A Lenke utcában lakó Horváth János az 1920-as évek elején szívesen foglal-kozott állattartással. ahogy az állatokat évek során vette, aztán meg eladta, úgy érezte, most már igazán ért az állatokhoz, és örömét leli a kereskedés-ben. Ettől kezdve az állatokat már nem tartotta, hanem rendszeresen adta-vette.
Egy este arról beszélgetett a család, kellene azért egy jól tejelő tehenet tar-tani a háznál. Lenne mindig tej, nem úgy kellene venni, sőt a tej talán még egy kis pénzt is hozna.
Ezen felbuzdulva a legközelebbi vásárnapon János bácsi Laci fiával együtt elment a szőlősgyöröki állatvásárra. Már a bejáratnál rögtön megtetszett neki egy tehén és a mellette fekvő borjú. De nem akart gyorsan beleugrani a vásár-lásba. gondolta, végignézi a vásárt, milyen a felhozatal, és majd utána választja ki a legjobbat.
Már kétszer is végignézte az állatokat, de akárhogy kereste a magának elkép-zelt tehenet, nem talált az először látottnál szebbet.
Visszament. Újra megnézte. Minden oldalról. Most is tetszett neki. Telt volt a teste, feszes a tőgye, és szép volt a mellette lévő kisborjú is.
Az eladó gazda látva az érdeklődését, odaszólt:
– Ugye, szép állat! Vegye meg! Meglátja, ezzel nem csak tehenet, de tejet is vesz!
Megalkudtak
A tehenet itthon már tiszta alom és előkészített takarmány várta.
János bácsi alig tudta kivárni a reggelt. Amint megvirradt, már ment fejni, és a borjút megszoptatni. Ahogy azonban a borjút odavezette a tehénhez, igen csak meglepődött, mert a tehén ijedten elhúzódott. Furcsának találta a helyze-tet. nem tudta elgondolni, mi van.
– Majd fejek a borjúnak tejet, aztán megitatom vele – gondolta, és nekilátott a fejésnek. De a fejés sem volt biztató, mert bárhogyan húzogatta tőgyét, bizony abból csak mutatóba jött egy-két csöpp.
– Biztosan megviselte az út – vélekedett magában, és hagyta pihenni a te-henet.
Este mindez ugyanúgy megismétlődött. Tej most sem volt.
– Igen ám, de a borjúnak kellene tej. De honnan? – morfondírozott.
Szégyen ide vagy oda, nem volt mit tennie, átment a szomszédba tejet ven-ni, s a borjút üvegből szoptatta meg.
Ez így ment nap mint nap. Vette a tejet heteken keresztül, mert a tehén, bizony egy gyűszűnyi nem sok, még annyit sem adott.
Mérges volt magára, hogy pont őt, aki már ért a tehenekhez, így be tudták csapni. A családban minden este ez volt a témája. Nagy bosszúsan csak azt mon-dogatta:
– Jól becsapott az a némber, amikor azt mondta, hogy nem csak tehenet, de tejet is veszek. aztán egyszer, ahogy ismételgette, mit mondott az eladója, jános bácsi a fejéhez kapott.
– Atyaisten! Nem csapott az be engem! Hiszen megmondta: nem csak te-henet, de tejet is veszek. Hát, valóban veszek is! Mindennap a szomszédban!
– mondta, magát okolva, mérgesen.
A két állat sorsa ekkor végérvényesen megpecsételődött. A legközelebbi vá-sáron – de már a maga kárán tanult tetszetős ajánlás sikerével – új gazdájuk lett.
A kútásó
Különös körülmények között halt meg 1924. szeptember 10-én, reggel negyed hétkor Komáromi Ferenc, Komáromi György és Ottucsák Mária fia. Halálának oka gázmérgezés volt.
Az esetről Borzalmas halál húsz ölnyi mélységben címmel tudósított az Új-Somogy, amelynek tartalma megegyezik a fonyódiak elbeszélésével.
A Sándor utcában, Bernolák Nándor volt népjóléti miniszter telkén kutat ástak. Szeptember 9-én, kedden már húsz öl mélységben voltak, de víz még itt sem mutatkozott. A következő napon, szerdán reggel közülük a legfiatalabb, Komáromi Feri vállalkozott, hogy lemegy megnézni, hogy az éjszaka fakadt-e víz.
Ferencet, ahogy ezt szokták, beleállították a földfelhordó csöbörbe, és las-san eresztették le. De Ferenc még teljesen le sem ért, talán a kút felénél lehe-tett, amikor már irtózatosan kiabált:
– Húzzatok fő’! Hama’, hama’!
Az emberek nagy tempóban tekerték a szerkezetet, Ferit húzták felfelé, de amikor már csaknem felért, talán a gyors húzás, vagy éppen a levegőtlensége miatt, Ferenc kiszédült a csöbörből, és visszazuhant a mély kútba. Mire a men-tés leért, már nem élt.
A kiszállt hatósági bizottság, Szendrődy főszolgabíró és dr. Moró hatósági orvos már csak azt állapíthatta meg: a kútban keletkezett mocsárgáztól fulladt meg.
Feri 19 éves volt.
a tojás
Az eset 1925 nyarán történt a Sándor utcában lakó Háncs Ferenc halásszal, aki előtte télen nősült.
Mint újházas embert, társai munka közben állan-dóan ugratták.
– Vigyázz, Feri, ki ne merülj, mert mit szól majd este az asszony?
– Semmi gond, gyerekek, nekem „annya” – tré-fásan így szokta emlegetni feleségét – mindig tojást süt – mondta nekik dicsekvően. (Ehhez tudni kell:
a halászcsaládok általában nagyon szegények voltak, és hogy legyen kicsit több pénz, kereset-kiegészítés-re otthon baromfit tartottak. És aki a tojást már nem adta el, hanem a család használta fel, nem számított szegénynek. Így olyat mondani, hogy tojást esznek, valóban már dicsekvésnek számított.)
Ebben az időben történt, hogy egy éjjel kigyulladt Háncsék szomszédságá-ban lakó Béresék istállója. Amikor reggel Ferenc bement a telepre, a halászok rögtön nekiestek, hogy megtudják, mi történt, hiszen a szomszédban lakott.
– Mondd már Feri, mi történt? Mitől gyulladhatott ki? Mennyire égett le?
Hogyan tudtátok eloltani? Nem terjedt a házatok felé? – kérdezgették egymás szavába vágva.
Mikor elcsöndesedtek, Feri kezdte a beszámolót:
– Eszem a tojást, …valami pilácsol.
Kis szünetet tartott, majd folytatta.
– eszem a tojást, …ég Béresék istállója.
Megint csend. Aztán kis szünet után mondja tovább.
– eszem a tojást, …majd fogtam a vödröt, mentem oltani.
Annak ellenére, hogy szomorú esemény volt, erre már kitört belőlük a nevetés.
*
Ez a történet ezután témája lett a halászoknak. Amikor csak lehetett, felem-legették. De Ferenc ezt már nem szerette. Úgy érezte, gúnyolják vele. A halá-szok észre is vették. Ezért, ha bosszantani akarták, mindig belekezdtek a tűz és a tojás meséjébe. Ferenc meg sértődöttségében emiatt egyszer a jégvágásban ott is hagyta a csapatot.
Ferenc e különös beszámolójának elterjedését azonban még ez sem akadá-lyozhatta meg. Ettől kezdve ugyanis, ha a halászok közül valaki történetet akart mondani, az mindig úgy kezdte:
„Eszem a tojást, …”
Háncs Ferenc