Pintér István (Rutyu) öregapjának, Balázs bácsinak volt egy csőszkunyhója a tőzegüzem régi telepénél, a kanális mellett. Pityu még tanulóként barátaival, Molnár Istvánnal (akit felnőtt korában Titkárnak becéztek), Kolip Istvánnal (Pusztival) és Frantal Imrével többször elment meglátogatni.
egy ilyen látogatás alkalmával észrevették, hogy a kanálison a horgásztila-lom ellenére többen odajárnak, de nem horgászni, hanem halászni. Bennük is fölvetődött: egyik éjszaka, meg kellene próbálni. De nem volt hálójuk. Mivel nagy kedvük támadt a halászatra, hát kértek egyet egy ismerősüktől.
Másnap este szép holdvilág volt, kimentek. Ketten az egyik, ketten a másik partról húzták a hálót.
Pintér Pityu egyszer csak azt vette észre, hogy a másik parton húzó gyerekek elengedik a hálót, és futásnak erednek. Gondolta, itt valami különös dolog tör-ténhetett, de nem tudta, mi. Hátranézett. Azonnal megértette. A túlsó partiak észrevették, hogy mögötte, a töltésen motorját csendben tolva egy rendőr jön.
Pityu eleresztette a hálót, de nem futott el, hanem megindult a töltésen fölfelé, a rendőrhöz.
Amint fölért, felismerte. H.J. törzsőrmester volt, a falufelelős rendőr.
– Na!? Halászgatunk, halászgatunk? – kérdezte a rendőr, és a hangjából fe-nyegetés érződött.
Pityunak zakatolt az agya, mit mondjon. Közben átvillant rajta, ebből baj lehet, mert orvhalászatért valakit nem régen hat hónapra leültettek. Közben körülnézett, kik vannak még ott, kik látták, vagy éppen várhat-e valakitől valami segítséget Ekkor észrevette, hogy a rendőr motorjának kormányán egy fácán-kakas lóg. átvillant rajta: és ez neki honnan lehet, amikor vadászni sem szabad.
– Hát igen, igen… és… vadászgatunk, vadászgatunk? – szólt a kérdésre kér-dés, és fejével a motor felé intett.
H. J. meglepődött. Ilyen fordulatra nem számított.
– Na, jól van. Látom, úgysem fogtak semmit – fordított a rendőr a helyzeten.
aztán váratlanul hozzátette:
– Menjetek innen feljebb a hídig, ott biztosabb a fogás!
Pityut ez az újabb fordulat még jobban meglepte. Vissza, lement a partra, fölszedte a hálót, szólt a gyerekeknek, s most már bátran indultak Buzsák felé, a feltételezett jobb helyre.
De ahogy mentek, Pityu nem tudta mire vélni, hogy velük tart a rendőr.
Most arra figyelt, mit csinál. Nem csapdát akar-e állítani? Nem keres-e valakit, hogy tanúkkal leplezze le őket? De semmi gyanúsat nem tapasztalt.
Aztán a vashídnál bedobta a hálót. És ahogy pár métert húztak, a háló rez-dülésén érezte: itt aztán tényleg van hal. Igaza lett a rendőrnek, mert alig telt el egy negyed óra, amikor úgy megtelt a háló, alig tudták húzni. Aztán Pityu a sötétben csak azt érezte, ott van mellette a rendőr, vele együtt húzza a hálót.
A tiszteletvacsora
A gimnáziumi levelező tagozat negyedikes osztályának néhány hallgatójában felvetődött, mivel a tanároktól az elmúlt évek alatt minden anyagi ellenszol-gáltatás nélkül nagyon sok segítséget kaptak, köszönetüket ki kellene fejezni egy, csak nekik megszervezett, szűk körű vacsorával. És úgy gondolták, hogy ezt Balatonfenyvesen, a Vigadóban kellene megrendezni, mert ott a baráti kap-csolatok révén a hagyományos menü helyett különleges ételekkel tudnák őket megvendégelni.
A vacsorát 1967. október 20-ára szervezték, melyre meghívták tanáraikat.
Hogy ne kelljen a programot időhöz vagy a vonatközlekedéshez kötni, a ren-dezők a balatonboglári Tóth Istvánt kérték meg, hogy autójával oldja meg a szállítást, ha kell, több fordulóval is.
A tervezett napon az induláskor azonban csak hatan jelentek meg. Három tanár: gazda István, Kelemen István és Szerdahelyi Imre, meg a három rende-ző. A többi tanár valamilyen fontos dolga miatt kimentette magát.
Ennek ellenére úgy döntöttek, ennyien is elmennek, nem mondják le az összejövetelt.
A kitűnő hal- és fácán vacsorával megkezdődött a beszélgetés. Kiderült, hogy Kelemen István és az étterem vezetője régi ismerősök, a II. világhábo-rúban közösen éltek át a kéthelyi, marcali, mesztegnyői front eseményeit. Az élmények felelevenítésével az idő gyorsan eltelt, annak ellenére, hogy italt alig fogyasztottak. Csak azt vették észre, hogy már elmúlt éjfél. Ekkor búcsúzkodni kezdtek. És ahogy jöttek is, az első fordulóval először a három tanár indult.
