Török Nándor, akit csak Nándi bácsinak hívtak, amint felkötött fejszével a há-tán, fűrészbakkal, fűrésszel és a hozzátartozó bókonnyal a vállán, meg állandó kíséretként feleségével, Julcsa nénivel – szatyrában borosüveggel – megy a há-zakhoz fát vágni, különös alakja volt Fonyódnak. Ha valahol felharsant a kiáltás:
Tipp!, akkor tudták, Nándi bácsi az utcában van.
A Szent István utcában lakott. Erős, nagydarab, nagyhangú, némi humorral, de annál nagyobb csalafintasággal megáldott ember volt. Ezt a tulajdonságát sok helyzetében alkalmazta is. Sokszor elég durva módon. Igaz, néha ki is vál-tották belőle, mert heccelődve sokszor odaszóltak neki:
– Mi van, Nándi bácsi, tüske ment a sarkába?
Nándi bácsi ugyanis nagyon sánta volt. Jobb lába térdben hajtott és merev volt, így azzal a lábával csak a lábujjaira tudott lépni, s emiatt erős biccenéssel járt.
Hogy ez mitől volt, nem tudni. Úgy mesélik, akkor sántult le, amikor egy-szer Feketebézsenyből téglát szállított, és a Rézsői úton törött kocsikerékének cseréje közben egymaga emelte meg a megrakott kocsit. Ekkor megroppant a dereka, és a jobb lábára nyomorék maradt. Mások azt mondják, a fáról esett le, és abból maradt vissza. Van, aki úgy tudja: még gyerekkorában mosóteknővel csúszkáltak a templom melletti szakadékban, és egyszer fölboruláskor tört el a térde, és így forrt össze.
Fiatal korában jómódú ember volt. A Szent István utcában, a gyógyszertár-tól 200 méterre, a domb felőli oldalon, Tarrékon túl volt a birtokuk. Testvére, Török Mária Cecilia (1904) a Csibe Csárda tulajdonosának, Tar János kocsmá-rosnak lett a felesége.
Amikor a Szent István utcában az építkezési igények megnőttek, Nándi bá-csinak a parcellázásból sok pénze lett. De – úgy beszélik – a birtok is meg a pénz is fokozatosan elúszott. A pénz jó része a sok pereskedése miatt elment az ügyvédekre, ami pedig még megmaradt, és gyermekük nem volt, azt meg a szegénységig felélték. Állítólag, ezt azért tette, mert egy cigányasszony még fiatal házas korában azt jósolta neki, 60 éves korában meghal.
Hogy Nándi bácsival idős korában mégis mi történt, nem tudni. Keresés ellenére sem tgalálható róla adat. Felesége, Juliska néni a segesdi Idősek Ott-honába került. Itt élt 1964. szeptember 4-étől haláláig, 1974. március 29-ig. 91 éves volt. Pécsett temették el.
Sok villanásszerű, furcsa történet maradt fenn róla.
*
Mesélik: olyan erős hangja volt, hogy egyszer, amikor a Gyurka-lapon (a mai Fő utca alján) eltört kocsijának kereke, akkorát kiáltott kutyájáért, Kántorért, hogy az a Szent István utcában meghallotta, majd megkereste gazdáját, és vigyá-zott a kocsira, amíg elkészült a kerék.
Szokása volt, ha találkozott ismerőssel, főleg a lányokkal, akkor, valamilyen külső vonásukhoz kapcsolódó csúfoló szavakkal illette őket: te csörgőmellű, te dobmellű, te tepsihátú, te gurgulaszemű, te tejesfazéknyakú, te porcelánszájú és még másfélékkel is, amiket föl sem lehet sorolni. Visszaszólni közülük senki sem mert, mert már a hangjától is féltek. Ezért, ha tudták, kerülték.
Ennél gorombább csak az itt lakó magas rangú, nyugdíjas katonatisztekkel szemben volt. A Szent István utca elejétől a jobb oldali soron a mai Mandulás utcáig pedig négy is lakott. Mindjárt a sarkon vitéz fonyódi Markóczy Antal altá-bornagy, a Vajda (mai Vasas) utca elején Dutkay Béla tábornok, két házra rá vitéz técsői Móricz Kálmán ezredes, majd pár házzal odébb Barkóczy Béla ezredes.
Amikor a Julcsa néni által cipelt üveg ha legalább egyszer kiürült, akkor megállt valamelyikük kapujában, és válogatatlan tiszteletlenségeket kiabált be.
Markóczy altábornagynak, aki monoklit hordott, és a kerítésre támaszkodva szeretett nézelődni, sokszor odaszólt:
– Na, te kukucsi csíkos nadrágos!
A többieknek meg ilyeneket: te pantallószaggató, te gyeplüszárfogdozó, te ceruzakoptató, te tintanyaló! Azért tanultatok, mert buták voltatok! Látjátok, én okos vagyok, nekem az elemi iskola is elég volt!
A fonyódiak, persze, ezeket hallva igen-igen röstellték. Az érintettek azon-ban tűrték. Nem tettek ellene semmit sem, azon kívül, hogy amikor meglátták, elkerülték. De amikor a csendőrök akartak beavatkozni, azt meg nem engedték.
Persze voltak dolgai, amiért viszont el-elvitték a lengyeltóti szolgabíróság fogdájába. De amiket meg ott csinált, azt meg a tisztviselők nem bírták Volt úgy, hogy egész nap madárhangokat utánzott. Ez persze behallatszott a hivatalba, és nem tudtak tőle nyugodtan dolgozni. Emiatt aztán minden alkalommal gyor-san és úgy intézték ügyeit, hogy mennél hamarabb megszabaduljanak tőle, és menjen már onnan haza.
