Ahogy a történetek elbeszéléséből kitűnik, igen jellemző volt Fonyódra, hogy sok embernek volt valamilyen megkülönböztető, ragadványneve. Ez különösen az azonos nevűek esetében igen hasznos volt, mert ezzel pontosan beazonosí-tóvá tette a személyt. És ez a név Fonyódon nem lett bosszantó csúfnév. Akinek adták, az is becenévnek fogta föl, és úgy érezte, hogy ezt a baráti közvetlenség kifejezésére szeretetből kapta. Hogy hogyan születtek ezek a nevek? Soknak eredete nem ismert, de vannak nevek, amelyeknek megvan a története.
Varga István, a korcsmáros
Az egyik régi fonyódi Varga családból különös és nevezetes ember lett az a Varga István, aki Varga István és Szabó Anna házasságában született 1888-ban. A családban mindenki a földből élt, de István emellett korcsmáros lett.
A Varga család (1942)
Első sor: id. Varga Istvánné (Gréczi Erzsébet), ifj. Teklics (Király) János, id. Varga István. Álló sor: Teklics (Király) János, Teklics (Király) Jánosné (Varga
Mária), Varga István, Varga János
Ott, ahol laktak, a Fő utcai lapaljon, a nádtetős házukban korcsmát nyitott, hogy az Ibolya, a Magay, meg a Temető utcában lakó halász, földművelő és nap-számos embereknek is legyen lehetőségük este, a napi munka után, de külö-nösen vasárnap délután a kikapcsolódásra. Legyen nekik is olyan hely, ahol egy kis sörözés és borozgatás mellett felszabadultan tudnak találkozni, beszélgetni, esetleg kártyázni, vagy éppen kuglizni.
Volt ugyan szórakozásra való hely fönt a faluban, a hullám , a Szarvas, meg a lajos-lak, de ezek messze voltak, meg ezek éttermek voltak, ahová inkább az itt nyaraló rangos üdülővendégek jártak. Ezek a munkásembereknek nem volt kedvükre való. Így lett aztán kedvelt hely Varga István korcsmája.
Varga István jó hangulatú, vidám, kedves ember volt. Közvetlen rokonsá-gával, a Gréczi, a Teklics és a Kardos családokkal gondosan ápolta a családi kapcsolatokat.
A családi kötelékeken túl ugyanakkor volt még bennük egy nagyon közös vonás: mindegyik családban szerették a zenét, és a férfiak közül csaknem min-denki tudott is valamilyen hangszeren játszani. Varga István a fúvószenekarban szárnykürtös volt, de tudott hegedülni is. A zenei képességüket kihasználva a rokonokból cigányzenekart szervezett, és ezzel a bandájával sokszor muzsikált bálokban és lakodalmakban.
Szerették egymást, és mindenben jól összetartottak. A sok kezet igénylő nagyobb munkákban kölcsönösen segítették egymást. Télen a tollfosztást és a disznóvágást mindig együtt, egymásnál szépen sorban, közösen végezték. Ezek számukra nem is munkák, inkább kedves, közös családi együttlétek voltak.
Ilyenkor igen jó volt a hangulat. Jóízűen fogyott az étel és közben a bor is.
Úgy beszélik: olyan disznótor volt mindegyik családnál, hogy másnap a sózóba csak a négy sonka maradt, mert a disznó többi része a disznóölés napján ebéd-kor, vacsorakor és a mindenkinek kirakott kóstolóval mind elfogyott.
Az ilyen közös estéken annyira vidámak voltak, hogy a tánc sem maradt el. A fűtött szoba, a tánc, meg a bor melegétől Pista bácsi ilyenkor nemcsak a mellényét vetette le, hanem rendszerint a nadrágját is, hiszen alatta ott volt a bokában megkötött meleg parget (barhent) alsó. Így járta aztán tovább a tán-cot. Gatyában.
A híre, persze, ennek is elment.
A dédunoka, Király Erika a felújított csárda előtt (2004)
ez után az érdekes hír után a faluban, ha róluk volt szó, akkor a többi Varga Istvántól úgy különböztették meg: hát a „Gatyás” Varga. Így beszéltek aztán ké-sőbb kocsmájáról is. „Megyek a Gatyásba.” vagy „A bál a Gatyásban lesz.”
Pista bácsi nem berzenkedett emiatt. Elfogadta a falu által ráragasztott ne-vet. Sőt, amikor az 1930-as évek közepén nevet kellett adni minden kocsmának, és az övének még nem volt, akkor, hogy a magáét a többi fonyódi csárdától kihí-vóbb névvel megkülönböztesse, azt íratta ki táblájára: „Gatyás Csárda”.
Varga István 1950-ben, 62 évesen halt meg.
Leányának családja
Király János és Király Jánosnné Varga Mária aranylakodalma (1984) Harmonikán játszikaz unoka, ifj. Király János tanító
Az ifjú Varga István
A „gatyás” Varga István István nevű fia szintén „Gatyás” lett a falu tudatában. De nem az apja után, mint gondolni lehetne, hanem a sors keserű ismétlődése folytán, úgymond: saját jogon.
Valamikor az 1930-as évek első felében történt az eset.
Takács Sándor bácsinak – aki 1892-től 1914-ig tekintélyes bírója volt a falunak – borkimérése volt a Várhegyen. Saját termelé-sű borát kicsinyenként így adta el.
Az udvaron volt pad, le lehetett ülni, de volt asztal is, ahová a Sándor bácsi által fel-szolgált kis fehér féllitereseket le lehetett Takács Sándor és felesége
rakni. A jó bor mellett azonban volt itt még más is. A gyönyörű táj. Az udvarról a berken át messze el lehetett látni, és innen mindig élmény volt, ahogy a nap narancsszínű korongja belebukik a keszthelyi hegyekbe, és utolsó sugaraival Aranyhidat húz a Balatonra.
De ha hűvösre vagy éppen a hidegre váltott az idő, az sem okozott gondot, mert volt itt egy meleg hely, ahová behúzódhattak. Ez volt, ahogy ők mondták:
a Becce Csárda. Vagyis: az istálló. (A tehenet böccének is mondták.) Itt a takar-mány részére volt egy elkülönített hely, ott ültek le. Ki mire tudott. A fejőszékre, a vödörre, az abrakos ládára vagy éppen az odakészített tiszta alomszalmára.
A szép kilátásért és a finom rizlingért a fonyódi legények közül többen is szí-vesen följártak. Ide járt esetenként a négy jó barát, Varga István (Dani), horváth János (Hungár), Panics Lajos és az ifjú Varga István is.
Amikor egy hidegre változott napon ők is bekényszerültek a Becce Csárdá-ba, Panics Lajos méltatlankodva jegyezte meg:
– Mit szóltok hozzá, hirtelen milyen hideg lett? Már mára jó lett volna mele-gebben öltözködni!
– Látjátok, én nem fázok. Rám már ma meleg purgit gatyát adott anyám – csapott rá Varga Pista kissé dicsekedve, hogy lám neki milyen gondos és előre-látó anyja van. Meg hát, hogy ezzel azt is kifejezze: nekik erre is jut.
Ezen úgy nevettek, hogy a böccék kiemelték fejüket a jászolból.
Ettől kezdve, amikor a beszélgetésben az ifjú Varga Pistáról volt szó, őt is ugyanúgy, mint apját, „Gatyás”-ként emlegették. Vagy, hogy még tőle is megkü-lönböztessék, úgy mondták: a Purgit Varga Pista.