Közben megbeszélték, hogy az itt maradókért visszajön a gépkocsivezető.
Az ott maradtak várták vissza az autót. Aztán elég sok idő telt el. Már éjfél is elmúlt, de az autó csak nem jött. Elgondolni sem tudták, mi történhetett. Ekkor kimentek a vasútállomásra, hogy majd vonattal utaznak haza. A váróteremben várakoztak, amikor F. F. rendőrtiszt megjelent, és odament hozzájuk.
– Hála istennek, ti éltek! Mindenütt kereslek már benneteket! – mondta zaklatottan.
Tőle tudták meg, hogy most, a 21-ére fordult éjszakán – 1 óra 03 perckor – mi történt.
Amikor a tanárokkal az autó a vasúti síneken döcögött át, bal felől egy Die-sel-mozdony jött, ami óriási erővel elkapta autójukat, és maga előtt tolta, gyűr-te, majd ütközőjére felkapva vitte magával. Az autóban lévő négy személy közül Tóth István, a vezető, a mellette ülő Kelemen István és hátul, a baloldalon ülő Szerdahelyi Imre azonnal meghalt. Gazda István az ütközéskor lecsúszott az ülésről, és beszorult az ülések közé. Az ütközés testét ugyan összetörte, de a balesetet túlélte.
A katasztrófa súlyos csapás volt a három család számára, és megrendítette az egész környéket.
Kelemen Istvánt felesége, Mária és két gyermeke, a 19 éves István és a 14 éves Mária gyászolta. Szerdahelyi Imrét is felesége, aranka és két gyermeke, a 4 éves Szilvia és a 2 éves Szilárd siratta.
Nagy tragédiája volt ez nemcsak az életben maradottaknak, hanem a fiatal gimnáziumnak is.
A túlélők fájdalommal beszélnek, de inkább hallgatnak a tragédiáról, mert még ma is súlyos teherként nehezül lelkükre. Hiába érzik, és hiába mondják maguknak, hogy a tiszteletből rendezett vacsorával jót akartak, és a tragédia bekövetkezéséről nem tehetnek, mint ahogy arról sem, hogy véletlenül ők ma-radtak életben. Ők is lehettek volna áldozatok.
Minden hiába. Az idő sem hozott megnyugvást. A le nem eresztett sorompó miatt értelmetlen halállal távoztak el még fiatalon.
Kelemen István 47, Szerdahelyi Imre 34 éves volt.
Sírjuk egymás mellett van a fonyódi temető főbejáratának első sorában.
Kelemen István Szerdahelyi Imre
hazafelé a bálból
Schmidt-Kovács András, a Fonyódon mindenki által csak Bandi bácsinak hívott postai kézbesítő fia volt. A balatonboglári postán a távközlésnél technikusként dolgozott. Szerette a munkahelyét, a munkáját. Munkatársaival bensőséges, emberi és baráti kapcsolatot tartott. Finom viselkedéséért, csendes modoráért szerették. Szakmai munkája mellett nagyon szerette a zenét. a kor divatos ze-néjének hatására megtanult gitározni, s már tizennyolc évesen egyik alapítója volt a környéken népszerűvé lett és versenyeken díjat nyert fonyódi Stella beat-zenekarnak.
Volt egy testvére is, Ferenc. Amikor mindketten felnőtté váltak, szűknek mutatkozott a Sándor utcai öreg ház, és – gondolva a jövőjükre – úgy döntött a család, hogy a régi ház helyére újat és nagyobbat építenek, s ebben Ferenc, aki kőműves lett, sokat tud segíteni. Ez akkor vált különösen fontossá, amikor Bandinak saját családja lett, s amikor 1970 áprilisá-ban megszületett kislányuk. Boldogan tervezték kö-zös életüket a leendő nagy, kétszintes házba.
Bandi feleségével együtt részt vett a bontásban, a téglatisztításban, hogy a ház mennél hamarabb elké-szüljön. Hogy pénzzel is hozzá tudjon járulni, meg-ragadott minden lehetőséget, hogy a fizetését kiegé-szítse egy kis mellékessel. ezért más zenekarral vagy egy harmonikással is elment lakodalmakba és bálokba muzsikálni.
Bandinak külön örömöt jelentett, hogy lánya született. A babafürdetés nem lehetett meg soha nélküle. Ha munkába vagy muzsikálni indult, kislányától mindig külön búcsúzott. Így volt ez 1970. május 23-án, azon a szombaton is, amikor zenésztársával a szőlősgyöröki bálba ment muzsikálni.
Innen azonban nem ért haza.
Vasárnap hajnalban, amikor vége volt a bálnak, Simson kismotorjával elin-dult haza, de Balatonboglár előtt 5 óra tájban balesetet szenvedett. Összeüt-között az állami gazdaság traktorjával. Fejsérüléssel és törésekkel szállították a kaposvári kórházba. Ott sokáig küzdöttek az életéért, de a többszöri operáció-val sem tudták életét megmenteni, és keringési elégtelenségben egy hét múlva, 1970. május 31-én meghalt.
25 éves volt.
Felesége, Kiss Éva Mária 21 évesen magára maradt pici lányával, Andreával.
Schmidt-Kovács András