A Fejes család régi fonyódi nagycsalád. A ma még élő Fejes leányok szülei, akik az idősb Fejes Antal és Krajtz Katalin házasságából születtek, hatan voltak test-vérek. Öt fiú, Antal (1868–1936), Pál (1874–1954), Mihály (1877–1935), Lajos (1885–1941), jános (1886–1951) és egy leány, anna, tar gyuláné (1890–1976).
A szülői ház, amit már régen lebontottak, a mai Fő utcában volt János leá-nya, Kalmár Péterné háza helyén. Ahogy a fiuk felnőttek és házasodtak, sorban hagyták el az otthont, mert mindegyik épített magának külön családi házat.
A család életéből – Fejes Antal unokájának, Tili Istvánné Vida Máriának (1928) az elbeszélése alapján – különös történetek kerültek elő.
A „vátott gyerek” legendája
Fejes Antal gazdálkodó Marcaliból Ihász Gizellát vette feleségül. A Szent István utcában a domb felőli oldalon laktak. Mivel az alatta lévő nagy terület beépítetlen volt, innen az egész berket lehetett látni, mely a nyári éjszakákon fel-fellobbanó lángokkal rémisztgette az itt lakókat. erre azt mondták: ott jár a lidérc, a titokzatos harcsaszájú berki ember.
Nagy öröm lett a családban, hiszen An-tal már túl volt a negyvenen, amikor 1911.
június 20-án – két kicsi fiuk korábbi halála után – született egy szép kislány. Gizi asz-szony állandóan rajta tartotta szemét a kis-lányon, mert a szomszédoktól már sokszor hallotta, Fonyódon nagyon kell vigyázni a szép fehér gyerekekre, mert a harcsaszájú berki ember egy óvatlan pillanatban észre-vétlenül kicseréli, „vátja” egy csúnya, nagy-fejű és harcsaszájú berki gyerekre. De azt is elmondták hozzá: ha a pólyát átkötik rózsa-füzérrel, akkor ezzel meg lehet védeni tőle is, meg minden ártó szellemtől. Ezért Gizi asszony – ahogy mondták neki – átkötötte rózsafüzérrel a kislány pólyáját.
nyár volt. egyik délután, amikor gizi asszony még gyerekágyban feküdt, kinyi-tották az utcára néző ablakot, hogy a hű-vös szobába költözzön be egy kis meleg.
Gizi asszony megszoptatott, és a kicsi babát most véletlenül nem a bölcsőbe, hanem Fejes Antal és felesége, Ihász Gizella
(1915 körül)
maga mellé tette. A pici elcsöndesedett. Aztán ő is szundíthatott, mert hirtelen csak egy kicsi, nagyfejű, széles szájú, rettenetesen kénes berekszagú embert lá-tott az ágya mellett, aki éppen nyúlt a gyerekért, és bugyborékoló rekedt hang-ján parancsolóan szólt.
– Add ide a gyereket! De vedd le róla azt a gombos madzagot!
Gizi asszony rögtön tudta, ez az az emlegetett harcsaszájú berki ember.
Hogy védje a rózsafüzérrel átkötött pólyát, hadonászni kezdett. Aztán hirtelen eszébe jutott, itthon van az ura, aki most éppen az istállóban etet. Kiabált neki.
– Antalom, Tóni, Tóni, gyere be gyorsan!
A kiáltásra a nagyfejű, harcsaszájú berki ember visszahőkölt, nagyot szellen-tett, majd ahogy jött is, az ablakon kiugorva elmenekült.
Fejes antal meghallotta felesége kiáltását, és ott hagyva mindent, futott be.
Ahogy beért a szobába, azonnal megérezte a szokatlan bűzt.
– Mi történt itt, mi ez.a borzalmas büdösség? – kérdezte megfeledkezve ar-ról, hogy felesége miért is kiabálhatott neki.
– Itt járt a harcsaszájú berki ember, és váttani akarta a kislányt. De hogy felébredtem, és a kiabáltam, kiugrott az ablakon. az hagyta maga után ezt a szörnyűséges berekszagot – mondta Gizi asszony még reszketve az ijedtségtől.