Nándi bácsi, de felesége is, szerette az italt. Általában házaknál szokott bort venni, de a legtöbb helyen már vigyáztak vele, mert volt, aki pórul járt.
– Adjon egy üveg bort! Majd az Isten ezt megfizeti magának – mondta a gazdának.
Amikor az utána kérte az árát, Nándi bácsi nem fizetett.
– Mér fizetném ki, mikor én azt mondtam: majd az Isten megfizeti magának – válaszolta a legnagyobb természetességgel, mintha igazsága lenne,.
egy alkalommal Dedekéknél is így kért.
– Ne, ne! Maga fizesse meg most! – mondta neki Dedek István, mert a trük-köt már ismerte.
Amikor pedig Fonyódligeten volt munkája, nem múlt el úgy a nap, hogy be ne ment volna a Pamuki Vendéglőbe, a Vadkacsába. Ha Feri bácsi leánya, Aranka (asszonykorában Molnár lajosné) volt a söntésben, nála nagy hangon hadarva mindig így rendelt:
– Azt a későnfőkelő, tükörbenézegető, pincébejáró, sörbe-borba gyönyör-ködő, együngös egyélő istenét! Adja má azt a két decit!
Egy időben a vasúton dolgozott. Ott meg megtanulta a gőzmozdony füttyét utánozni, amivel aztán elég sok galibát okozott.
Állítólag, fogadott egyszer az állomásfőnökkel tíz családis üveg sörbe, ha ő akarja, megugrasztja még a szolgálatosokat is. A fogadásra aztán erős hangjával elhujjantotta magát olyan formán, mint ahogy a vonat teszi, mielőtt az állomás-ra érkezik, és ekkor a váltókezelők riadtan futkoztak. Keressték, milyen jelzőket meg a váltókat kellene állítani.
Más alkalommal pedig: a legnagyobb télben, amikor kint a hideg szél hordta a havat, többször megcsinálta, hogy az állomásépület előtt utánozta a mozdony hangját, mire az utasok a meleg váróteremből tódultak kifelé, mert úgy hallot-ták, jön a vonat.
Ő ezt aztán távolról figyelte, és jókat nevetett.
*
Egy alkalommal bucit vett reggelire. Amint nagyjából kiette annak puha kö-zepét, egy piaci kofától három deci tejfölt kért.
Amikor az asszony kérdezte, mibe öntse, Nándi bácsi odamutatta a buci üres közepét. Amint az asszony azt oda beleöntötte, várt vele egy kicsit, majd, mielőtt fizetett volna, azt mondta:
– Nénikém, hogyan fizetném én ezt ki? Nincs ez három deci! Mér akar en-gem becsapni?
A szegény asszony erre úgy meglepődött, szólni sem tudott.
– Vissza is adom. Meglátja, nekem lesz igazam – mondta Nándi bácsi, és visszaöntötte a buciból a tejfölt az asszony poharába. Persze nem lett tele, mert a friss, puha buci a tejföl egy részét magába szívta.
Nándi bácsi most már tejfölös bucit evett.
*
Volt egy időszaka, amikor halárusítással foglalkozott. A hal a belső pusztá-kon és községekben lakó parasztcsaládok számára különlegesség volt. Ezért, amikor Fonyódon jártukban a halászoktól nem tudtak olcsón halat venni, akkor rászorultak Nándi bácsira, aki lovas kocsival rendszeresen vitt oda halat árulni.
Az egyik pusztán (neve maradjon titok, nehogy megsértsük lakóit) az asszo-nyok azt hajtogatták, mikor hoz már nekik egy kis olcsó halat.
– Jól van, asszonyok. Hozok maguknak halat – mondta, aztán kihangsúlyoz-va még hozzátette: – De csak tyúktrágyáért adom!
Tetszett az ajánlat az asszonyoknak. Örültek, nem kerül pénzbe, tyúktrágya meg van bőven. Ettől kezdve az asszonyok minden nap szorgalmasan összesö-pörték a baromfiudvart, gyűjtötték a tyúktrágyát.
Nándi bácsi – ígérete szerint, meg különben is – egy hét múlva ment a hallal.
Ahogy az asszonyok meglátták – jó kis halvacsora reményében –, ki kosárban, ki zsákban vagy talicskával vitte a tyúktrágyát.
Akkor Nándi bácsi mindenkivel sorban megkavartatta. Az asszonyok meg elgondolni sem tudták, hogy a felkavart tyúktrágya iszonyatos büdösségében Nándi bácsi miért nézegeti. Aztán amikor a végére értek, megszólalt:
– Hát, asszonyok, ezt én nem veszem át. Maguk engem be akarnak becsap-ni! – mondta nekik bosszus hangon.
Az asszonyok felhördültek. Így megsérteni őket!
– Mivel akarnánk mi becsapni a Nándi bácsit? Tisztán összesöpört tyúktrá-gyát hoztunk – mondta egyikük fölháborodva.
– Asszonyok! – emelte fel a hangját Nándi bácsi. – Maguk azt ígérték, hogy tyúktrágyát hoznak. És ez nem az, mert ebben benne van a kakasszar is! – fejez-te be, de már nevetve.
Hogy az asszonyok mit mondtak erre, szerencsére, nem őrizte meg az em-lékezet. De – állítólag – verést azt ígértek neki. aztán ez mégis elmaradt, mert rádöbbentek, nem is Nándi bácsi, hanem saját hiszékenységük csinált csúfot belőlük.
De azt is mondják: Nándi bácsi ezt azért találta ki, mert észrevette, az asz-szonyok nem tartják tisztán a baromfiudvart, és ezzel kényszerítette őket a ta-karítására.