Györke Ferenc mindenes fizikai munkásként dolgozott a Rianás Étteremben.
Szerették, mert szorgalmas, főleg megbízható, emellett jó kedélyű, vidám és se-gítőkész ember volt. Ha valaki valamilyen fizikai munkára megkérte – nemcsak a munkahelye melletti Volga Cukrászdában, hanem bárhol –, szívesen segített mindenkinek, annak ellenére, hogy nehéz munkát nem lett volna szabad végez-nie, mert fiatal korában többször is megsérült a dereka.
Györke Ferenc és két munkatársnője, Vermesi Józsefné és Vogronits Mária (1970)
A mai Delta Étterem helyén állt Rianás Étterem kerthelyisége
A Spar Áruház elülső parkolója helyén állt Volga Cukrászda az 1950-es évek második felében
Ezt még tetézte, hogy fiatalon, halász korában egyszer leesett a telepen a cseresznyefáról, és ekkor több helyen is eltört a gerince. A súlyos esést – az orvos legnagyobb csodálkozására – szerencsésen túlélte. Igaz, sokat betegeske-dett vele, és állandóan fűzőt kellett viselnie. Sokszor voltak nagy fájdalmai, de nagy-nagy szerencséjére, nem bénult le. Néha – nevetve – mondta is:
– Ezt a halált túléltem.
ha valakinek elment dolgozni, munkájáért a köszönetet legtöbbször azzal fejezték ki, hogy megkínálták, mert pénzt soha nem fogadott el. Az italt meg sohasem utasította vissza.
Ilyen esetekben, meg főleg a munkahelyi borfejtések napján Feri bácsi bi-zony virágos hangulatban ment haza, amiről a Szent István és a Sándor utcaiak mindig tudomást szereztek, mert tiszta tenor hangján – rikkantásokkal színesít-ve – nótázott hazáig, a Lenke utcáig, ami nem kis távolság.
Sőt, még otthon is folytatta, mert a nóták út közben nem fogytak el.
Felesége, Magda néni ennek egyáltalán nem örült, de – jóllehet Feri bácsi nem volt kötekedő – ilyenkor sohasem szólt érte. Másnap persze nem úszta meg a dorgálást.
Három leánya volt, Gizi, Magdus és Zsuzsa, akik békességben és szeretet-ben nőttek fel, mert Feri bácsi számára – minden bohémsága ellenére – a csa-ládja mindig fontos volt. Tőlük sosem vont el semmit. A keresetét rendszeresen hazaadta.
Egyszer egy ilyen vidám napján, amikor hazaért, rosszul lett. De annyira, hogy az eszméletét is elvesztette. Magda néni kétségbeesve futott a szomszé-dokba, hogy gyorsan segítsenek, mert Feri bácsi merev mozdulatlanságban fek-szik, s egyedül nem bír vele. Talán meg is halt – mondta nagy ijedtségében.
A két szomszéd, Krajczár István és Fata Károly már szaladt is. Fölemelték, és felfektették a sebtében összehúzott két asztalra.
az esetre – ahogy meghallotta – megjelent nagy Margit néni is, aki régi fa-lusi szokás szerint azonnal kísérletbe fogott annak megállapítására, él-e még. A rázogatásra nem mozdult, az orra alá dugott tükör nem párásodott, és a finom toll sem lebbent.
erre Margit néni a maga módján – Magda néni legnagyobb megbotránkozá-sára – azt találta mondani:
– Na, öreg Györke, te többet nem kelsz föl!
A család nagyon megijedt. A vő, Gizi férje azonnal szaladt a Schneider dok-torért, a körzeti orvosért, aki hamarosan ott is volt, aki jól ismerte Feri bácsit minden bajával, hiszen rendszeresen járt hozzá.
Schneider doktor Feri bácsit most valóban olyan súlyos állapotban találta, hogy még az injekciózás hatására sem mutatta az életnek a legkisebb jelét sem.
– Úgy látszik, Feri bácsinál itt a vég – mondta summásan az orvos, miközben rakta vissza táskájába a korábban előszedett dolgait.
Mindenki újra sírni kezdett, mert ha a Schneider doktor is azt mondja – akit úgy ismertek, hogy sohasem szokott tévedni –, akkor biztosan úgy is van.