Aztán megnyugodtak, és örültek, hogy sikerült megmenteni a kislányt a váttástól.
Utólagosan a történethez tartozik még: ha – a legenda szerint – a harcsa-szájú berki embertől Gizi asszony meg is védte kislányát, mégsem lehettek vele sokáig boldogok. A kis Katalint 1912. április 15-én 10 hónapos korában a halál választotta ki magának.
*
A harcsaszájú berki ember gyerekcserélési hiedelme Fonyódon általánosan ismert lehetett, mert a benne szereplő „váltás”, mint fogalom, „váttás” népi ki-ejtéssel bekerült a való világba, a fonyódi mindennapi beszédbe is. De az idők során már – bizonyos átértelmezéssel, jelentés-átvitellel – az emberi csúnya-ság kifejezésére használták. A múlt század elején ugyanis, amikor az asszonyok nagyfejű, széles szájú, csúnya kisgyereket láttak, azt mondták rá: „olyan vátott gyerek”.
A fogalmat Fonyódon még a század közepén is használták a mindennapi beszédben. Zsinkai Ferenc (1931) nyugdíjas halász, hajóvezető ilyen helyzetről így mesél: „amikor még legénykorunkban bálba jártunk, és ha ott egy fiatalabb és véznább gyereket legyeskedni láttunk egy szép vagy olyan leány körül, akit esetleg már mi, idősebb legények kiválasztottunk magunknak, akkor, azt mond-tuk neki: Mit akarsz te a lányok körül? Melyiknek tetszenél, hiszen úgy nézel ki, mint a vátott gyerek.”
De hogy milyen gyerek a fonyódi „vátott gyerek”, arra ma, akiknek ugyan ismert még e fogalom, igen eltérő válaszokat adtak, és azzal a megjegyzéssel, hogy pontosan nem tudják. Talán „olyan sovány, igen rossz öltözetű gyerek”;
„olyan nem kellett, valakinek odaadott és onnan kiváltott gyerek”; ”olyan apát-lan zabi gyerek”; „talán pénzért vett szegény cselédgyerek”.
A sokféle válasz azt mutatja: érzik, hogy ez a fogalom valami lebecsülést fejez ki, de igazi és pontos jelentését, különösen annak eredetét nem tudják.
Mára már teljesen ki is halt a mindennapi fonyódi beszédből.
*
a váltott vagy vátott gyerek fogalom és használata nem fonyódi sajátosság.
Szinte az egész magyar nyelvterületen ismert (volt). Az Új magyar tájszótár szer-unt: „Váltott vagy vátott gyerek a gonosz szellemek által kicserélt, rendszerint beteges, fejlődésben visszamaradt, torz növésű gyerek”
Fonyódon járt a garabonciás
Az öt Fejes fivér közül Antalnak, Lajosnak és Jánosnak az 1920-as években egytagban szép szőlőbirtoka és hozzá pincéje volt a Szent István utcára hajló domboldalban.
Fejes Antal – akit mindenki csak Tóni bácsinak szólított –, amikor egy igen meleg napon a szőlőben dolgozott, betévedt hozzá nagy göcsörtös bottal a ke-zében, vállán lapos tarisznyával egy vékonyka és megfáradtnak látszó fiatalem-ber. Tóni bácsi, hogy a vendéget illendően megtisztelje, abbahagyta a fattyazást, és beinvitálta a hűs pincébe.
A barátságos fogadtatásra áradt a szó a legényből. Elmondta, messzi földről jön étlen-szomjan három nap, három éjszaka. Mostanra azonban mindenből kifogyott. ereje eddig bírta.
Tóni bácsi megsajnálta. Zsebéből előkotorászta bicskáját, odament tarisz-nyájához, kivette belőle a kenyeret, és először ebből, utána meg a rúdon lógó szalonnából szép szeleteket kanyarított. Tányérra rakta, és a fiatalember elé tette biztató szavakkal.
– Fogyassza bátran, fiatal barátom! Jó szívvel adom.
Aztán bement a borospincébe. Hébérben bort hozott, és a vendég elé tett cseréppoharat látványos spricceléssel csurig töltötte.
