Ezen a téli péntek délutánon Mihalovics Józsefné elment az óvodába kisfiáért, józsikáért. Innen azonban nem haza mentek, hanem az áruházhoz, mert vásá-rolni akartak egy centrifugát.
Ahogy a járási tanács sarkához értek, észrevették, hogy az apa a barátaival a lepkesoron (a mai állomásépület helyén lévő lepketetejű üzleteknél) beszélget.
Odamentek, megbeszélték a vásárlást, majd elindultak az áruházba.
A gyalogátkelőn mentek át, és mikor már csak egy lépés kellett volna, hogy a járdán legyenek, nagy sebességgel ott termett egy olasz autó, és elgázolta őket.
Piroskát, az anyát fellökte, a kis Józsikát pedig kiszakítva anyja kezéből felkapta, vitte, s majd, amikor megállt, ledobta.
Jóska, az apa mindezt látta.
Piroska asszony – fejsérülése ellenére – azonnal fölugrott, és sírva futott keresni kisfiát. Ölbe vette. Kicsit megnyugodott, mert érezte, él.
A mentők öntudatlan állapotban szállították Józsikát a siófoki kórházba. Az anyja a folyosón összetörten várta, milyen hírt fog kapni. Talán tíz perc sem telt el, amikor egy fehér lepedőbe takart gyermeket vittek el előtte. Piroska úgy érezte, Józsika lehet, a kisfia. Könyörögve kérte, hadd nézze meg, nem az ő kisfia-e. nem engedték.
A kis Mihalovics József ezen az estén, 1978. november 24-én, a műtőben, a balesetben elszenvedett májroncsolódás következtében meghalt.
három és fél évet élt.
A szülők a világot vesztették el. Jóllehet már volt egy kislányuk is, a héthónapos Henriett, de Józsi-ka halála így is megroppantotta életüket. A vidám, kedves kisfiú nagy öröme volt a családnak. Óvodá-ba járt.
Egy különös történetet is őriznek róla:
Józsikának volt egy jó barátja, egy véletlenül hozzászegődött kóbor fekete kutya, akit Tacsinak nevezett el. annyira szerette a kutyát, ha enniva-ló volt a kezében, abból mindig Tacsi kapott elő-ször. De a kutya sem hagyta el soha. amerre józsika ment, ment utána. Minden helyzetben hűségesen vigyázta. Aztán a kutya, ahogy véletlenül jött, úgy egyszer hirtelen el is tűnt. Józsika szomorú lett. A kutyát aztán hiába keresték, nem találták többé.
A szülők úgy érzik: ahogy eltűnt vigyázója, Józsikát baj érte.
Édesanyja, Piroska 25 évesen, lelkileg összetörten nehéz napoknak, sőt éveknek nézett elébe. A tárgyalási tortúra mellett az anyagi gondokkal is meg
Mihálovics Józsika
kellett küzdeniük. Belebetegedtek. Dolgozni nem tudtak. Támogatást senkitől sem kaptak.
Jóllehet, azóta némi megnyugvást hozott az utána született gyermekük, majd az unoka, de Józsikát nem felejtik. Úgy érzik, 23 év után is velük van.
Mosolygós, vidám kis arcával ott van a szobában. A fényképen, és amikor rágon-dolnak, a kicsorduló könnyeikben.
Az állomásfőnök
németh jános kezdeti vasutas vándorszolgálatai során, huszonéves legényként a fonyódi állomáson is szolgált, mint forgalmista. Utána még több és nagyon rangos helyen megfordult, mégis Fonyódot szerette meg.
Amikor a háború után, 1946-ban családot alapított, itt telepedett le.
De ekkor – eddigi munkájának és vizsgáinak elismeréseként – mindjárt el-csábították oktatótisztnek Nagykanizsára. Ettől kezdve Fonyódról 13 évig vona-tozott oda és vissza. Minden nap.
Amikor 1967-ben Virághalmi Tibort, az akkori fonyódi állomásfőnököt elvit-ték Siófokra, úgy gondolta, itt az alkalom, amikor – a család miatt is – a fárasztó bejárással járó tisztségét már fel kell váltania e számára is megfelelő helybeli beosztással.
Nem habozott. Megpályázta az állomásfőnökséget. A vasúti szolgálatban el-töltött érdemei után persze meg is kapta.
De alighogy a főnöki beosztását elfoglalta, nem várt meglepetés érte. Egy munkától csendesebb délután bement hozzá a forgalmista, aki minden köntör-falazás nélkül, csak úgy egyenesben azt mondja neki:
– Főnök úr, hogy merte elfogadni a főnöki beosztást, amikor maga oktató volt, és nem gyakorlati vasutas. Hogyan tud nekem tanácsot adni, ha bejövök, és megkérdezem, mit javasol valamilyen nehéz forgalmi helyzet megoldására?
Németh Jánost meglepte a helyzet. Soha nem gondolt arra, hogy vele ilyen előfordulhat. Pillanatok alatt átzakatolt rajta az eddigi csaknem 30 év vasúti szolgálata: érettségi után szinte még gyerekként a komárvárosi pályamunkás-ság, a csáktornyai, a szabadkai, a fonyódi, a ferencvárosi, a Déli-pályaudvari, a székesfehérvári forgalmi szolgálat és menetirányítás, meg a l3 évi szinte minden vasúti szakterületet átfogó oktatói és vizsgáztatói munkája. Nem értette, hogy ismert szakmai múltja miért nem elegendő állomásfőnöki alkalmassága elfoga-dására.
Aztán hirtelen arra gondolt, ez csak álprobléma lehet valami egyéni érdekből. Ebben biztosan az illető személy beosztotti tekintélyének megszerzésére, ugyanakkor a ve-zető leépítésére, meghunyászkodtatására irányuló szándék van.
németh jános, aki a határozottsága mellett nevezetes volt higgadtságáról is, amit e helyzet ellenére most sem veszített el. Nem kezdett szakmai múltja és munkája me-séjébe. nem magyarázkodott. Föl sem állt az íróasztal mellől, csak ránézett a fiatal forgalmistára, és barátságo-san azt mondta:
– Kedves, fiatal szaktársam. ha maga, mint forgalmi szolgálatra vizsgázott tiszt hozzám jönne be tanácsot Németh János
kérni, mit tegyen felelősségteljes munkájának megoldásában, akkor én magá-nak azonnal a kezébe adnám a munkakönyvét, mert maga ezzel azt bizonyítaná, hogy szakmai feladatainak ellátására alkalmatlan. Ugye, egyetért velem?
a forgalmistának több kérdése nem volt.
Németh János aztán 15 évig volt a fonyódi állomás főnöke, és nyugdíjba vonulásakor a korábbi 49 helyett már 214 vasutastól és egy általa is teremtett új állomásépülettől búcsúzott.
A régi vasútállomás országút felőli része az 1960-as években
*
Németh János állomásfőnök, MÁV fő-felügyelő nyugdíjasan is a város tisztelt embere volt. Közéleti munkájáért 80 éves korában, 2003. március 15-én a városi ön-kormányzat Fonyód Polgáraiért Díjban ré-szesítette.
Aztán 20 év után, a csöndes és nyugal-mas napjainak sorában, 2005. májustól több alkalommal is erős orrvérzés érte.
Egy június végi ilyen súlyos esetkor a men-tő a marcali, majd a kaposvári kórházba vit-te, de életét csak pár nappal tudták meg-hosszabbítani. Volt munkatársainak és sok tisztelőjének nagy részvéte mellett július 1-én temették felesége mellé, a fonyódi te-metőbe.
A pályaudvar az 1960-as években