De a doktor utána még hozzátette:
– Mindez, még nem biztos. nem tudható, hogyan vészeli át szervezete a krízist.
Ha bármit észlelnek Feri bácsinál, azonnal hívjanak – mondta, és elment.
Magda néni a várható legrosszabbra készült. Idősebbik asszonylányával, Gi-zivel elment föl a szövetkezeti boltba, hogy megvegyék Feri bácsinak a fekete ruhát, hogy majd szép, új ruhában temessék el.
Majd miután hazaértek, megcsinálták neki a megszokott, saját ágyán a he-lyet. Kicserélték a lepedőt, fehér vánkost húztak, felöltöztették a megvett új, fekete ruhába, és hidegágyra tették. A falitükröt letakarták, és meggyújtották mellette a gyertyákat. Amikor mindezzel elkészültek, a vőt elküldték a papért, aki, ahogy megérkezett, a rituálé szerint feladta neki az utolsó kenetet.
Az egész utcában gyorsan elterjedt a hír: a Györke Feri meghalt.
A család pedig tervezni kezdte a másnapi teendőket, a koszorúk készítteté-sét, a koporsóvásárlást, a rokonok kiértesítését.
Estefelére néhány utcabeli asszony is megjelent részvétet kívánni, akik ott is maradtak, és az éjszakába nyúlva fennhangon imádkoztak Feri bácsi lelke üdvösségéért. Majd amikor elmentek, Magda néni a napi munkától és a sírástól kimerülve lefeküdt a szoba másik felében lévő ágyra.
Reggel, amikor gyötörten felébredt, az volt az első, odament megnézni fér-jét. De az, amint az előző nap este is volt, ugyanolyan mozdulatlanságban fe-küdt. Újra sírni kezdett. Hát bekövetkezett mégis – sóhajtotta magának. Aztán maga is feketébe öltözött, és nekiállt rakosgalódni, hogy mire jönnek a roko-nok, rend legyen, meg hát intézkedni kell a temetésről is, mert erre később nem lesz idő.
Ezzel elmúlt a délelőtt.
Magda néni ez idő alatt, ahogy az orvos meghagyta, többször rá-ránézett a hidegágyon fekvő férjére, nem történt-e valami változás. Nem akarta elhinni,
hogy férje meghalt, hogy ilyen gyorsan eltűnik egy élet. Legkisebb lánya, a még iskolás Zsuzsa is folyton azt mondogatta sírva:
– Nem igaz, hogy az apu meghalt. Az nem lehet!
Magda néninek ekkor eszébe jutott, mit mondott az orvos. azt gondolta, mielőtt megkezdenék a temetés szervezését, jó lenne újra megvizsgáltatni. És Zsuzsát – aki éppen ezekben a napokban tanult biciklizni – elküldte a Schnei-der doktorért. Mivel a rendelési időnek már vége volt, Zsuzsa a lakására ment, és sírva kérte, legyen szíves, jöjjön ki, és nézze meg újra édesapját.
Schneider doktor azonnal a kerékpárjára ült, és ahogy csak tudott, hajtott Feri bácsihoz.
És ahogy az orvos most is újra meg újra vizsgálta, változatlanul nem érzett Feri bácsinál semmi életjelet. Csak most a száját furcsának, az arcát görcsösen torzultnak látta. Nem olyannak, mint az előző napon. Gyorsan újabb injekciót adott neki, majd elővett táskájából valami eszközt, és azzal szétfeszítette a szá-ját. Amint ez megtörtént, Feri bácsi hirtelen nagy, húzós hangon lélegzetet vett.
A doktor kezéből kiesett a műszer. Ekkora meglepetés életében nem érte.
Hát még, amikor Feri bácsi hirtelen felült, sőt, meg is szólalt:
– De jót aludtam! – mondta, s mint aki mély álomból ébredt, fáradt tekintet-tel körbenézett, és folytatta:
– Doktor Úr! Én mindent láttam és hallottam, csak nem tudtam megszólalni.
Mielőtt bárki szólt volna bármit is, az orvos kiküldött mindenkit, és Feri bá-csival szépen megbeszélte a helyzetet. A családnak meg elmagyarázta, hogy Feri bácsi tetszhalott állapotban volt, de visszatért a tudata.
Feri bácsi ezzel az újabb esettel már másodszorra élte túl halálos helyzetét.