A legényke jóízűen evett, és közben-közben kortyolt is hozzá. És ahogy ürül-getett pohara, beszéde úgy lassult, feje le-lebiccent. Tóni bácsi látta, szemét simogatja az álom angyala. Dikóját, amin ő maga is szívesen pihent, megsza-badította az odarakott ruháktól, és felajánlotta neki: a falatozásra dőljön le egy kicsit.
A vendég ezt is elfogadta. Aztán egy szempillantás alatt úgy elaludt, hogy feje fölül akár a pincét is lebonthatták volna.
Hogy álmát ne zavarja, Tóni bácsi csendben kiment. Úgy gondolta: míg a vendég pihen, addig a letört hajtásokat csomóra hordja. Már majdnem végzett, amikor a vendég – ahogy jött, bottal és tarisznyával – újra megjelent. Gyors
szavakkal megköszönte a szíves vendéglátást, de neki mennie kell – mondta –, mivel előtte ma még hosszú út áll. Ezzel elköszönt. Mielőtt azonban kiért volna a szőlőből, hátrafordult, és visszakiáltotta vendéglátójának:
– Nemsokára erre lovagolok felhőparipámon, és akkor újra meglátogatom.
Ezzel már el is tűnt Tóni bácsi szeme elől.
A legényke szavaira Tóni bácsit elfogta a nevetés.
– Hát ez a legényke milyen bolondosakat beszél! Még hogy felhőparipáján lovagol ide! Biztosan a fáradtságtól álmodott ilyen különöset – állapította meg –, és nekilátott újra az abbahagyott munkának.
Aztán egymást követően jöttek és múltak a nagyon meleg napok. És ezek sorában egyszer rettenetes idő jött. Elsötétült minden. Sűrű villámlás és félel-metes égzengés közben irtózatos szél kerekedett, és amerre tombolva ment, mindent söpört. Háztetőket szaggatott, nyitott ablakokat, ajtókat vitt magával, fákat csavart ki. Még a Balaton vizét is felkapta, és égig érő fekete tornyot sodort belőle.
Amikor kitombolva magát a vízen, végleg eltűnt, és eljött a csend, Tóni bácsi nagy nyugtalansággal szőlőjébe sietett, hogy megnézze, mi lett vele, mekkora kárt tett benne a vihar. Félelme csak fokozódott, mert amerre csak nézett, min-denütt pusztítást látott. Szomszédjának kukoricája, szőlője letaroltan mind a földön feküdt.
amikor az izgatottságtól reszketve odaért, nem hitt a szemének. Minden sértetlen volt. A pincében, szőlőben semmi kár. Minden olyan szép rendben, mintha vihar sem lett volna. Úgy érezte: itt valami nagy-nagy csoda történt.
*
Erről a nagy viharról, meg Tóni bácsi sértetlen szőlőjének csodájáról sokáig beszéltek a faluban. Azt mondták: azért nem pusztult el, mert a viharban az a fiatal legény járt itt, és hálából az védte meg, mert ő nem volt más, mint maga a garabonciás.
Tóni bácsinak, ha leült a pince elé, sokszor eszébe jutott a különös vendég.
Valóban ő jött volna vissza – ahogy mondta – felhőparipáján, és a viharfelhőivel kikerülve ő védhette meg a birtokot? Ő lehetett, akiről az öregek is meséltek a téli estéken, a garabonciás?
Fejes antal utána még 7 évig élt, és 68 évesen, 1936-ban halt meg.
*
Hogy Fejes Antal a garabonciást vendégelte meg, aki ezért hálás lett neki, biztosan csak legenda. De egy nagy pusztítást okozó orkánszerű vihar igaz va-lóság volt.
Azt mesélik: Fonyódon volt egyszer egy nagyon nagy, szinte orkánszerű vi-har, mely fönn a faluban több család, köztük Fejes Lajosék, Szalay Lórándék
házának tetejét fölszaggatta, a cserepeket, léceket, szarufákat tördelte, és azt a kertbe, a szomszédba dobálta. Sok letépett ablakot, ajtót az Öreghegyen (a Spiegli dombon) találtak meg. Lent, a Szent István utcában Keresztes Györgyék udvarában tövestől kicsavart két diófát, lesöpörte a Halásztelep lakóépületei-nek tetejét, és azt a futballpályán át az őrházig szórta szét. De nemcsak a tetőt hordta-vitte, hanem mindent, ami a padlásokon volt. Sonkák lógtak a szagga-tott nyárfákon, teli liszteszsákok hevertek a Balatonban.
