A Tuta
Ez a különös szó egy név, mégpedig becenév. Balogh Istvánnak, a Sándor utcai egykori halásznak volt a mellékneve. Őt mindenki csak úgy ismerte Fonyódon:
a tuta.
Balogh István és testvére, János (1941)
Hogy ezt a különös nevet miért kapta, homály fedi. Fonyódon – különben – minden halásznak volt valamiféle ráragasztott neve, amivel egyértelműen le-hetett megkülönböztetni mindenki mástól. Ezek aztán annyira rájuk ragadtak, hogy általában ezen a néven is hívták őket.
Tutára, annak ellenére is jól emlékeznek a mai idősebbek, hogy több mint 70 esztendeje annak, hogy elment Fonyódról. És, hogy elment, az életének egy drámai eseményhez kapcsolódik.
20 éves volt, amikor 1929-ben megházasodott. a 18 éves horváth juliannát vette feleségül. Juliska azonban 3 év múlva meghalt. A kor egyik rettegett beteg-sége, a tüdőbaj vitte el. Tuta e tragikus eset után elhagyta Fonyódot. Mégis, ha róla beszélnek, nem a tragikusan alakult házasságáról, hanem daliás termetéről, rendkívüli erejéről és sok-sok bolondos duhajságáról emlegetik.
tuta ugyanis egy kis iszogatás közben hamar igyekezett megmutatni bátor-ságát és erejét. A fonyódiaknak persze nem kellett tőle tartani. Soha nem kö-tözködött senkivel, soha senkit nem bántott, mindenkinek jóságos barátja volt, csupán a kakastollasokat nem állhatta. A csendőrökkel a szó igazi értelmében állandó harcban állt. Köztük nem egyszer verekedésre is sor került, de Tuta vesztes csak a csendőrpihenőn volt. Már, amikor be tudták vinni. Azt beszélik:
egy alkalommal, amikor kísérték be, és nem akart menni, belekapaszkodott a Fő utcában az útjukba esett fiatal vadgesztenyefába, onnan csak erősítéssel tudták elhúzni.
Mivel a csendőrök jól ismerték erejét és irántuk érzett ellenszenvét, ezért, ha közeledett valami nagy rendezvény, szilveszteri bál, majális vagy búcsú, ak-kor miatta külön erősítéssel készültek, de vele (meg a Szintén Jánossal) való találkozást még ekkor is kerülték.
De bátorságát és erejét tuta igazán nem is ilyenekben mutatta meg. Mert azt is mesélik róla, hogy amikor viharban, a kikötőben egy vitorlás felborult, és veszélybe került az emberek élete, mert az égzengés, a zápor és az iszonyatos hullámzás miatt ember számára lehetetlennek látszott mentésük, akkor Tuta mindezt látva a házból kötelet szerzett, és derekára kötve beugrott a pokolian háborgó vízbe, és mindenkit kimentett.
Tuta a strandon
egyik esete az 1930-as évek elején történt, amikor motorhiba miatt a ha-lászhajóval le kellett horgonyozni a strand irányában. amíg javították a motort, Tuta vezetésével a halászok bementek az ottani büfébe. Tették mindezt annak ellenére, hogy a strand szigorúan zárt terület volt. Oda csak a polgári osztály-beliek járhattak. Őr vigyázta a bejáratot, és oda az egyszerű fonyódi embernek nemhogy inni, de csak bemenni is egyenlő volt a lehetetlenséggel.
Amikor a halászok a víz felől odaállítottak, a büfé egy sereg elegáns, lakk-cipős, fehér nyári ruhába öltözött férfival volt tele. Jó hangulatban söröztek. A halászok észrevették ugyan a lenéző tekinteteket, de ezzel nem törődve odafu-rakodtak a söntéshez.
– Egy nagyfröccsöt kérek! – szólt Tuta a poharakat törölgető csaposnak.
– Itt halászokat nem szolgálunk ki. Itt csak urak szórakozhatnak – hangzott a válasz a rendelésre, miközben már rakogatta a helyükre a poharakat.
Tuta nem lepődött meg, hiszen jól ismerte a helyzetet, de azt nem gondol-ta, hogy ezt Fonyódon egyszer neki nyíltan még a szemébe is merik mondani.
ekkor megfordult, és a halászokra nézett.
– Megértettük, ugye, emberek? – szólt oda hozzájuk¸ majd az útjába lévőket kézzel eltolva maga elől, indult kifelé. A halászok csak néztek egymásra. Nem értették, mi történt. Hová ment úgy Tuta, hogy nekik semmit sem szólt? Nem tudták, most mitévők legyenek De pillanatok múltak csupán, és Tuta megjelent az ajtóban, kezében a kerítésből kitört nagy lécdarabbal.
– Na, urak! Ha szórakozni akarnak, akkor irány a Balaton! – kiáltott be, mi közben egyik kezével mutatta a kifelé vezető irányt, a másik kezével meg leve-gőbe emelte a lécet. És ekkor az egész társaságot, úgy ahogy voltak, ruhástól a Balatonba kergette.
Tuta a búcsúban
Abban az időben a Szent István-napi búcsú igen jeles és várt eseménye, nagy ünnepe volt a falunak. A halászok is mindig nagyon készültek rá.
Ek-korra igyekeztek sok halat kiváltani és eladni, hogy legyen egy kis pénzük ünnepelni.
Az egyik búcsú előtt Tutának jó napjai voltak. Sok halat kapott és eladta.
Volt pénze. Ez alkalommal ebéd utánra olyan hangulatba került, hogy kibérelte egész délutánra a ringlist, és ingyen ülhettek fel rá, de csak azok, akinek meg-engedte.