De „feltámadása” még halálánál is nagyobb meglepetést okozott a szomszé-doknak meg a munkahelyi vezetőknek.
Ezen a napon, késő délután ugyanis, amint a felső szomszédasszony, Krajc-zár néni ment hátra az udvarba, és kit lát: Feri bácsit a kertben. Hirtelen nem kapott levegőt. Aztán szinte futott be a házba, és felháborodva mondta az urá-nak:
– Te, Pista! Milyen marhaságot beszéltél te nekem tegnap Feri bácsiról? Hogy meghalt, meg hogy hidegágyon van. Nézd meg, ott van kinn, a kertben! Sétál.
Ezt meg Pista bácsi nem akarta hinni, hiszen saját kezével érezte Feri bácsi élettelen testét. De e hírre kiszaladt, hogy erről maga is megbizonyosodjon.
Tényleg ő volt.
– Ilyen váratlan öröm már régen ért – mondta feleségének, majd sietve át-ment hozzá.
Feri bácsi másnap már ment dolgozni. Amikor ott is meglátták, csak álltak, álltak, szólni sem tudtak. azt hitték, szelleme jött.
– Hehe! Meghaltam, de feltámadtam – szólt nekik Feri bácsi vidáman, s azt kérdezte, mi az aznapi teendője.
Feri bácsinak e történetén sokáig jókat nevettek Fonyódon, mert hogy ilyen is csak vele történhetett meg.
az eset azonban nem ijeszthette meg, mert szokása – mármint hogy haza-menet néha-néha virágos hangulatban volt – később is megmaradt. Továbbra sem leplezte jókedvét, mindegy, hogy nappal vagy éjszaka volt, régi szokása szerint nótázott, és új szövegként magát dicsérgette, hogy ő aztán milyen gye-rek. Hogy milyen gyereknek mondta magát, azt illendőségből csak rejtvénynek megfelelően szabad kimondani. Ez szó a kezdő mássalhangzójának kivételével megegyezik a nagyméretű kézi aratóeszköz nevével.
Feri bácsi vidám hazatérései az utcai lakóit nem bosszantotta. Még azokat sem, akik már esetleg lefeküdtek, mert ismerték, és szerették őt minden bo-hémságával együtt.
Csakhogy az évek múlásával a Sándor utcai emelkedő már fárasztotta. Emi-att az utca középe táján, Tüttő Istvánék és Táskai Józsefék emeletes háza előtt olykor-olykor megállt, hogy egy jót szusszanjon, de a nótát vagy a szónokolást ilyenkor sem hagyta abba.
Talán 1970-ben, egy tavaszi napon megint kicsit későn, de a szokott vidámság-ban ment haza. Szép este volt. A Sándor utcávidámság-ban halványan világítottak az utcai lámpák. A fák, ahogy árnyékukat az útra ejtették, sejtelmes hangulatot teremtettek.
Most is megállt a szokott helyen. Körbenézett, és talán a szép esti hangulat hatására újra elkezdett szónokolni.
– Én romantikus ember vagyok! – kezdte ébresztőnek is beillő hangon.
Aztán, ahogy utána egy pillanatnyi szünetet tartott, kicsit nyújtott, halk han-gon azt hallja:
– ….romantikus ember vagyok.
Csodálkozóan nézett a házra. aztán folytatta:
– Én olyan vagyok, mint az élet, meg a tavasz!
Aztán ismétlődik a ház felől:
– ….mint az élet, meg a tavasz.
Fölemelte a fejét, mint akiről látszik, nem érti, mi ez. – …meg a gyöngyvi-rág! – mondta oda hetykén. – …meg a gyöngyvirág – hallotta ugyanúgy vissza.
– Hű, ha! Ez visszhang – állapította meg.
aztán élvezni kezdte.
– Hihi, haha, huhú – kiáltotta a háznak.
– …haha, huhú – hallotta onnan megint vissza.
– Ilyet se hallottam még itt – mondta magának, és megindult hazafelé.
Eltelt aztán pár nap, amikor újra csak késő este ért ide, eszébe juthatott a múltkori eset, mert a saroknál ismét megállt, és a ház felé fordulva megint odakiabálta:
– Én egy romantikus ember vagyok!
ahogy kimondta, várta, jön-e a visszhang.