E félelmetes vihar emléke máig él, de érdekessége, hogy időpontjára meg-bízhatóan senki sem emlékszik, és a kutatás során írásokban sem volt található erre ezt igazoló egyértelmű, hiteles adat.
Az elbeszélők szerint az eset az 1920-as évek végén, 1928-ban vagy 1929-ben történt. rátalálni még ezzel a behatárolással is nehéz, mert Fonyódról ebben az időben meteorológiai megfigyelés vagy feljegyzés nem volt, a régi iratanyagok pedig, amelyekben ez valamilyen ráutaló adatban megtalálható lett volna, nin-csenek meg. Ezen kívül – a tapasztalatok és az újságok hírei szerint – az említett éveknek mindegyikében volt nagy vihar a Balatonon. az elég biztosra mondott 1928-ban három alkalommal is. Így a vihar pontos idejének megállapítása csak az esetleges korabeli sajtóhírek és a személyes emlékek összekapcsolása által válhat lehetségessé.
A Somogyi Újság szerint 1928-ban, május 26-án, szombaton volt kétségbeejtő idő. Zuhogott az eső, a vízmosások és a sárfelhordás miatt járhatatlanok voltak az utak. A Somogymegyei Automobil Club a 3. pünkösdi túraútját az időjárás miatt alig tudta lebonyolítani. a tudósításban azonban viharról nem esik szó. ezzel szemben a Keszthelyi Hírek május 27-i, vasárnapi száma szokatlanul heves vihar-ról, sűrű és vészes villámcsapásokról ír, amely Hévízen egy fedél alá húzódott munkáscsoportot sújtott a földre, és agyonvágott egy lovat.
Hasonló, de már orkánnal felérő szélvihar Kaposvár környékén még ebben az évben, augusztus 3-án, pénteken is volt. Erről a Somogyi Újság másnapi szá-mában dőltbetűs nagy címmel ez jelent meg: „Tegnap délután hatalmas orkán pusztított a megyében, mely több házablakot és fát tört ki Kaposváron.” a tu-dósításban ez olvasható: „[…] Egy pillanat alatt a legnagyobb várás pillanatá-ban távoli morajlással bevágtatott falaink közé valami ismeretlen hatalom, az elemek nagy harcainak egyik tényezője: az orkán. Nyitott tenyérrel durván belökte maga előtt az ablakokat, az ajtókat, megragadta a fák üstökét, és kicsavarta tövestől őket. […]”
Az ítéletidő rá két napra, vasárnap megismétlődött. A Somogyi Újság a kö-vetkező keddi számában arról ír, hogy a jég és az eső elmosta a vasárnap esti balatoni ünnepségeket. Benne a többi között ez olvasható: „Vasárnap este 7 óra után hatalmas vihar vonult végig a Balatonon és a Balaton mellett elte-rülő városok és fürdőtelepek felett. A vihar számos szerencsétlenséget okozott, és sokhelyütt pánikot keltett.”
Egy másik újság, a Keszthelyi Hírek augusztus 12-i kiadása két hírben is katasztrofálisan viharos időjárásról számol be. „Az idő keresztülhúzta az
embe-rek számításait. Jött a szél, az eső és a vihar, s egyszerre vége lett a balatoni ünnepségeknek. […].” „A vasárnapi vihar sok helyre jéggel köszöntött be. A vármegye egyes részein igen nagy pusztításokat okozott a jégeső, amelynek útja Gelse, Hahót, Orosztony, Zalaszabar, Balatonszentgyörgy, Máriatelep irányába húzódott.” – olvasható az újságban.
A Fonyódon pusztító orkánt, bár itt jégesőről nem beszélnek, az újsághírek szerint itt, ezen valamelyik augusztusi viharban lehetne feltételezni. ennek az időpontnak azonban ellentmond az emlékezők elbeszélése, melyek szerint a vihar iskolai oktatási időben volt.