Ebben a féktelen jókedvében ekkor vette meg az ott lévő, egész kocsi eladat-lan görögdinnyét is, amit ingyen osztogatott az ott lévőknek. Ami pedig nem fogyott el, azt a legnagyobb szórakozásukra szépen sorban a földhöz verte.
Tuta a Csibe Csárdában
A Szent István utcai Csibe Csárda volt a Szent István, a Kupavezér és a Sán-dor utcai munkásembereknek, de elsősorban a halászoknak kedvelt időtöltő helye. Munkából hazafelé mindig be-betértek valamit inni, de esténként vagy éppen vasárnap délután is szívesen jöttek itt össze egy kis szórakozásra.
Csibe Csárda a Szent István utcában (1922) Tar János és Tar Jánosné
Szerették és tisztelték a tulajdonost, Tar Jánost. Különösen, a söntésben legtöbbször kiszolgáló feleségét, Mariska nénit, mert érezték, nem nézi le őket, meg – nem utolsó sorban – volt nála hitel. Strigulával jegyzett hozomra is ki-szolgálta őket.
Mariska néni különben nagyon értett a halászok nyelvén, meg mindig szé-pen beszélt velük Botrány, veszekedés soha nem volt. De az is igaz, hogyha vala-miért szólni kellett, akkor bizony ritkán hallható káromkodással adta tudtukra az illemet.
Idejárt Balogh István is, aki egy bolon-dos, jó hangulatban azt kérdezte a társaság-tól:
– Nem volna kedvetek fogadni velem?
– És mire? – kérdezték.
– Fogadjunk arra, hogy se kint, se bent, se lent, se fönt nem leszek, és úgy iszok meg egy nagyfröccsöt – mondta.
Mindenki elhallgatott.
– Hát ez meg mi, Tuta? – kérdezte aztán valamelyikük, mert hirtelen fel sem fogták a kérdés értelmét.
– Na, egy liter bor! Figyeljetek, még egy-szer mondom: se kint, se bent, se lent, se fönt nem leszek, úgy iszok meg egy nagy-fröccsöt – ismételte meg Tuta.
– Áll a fogadás? – kérdezte.
Már a kíváncsiság miatt is, persze hogy ráálltak.
Tuta ekkor odament a dupla bejárati ajtóhoz, ahol volt egy kis beugró. Ott a hátát nekitámasztotta a falnak, aztán először az egyik, majd a másik lábát talán fél méter magasan nekifeszítette a szemben lévő falnak, és így olyan beszorult, ülő testhelyzetben kezdte iszogatni a fröccsöt. Az emberek elképedtek. Így va-lóban nem volt se bent, se kint, se fönt, se lent.
– Na, kapom a liter bort? – kérdezte nevetve, miközben lábait igyekezett újra a földre rakni.
És Mariska néni már mérte is.
Volt téma újra, meg nevetés, hogy a Tuta így rászedte őket. Végül is: senki sem vesztett, mert közösen itták meg a fogadást.
Utószó Balogh Istvánról
Ilyen különös esetei után vajon mi történt később Balogh Istvánnal, miután elment Fonyódról?
Felesége halála után nem ment messzire. Csak a túlsó partra, ahol több he-lyen is dolgozott. Aztán Balatonalmádiban fordult jóra élete, amikor Schmidt Máriával házasságot kötött. A házasságban egy gyermek született, István. Kis idő múlva a család Kisőrsre ment, ahol Tuta erdész volt, és onnan 1938-ban költöztek fel Budapestre.
Tar Jánosné, Mariska néni (1954)
És jött a második világháború, ami bele-szólt Balogh István életébe is. 1939-től kato-naként részt vett a délvidéki, az erdélyi had-műveletekben, majd az orosz frontra vitték.
a Don-kanyarnál fogságba esett, és Szibériá-ból a legutolsó hadifoglyok között jött haza 1947-ben. hogy ezeknek az éveknek ször-nyűségeit átvészelte, és életben tudott ma-radni, azt is biztosan testi és lelki erejének és a végtelen életszeretetének köszönhette.
Hazatérése után azonban új gonddal kellett megküzdenie. A katonaságnál és a fogságban töltött 8 évi távollét megtörte házasságát, és 1949-ben egy harmadik há-zasságban kellett új életet kezdenie. E nagy változás ellenére kapcsolata a volt családjá-val, fiával és a közben megszületett unoká-ival mély szeretetben élete végéig megma-radt.
Aztán ahogy fia, István felnőtt, nagy büszkesége lett. Kétszeresen is. Mint ifi kapus oly tehetséges volt, hogy magyar ifjúsági válogatott lett. Játszott ugyan utá-na még a Pénzügyőr és a MÁVAG csapatában, de a futball helyett inkább az orvosi pályát választotta. És a már dr. Balogh István az orvosi pályáján is sikeresen haladt előre. 1972-től az utánpótlás-válogatott sportorvosaként, de radiológusként és gasztroenterológusként is kiemelkedő tudományos eredményeket ért el. Ma a Szent János Kórház Központi Radiológiai Osztály főorvosa.
tuta – annak ellenére, hogy akkor már több évtizede elhagyta Fonyódot – szülőfalujának emlékét erősen őrizte. Fonyódi szíve rokoni lá-togatóba néha-néha visszahozta.
Aztán ez a szív 1976-ban az Uzsoki utcai Kórházba kényszerítette. Egy napon, amikor fia meglátogatta, már jól volt. Kedélyesen be-szélgetett, mert közölték vele, másnap eltá-vozhat a kórházból. Balogh doktor azonban alig ért haza, amikor az ügyeletes orvos apja harmadik és hirtelen jött infarktusáról és már ennek legdrámaibb következményéről értesítette.
Balogh István nem eseménytelen, és nem könnyű élete 67 éves korában örökre lezá-rult.
Dr. Balogh István
Balogh István 56 éves korában