-tikusnál ezt a mondatot másik előzi meg, a mely szerint a gazdag (a pénzes) embernek egyszerűen nehéz (minő nehéz!) a mennyekbe bejutnia. Ez után a mondat után következhetik egy másik, mely
köz-1 Ilyen hiperbolikus jellegű Jézusnak az a mondása is, hogy a kitől tojást kérünk, az csak nem ad nekünk skorpiót.
(Lc 11, 12).
2 Kereszty. Vitás evangeliummagyarázatok. M. Sión 1895.
173. k. — Benzinger, Realencykl. f. prot. Theol.3 IX. 731.
7. szám.
R E L I G I O
105 mondásos nagyítással igen nehéznek m o n d j a adol-got, de nem következhetik olyan, a mely lehetetlen-nek állítja. Hasonlóan a kérdéses mondat után is Jézus az aggódó tanítványoknak mind a három szi-noptikusnál azt mondja, hogy a mi lehetetlen az embereknek, az lehetséges Istennek.1
Hogy a tékozló fiúról szóló példabeszéd (Lc 15, 12 k.) a tékozlónak becézgetése dacára sem jelenti a munkátlanság dicséretét, mutatja a fiú bűnbánata és Jézusnak másik példázata a dolgos és a dologtalan fiúról (Mt 21, 28). A hasonlat ütköző pontja nem a dologtalanság, hanem a bűnbánat és a bűnbocsánat.
Hogy a kevesebbet dolgozó szőlőmunkások (Mt 20, 10 k.) is olyan bért kapnak, mint azok, kik az egész nap terhét és hevét szenvedték, szintén nem a munka értékének lebecsüléséből folyik, hanem abból, hogy a ki hivatásának a hivó .szándéka és maga erői szerint megfelel, szintén ugyanazon menny-országnak lesz részese. A mennyei és a földi bér különböző természetű dolgok, de abban találkoznak, hogy a munkásokat kereső szabadon szerződik a munkásokkal és ugyanazt a bért tetszése szerint adja a kevesebbet dolgozónak is. Főgondunk a munka becsületes végzése legyen, a jutalomról biztosak lehetünk, ha munkánknak kevesebb tér nyílt is.
Hogy Jézus a dolgos Márthával szemben a lábai-nál ülő és őt hallgató Máriának ítéli a pálmát, nem jelenti a házi munka elvetését (Lc 10, 38 k.). A latin szöveg szerint Mária a legjobb (optimam) részt válasz-totta magának, a mi megengedi, hogy Mártha is jót tett; a görög szöveg szerint Mária a j ó részt válasz-totta, a mi árnyékot látszik borítani Mártha cselek-vésére. De nem a m u n k a az, amit Jézus kifogásol, hanem a túlzott és izgatott munka, és pedig épen abban a pillanatban, mikor Az van a háznál, a ki az élet igéit hirdeti, (sollicita es et turbaris erga plurima, jiep'.jivâç -/.ai Sopoßa^ nspi tloXXá). Mártha rosz-szul választotta meg gondjainak számára az órát és a Jézus által nyújtott szellemi élvezet helyett gazd-asszonyi pedanteriával csak a neki nyújtandó étkezésre gondolt; ez méltán sérthette Jézus gyöngédségét, a ki az asztal örömeire nem fektetett súlyt és tanít-ványai is néha kalászcsipegetéssel tüntették el éhsé-güket (Mt 12,1) ; még nagyobb tapintatlanságot köve-tett el azonban Mártha az által, hogy még nővérét is el akarta vonni Jézustól. — Hogy Jézus adott alkalommal elfogadta a vendégszeretetet, arra számos példánk v a n ; azt is tudjuk, hogy dacára elvének, mely szerint nem szolgálatot keres, hanem szolgá-latot ad, mégis elfogadta, hogy egyes nők neki vagyo-nukkal szolgáljanak (Lc 8, 2 k.).
1 Csak mint merő anekdotát jegyzem ide, hogy az apo-krif Andrásakták egyik részletében Péter apostol egy Onesi-phorus nevü gazdag embert azáltal térít meg, hogy előtte többször átbujtat egy tűfokán egy tevét (Péter és András apostolok aktái, görög, szláv és ethiops nyelven, Bardenh.
Gesch. der altkirchl. Litt. I. 435.)
Ez az utóbbi példa mutatja, mennyire óvakod-nunk kell attól, hogy Jézusnak bizonyos erkölcsi előírásait az egész evangélium hátteréből kiszakítsuk s nekik oly magyarázatot adjunk, amelyből hiányoz-nék e mérséklet. Jézus azt is mondta, hogy a ki téged jobbodon arcul üt, nyújtsd neki balodat is (Mt 5, 39); de mikor Annás házánál a szolga arcul-ütötte, nem olvassuk azt, hogy szószerint így tett volna, hanem azt, hogy felséges nyugalommal kér-dezte: Ha rosszul beszéltem, igazold b e ; ha jól, miért ütsz? (Jo 18, 22 k). Erre kell gondolnunk akkor is, mikor fülünkbe cseng valami, mintha Jézus azt kívánta volna, hogy vagyonúnkról mondjunk le.
Jézus ezt parancsolatképen sohasem irta elő. Ahol róla beszél (Mt 19, 29; Mc 10, 29), a tizenkettőhöz szól, a kiket hivatásuk miatt tényleg kiszólított körük-ből és azt mondja, hogy akik ugyanezt megteszik, már e földön százszorosát nyernek, még földekben is, azontúl pedig az örök életet; tehát még ezeknél sem zárja ki a vagyont. A gazdag ifjútól is eleinte csak azt kívánja, hogy a parancsolatokat tartsa meg;
a vagyonlemondást csak akkor említi, mikor az ifjú a magasabb tökéletesség utáni vágyának ad kifeje-zést (Mt 19, 16 k ; Mc 10, 17 k ; Lc 18, 18 k.). Másutt persze nem mondja magához méltónak azokat, akik atyát, anyát, fiút, anyóst, menyet ő érette elhagyni nem akarnak (Mt 10, 34 k.); ide valószínűleg oda kell érteni a vagyont is, mint amely a Mt 19, 29 és Mc 10, 29 helyeken ezekkel együtt soroltatik el. De ezt csak úgy lehet érteni, hogy előállhatnak esetek, mikor csak Isten és a vagyon között eshetik válasz-tás, aminő helyzet a vértanukra nézve előállott, de ma is előállhat. A szívnek tehát nem szabad vagyonba elmerülnie, mert ahol a kincsed, ott a szived. Ilyen értelemben hirdeti Jézus a lelki szegénységet (Mt 5, 3). Hozzátehetjük, hogy akiket Isten oly hivatással tüntet ki, a melyben a vagyon akadályul szolgál, azokra nézve kötelesség a vagyon elhagyása. Ezért szomorodott meg Jézus a gazdag i f j ú n ; ilyen hivatott lélek volt az az Írástudó is, kinek Jézus azt mondotta, hagyja a holtak eltemetését a holtakra (Mt 8, 18 k ; Lc 9, 57 k.). Zubriczkij Aladár dr.