Fejes Pál testvéröccsének leányai, akik akkoriban a mai Fő utcában laktak, ma is jól emlékeznek erre. Baranyai Dezsőné (Fejes Jolán 1919) ezt meséli:
”Iskolában voltunk, amikor egyszer csak minden elsötétült, és hatalmas erő-vel fújni kezdett a szél. Recsegett, ropogott az öreg iskolaépület. Nagyokat villámlott, és dörgött. Igen féltünk. Ekkor Csutorás tanító úr fölállított ben-nünket, és mindannyian hangosan imádkoztunk. Amikor elmúlt a vihar, és hazamentünk, szörnyű látvány fogadott: nem volt a házunknak teteje.”
huga, Szekeres lajosné (Fejes Ilona 1921) ugyanezt erősíti meg. „Első osztályos voltam, és Török tanító úr tanított bennün-ket. Emlékszem, egyik napon nagy sötétség lett, és olyan hatalmas szél, hogy az udva-ron a fa lombját a földig hajtotta. amikor hazamentem, igen megijedtem, mert a vi-har elvitte házunk tetejét. Most is magam előtt látom, ahogy a cserepek élükkel bele voltak fúródva az udvaron lévő diófába.
Édesanyám meg édesapám a nyitott padlá-son a lisztes zsákokat ponyvával, deszkák-kal, meg különféle ruhákkal takargatta be.
ha vihar van, azóta is félek. nem tudok a házban nyugodtan maradni. Mindig men-nék ki. ”
E két konkrét emlékadat alapján a Fo-nyódon pusztító vihar nem lehetett 1928-ban, mert Szekeres lajosné az 1928-29.
tanévben volt első osztályos, és a májusi vihar nem volt olyan nagy, és szombat dél-után volt, amikor a gyerekek nem lehettek ugyanúgy iskolában, mint az augusztusi vi-harok idején sem.
A korabeli újságokra alapozva, csak 1929. június 10-én, hétfőn volt feljegy-zett nagy vihar. A Keszthelyi Hírek június 16-i, vasárnapi számában pedig Nagy
Fejes Ilona (Szekeres Lajosné), Szekeres Lajos, Fejes Jolán
(özv. Baranyai Dezsőné) A gyerekek: Szekeres Betti, Szekeres
Lajos és Szekeres Mariann (1957)
vihar Keszthely környékén bevezető címmel ez olvasható: „Vidékünkön hétfőn este félelmetes égiháború vonult keresztül. A vihar iránya nyugat-keleti volt.
A hatalmas égzengés percenként zúgott, óriási villámlás szinte állandó vilá-gosságban tartotta a környéket. […] A Balaton vize egymás után nyelte el a sistergő villámokat. […].” A tudósító fél-vízözönről, állat, építmény pusztulá-sáról számolt be.
E pusztító vihar emléke máig él a fonyódiak emlékezetében. És mindezt még fényképek is őrzik.
A Balaton a viharban
A halásztelepi házak a vihar után
Józsa boszorkánysága
A Fejes-fivérek közül János fiatal legényként az 1910-es évek elején, a biztos pénzkereset ígéretében hosszabb ideig Budapesten dolgozott. Testvére, Pál ott volt főkertész állami alkalmazásban. És Pál, hogy a fonyódi fiatalokon segítsen, innen szervezett magának munkásokat. Így vitte a fiatalok között magával test-vérét, Jánost is. Majd amikor ott a parképítő munkák befejeződtek, és Jánosnak is végleg haza kellett jönni, ekkor János már nem egyedül, hanem feleségével, Váradin Jozefával és kislányukkal, Gizellával érkezett vissza a családba.
jozefa, akit rokonai a finom megjele-nése miatt Jozefinnek, a falubeliek pedig magyarosan Józsának hívtak, karcsú terme-tével, koronára fésült szép hosszú hajával, vagy éppen fonott és magasra tűzött kon-tyával nagyon szép, emellett okos és min-den munkában ügyes fiatalasszony volt. E sok szép vonása mellett azonban volt egy meglepő tulajdonsága: éjszakának idején nagyon félt a boszorkányoktól. És hogy védje magát tőlük – megfogadva a szom-szédasszonyok tanácsát –, minden este söp-rűt tett keresztbe az ajtóban.