– …romantikus ember vagyok – hallatszott ismét Tüttőék kapuja felől.
Erre most tudatosan odanézett, és a fény-árnyékos kapuban Fodor Józsit látta meg. Józsi családjával ott lakott sógoráéknál, Táskaiéknál, mert még nem készült el a Bástya utcában a saját házuk.
– Maga az, Józsi? – kérdezte.
– Én vagyok, Feri bácsi, és hallgatom, miket mond.
Feri bácsi felismerhette Józsi hangjában a visszhang titkát, mert mindjárt rákérdezett.
– Maga volt az múltkoriban, aki válaszolgatott nekem?
– Én hát, Feri bácsi. Meg akartam viccelni, amikor túl hangosan ment haza.
azon a bizonyos estén ugyanis józsi kint volt az udvaron, és amikor Feri bá-csi ott megállt, és hujjogatott, elhatározta, beáll a bokrok árnyékába, és onnan megtréfálja.
– Jól sikerült az a vicc, Józsi. Már tényleg azt hittem, itt visszhang van. De megértettem a tréfát – mondta Feri bácsi, és ezzel megindult haza.
Ha Feri bácsi így el-eleresztette magát a vigalomban, hiába figyelmeztették a régi csaknem halásos esetére, nem tudták visszatartani. Ilyenkor még inkább nevetve és dicsekvéssel mondta:
– Ááá! Rajtam már kétszer nem fogott a halál!
Különös esete után Feri bácsi még húsz évig élt. Munkahelyén dolgozott tovább, onnan ment nyugdíjba is.
1980-ban, 73 éves korában beteg lett. A leletekből megtudta, hogy a halál, amely már kétszer nem bírt vele, most orvul a gyomrába bújt. Feri bácsi az alat-tomos halállal kezdte vívni harcát, de most, ebben, a harmadik küzdelemben odalett …a tavasz, …a gyöngyvirág.
Ünneplés után
Jáhn Károly, Jáhn Ferenc cukrászmesterék kisebbik fia a kaposvári gimnázium elvégzése után az Élelmiszeripari Főiskolán tanult tovább. Az itt szerzett dip-lomával a FÜSZÉRT Balatonboglári Kirendeltségénél helyezkedett el, és a ke-reskedelmi osztályon áruforgalmi előadó volt. Ezzel nem volt elégedett, és az előbbre jutás reményében állást változtatva elment egy másik vállalathoz.
Fonyódon lakott. házasság után itt volt saját la-kásuk, és innen járt naponta autóval dolgozni.
1974. november 28-án éjszaka, úgy 2 óra tájban Karcsi édesanyját – a második házasság folytán már Szabó Istvánnét – rendőrök ébresztették, és vitték az éjszaka történt tragédia hírét.
Karcsi az ordacsehi elágazás előtt hazafelé autó-jával az útról balra letérve nekicsapódott egy jege-nyefának, és a helyszínen életét vesztette.
Ilona asszonyt a váratlan tragédia és a bánat ösz-szetörte. Felidéződött lelkében: 40 éves volt, ami-kor 10 évvel ezelőtt elvesztette férjét, és most fiát kell temetnie, akivel előző nap találkozott Bogláron.
Úgy tudják, munkahelyi ünneplésen volt. De azt is mondják, hogy ez a vidám és csinos fiú ezekben a napokban szótlanabb volt.
Mintha valami bánata lett volna, de nem beszélt róla. Éjszaka volt, amikor autó-jával hazaindult, és akkor, út közben történt a tragédia.
1974. november 28-a volt. Hó semmi, csak párás, fagyos éjszaka.
az esetet senki sem látta. Oka is ismeretlen. azóta is megmaradt a kétség.
Közlekedési probléma, síkos út vagy valami véletlen?
Karcsi nagyon szerette az életet! Szép jövőről álmodozott. Ezt barátainak is sokszor mesélte. 30 éves volt, és csak kétéves házas. Utódot sem hagyva maga után, fiatalon távozott.
Édesanyjának, ha rágondol, a fájdalomtól ma is összeszorul a szíve. De a nagy bánatban fiát a már majdnem 30 év után is úgy látja, ahogy a tragédia előt-ti napon Balatonbogláron az utcán, a gyönyörű napsütésben: fiatalon, nevető szemekkel.
Jáhn Károly