Ahogy így esténként rakosgatta a söp-rűt, el-elgondolkodott: kik azok a boszor-kányok, és mit tudhatnak, hogy félni kell tőlük? Erre különösen akkor lett kíván-csi, amikor titokzatos történeteket hallott Panca Máriról (Dné, sz. K. Mária volt), akit ő maga is személyesen ismert, és hozzájuk nem is olyan messze lakott.
Mári néni nagy hírben állt tudománya miatt. A kártyalapok sorából, meg a viaszöntés alakjából, rajzolatából képes volt látni a múlt történéseit, de ha kel-lett, olvasni tudta belőle a jövőt is. Minden bajra tudta még a gyógymódot is.
Ha egy rosszalvó és sírós kisgyereknél megállapította a szemmel verést, akkor a vízbe dobott sistergő parázsból hamvadt szenet tett a kisgyerek vánkosa alá. Ha ugyanez kisborjúnál történt, akkor annak kötelére – valami titokzatos mormo-lás közben – piros ruhát kötött. Ha vézna volt a gyerek, és hogy fejlődjön, akkor az anyjuknak nagy fazékban vizet kellett forralni, majd azt fakanállal kevergetni úgy, hogy közben senkivel sem volt szabad beszélni, és azt kellett mondogatni:
Csontra húst! Csontra húst!
Az pedig még tovább növelte tekintélyét – ahogy elterjedt róla –, hogy még a szerelmet is tudja irányítani, képes párokat összeboronálni. E varázsereje miatt
Váradin Jozefa (1912)
– állítólag – többen is felkeresték. Különösen jó szándék volt benne a kislányok iránt. Amikor a Fő utcai kerekes kútnál ivóvizet vettek, beszélgetés közben va-lamire mindig intette őket.
– Este ne fésülködjetek, mert megrontanak benneteket. Keresztúton, ha zseb-kendőt, de bármit találtok, fel ne vegyétek, mert bajt hoz rátok! – mondta nekik.
E dolgai után az emberek meg voltak róla győződve, hogy ilyen tudással ké-pes a csodás gyógyításra, de a rontásra és ennek levételére is, legyen az ember vagy éppen állat. E titokzatos tudománya miatt a háta mögött – bizony – boszor-kánynak tartották.
És mindezek, amiket suttogtak róla – mert milyen a falu –, eljutott az ő fülébe is. De ez a szóbeszéd egyáltalán nem sértette. Sőt, amivel csak tudott, minderre még rá is tett.
amikor valaki egyszer nála járt a konyhában, és ott lábat és körmöt látott lelógni a szabadkéményből, s amikor ijedten megkérdezte, azok ott meg mi-csodák, arra azt mondta: ördögök vannak ott, azok lába lóg ki. Pedig az nem volt más, mint a sózó után füstölésre odatett sonka, szalonna, csülkök meg a körmök.
ez a titokzatosság és ennek tudása a végén annyira felkeltette józsa érdek-lődését, hogy elhatározta: megkérdezi erről Mári nénit, és megmondja neki, ő is boszorkány akar lenni.
Egy alkalommal az utcán, amikor senki sem járt arra, szólt is erről Mári né-ninek, aki mindjárt nagyon barátságosan fogadta Józsa érdeklődését.
– ha eljössz hozzám, lányom, de legalább négy alkalommal, akkor megis-mertetem veled ezt a világot – mondta Mári néni.
Józsa nagyon megörült Mári néni szavainak, de sem erről, sem pedig tervé-ről nem beszélt senkinek. Még a családban sem.
Egy szép tavaszi napon, amikor kihalt volt a ház, titokban elment Mári néni-hez. Bement az udvarra. hangosan köszönt, de válasz sehonnan nem jött. látta, nyitva a konyhaajtó. Odament.
– Mári néni, merre van? – szólította. De Mári néni helyett odabenn csak egy koszlott, nagy, fekete macskát látott vakarózni a tűzhelyen.
Józsa csalódottan hazament.
Másnap újra elment. De most is hiába köszönt. Most sem fogadta senki. De
Másnap újra elment. De most is hiába köszönt. Most sem fogadta senki. De